1. Mivel már sokan megkísérelték, hogy
a közöttünk beteljesedett eseményeket
leírják,
2. úgy, ahogy ránk maradt azoktól, akik
kezdettől fogva szemtanúi és szolgái
voltak az igének,
3. jónak láttam én is,
hogy elejétől kezdve mindennek
gondosan utánajárjak és sorban leírjak
neked mindent, tiszteletreméltó Teofil,
4. hogy meggyőződjél róla, mennyire
megbízhatók azok a tanok, amelyekre
tanítottak.
E rövid szöveg a teljes lukácsi műnek, az evangéliumnak
és az Apostolok Cselekedeteinek is bevezetője.[1]
A szerző azon fáradozik, hogy feltüntesse az őt
megelőző («sok») írót, hírforrásait,
a szempontokat, amelyek az evangéliumi események újbóli
elbeszélésére késztették, az alkalmazott
kritériumokat és az elérendő célt. A
diégészisz (elbeszélés) kifejezés
homályban hagyja, hogy vajon szóbeli vagy írásos
elbeszélésekre kell-e gondolnunk. Mindenesetre ez az adat
valamiképpen megvilágítja a keresztény irodalom
kezdetét.
A «sokba» (polloi) beleérthető Márk,
a «Q» dokumentum, néhány tudósítás
Pál utazásairól, a palesztinai egyház vagy
az ázsiai közösségek életéről,
különösen, ha az «előszó» az ApCsel-re
is vonatkozik. Valójában ez nem «sok», a túlzó
állításnak azonban elsősorban apologetikus
értéke van.[2]
A szerző ezeket az elbeszéléseket «kísérleteknek»
nevezi: ezért lehetséges, hogy szétforgácsolt
és hézagos gyűjteményekről van szó.
Azt a művet azonban, amelynek írásába belekezd,
minden szempontból - formailag és kritikailag is - teljessé
akarja tenni. Már az «előszó» is, amelyet
általában profán szerzők alkalmaztak, elárulja
szándékát: elsősorban művelt személyek
szélesebb körét szeretné elérni azáltal,
hogy a szokásaikkal és ízlésükkel összhangban
levő keretben mutatja be az evangéliumot. A szerző
történész, de az üdvösség történetírója.
Az események, melyeket «rendezni» (anataxaszthai)
szándékozik, nem egyszerű krónikák, hanem
olyan történések, amelyek a próféták
által meghirdetett és a Krisztusban megvalósult ősi
terv beteljesülését eredményezik. A «beteljesíteni»
igének nem kronológiai, hanem teológiai jelentése
van. Minthogy olyan közbelépésekről, cselekményekről
van szó, amelyeknek az embereken túl Isten a főszereplője,
ezek nem tűrnek fenntartásokat, kételyeket, és
felkeltik mind az evangélista, mind olvasóinak érdeklődését.
Isten elgondolása az időben válik valóra, de
átölel minden kort. Ezért mondhatja Lukács, hogy
az események «közöttünk» teljesültek
be. Nemcsak eljutnak hozzá és olvasóihoz, hanem ők
maguk is közvetlenül beléjük bonyolódnak.
Az evangéliumi események kimerítő elbeszélésének
megalkotásához a még élő illetékes
tanúk és a fellelhető tanúbizonyságok
segítségével vissza kell menni a keresztény
eredetekhez (2. v.).
[3]
Az evangélista és Jézus között vannak
elsősorban a szem- és fültanúk (autoptai),
aztán «az ige szolgái» (hüpéretai
tou logou), és végül a «sok» (polloi)
elbeszélő. A kapcsolat tehát egészen szilárd,
és igazolható is, mert az események «közöttünk
teljesedtek be» (1. v.), tehát frissek.
Az evangéliumi prédikáció kezdetén,
amelynek Lukács és kollégái a végső
szakaszát képviselik, még ott vannak Jézus
kortársai: az autoptai (azok, akik azt beszélik el,
amit láttak és hallottak), tehát «az ige szolgái»,
akik gyakorlatilag maguk a «tanúk», akik a látott
és átélt események prédikátoraivá
váltak.[4]
A szerző itt valamennyi tanítványra (mathétai)
gondol, de főként az apostolokra. A «sok» elbeszélő
és még inkább Lukács ezek után jönnek,
és tőlük függnek. Az események (ta pragmata)
maguk a könyv témája, míg az «ige»
(ho logosz: 2. és 4. v.) az a hordozó, amely az eseményeket
közvetíti. Az «események» az «ige»
nélkül nem maradnak fenn a történelemben, de az
ige ezek nélkül üres. Kortársai számára
Lukács sem pusztán elbeszélő, hanem az ige,
s hozzátehetjük, az isteni «ige szolgája».
Az evangélista gondja nemcsak a források felkutatása,
hanem hogy körültekintően elemezze is ezeket (3. v.).
A két határozószó, az anóthen
(«elejétől kezdve» vagy «hosszú
időn keresztül») és az akribósz
(«gondosan») kiemeli, hogy milyen teljességre törően
és szigorúan folytatta kutatását.[5]
Valójában megpróbált utána járni
(parakolutheó) mindennek, és hozzátehetjük,
mindenkinek (paszin). Ebben a pontos megállapításban
azon van a hangsúly, hogy nem akart hallatlanba venni és
fölhasználatlanul hagyni egyetlen hangot vagy tanúbizonyságot
sem.[6] Ezeknek
az előkészületeknek megtörténte után
nekifog, hogy rendszerezze az egybegyűjtött anyagot, éspedig
pontos szerkesztői kritérium alapján: «rendben»
(kathexész) elbeszélni. A műnek nemcsak teljesnek
kell lennie, hanem világosnak is. Ez olyan követelmény,
amely kultúrájából és görög
neveltetéséből egyaránt származik. Lukács
evangéliumának «rendje», még ha ez a rend
művi vagy földrajzi is, következetesebb, mint bármelyik
másik evangélistáé.[7]
A forrásokra és az apostoli hagyományra való
kitérés, amelyet Lukács evangéliuma elé
helyez, nem akadémiai fényűzés, hanem különféle,
elsősorban apologetikai és pasztorális megfontolásokkal
összhangban álló célkitűzés. Az
apostol - jelképesen Teofil[8]
nevével egybefogott - olvasói számára az első
«katekézisben» (4. v.) elsajátított hitigazságok
elmélyített ismeretét akarja nyújtani. Úgy
látszik, elsősorban a hitújoncokhoz fordul, de a hitben
mindenki ilyen. A keresztényeknek tudniuk kell, hogy az evangéliumi
tanítás (logosz) nem emberi bölcsességre
vagy «szavakra» támaszkodik, hanem szavahihető
és biztos tanúk sokaságára (vö. 2 Pét
1,16; Zsid 12,1).
Krisztus személye és tanítása azért
vált jelenvalóvá a lukácsi iratokban, hogy
eljusson azokhoz, akik ezeket még nem ismerték vagy nem jól
értették. Elbeszélése által ők
is az «ige» «hallgatóivá» és
«szolgáivá» válnak. Az események,
amelyeket elbeszél, «közöttünk történtek»,
nemcsak azért, mert még nem halkult el visszhangjuk, hanem
elsősorban azért, mert megvalósulásuk még
folytatódik; tehát nem merülnek el a történelemben.
Ez a plérophoreó ige jelentése is: olyan megvalósulás,
mint a Kivonulás, a Húsvét vagy a megtérés,
amelynek soha nincs vége. Krisztus élete, jelentősége
és üzenete (logosz) mindig időszerű, mert
jóllehet a történelem meghatározott szakaszához
tartoznak, kérdést tesznek fel és kérdést
fognak intézni valamennyi nemzedék emberéhez. A tér
és az idő határai nem korlátozzák őket.
A Lélek evangélistája (ApCsel) olyasvalakinek
mutatkozik, aki már ezektől az első utalásoktól
kezdve az apostoli funkciókkal is törődik. Az egyház
apostoli jellege sajátosan a harmadik evangélista témája,
aki azon fáradozik, hogy szilárd pontot találjon a
történeti Krisztushoz való visszanyúláshoz,
akivel ő, illetve kortársai sosem találkoztak, és
akinek személye kezd feledésbe merülni.
[1] A
bibliai és zsidó világban ehhez hasonló példák
találhatók Ben Sirah-nál (A fordító
előszava), valamint J. Flavius-nál (Apión ellen,
I, 1-4; II,1), és gyakrabban a hellén íróknál
(vö. H. J. Cadbury, The Style and Literary Method of Luke,
Cambridge Mass, 1920. II. k. 489-510. o.). «Szent Lukács harmonikus,
szinte klasszikus görögséggel szerkesztett előszóval
vezette be evangéliumát, mely előszó tele van
az ilyesfajta bevezetésekben szokványos kifejezésekkel:
epeidéper, polloi, epikheirein, diégészisz, pragmata,
paradidomai, autoptai, parakolouthein, akribósz, kathexész,
aszphaleia » (A. Feuillet, Témoins oculaires et serviteurs
de la parole (Lc I, 2b), in NT 15 (1973), 241-259. o.). Nagyon valószínű,
hogy az «előszó» mindkét műre, az
evangéliumra és az ApCsel-re is vonatkozik. Az utóbbi
írásban a szerző nem említi a forrásokat
és a munkamódszert, mert erről az első könyvben
beszélt. Vö. E. Delebecque, Le Prologue (1, 1-4), in
Études greques sur l'Évangile de Luc, Paris, 1976. 1-14;
S. Brown, The Role of the Prologues in Determining the Purpose of Luke-Acts,
in AA. Vari, Perspectives on Luke-Acts, Edinburgh, 1978. 99-111. o.
[2] Az
olvasó bizalmának megnyerése és bizonytalanságainak
eloszlatása érdekében tett stilisztikai túlzásról
van szó. Vö. J. B. Bauer, Polloi: Luke 1,1, in NT 4 (1960),
263-266.
[3] Vö.
V. F. Büchsel, paradidómi, in G. Kittel, Grande Lessico
del N.T. Brescia, 1966. II. k. 1180-1190. o. Bizonyos, hogy a «hagyomány»,
amelyről Lukács beszél, az apostoli hagyomány,
jóllehet később gyakran összekeverik az egyházi
hagyománnyal (vö. O. da Spinetoli, Bibbia parola umana e
divina, Bologna, 1968., 131-146. o.).
[4] E.
Nellessen szerint az autoptai és a hüpéretai
valószínűleg egy és ugyanazon csoportba tartoznak
(Zeugnis für Jesus und das Wort: exegetische Untersuchungen zum
lukanischen Zeugebegriff, Bonn, 1976. 231.o.). A 2. versben a kai
(és) értelmező elem, és ezt jelenti: «azaz».
A. Feuillet szerint az autoptai közé, akikre Lukács
hivatkozik, János evangélistát is be kell sorolni,
mint olyasvalakit, aki «kezdettől fogva» tudósíthatta
őt (Témoins oculaires, i.m. 257.o.). Vö. Ugyanettől
a szerzőtől: Jésus et sa Mère d'après
les récits lucaniens de l'enfance et d'après S. Jean,
Paris, 1974.
[5] Az
anóthen szó jelentése bizonytalan. Jelentheti
azt, hogy «elejétől kezdve», és ebben
a jelentésében csak ismételné és megerősítené
a fentebb mondott «autoptai ap'arhész»-t («azok,
akik kezdettől fogva szemtanúk voltak»). Lukács
ezzel jelezné, hogy milyen határig jutott előre a
«megtörtént események» kutatásában.
(vö. H. Schürmann, Das Lukasevangelium, Freiburg, 1969.
I. k. 11.o.). De a kutatás («hosszú idejű»)
tartamára történő utalást sem zárhatjuk
ki (vö. I. H. Marshall, The Gospel of Luke. A Commentary on the
Greek Text, Grand Rapids, 1978. 43.o.).
[6] Az
ApCsel 1,1-ben Lukács azt állítja, hogy «mindazt
elbeszélte, amit Jézus kezdettől fogva tett és
tanított».
[7]
A rend, amelyre Lukács hivatkozik, nem kronológiai, hanem logikai
rend; világos, pontos és meggyőző egymásra
következést idéz fel. Vö. M. Völkel, Exegetische
Erwägungen zum Verständnis des Begriffs kathexês im lukanischen
Prolog, NTS 20 (1973-74), 289-299.
[8] Teofil
személye (a kratiszte: 'nemes', 'tiszteletreméltó'
jelző alapján) egy római méltóságviselő
vagy egy tekintélyes antiochiai személyiség (másként
ugyanis nincs magyarázat arra, hogy Lukács miért neki
ajánlotta művét), valamint egy olyan szimbolikus név
között ingadozik, amely általában a keresztényeket,
vagy még valószínűbb, a katekumeneket jelenti.
Tartalomjegyzék |
Előző oldal |
Következő oldal |
Bibliográfia |