Az 1,5-2,52 fejezetek alkotják Lukács evangéliumának legegységesebb, egyben legpáratlanabb részét. A művészi előadásmód, a nyelv, a bibliai alapréteg, a párhuzamok, a gyakori angyali jelenések és a Máté 1-2-től való különbözőség fölveti az idetartozó elbeszélések eredetének, természetének és jelentésének problémáját. A problémára adott válaszok nem voltak mindig egyöntetűek, de napjainkra megteremtődött a szélesebb körű egyetértés légköre.^[1] Az események nem olyan módon, s főleg nem olyan egymásra következésben vagy rendben zajlottak le, mint ahogyan elbeszélik őket. A szerző ezeket saját kritériuma vagy sémája alapján újraszerkesztette vagy közelebb hozta egymáshoz. Történeti síkon nehéz megállapítani, hogy valójában mi történt, s hogy milyen kapcsolatok lehettek Jézus és előfutárának családja, illetve a messiás és a Keresztelő gyermekkora, ifjúsága között.^[2] Az evangéliumi írók a bennük mindig túlsúlyban levő teológiai, apologetikus és pasztorális célkitűzések miatt a történeti síkot nem tették megfontolás tárgyává, vagy talán ki is iktatták. Ez a Lk 1-2 szerzőjére is érvényes.

A keresztény igehirdetés figyelmen kívül hagyta Jézus gyermekkorának tízévnyi időtartamát.^[3] Az ősegyháznak valószínűleg Jeruzsálemben élő pietisztikus csoportjai csak egy későbbi időszakban tértek vissza e témára, hogy kielégítsék a közösség hitbuzgalmi igényeit vagy a hívők kíváncsiságát. A színkezelés és a széleskörű biblikus alapozás értésünkre adja, hogy ezek az elbeszélések zsidó-keresztény környezetben keletkeztek és a zsidóságból származó hívők katekétikai vagy igehirdetési típusát tükrözik.^[4]

A Lk 1-2 szerzője nem kronológiai rendet követ, hanem logikait; nem mesél, hanem arányosan elhelyezett kisebb és nagyobb képekből oly módon rendez be egy képtárat, hogy a látogató (az olvasó) egyetlen pillantással meg tudja azokat ragadni, és azonnal észre tudja venni hasonlóságaikat és különbözőségeiket, elsősorban a messiásnak és édesanyjának a Keresztelővel és annak szüleivel szembeni magasabbrendűségét.^[5]

Az első falfelületet a (Zakariásnak 5-25. v. és a Szűznek szóló 26-38. v.) «hírüladások diptichonja» borítja, amelyet a «látogatás» képe (39-56.v.) zár le. A szemközti falon «a születések diptichonja» jelenik meg, ahol a nagy «képeket» közbeiktatott «tudósítások» tarkítják.^[6] A Keresztelő születését csak futólag érinti («tudósítás»), miközben tágas színtéren mutatja be körülmetélését (1, 59-79), amelyet a pusztába való visszavonulására vonatkozó «tudósítás» kísér (1,80). Jézus esetében fordított a helyezet: nagy «jelenet» mutatja be születését (2, 1-20), miközben rövid utalás történik körülmetélésre (2,21). Mi több, az üdvözítő születésének jelenete tovább bontakozik templomi bemutatásával (2, 22-40), valamint elkallódásának és a szent helyen való megtalálásának jelenetével (2, 41-50). Csak a végén tér vissza az előfutár vonalához a Názáretbe való visszahúzódás «tudósításával» (2, 51-52).

Ez a párhuzamos beállítás, amely nem kizárólag csak a biblikus gyakorlatnak felel meg,^[7] arra hivatott, hogy nyilvánvalóvá tegye Jézus és János különböző szerepét, mindenekelőtt egyiknek a másikkal szembeni magasabbrendűségét, s ugyanakkor missziójuk egységét. Amikor az evangélista ír, a Keresztelőnek még feltehetően számos követője akad, akik talán gondot jelentettek a születőben levő egyház számára. A párhuzamos felépítés könnyebben eloszlathatja a félreértéseket és a tévedéseket.

A szerző nemcsak a képeket helyezte el művészien vagy művi úton, hanem ószövetségi hagyományból eredő anyaggal is megtöltötte azokat. Nem egyszerűen bibliai idézetekről van szó, amelyek gyakoriak mind az Újszövetségben, mind a rabbinikus irodalomban, hanem olyan bibliai szövegek többé-kevésbé sűrű egybeszövéséről, amelyek vagy az elbeszélés hátterében maradnak, vagy kifejezett utalás történik rájuk. Az Ószövetségben vannak csodás születésekre vonatkozó híradások, rendkívüli meghívás-elbeszélések, messiási orákulumok stb.; a szerző ezeket másolja vagy újraférceli személyiségei vállalkozásainak ábrázolása, illetve missziójuk feltüntetése végett.^[8]

Az üdvözítő alakját a színen megjelenő különféle szereplők - Gábriel, Mária, az angyalok, a pásztorok és Simeon - fokozatosan világítják meg. Az «Isten fia» (1,33) és az «Úr anyja» (1,43) kifejezés, a gyermek azonosítása «Izrael dicsőségével» (2,32), az a megkülönböztető jegy, amelyet Jézus Istennek adhat («az én Atyám») és az az igénye, hogy a templomra úgy kell tekinteni, mint az ő lakóházára (2,49), sejteti, hogy - metaforikusan vagy valóságosan - különleges (vagy fiúi) kapcsolatban áll az istenséggel.

Tisztán kiemelkedik Jézus anyja is, ami nyilvánvalóan jelzi, hogy abban a közösségben, amelyben az evangélium keletkezett, tiszteletnek örvendett. Mária szűz (1,26) és egyben a dávidi messiásnak (1, 30-33), «Isten fiának» (1,35) és a szenvedő szolgának (2,35) anyja. A Szentlélek jegyese (1,35) és ugyanakkor az «Úr alázatos szolgáló leánya» (1,38), aki a legalacsonyabb társadalmi réteghez tartozik (1,46). Egyik nagy erénye, amelyet az evangélista különösen is kiemel: a hit. Egyáltalán nem olyasvalaki, mint aki öntudatra ébredésének első pillanatától fogva mindentudó, hanem lassan előrehaladva értesül sorsáról: előbb az angyal szavaiból, aztán a pásztoroktól, Simeontól, tizenkét éves fiától; és lelke minden új kinyilatkoztatásnál zavarttá (1,29), zavarodottá (2,19; 2,35; 2,50), elgondolkodóvá (2,19; 2,51) válik.

A gyermekévek evangéliumának üzenete nemcsak a felszínen jelenik meg, hanem benne rejtőzik a «könyvben» gazdagon föllelhető utalásokban vagy biblikus háttéri gondolatokban (midrásokban) is. Azok a szálak, amelyek Ábrahámot és Sárát, Elkanát és Annát, Mánoahot és feleségét Zakariáshoz és Erzsébethez fűzik, szorosabbá teszik Izsáknak, az ígéret gyermekének, Sámuelnek, az utolsó bírának és a monarchia kihirdetőjének, Sámsonnak, a csodába illő nazireusnak, valamint az előfutárnak kapcsolatát.

A bibliai háttéranyag új fényt vet Mária alakjára is. Ő «Sion leánya», «Isten temploma» és a szövetség új frigyszekrénye. A jelzők, amelyekkel illetik őt, aláhúzzák az iránta való csodálatot, sőt kultuszt, amelynek tárgyává lett. A «Magnificat» szavai («boldognak mond minden nemzedék»: 1,48) is megerősítik ezt.

A gyermekkorra vonatkozó elbeszélés inkább egy biblikus teológiai fejezet, mintsem anekdotagyűjtemény. A Zakariásnak szóló híradás a pap családját érintő esemény, egyben azonban a messiási ígéretek megvalósulásának első kis lépése is. Az események «hat hónappal később» a Máriának szóló híradással folytatódnak, (további kilenc hónapon keresztül) elhúzódnak a születésig, és negyven nappal később a templomi bemutatással zárulnak. Ez együttvéve 490 nap, azaz Dániel jövendölésének megfelelően «hetven hét». Az egész kompozíció vezérfonalát a messiás fokozatos megnyilvánulása adja, amely Simeon próféciájával és énekével fejeződik be.^[9] Az evangélium első soraitól kezdve látszik, Jézus arra rendeltetett, hogy Jahve helyére lépve azonosuljon vele (1, 35-45), és ezért Máriát az «Úr anyjaként» köszönti az angyal. A szentélyben Simeon a Lélek indítására kiegészíti és lezárja a messiási megnyilvánulásokat. A Nunc dimittis az új idők apoteózisa, és a Magnificat-ban, valamint a Benedictus-ban megfogalmazott híradások valóra válása.

Az angyali üdvözletben a «dicsőség» Máriára szállt, a születéskor megnyilvánult a betlehemi pásztoroknak. Most pedig hivatalosan is megjelenik, beköltözik a szentélybe, és Simeon adja ennek első ünnepélyes meghirdetését. A «gyermekkor evangéliuma» drámájának megoldása a templomban van: Simeon énekében, Anna szavaiban és a tanítókkal való találkozásban. Jézus meghirdetése, születése és élete a Keresztelőével ellentétben a templomtól távol történt. Most a helyzet az ellenkezőjére fordult. A Lk 1-2 nyitja a Malakiás 3,1-ben van («hamarosan belép szentélyébe az Úr»), de azonos cél felé futó eseményeinek végpontja Jézus elsőként elhangzó kijelentése (2,49). Neki az Atya házában kell lennie. Ez az ő végső rendeltetése (feltámadás), miként valamennyi emberé is. Minden más alárendelődik ennek a mozzanatnak.

Az «Isten fiának» fokozatos fölismerése a názáreti Jézus személyében a Mt 1-2-től eltérően feszültségek nélkül, ugyanakkor nagy örömkitörésektől, himnuszoktól és énekektől kísérve történik. Lukács egyháza nagy örömujjongások közepette boldogan ünnepli a Születést.

Az «örömhír» Galileától kezdve Júdeáig visszhangzik, Jeruzsálemet is beleértve, de csak a kicsinyek, az alázatosak fogadják be. A hatalmasságok, a nagyok, az előkelő körök semmibe veszik. A gyermekkor elbeszélése önmagában álló evangélium. Összeállítása Lukács előtt történt,^[10] aki feltehetően vagy jelenlegi formáját adta meg, vagy csupán szerkesztői módosításokat vitt bele.^[11] Mindazonáltal a valódi szerző neve ismeretlen, beleértve pontos környezetét és eredeti nyelvét is. ^[12]

^[1] A Lk 1-2-vel kapcsolatos problémák általános keretbe illesztéséhez és bibliográfiájához a következő műveket tanulmányozhatjuk: R. Laurentin, Structure et théologie de Luc I-II, Paris, 1957.; G. Leonardi, L'infanzia di Gesù nei vangeli di Matteo e di Luca, Padova, 1975.; O. da Spinetoli, Introduzione ai Vangeli dell'infanzia, nuova edizione rivista e ampliata, Assisi. 1976.; R. E. Brown, The Birth of the Messiah. A Commentary on the Infancy Narratives in Matthew and Luke, New York, 1977. (olasz ford. Cittadella Ed., Assisi, 1981.); C. Escudero Freire, Devolver el Evangelio a los probes. A propósito de Lc 1-2, Salamanca, 1978.

^[2] Mindenesetre az evangéliumok utalnak Jézus és a Keresztelő valamiféle kapcsolatára: vö. Lk 7,18-35 (Mt 11,7-9.16-19; 21,32).

^[3] Az ApCsel 2,22-36; 3,12-21; 4,10-12; 5,30-32; 10,37-43; és 13,24-25-ben olvasható «beszédek» megadják az első krisztológiai prédikáció mértékét. Ezek figyelmen kívül hagyják vagy átugorják az egész gyermekkort. A Márk 1,2 hasonlóképpen a Keresztelő nyilvános föllépésével kezdi az evangéliumot.

^[4] A gyermekévek evangéliumainak zsidó eredetét a messiás bemutatásának módja is megerősíti: a messiás a választott nép dicsősége (1,14.28), Dávid fia (1,31-35), Dávid háza (1,69), «a Magasságbeli fia» (vö. 1,35), «Isten fia» (1,35), «üdvözítő», «Úr Krisztus» (2,11), «az én Uram» (1,43), «Izrael dicsősége» (2,32); vö. «atyáink» (1,68-75), «Jeruzsálem megváltása» (2,38). Az elbeszélt események főhősei is vallási gyakorlataikat őrző és azokat megtartó egyszerű zsidó hívők. Vö. A. George, Études sur l'oeuvre de Luc, Paris, 1978. 92. o. Csak Simeon Énekében van egy kicsiny kitekintés a pogányokra (2,32). Úgy látszik, mintha Lukács látóterében az 1. és 2. fejezet még csak az üdvösség előkészítő szakaszába tartozna.

^[5] A Lk 1-2 «történetiségével» kapcsolatos kritikai álláspontot R. Laurentin így összegzi: ez a rész olyan, mint valamiféle «teologoumenon vagy egy teológia színrevitele, és nem reális eseményekről szóló előadás»; «szimbolikus elbeszélések, amelyek a képzeletből, és nem a valóságból fakadnak»; «bibliai szövegekből szőtt midrások, amelyeket művészi módon kivetítettek, miként a filmet a vászonra» (Les évangiles de l'enfance, in LumVie 23 (1974), 85.). Ezeknek az állításoknak ellenére a szerző mással sem foglalkozik, mint az események alapvető történetiségének oltalmazásával, semmit sem mondván az anekdotikus részletekről. Ebben az értelemben nyilatkoznak többé-kevésbé a katolikus szerzők is. Vö. J. Daniélou, Les évangiles de l'enfance, Paris, 1967., 65-66.o., amely egyebek között Máriával, a gyermekkor adatainak közvetlen hírforrásával való közvetlen kapcsolatra is utal. Vö. A. Feuillet, i.m. 79-91. o. A Lk 1-2-ben levő «történelmi adatok» értékeléséhez megtekinthető a már idézett Introduzione ai vangeli dell'infanzia, 116-130. o. Nem jelentenek problémát a Mária vagy a Keresztelő szülei részéről történő esetleges visszaemlékezések, de az elbeszélt «események» túlzottan rendkívüliek, valószínűtlenek és annyira felsőbbrendűek Jézus közéleti megnyilvánulásaihoz képest, hogy nem fogadhatjuk el őket történetieknek. Igaz, hogy «Mária szívébe véste mindezeket a dolgokat» (2,19.51), és hogy «mindazok, akik hallottak ezekről az eseményekről, szívükbe vésték azokat» (1,65), de nem biztos, hogy «tudósításokról» van szó. Lehet ez az igével kapcsolatosan elsajátítandó magatartás konkretizálása is. A kezdetekről (Ter 1-11) szóló elbeszélések is történeteknek látszanak, valójában azonban szabadon konstruált alkotások. Vö. C. T. Ruddick, Birth Narratives in Genesis and in Luke, in NT 12 (1970), 343-348.

^[6] Az egyszerű párhuzamosság tételének ezt a helyesbítését vagy pontosabbá tevését E. Galbiati javasolta a La circoncisione di Gesù című művében (in BibOr 8, 1866, 37-45.).

^[7] Vö. A. George, Études sur l'oeuvre de Luc, i.m. 50-58.

^[8] Valamennyi irányzatból és felekezetből vannak exegéták, akik a Lk 1-2-ben található elbeszélés szimmetriáját, bibliai alaprétegét és midrás jellegét egyaránt elismerik (vö. in Laurentin, Structure et Théologie de Luc I-II, Paris, 1957. passim és Introduzione ai Vangeli dell'infanzia, i.m. 95-115. o.). A Lk 1-2 midrás jellegét illetően nyilvánvalóan nincs olyan nagy egyetértés, mint amilyen a Mt 1-2-vel kapcsolatban van. Vö. S. Muñoz Iglesias, Midras y Evangelios de la Infancia, in EstEccl 47 (1972), 331-359. Lukáccsal kapcsolatban, mondja összefoglalásul a szerző, nem annyiban nem beszélhetünk midrásról, «amennyiben ez konkrét irodalmi műfaj, hanem amennyiben meghatározott jellegű hermeneutikai eljárásmód» (357.o.). Ha a valódi midrások csupán a rabbinikus midrások, ebben az esetben nincsenek sem az Ószövetségben, sem az Újszövetségben. Ha azonban olyan kutatást értünk rajtuk, amely arra törekszik, hogy az üdvtörténelem eseményeiben föltárjon egymást követő eseményekből eredő és főként a jelenhez szóló tanítást, ebben az értelemben mondhatjuk, hogy a midrások megtalálhatók a Lk 1-2-ben is. A. Feuillet «antologikus stílusról» beszél, és nem csupán «frazeológiájának, szótárának és (bibliai) szintaxisának okán, hanem és főként az ezekben az elbeszélésekben található állandó ószövetségi vonatkozások miatt». «Ez az (antologikus) eljárásmód abban áll, hogy korábbi biblikus írók kifejezéseit és témáit fölhasználják, ritkábban semmilyen értékelhető eszmei változtatást sem eszközölve, s gyakrabban úgy, hogy az antik kifejezéseknek új értelmet adnak». Ezzel «az Írás örök időszerűségét» erősítik meg (Jésus et sa Mère, i.m. 153-154. o.). Az elbeszélést J. Drury (Tradition and Design in Luke's Gospel. A Study in Early Christian Historiography, London, 1976. 4. fej.: Using Scripture, 46-81. o.) is midrás jellegűnek tartja. A nagy emberek gyermekkora iránti érdeklődés gyakori a zsidóságban. J. Flavius (Zsidó Régiségek) és a Jubileumok könyvének (47,3) szerzője például Mózes viszontagságokkal és csodákkal teli gyermekkorát meséli el. A Qumránban talált Genezis-Apokrif is bizonyítéka ennek. «Lukács első két fejezete ugyanilyen jellegű gyakorlat» (midrás), i.m. 48. o. «Antik zsidó elbeszélések felelevenítése» (49. o.). Egy és ugyanolyan a szótáruk, egy és ugyanolyan a kifejezésmódjuk. Nem szükséges más források után kutatni, amikor a Lukács kezében levő görög Biblia az ilyen párhuzamos helyek tömegét mutatja; inkább ezeket kell forrásoknak tekintenünk. Ezekben az elbeszélésekben az asszonyok olyan jelentőséget kapnak, mint a zsidó haggadákban: ott Rut, Eszter, Judit, itt pedig Erzsébet, Mária és Anna.

^[9] Vö. R. Laurentin, Structure et Théologie, i.m. 43-56. o.

^[10] Ez a legelterjedtebb nézet, jóllehet vannak olyan szerzők is (vö. n. 12), akik e rész kompozícióját Lukácsnak tulajdonítják, aki állítólag a Keresztelő és Mária köreiből szerezte volna értesüléseit (vö. A. Feuillet, Jésus et sa Mère, i.m. 90. o.). Feuillet szerint az eredeti körök és a harmadik evangélista találkozási pontja János (i.m. 89. o.).

Úgy látszik, R. E. Brown is jelentős szerepet tulajdonít Lukácsnak, aki a hagyományból vette át a néhány nevet (a Keresztelő szüleiét), a néhány himnuszt, valamint azt a törekvést, amely a messiás és a Keresztelő, illetve születéseik és az ószövetségi csodás születések párhuzamba állításán fáradozott. Így az első két fejezet betölti azt az űrt, amely az Ószövetség és az Újszövetség között van, miként az ApCsel két első fejezete is átíveli a Krisztus élete és az egyház kezdete közötti távolságot (Luke's Method in the Annunciation Narratives, in A.A. VV., No Famine in the Land, Missoula, 1975. 190. o.; The Birth of the Messiah, i.m. 246-247. o.).

^[11] A Lk 1-2 forrásainak problémáját még nem oldották meg. A legáltalánosabb nézet szerint az evangélista írott szövegeket használt. P. Winter Keresztelő Jánostól (B = Battista), a jeruzsálemi szentélyből (T = templom) és Názáretből (N) származó forrásokról beszél, amelyeket, mielőtt azok Lukács kezébe kerültek volna, feltehetően egy palesztinai zsidó egységesített, és ehhez a tényleges szerző néhány makkabeusi eredetű himnuszt (Magnificat, Benedictus) fűzött volna hozzá (vö. On Luke and Lucan sources, in ZNW 47 (1956), 217-247; The Proto Source of Luke I, in NT 1 (1956), 184-199). H. Schürmann lényegében ugyanezt a vonalat képviseli, de ő zsidó-keresztény körök által szerkesztett Keresztelő János-i és Jézusra vonatkozó forrásokról beszél, amelyeket egy ismeretlen ember Palesztinában tett volna egységes kompozícióvá. Feltehetően ez a forma került Lukács kezébe (vö. Das Lukasevangelium, i.m. 140-145.). Mindkét föltevésnek gyenge pontja azonban az, hogy a különféle «elbeszélések» egymástól független terjedése aligha egyeztethető össze a jelenlegi művet jellemző egységgel és szimmetriával. A Lk 1-2 képei túlzottan egységesnek mutatkoznak ahhoz, hogy ne kelljen őket ugyanannak a kéznek tulajdonítanunk. Valószínű, hogy Lukács végrehajtott néhány szerkesztői módosítást, de egy már létező és önmagában álló művön. A problémával kapcsolatban megtekinthető: C. Escudero Freire, Alcance cristológico y traducción de Lc 1,35. Aportación al estudio de los titulos «Santo y Hijo de Dios» en la obra lucana, Sevilla, 1975. 7-14. o.

^[12] A nyelvvel kapcsolatban beszélnek arám (Plummer, M. Dibelius, M. Black) vagy héber eredetiről (P. Winter, G. A. Box, R. Laurentin, B. Streter, C. Torrey), de nem hiányoznak azok a tudósok sem, akik szerint a szerző tudatosan utánozta a Septuaginta görög nyelvezetét (vö. A. von Harnack, M. Goulder, M. Sanderson, H. Gadbury, P. Benoit).