A «harmadik evangélium» értelmezéséhez szóló bevezető kérdések a szerző személyére, művére, környezetére vonatkoznak. Konkrétabb módon a következő címekben foglalhatók össze: 1) Lukács személye; 2) A mű célja; 3) A téma; 4) A mű felépítése; 5) A jeruzsálemi út; 6) A forrásoktól való függés és szabadság; 7) A tárgyilagosság és a művi elemek; 8) A történelem teológiai értelmezése; 9) Az üdvösséget hozó üzenet; 10) A Jézusról alkotott kép; 11) A lukácsi közösség; 12) A szociális evangélium; 13) Az összeállítás időpontja és helye.
Az evangéliumok névtelen iratok, és ilyen a Lukács neve alatt szereplő
könyv is. Magában a szövegben nincsenek fölvilágosítások a szerzőre,
nemzetiségére, származási helyére vonatkozóan. Csak a 170-180-as évek
körül (Muratori Kánon) jelenik meg a harmadik evangélium Lukácsnak
tulajdonított műként. Ez a Lukácsnak tulajdonítás többé-kevésbé egyöntetű
volt századokon keresztül, és még ma is nagy egyetértésre talál. Fő
érvelése az evangélium és az Apostolok Cselekedetei szerzőjének
azonosságára támaszkodik, amit a kutatók csaknem egyöntetűen elfogadnak. A
«mi-részek», melyek az utóbbi iratban megjelennek (ApCsel 16,
10-17; 20, 5-15; 21, 1-18; 27,1-28,16), feltárják, hogy az ApCsel
szerzője egyik főszereplője az általa elbeszélt eseményeknek, aki Pál
munkatársa, s feltehetően Antiochiában született (mert ebben a városban
kezdődnek a többes szám első személyben álló részek). Pál a maga részéről
a Filemonhoz írt rövid levélben emlékezik meg Lukácsról
«munkatársnak» nevezvén őt (24. v.). A Kolosszeiekhez írt
levél (4, 11-14) és a Timóteushoz írt második levél (4,11), mely iratok
viszonylag későbbiek, megerősítik, hogy munkatársa Pálnak, aki
«kedves orvosnak» nevezi őt. Az apostolnak voltak más
munkatársai is, de ezek közül - tekintettel kiemelkedő műveltségére - csak
Lukács állíthatta össze a szóban forgó két szöveget. Ha ezek a
feltételezések helytállnak, a harmadik evangélium szerzője feltehetően
hellén konvertita. Neve valójában görög név, a Loukasz vagy Loukiosz
rövidítése. Ily módon (tudományos) képzettsége magyarázná a rekonstrukció
műfaját, amelyet azon az evangéliumi anyagon végzett, amelynek nyomára
tudott bukkanni (vö. 1, 1-4). Neveltetésének és vérmérsékletének
köszönhette a pontosság, egyben a mérséklet és az ízlésesség iránti
igényét, amely minduntalan kitetszik írásaiból és állásfoglalásaiból. Ezek
nem Márk «spontaneitásáról» tanúskodnak, hanem közelítenek
Máté «rendjéhez», aki maga is művelt és a számok világában
járatos ember volt.
János is képzett ember, de biblikusan, ezért
evangéliuma inkább a zsidó liturgikus év szakaszait vagy határnapjait
követi. Lukács szelíd természete figyelmes, érzékeny lelkülettel párosult.
A harmadik evangélista kedvelt témái ebben az esetben jelleméről
árulkodnak, ugyanakkor e jellemnek gyümölcsei is.
A harmadik
evangélium lukácsi atyaságáról szóló hagyományos tétel az utóbbi időben
bizonytalanná vált és fenntartásokra talált. A szerző állítólag Pál
munkatársa és kortársa, s így az apostoli korból való, de műve nem mutat
túlzott rokonságot a páli gondolkodással, sem közeli kapcsolatot azzal a
korral, amelyben állítólag élt. Minden jel arra mutat, hogy nem tanúja az
általa elbeszélt eseményeknek, és nem ismeri a helyeket, ahol azok
megtörténtek. Jóllehet a szerző Pál munkatársa, nem vesz tudomást apostoli
jogairól, és az ApCsel-ben sosem utal ezekre. Az evangéliumban, akár a
tékozló fiúról (15, 11-32), akár a farizeusról és a vámosról szóló
példabeszédben (18, 9-14), nyoma sincs például a megigazulás tanának,
amely a páli tanítás sarkpontja. Másrészt az a katolikus-előttinek is
mondott közösségi szerveződés, amelyet az evangélium és még inkább az
ApCsel tükröz, az apostoli kortól immár távoli időszakra enged
következtetni. Az előszóban szereplő «sok» íróra és a hosszú,
adatokat nyújtó hagyományra történő hivatkozás is elszakít, eltávolít Pál
korától. Ami azt a föltevést illeti, hogy a szerző orvos (vö. Kol 4,14),
ez nem talál nagy megerősítésre az evangéliumban. A betegségek leírásai
nem árulkodnak semmi különösről; ugyanolyanok, mint amelyeket általában
megtalálunk a hellén irodalmi szövegekben. Az ApCsel egyes szám első
személyben fogalmazott részei éppenséggel a forrás egyedi voltának
igazolói is lehetnek, és nem feltétlenül valamely határozott szereplő
azonosítása azzal, aki a könyvet írta. Az evangélium elején a szerző azt
állítja, hogy sok forrást használt fel, és ennek érvényesnek kellene
lennie az ApCsel-re is, tekintettel arra, hogy a bevezető mindkét mű
bevezetője. A kettő közül az egyik szemtanú műve is lehet, akinek
személyében a szerző meghagyta a közvetlen tanúskodás zamatát.
A
kérdést feltehetően továbbra sem tudjuk megoldani, de meglehet, hogy nincs
is olyan nagy jelentősége, mint amilyennel látszólag rendelkezhetne. A mű
vizsgálatából kiviláglik, hogy a harmadik evangélium és az ApCsel szerzője
hellén képzettséggel és kultúrával rendelkező keresztény vagy talán
zsidó-keresztény, aki Jézus és az egyházkezdet «történetének»
elbeszélésével azon fáradozik, hogy a keresztény üzenetet eljuttassa a
görög világba. Gondolhatunk az I. század végső időszakának valamelyik
teológusára (aki a deuteropaulinus és a katolikus levelek szerzőinek
kortársa és kollégája). Bizonyosságunk van kultúrájáról, illetékességéről
és képzettségéről. Egyszóval bizonyos róla mindaz, amit a könyv olvasása
elárul, még ha bizonytalan is az antiochiai orvos Lukáccsal való
azonossága. Szakmai felkészültségén túl feltűnő kiegyensúlyozottsága,
derűlátása, egyben hite és teljes odaadottsága az evangélium ügyének. Nem
szenvtelen elbeszélő, hanem olyasvalaki, aki a keresztény tanítástól
mélyen megérintve azon fáradozik, hogy erről másokat tájékoztasson. Ha
«Pál társa», azért az, hogy megossza vele missziós
fáradozásait. Ha hivatalosan nem is viseli a címet, ő is Krisztus
apostola, a jó hír hirdetője, pásztor, atya és elsősorban a rászorulók, a
szegények, a kicsinyek és a bűnösök barátja.
Az is lehetséges, hogy
amikor a szerző vagy a közösség a harmadik evangéliumot Lukácsnak -
«Pál társának» - tulajdonította, ezzel azt a célt kívánta
elérni, hogy apostoli hitelességet adjon a műnek. Ugyanez látszik
igazolódni az Efezusiakhoz írt levéllel és Péter első levelével
kapcsolatban is. Minthogy az evangéliumot nem tulajdoníthatták közvetlenül
valamelyik apostolnak, «kiutalták» egy tanítványnak.
Az «előszó» azt a
gondolatot ébreszti, a szerző nagyközönségnek szánt könyvet akar írni,
hogy tájékoztassa a keresztény hitről, és segítse szabadulni azoktól az
előítéletektől, amelyeket ezzel kapcsolatban feltehetően birtokolt. Az
1,5; 2, 1-7; 3, 1-2 utalásai (az események egyidejű feltüntetései) azt a
benyomást keltik, hogy a szerző a történést a nagy történelem eseményeként
akarja bemutatni.
A konkrét okok, amelyek Lukácsot írásra
késztethették, a kutatók szerint különfélék. Azért írt: hogy megvédje a
kereszténységet a zsidó támadásoktól vagy egyszerűen Pál személyét azoktól
a félreértésektől, amelyeket a zsidó-keresztények között kellett
elviselnie; hogy védelmezze a kereszténység szabadságát a zsidósággal
szemben; hogy óvjon a gnosztikus befolyásoktól (a doketizmustól vagy az
Ószövetséggel kapcsolatos félreértésektől); hogy palástolja a parúzia
elmaradásából adódó ürességet (H. Conzelmann).
Amikor a szerző ír, az
evangéliumi prédikáció már hosszú utat járt be. Jézus nemzedéke eltűnt, és
az apostoli nemzedék s ezzel együtt az elbeszélendő eseményre vonatkozó
legjobb minőségű és leghitelesebb tanúbizonyságok is eltűnőben vannak.
Lehet, hogy a belső helyzet kezd zavarossá válni a befogadott üzenet első
szabad értelmezései miatt (vö. ApCsel 20, 29-30). Lukács ezért a
kereszténységnek magához a kezdetéhez akar visszamenni, hogy a
tanúbizonyságokat összegyűjtvén és tüzetesen mérlegelvén biztosabb alapot
adjon mindazok hitének, akik befogadták az evangéliumot, de az eljövendő
idők katekézisének is. A szerző és az események között időbeli távolság
húzódik, amelyet ő megkísérel figyelmesen végiggondolni és gondosan
újrarendezni azzal a céllal, hogy az olvasónak vagy a hívőnek meggyőzőbb
képet adjon a keresztény tapasztalatról. A könyv címzettjei, akik már
megkapták az elemi vagy alapvető tanítást («a kateketikai
beszédet»: 1,4), feltehetően újonnan kereszteltek vagy hittanulók.
Ezért az evangélista szándéka az, hogy «könyvet» ír nekik,
emlékiratot arról, «amit Jézus tett és tanított» szolgálatának
kezdetétől egészen utolsó napjáig (ApCsel 1, 1-2).
Lukács tekintetbe
veszi olvasóit, ugyanakkor saját írói igényeit is, de nem változtatja meg
szándékát a könyvre vonatkozóan, amely mindenekelőtt pasztorális,
katekétikai, azaz gyakorlati jellegű. A «történet», amelyet
elbeszél, nem nagy emberek vállalkozásairól szól, hanem Istennek az időben
megvalósult tervéről. Műve, amely rendezett «elbeszélésnek»
ígérkezik, egy «tétel» kibontakoztatása. Tudósítói
«szemtanúk» (autoptai), egyben «az ige
szolgái» (miként a keresztény közösségekben ezek voltak a diakónusok
és az apostolok); a hírek továbbítója számára a vallási hagyomány; a
biztonság (aszphaleia), amelynek elérését célul tűzi ki, saját
hitének megerősítése. Műve (a pogány kultúra és a kereszténység közötti)
«fertőzési» kísérlet, amely majd a későbbiekben is ismétlődni
fog.
Az evangéliumok általában megállnak Jézus szenvedésénél és
feltámadásánál. Lukács megkísérli, hogy a történet e határpontját vagy
végkifejletét a húsvét utánra helyezze át. Az üdvösség nemcsak két
időszakaszt ölel fel, tudniillik Izraelét és a messiásét, hanem az
egyházét is; és nem csupán az Úr feltámadása a döntő, hanem a Szentlélek
leszállása is, amely, miként a keresztség, Isten új, valódi népének
megerősítését jelenti.
Az üdvösség vagy az új Szövetség ideje két
egymással szorosan összefüggő időszakra tagolódik: Jézuséra és a
közösségére; és mindkettő a Lélekre van bízva. Lukács nem említi a Mt
28,20-ban olvasható kijelentést: «én veletek vagyok mindennap, a
világ végéig»; de ismételten hivatkozik a Lélekre, akiben a hívők
majd megkeresztelkednek (ApCsel 1,5), akitől erőt kapnak (ApCsel 1,8),
vagy aki majd leszáll rájuk (ApCsel 1,8), hogy méltó
«tanúságtevővé» tegye őket az egész világon.
Az
evangélium Jézus művét emeli ki, de ez elszakíthatatlan a Léleknek és
tanúságtevőinek művétől, amelyet az ApCsel beszél el. Lukács két művét -
miként ugyanannak a szárnyas oltárnak két tábláját - nem szemlélhetjük
elkülönülten anélkül, hogy ne volna megelőző tudásunk mindkettő
tartalmáról és jelentőségéről. Jézus «eljövetele» döntő
mozzanat Isten tervében, de teljes megnyilvánulásának kiteljesedésében
felváltja ezt az egyház vagy a nemzetek (21,24) időszaka, amelynek sosem
lesz vége.
A harmadik evangélium szemlátomást az ApCsel 10, 37-41-ben közölt keresztségi
katekézis nyomába szegődik és ezt bontakoztatja ki: «Tudjátok, hogy
mi történt Galileától kezdve egész Júdeában a János által hirdetett
keresztség után, s hogy miként kente föl Isten a názáreti Jézust
Szentlélekkel és csodaerővel; s ez ahol csak megfordult, jót tett és
meggyógyította az ördögtől megszálltakat, mert vele volt az Isten. Mi
tanúi vagyunk mindannak, amit a zsidók földjén és Jeruzsálemben tett. Őt
ugyanis keresztfára feszítették és megölték, de Isten harmadnapon
föltámasztotta és nyilvánvalóan megmutatta, ha nem is az egész népnek,
hanem az Isten által előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk, akik vele
együtt ettünk-ittunk halottaiból való föltámadása után». Ezért ez az
a «szó, amelyet Isten Izrael fiai előtt hallatott» (10,36) a
«próféták», azaz első tanúságtevői által (10,43). Lukács
evangéliumának az a célja, hogy kifejtse Péternek e vázlatos beszédét,
amely alapjában véve a szokványos hitvédelem és katekézis mintája volt. A
Jézus-esemény nem csupán epizódok sorozata, hanem üdvösséget hozó
mozzanatok és cselekedetek szövevénye. Jézus próféta, csodatevő és szent
ember, de mindenek felett üdvözítő. Mindaz, aki hisz benne, elnyeri bűnei
bocsánatát (ApCsel 10,43).
Az evangélista az egyház időszakában ír,
miután Krisztus már befejezte földi életútját és belépett a dicsőségbe.
Ideje lezárult, alakja ennek ellenére viszonyítási alapként felidézhető az
embereknek, akik még a történelemben élnek, és az a szándékuk, hogy
nyomába lépve egykor eljussanak az ő jelenlegi végcéljához (vö. 24,26). E
szilárd és biztos támasz nélkül ugyanis a hátralévő idő egésze az illúzió
és a fantasztikum látszatát kelthette volna. A páli levelek néhány
részletének láttán (vö. 1 Tessz 4,17 és 1 Kor 7,29) és az evangéliumi
szövegek néhány mondata alapján (vö. Mt 10,23: «nem járjátok végig
Izrael városait, amíg el nem jön az emberfia», vagy Mt 16,28:
«az itt állók közül néhányan nem halnak meg, amíg meg nem látják az
uralmával elérkező emberfiát»), az embernek az a benyomása támadhat,
hogy az első közösség túlzott eszkatologikus feszültségben, azaz Krisztus
közvetlen eljövetelének várásában élt, szakadékot teremtve a tovatűnő
földi világ és ama égi világ között, amely felé szinte hasztalanul és a
történelemtől elidegenedve kivetítette önmagát (vö. 1 Kor 7, 29-31).
Lukács az üdvözítő földi életéhez mint a keresztény életút első
szakaszához visszatérvén perspektivikus újra-megközelítéssel próbálkozik.
Nem idézi sem a Mk 9,1 («a jelenlévők közül néhányan nem halnak meg
addig, amíg meg nem látják Isten hatalommal megvalósuló uralmát»),
sem a Mk 13,30 szavait («el nem múlik ez a nemzedék, amíg mindez meg
nem történik»). A 9,27 szövegéből is, amely feltehetően a Mk 9,1
visszhangja, elhagyja a «hatalommal» kifejezést, amely így
teljesen elveszíti drámaiságát. Az «országnak el kell
jönnie», de ez az eljövetel mindennapi, tehát lassú és fokozatosan
megvalósuló érkezés (11,2). «Az idő közel van» kifejezést
Lukács a hamis prófétáknak tulajdonítja (21,8), és a mínákról szóló
példabeszédet éppen az ilyesfajta híresztelés cáfolatára mondja el (vö.
19,11). Jóllehet «Jézus ideje» lezárult, és Isten országa már
bontakozik, a két valóság nem különül el egymástól, mert az ország
Krisztus művének folytatódása: a Sátán, a rossz, a bűn és a történelemben
fennálló társadalmi egyenlőtlenségek elleni harc (vö. 4, 18-22). Az ország
annyiban bontakozik, amennyiben Jézus Krisztus örömhíre terjed (vö.
16,16). A közvetlen eszkatológiát felváltotta az evangélizálás, és a
messiási kor közeli élvezése iránti vágy helyébe a missziós tevékenység
(ApCsel) lépett. Az a Krisztus, aki felment az égbe, ugyanaz, mint aki
újra eljön a végidőben (ApCsel 1,11). A történeti Krisztussal való
szembesülésnek meg kell előznie az eszkatologikus győzelem elérését (vö.
9,33). Jóllehet az ember (a keresztségben és főként az eukarisztia
ünneplésében) erre a célra tör vagy ennek reményét táplálja szívében,
feladata, hogy mélyebb ismeretségbe kerüljön a történeti messiással, az ő
prédikációjával, igéjével, valamint tetteivel, és így közelséget vagy
hasonlóságot teremtsen a jelenlegi hívők és ama sokaság vagy
tanítványsereg között, amely hallgatta őt, amikor még a földön járt.
Lukács műve két pólus között feszül: az egyik a föltámadt Krisztus,
aki Lelke által él együtt a közösséggel (ApCsel), a másik a történeti
Jézus, akinek földi zarándokútja elővételezi és előkészíti azt az utat,
amelyre a hívő meghívást kapott, vagy amelyet megismételni tartozik
(Evangélium). Jézus földi élete és parancsai azok az elvek és normák,
amelyekre a jelenlegi keresztény élet épül.
A Lukács elbeszélte «evangéliumi történet» négy részbe foglaltan jelenik meg:
A bevezetés (1,1-2,52): ez János és Jézus születésének
hírüladására és születésére összpontosít.
Galileában
(3,1-9,50): itt történik Jézus bemutatkozása népe előtt; ezt követi az
Atyával, a tömeggel, a betegekkel, a bűnösökkel és az ellenfelekkel való
találkozás.
Úton Jeruzsálem felé (9,51-19,28): e város felé
irányul Jézus valódi és szimbolikus útja. Körvonalazódik a tanítványok, a
tömeg és az ellenfelek állásfoglalása.
Jeruzsálemben
(19,29-24,53): itt fejeződik be Jézus missziója. Az ünnepélyes bevonulás
elővételezi a feltámadás diadalát és az első közösség misszióját.
E
gyűjtemény vezérfonalát nem Jézus saját személyének és küldetéstudatának
fejlődése vagy az Isten tervébe való fokozatos beilleszkedése alkotja,
hanem egy ideális utazásnak állomásai, amely Galileából ível felfelé Júdea
és Jeruzsálem irányába. E történetnek mintegy előzetese található az 1-2.
fejezetben: ez a szent városban kezdődik (1,5), csúcspontját a templomban
éri el (2, 22-32; 2, 46-50), majd a Názáretbe való stratégiai
visszahúzódással zárul (2, 51-52). Jézus «mintegy harminc évvel
később» (3,23) innen kezdi meg hivatalosan misszióját, amely a
választott nép fővárosához egyre közelebb vivő úton válik valósággá.
A
gyermekkor (1,5-2,52) olyan bevezető vagy elő-evangélium, amelyben Lukács
elővételezi Jézus végső megnyilvánulását, és megadja az ezután következő
elbeszélés jellegét. Két nagy diptichonban (a hírüladások: 1, 5-38 és a
születések: 1, 39-56), valamint a messiásra vonatkozó vizitáció (1,
39-56), a pásztorok látogatása (2, 8-20) és a templomi bemutatás (2,
22-52) képeinek külön előhívásában újrakomponálja az egész
eseménysorozatot. A történetet olyan párhuzamok és szimmetriák alapján
alkotja újra vagy szerkeszti meg, amelyek megvilágítják a messiásnak és
édesanyjának az előfutárral és annak szüleivel szembeni fensőbbségét. Az
utóbbiakon megjelenő árnyékok kiemelik a fényt, amely az előbbiekből árad.
Az események sorozatai szinte párhuzamosan Júda hegyeitől (1,5) és
Názáretből (1,26) indulnak, ahol Zakariás és a Szűz lakik, csúcspontjukat
Jeruzsálemben érik el a templomi bemutatással (2, 22-38. 46-48), és újra
elkülönülten zárulnak Júda sivatagában (1,80), illetve Názáret falujában
(2, 51-52). A messiás először lép be a szentélybe, jogos tulajdonába veszi
azt, de a szülők csak «harmadnap» szereznek tudomást
betöltendő szerepéről és a neki fenntartott dicső állapotról, miként az
apostoloknak is csak a halált követő «harmadik nap után» válik
éretté és szilárddá az Úr Krisztusba vetett hite.
A gyermekség
evangéliumának szereplője Zakariás, Erzsébet, Mária, Simeon, Anna és a
pásztorok: valamennyien egyszerű emberek, akik mintegy elővételezik a
sokaságot, amely felé az örömhír irányul az evangélium további lapjain. Az
öröm (2, 13-14), a figyelmes elmélyülés (2,19; 2,52) és az imádság (a
különféle énekek) légköre hatja át a mű hátralévő részét.
Jézus
sajátos életútja nem a gyermekkor, hanem a prófétai szolgálatával azonos
felnőttkor világa, amelyet nyilvánosan - a Keresztelővel való találkozás
(3,21), az előfutártól kapott keresztség és a kísértések (4, 1-13) alkotta
rövid előkészület után - Názáretben kezdett meg, midőn az Iz 61,1-ben
olvasható jövendölést saját személyére alkalmazta: «Az Úr Lelke
rajtam: Ő kent föl engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek»
(4,18).
A galileai misszió (4,14-9,50) a nyilvánosságra lépő Jézust
szembesíti népével. Ezért felidéződnek az első csodák (4,33-44), az első
tanítványok meghívása (5, 1-11), néhány csodás gyógyítás (5,12-től), az
első nézeteltérések az ellenfelekkel (5,17-26), valamint a böjtről és a
szombatról folytatott viták (5,33-6,11).
A galileai misszió második
(6,12-7,50) és harmadik szakaszát (8,1-9,50) az Atyával (6,12), a tömeggel
(6, 17-19), a különféle típusú betegekkel (7, 1-17), a bűnösökkel (7,
36-50) és az elmaradhatatlan ellenfelekkel (7, 31-35) való jézusi
találkozások teszik színessé. Krisztus vándor misszionárius, aki
«bejárja a városokat és a falvakat, prédikál és hirdeti Isten
országának örömhírét» (8,1). «Vele van a tizenkettő és néhány
asszony» (8, 1-2). Prédikációja Lukácsnál is példabeszéd jellegű (8,
4-18). A missziós tevékenységet bemutató újabb kép (8, 22-50) a Mk
4,35-5,43-ban található csodaleírások szövegkönyvét másolja. Az utolsó
ecsetvonások a tizenkettő küldését (9, 1-6), a baloldali Heródes-pártiak
megjelenését (9, 7-9; vö. 23, 6-16), a Jézus oldalán az apostolokat is
tevékenykedni láttató kenyérszaporítást (9, 10-17) emelik ki, tehát Fülöp
Cezáreájának színterét, amely megvilágítja Jézus személyét és legközelebbi
munkatársainak hitét (9, 18-27). A befejezésben a közeli mennybemenetel
(9, 28-37; 24,50-53) előjátékát alkotó színeváltozás megtapasztalásáról és
a szenvedésre, a megdicsőülés kötelező útjára (9,43-45) vonatkozó első
híradásokról olvashatunk. E kísérletek, előzetes meghirdetések és
figyelmeztetések után Jézus megkezdheti nagy fölmenetelét a szent városba,
végső küzdelmének, vereségének és egyben győzelmének színterére. Indulása
előtt még inti övéit, nehogy merevvé vagy fanatikussá váljanak (9,46-50).
Amire készül, missziós utazás, és nem keresztes hadjárat.
A jellemzője alapján Isten városának nevezett település,
amely az első keresztény közösség székhelye
volt, Jézus apostoli tevékenységének kiindulási helye, egyben
szolgálatának vonzási pontja és végcélja. Ő maga is emlékeztet erre:
«Nem veszhet el próféta Jeruzsálemen kívül» (13,33). Jézus
bátor elszántsággal közeledik feléje, mintha kezdettől fogva tudatában
volna a reá váró sorsnak. «Elhatározta, hogy Jeruzsálembe
megy», jegyzi meg az evangélista (9,51). Úgy látszik, mintha
újrakezdődne az elbeszélés. A galileai szolgálat elején Jézust a
názáretiek utasították el (4, 16-30), most pedig a szamaritánusok, akik
nem akarják befogadni, «mert zarándokúton volt Jeruzsálem
felé» (9,53). A hetvenkét tanítvány küldését (10, 1-17) az apostolok
küldése (9, 1-6.10) ellensúlyozza, és így mind az egyik, mind a másik
oldalon meghívási elbeszélések (9, 57-62; vö. 5,10 kk.), Jézus valódi
rokonaira vonatkozó viták (11, 27-28; vö. 8, 19-20) és Heródes személyét
illető leírások (13,31; vö. 9, 7-8) kezdődnek.
A jeruzsálemi út
valódi és egyben szimbolikus utazás. Galileában Jézus megtalálta első
újoncait és befejezte első evangelizációs kísérleteit; most olyan
széleskörűvé teszi tevékenységének mezejét, hogy annak földrajzi
körvonalai a határtalanba nyúlnak. Ez a missziós út nem ismer semmiféle
helyre vagy személyre szóló korlátozást. Jézus a tizenkettő kíséretében
(9, 1-6) és a tanítványok előreküldött csoportja mögött (10, 1-20)
egyetértést és ellenkezést kiváltva halad előre. Az evangélista változatos
anyagot sűrít e képbe, amelyet fő forrásából (vö. 9,51-13,21; 18,31-19,27)
vagy máshonnan merít (vö. 13,32-18,30). Az egész könyvrészlet négy
szakaszra oszlik az «utazás» témájának emlegetése alapján,
amely határozott lejáratú útként jelenik meg újra és újra (vö. 9,51;
13,22; 17,11; 18,31; 19,28), majd valamilyen témához közelítő polemikus
beszédek (11,14-14,24) sorozata következik és különféle eredetű
logion-ok, amelyeket valamilyen kulcsfogalom egyesít (vö. 12, 1-12;
14, 25-35; 16, 16-18). Emellett, miként Máténál, hármas csoportosításokban
jelennek meg a meghívási elbeszélések (9, 57-62), a tanítványok helyzetére
vonatkozó szövegek (10, 18-24), az imádságról szóló tanítások (11, 1-13),
az isteni irgalomról hírt adó példabeszédek (15, 1-32), a törvénnyel
kapcsolatos velős mondások (16, 16-18) és különféle intelmek (17, 1-6).
Jeruzsálem egyre közelebb van, de a tanítványok továbbra is tévedésben
élnek: azt hiszik, a messiási ország ünnepélyes beiktatásának néznek
elébe, miközben Jézus azon fáradozik, hogy a reá váró kemény küzdelemre
emlékeztesse őket (vö. 9,45; 18,34; 19,11). Ő nem a győzelembe, hanem a
halálba megy. A Jeruzsálembe való felmenetel egyfajta
«keresztúttá» válik.
A szent városban végzett szolgálat a
messiás király ünnepélyes bevonulásával kezdődött (19,28-44) és a templom
megtisztításával fejeződött be (19,45-48). Azt mondhatjuk, a kocka immár
el van vetve: Jézus utolsó tevékenységét megszakítja valamennyi közös
ellenségének (a törvénytudóknak, a farizeusoknak és a szadduceusoknak)
megjelenése. Rövid időre fölszabadul, aztán kipattan az ellene irányuló
ármánykodó cselszövés, amely a halálos ítélettel zárul (22,1-23,56). Annak
elbeszélése, hogy a föltámadott megjelent az asszonyoknak és az emmauszi
tanítványoknak, valamint a mennybemenetelre utalás (24, 50-53), átmenetül
szolgál a második könyvhöz (az Apostolok Cselekedetéhez).
A nyilvános
működés Galileában a Sátán képviselte gonoszság hatalmával való
összeütközéssel kezdődik, aki végül felvezeti őt a jeruzsálemi templom
párkányára (4, 9-12). Ez a «lélekben megvalósuló» utazás
elővételezi a későbbi utat, és mindenekelőtt megadja jellegét annak a
harcnak, amelynek most elébe néz a szent városban (vö. 4,13). Jézus ez
alkalommal is győzni fog (feltámadás), de győzelme nem lesz feltűnő.
6. A forrásoktól való függés és szabadság
Lukács nem tanúja az általa elbeszélt eseményeknek, ezért értesülését más
közvetlen vagy közvetett tudósítóktól kell szereznie. Az
«előszóban» említést tesz írókról és tanúkról, akik előtte
jártak. Ezektől származnak az általa újraformált szövegek és az ismeretek,
amelyekre hivatkozik. A szöveg vizsgálata négy fő forrás jelenlétét tárja
föl: Márkot, a gyermekkor evangéliumának szerzőjét, a csupán Lukács által
idézett névtelen dokumentumot (s ez a saját forrása), valamint a Q (Quelle
= forrás) dokumentumot. A Márktól származó alapszöveg művészi, hármas
csoportosítású szimmetriában négy betoldással egészül ki, amelyet
különféle rövidítések és változtatások módosítanak.
A két bevezetés
kölcsönösen egymásra utal (Mk 1,1; Lk 1, 1-4). Az első «Jézus
Krisztus evangéliumával» kezdődik; Lukács pedig
«könyvet» akar írni a Jézusra vonatkozó
«eseményekről», és rögtön beiktatja az első zárójelet a
gyermekkor elbeszélésével (1,5-2,52). A harmadik fejezetben (3,1-4,30: a
nyilvános működés kezdete) újra kapcsolatba kerül Márkkal (1, 2-20).
Jézus első galileai missziós tevékenységének leírásában (4,31-6,16) Lukács
követi Márkot (1,21-3,19; vö. 3, 20-25), innen újabb zárójelet kezd
(6,20-8,3), majd ismét visszatér Márkhoz (4,1-9,50, kivéve a 6,45-8,26-ot
a Lk 8,4-9,50-el párhuzamosan). Lukács nagy «betoldása» a
9,51-18,14, de befejezésében (18,15-19,27) újra a Mk 10,13-10,52-hez
közeledik. A párhuzam folytatódik a szenvedés és a feltámadás
elbeszélésében: Lk 19,28-24,53; Mk 11,1-16,8 (20).
Lukács nem
újrafércelte a különféle szövegrészeket, hanem saját kritériuma, szándéka,
módszere alapján átdolgozta azokat, nem hagyván, hogy evangéliuma Márk
vagy más szerzők evangéliumának másolata legyen. Valószínűleg voltak
forrásai az ApCsel könyvéhez is, de a külső ellenőrizhetőség hiányában
ezeket nem tárhatjuk fel egykönnyen a könyv belső vizsgálatából.
Lukácsnak a forrásoktól való függése nem csökkenti eredetiségét. Azt
mondhatjuk, hogy kezdettől fogva Márkot mintázza, de szabadon. Az első
meghirdeti «Jézus Krisztus evangéliumát» (Mk 1,1), Lukács
pedig «könyvet» (ApCsel 1,1) szándékozik írni a megtörtént
eseményekről, amelyeknek fennmaradt visszhangjuk s mindenekelőtt üdvös
hatásuk (2, 1-4): Márk a hívőkhöz fordul, Lukács pedig mindenkihez.
A
gyermekségről szóló elbeszélést nem fő forrásából merítette, és
(tekintettel a Mt 1-2-től való különbözőségére) nem is a Q-ból; ezért ez
valószínűleg jeruzsálemi keresztény körökből származó gyűjteményes
alkotás.
A jézusi nyilvános működés leírásában Márk vonalát követi,
de elébe helyez egy történeti-vallási beágyazást (az egyidejűsítések),
hogy tanúsítsa azt a visszhangot, amelynek kiváltására e működés
rendeltetett az akkor ismert világban (3, 1-2). A Keresztelőt Márk (1,
2-8), a Q forrás (vö. Mt 3, 1-10) és saját értesülései (területi
igehirdetés: 3, 10-15) alapján mutatja be. Jézus keresztségét (3, 21-22)
Márktól veszi át, de imádság keretébe illeszti, s elhagy néhány részletet.
Jézus nemzetségtáblájában csak néhány nevet ismétel a Máté-féle
nemzetségtáblából (1, 2-17). Jóllehet a kísértésekről szóló elbeszélése a
Q forrásból való, a «kísértések» egyikének áthelyezése miatt
különbözik Máté elbeszélésétől (4, 1-11).
Az első galileai szolgálat
leírásában Márkot követi (1,9-3,19), de előkészítés nélkül. Lukácsnál
Jézus működése ünnepélyesen Názáretben kezdődik (4, 18-30), és nem valahol
Galileában (1,14) vagy Kafarnaumban (1,21).
A tanítványok meghívása
(5, 1-11) az első messiási megnyilvánulások után történik, és nem előttük.
Az ördögtől megszállott megszabadítása, Péter anyósának meggyógyítása, a
csodás tettek összefoglalása, a leprás és a béna meggyógyítása, Lévi
meghívása, a vámos házában adott lakoma, az étkezés alatti beszélgetés, a
kalászok epizódja, a szombatról szóló vita és az apostolok kiválasztása
ebben a szakaszban megegyezik Márk leírásával.
A lukácsi folytatás
(6,20-8,3) a márki forrást elhagyván a Q (vö. Mt) forráshoz közelít, és
saját értesülésekből is merít. A szegények «boldogságáról»
szóló beszéd, amelyet Márk nem ismer, teljesebben kifejtett módon jelenik
meg a Mt 5, 3-12-ben. Ugyanez érvényes a farizeusokétól eltérő keresztény
megigazultság fogalmára és a Máté különféle fejezeteiben föllelhető (5,
38-48; 7, 1-2.3.5.21-27; 12, 33-35; 15,14; 16, 24-25) erkölcsi
figyelmeztetésekre, s hasonlóképpen a kafarnaumi százados szolgájának
meggyógyítására, a Keresztelő magasztalására (Máténál a 11, 2-9-ben),
valamint a Jézus korabeli nemzedékkel kapcsolatos észrevételekre is (vö.
Mt 11, 16-19). Lukács beszéde ebben az első szakaszban is világosabb.
Egyszerűen a szegények boldogságát hirdeti (és nem a «lélekben
szegényekét»: Mt 5,3), és a gazdagokra vonatkozó szabályos átkot fűz
hozzá (6,24-26), amely Máténál hiányzik; feltünteti az özvegy fiának
föltámasztását (7,11-17), a bűnös asszony megszabadítását (7,36-50),
valamint asszonyok jelenlétét Jézus és az apostolok oldalán (8, 1-3).
Mindezek az értesülések saját forrásából származnak.
A galileai
szolgálat harmadik mozzanatában (8,4-9,50) az «elbeszélés»
visszatér a márki párhuzamhoz (4,1-9,50), s itt-ott még Mátéval való
megegyezések (vö. 12.13.8.9.10.14.16.18. fejezetek) is találhatók. De
Lukács elhagyta a márki beszámoló tekintélyes részét: a vízen járó Jézust,
a hagyományra hivatkozó farizeusokat, a szír-föníciai asszony lányának és
a dekapoliszi süketnémának meggyógyítását, a második kenyérszaporítást, az
égi jelet, a farizeusok kovászát és a betszaidai vakot (Mk 6,45-8,26).
Ezeknek az elhagyásoknak okai nem világosak. Talán olyan egyszerűsítési
törekvéssel állunk szemben, amely a már elmúlt (a tisztaságról, a
korbánról, a farizeusok tanításáról szóló) viták felidézését mellőzve el
akarja kerülni ugyannak az epizódnak (a kenyérszaporításnak)
megismétlését, valamint a nehezen értelmezhető és félreérthető csodákat
(Jézus vízenjárását). A pogányok evangélistájának részéről azonban
érthetetlen a szír-föníciai asszonnyal kapcsolatos gyógyítás elhagyása.
Úgy látszik, Lukács Jézusa mindvégig palesztinai területen marad
(valójában nem mozdul még Tírusz és Szidón irányába sem: vö. Mk 7,24,
amely Lukácsnál hiányzik). Mindazonáltal mégis tesz egy kirándulást a
gerázaiak földjére (8,36).
A Márktól való függetlenedés egyre
erősebbé válik. A galileai szolgálat első fázisában a kapcsolat szorosabb
volt, a másodikban már lazább. Mindez talán a «nagy betoldás»
(Lk 9,50-18,14) előkészítésére szolgál, amelyben hosszú időre teljesen
elszakadunk az alapszövegtől. Ebben a kilenc fejezetben Lukács saját
forrásától és a Q-tól függ. Ez látszólag egy utazásról szóló elbeszélés,
valójában irodalmi mesterfogás olyan részek sorozatának tetszetősebb
összefüggésbe helyezésére, amelyeknek feltehetően nem volt pontos helyük,
és amelyek ugyanakkor lehetővé tették valamilyen teológiai probléma
felvetést (vö. «az Úr útjának, a Jeruzsálembe való felmenetelnek, a
zarándoklatnak vagy az úton levő közösségnek» témája) Jézus és az
egyház prédikációjával kapcsolatban.
A 9-18. terjedő fejezeteknek
vannak megfelelői a Q forrásban, így Máténál is, de tizenegy fejezetnyi
átívelésben. A «jeruzsálemi út» az a részleg, amelyben
megjelennek Lukács legjellemzőbb szövegei: példabeszéd a szamaritánusról
(10,25-37), a Márta és Mária testvérpár (20,38-42), három
«példabeszéd az irgalmasságról» (15. fej.), a hűtlen intézőről
és a dúsgazdagról (16. fej.), valamint az igazságtalan bíróról, illetve a
farizeusról és a vámosról szóló példázat (18. fej.).
Más saját
részek is megjelennek ebben a szövegben, jóllehet ezek nem annyira
ismertek és kevésbé fontosak: az alkalmatlankodó barát (11, 5-8), az
oktalan gazdag (12, 19-21), a Siloéban levő torony, a terméketlen fügefa,
a nyomorék asszony, Jézus keresése Heródes részéről (13. fej.), a vízkóros
meggyógyítása szombaton, az ünnepi lakomáról, a toronyról vagy a háborúról
szóló példabeszéd (14. fej.), a tíz leprás és az eszkatologikus beszéd
vázlata (17. fej.). A 18,15-ben Lukács visszatér a Mk 10-hez, de
elsősorban terjengősségében nem kötődik annak vonalához. Elhagyja a
(16,11-ben már említett) válásról szóló vitát, s nem akarván kisebbíteni
az apostolok alakját, nem említi a Zebedeus fiak kérését (Mk 10,35-45).
Lukács ebben a részben is betold (negyedik «beszúrásként»)
Márk anyagába saját külön forrásából származó részeket: Zakeus epizódját
és a mínákról szóló példabeszédet (19, 1-27). Az utolsó részben, a
szenvedés és a feltámadás elbeszélésében (19,28-24,53) a Márk
11,1-16,8-at követi, de nem annyira szolgaian, mint Máté. Lukács elhagyja
a fügefa megátkozását, mely csodának nem világos a jelentése, és mellőzi a
betániai megkenést is, mert futólag érintette a 7, 36-50-ben; a vacsora
lefolyásának leírásában (22, 14-23) elhagyja az apostolok versengését
arról, hogy melyikük nagyobb (vö. Mk 10, 42-45). Sajátosan lukácsi a
közösségre váró megpróbáltatásokra tekintettel említett erszényről és
kardról szóló tanítás (22,35-38). Jézus elfogatását illetően is
mutatkoznak Márktól való eltérések (vö. alább: «a Jézusról alkotott
kép»). Péter tagadása előbbre kerül. A szenvedés elbeszélése
részben rövidebb, részben saját «értesülések» vagy tanítás
által (mint például Jézus bemutatása Heródes előtt) bővített szöveg. Maga
a keresztre feszítés jelenete sem egyezik teljesen Márk leírásával. A
feltámadás elbeszélése az első részben (asszonyok a sírnál) Márk vonalát
követi, de gyökeresen elszakad ettől az emmauszi tanítványokról szóló
egyedi és kizárólagosan lukácsi elbeszélésben.
A maga összességében
Lukács írása a történész elbeszélése, aki «bőséges»
adatgyűjtemény birtokában válogatott az anyagban, és saját elbeszélői, de
főként saját teológiai, apologetikus és pasztorális szempontjai alapján
rendezte azt.
Márk pontos rend nélkül, egymásba fonódva meséli el az
eseményeket. Máté az adatokat (események és mondások) kicsiny antológiai
gyűjteményeibe rendezi. Lukács a tanítást és a cselekményt anekdotikus
(szerkesztői) összefüggésbe ágyazza úgy, hogy azt a benyomást kelti,
valódi elbeszélésről van szó (1,1). Ezért Lukács műve színesebb, és
kollégái művénél történetibbnek mutatkozik.
7. A tárgyilagosság és a művi elemek
Az újszövetségi szerzők közül leginkább Lukács jelenik meg a történész
köntösében. Valójában ő az egyetlen, aki említi a forrásokat, amelyeket
használt (1, 1-4), mi több, emlékeztet arra, hogy «mindennek
elejétől fogva gondosan a végére járt» (1,3). A Keresztelő és Jézus
szolgálatát olyan kronológiai keretbe helyezéssel kezdi, amely nem
található meg semmilyen más szövegben (3, 1-2). Ezért éppen Lukács adatai
alapján alkották meg Krisztus életének egyik kronológiáját.
A
történeti szabatosság összhangban van az általa használt forrásokhoz adott
pontosításaival. Megfigyelhető, miként használja a «mintegy»
kifejezést a kétségek vagy a pontosabbá tétel lehetetlenségének
enyhítésére: 1,56 («mintegy három hónap»), 3,23
(«mintegy harminc»), 9,14 («mintegy ötezer»), 9,28
(«mintegy nyolc nap»). Egyik vagy másik esetben Márk és Máté
pontos számokat használ. A Mk 4,35 túlzó szabatosságát
(«aznap») Lukács az «egyik nap» kifejezéssel
módosítja (8,22). Az «amikor» kifejezés, amely összeköti a
színeváltozást az epilepsziás meggyógyításával (Mk 9,14), Lukácsnál
«másnap»-pá alakul át (9,37). A főtanács gyűlése is reggel van
(22,60), és nem éjszaka (Mk 14,53). Lukács még Jézus halálának óráját
illetően is nagyobb rugalmasságot tanúsít (23,44). Annak ellenére, hogy
nem palesztinai, Lukács pontosabbá tesz néhány földrajzi magyarázatot,
amelyek tudósítóitól maradtak rá. Kafarnaum «Galilea egyik
városa» (4,31); a «Galileai-tenger» a «tó»
megnevezést kapja (5,1; 8,23). A tárgyilagosságra és az összegyűjtött
«tanúságokhoz» való hűségre törekvés azonban nem akadályozza
abban, hogy előadásában bizonyos mérvű szabadsággal, sőt némi
mesterkéltséggel éljen. Jóllehet az ókori történész is az események
kutatását és bemutatását szándékolta, fenntartotta magának a jogot, hogy
elgondolásának megfelelően hatékonyabb, harmonikusabb vagy tetszetősebb
módon ábrázolja azokat. Ezzel nem a történeti igazságot akarta föláldozni,
hanem személyesebb módon akarta ezt ábrázolni az elérendő célnak
megfelelően. A történész is művész. Ahogy a művész mintázza az anyagot
vagy bánik a színekkel, ő is tetszése szerint rendezi a híradásokat, a
kapott adatokat.
Ezeket az adatokat nem szabad meghamisítani, hanem
szabadon kell bemutatni, miként a színeket a vásznon vagy a festményeket a
galériában. Ez a keretbe illesztés el tudja viselni a vágásokat, az
elhagyásokat és az alkalmazásokat. Ezért a hosszú utazás, amelyben Lukács
összefoglalja Krisztus egész szolgálatát, szubjektív és funkcionális
jellegű út. Az üdvözítő nem telepszik le a Keresztelő (a Jordán) vidékén,
sosem tér vissza indulási helyére, halad a cél felé anélkül, hogy valaha
is hátrafordulna, mert a misszió mindig felfelé ívelő, győzedelmes
előrenyomulás. Mindaz, ami szemben áll ezzel a logikával,
elkerülhetetlenül kimarad. Lukácsnál a Galilea határvidékére vezető út
elmaradt (vö. Mk 6,45-8,26), eltűnik Fülöp Cezáreájának (Mk 8,27) vagy a
Galileai-tónak a neve, miként a tavon való többféle átkelés (vö. Mk 6,
32.45.53; 8,10) és Jézus kivonulása Tírusz és Szidón vidékére (Mk 7,
24.31) sem kap említést. A Galileában való találkozás (Mk 14,28; 16,7)
Lukácsnál egyszerűen a «jusson eszetekbe, mit mondott nektek, amikor
még Galileában volt» (24, 6-7) mondattá alakul. A szamaritánusokkal
kapcsolatos első sikertelenség után a társaság egy másik faluba megy, de
nem derül ki, hogy melyikbe (9,56). Másutt Jézus valamilyen település felé
tart, «ahová készült» (10,1) vagy «betér egy
faluba» (10,38). Betániáról van szó, de ez nem hangzik el.
«Valahol éppen imádkozott» (11,1), vagy megáll «egy
faluban» (17,11).
Lukácsnál magának Palesztinának földrajzi
térképe is sui generis. Úgy látszik, mintha Galilea és Júdea
határosak volnának, s széleiken húzódna Szamaria. Jézusnak érintenie kell
az utóbbi tartományt (9,52-53; 17,11), de nem kényszerül arra, hogy
átmenjen rajta. Megkísérli, hogy bejusson földjére, de ott elutasítják
(9,52-53). Lukácsnál több más esemény is, amelyet Márk és Máté Galileán
vagy Júdeán kívülre tesz, elveszíti pontos helyét azért, hogy ne zavarja a
Názáretből közvetlenül Jeruzsálembe futó vezérfonalat.
Ez a szabad
keretbe illesztés megjelenik a perikopák és a nagyobb részek újra
felépítésében is. Mindegyikben jelen van Lukács egyensúlyozó keze.
Példának vehetjük a jeruzsálemi szolgálatról szóló részletet (19,28-21,38)
vagy a szenvedés és feltámadás elbeszélését (22-24), ahol szorosabban függ
a forrásoktól, de ahol mégis szembetűnőbb az evangélista szerkesztői
szabadsága.
8. A történelem teológiai értelmezése
Lukács történész, s ugyanakkor, ha nem is az üdvözítő
terv egészének, de központi fázisának vagy csúcspontjának, azaz Jézus
személyének, életének és üzenetének teológusa. Azon túlmenően, hogy ezt
megfelelő módon leírja és bemutassa azoknak, akik még nem ismerik vagy
teljességgel nem értették meg, azon fáradozik, hogy ezt meg is hirdesse.
Az üdvösség nem Krisztus műve után kezdődik, hanem magával Krisztus
művével. Jézus nem halála és feltámadása következtében megváltó, hanem
halálában és feltámadásában az, miként egész életében is. Földi életének
önmagában kell birtokolnia a szótériológiai értéket. Krisztust és tetteit
megismerni annyi, mint Isten tervét és a történelemben való vándorlását
megismerni. Jézus életében és cselekedeteiben Isten teszi önmagát
láthatóvá minden kor emberének. A názáreti zsinagógában a jelenlévők
szemükkel láthatták («ma») az ígéretek beteljesülését
polgártársukban, az ács fiában. A terv Isten által van jelen Jézusban és
művében: neki az a feladata, hogy beteljesítse (1,2; 4,21). Mert mindazt,
aminek megtételére hivatott, vagy amit megtenni szándékozik, előre
meghirdették a próféták. Az Írások előre megmondják mindazt, amit a terv
tartalmaz, vagyis mindazt, amiről Isten úgy döntött, hogy megvalósítja. A
Márknál (14,21) szereplő «amint írva van» állítást Lukács így
fordítja, illetve értelmezi: «amint elrendeltetett» (22,22).
Isten terve a gyakorlatban azonos Krisztus útjával.
Jézus élete az
Atya kézjegyétől ellátott gyalázatos (kereszt) és dicsőséges sors, miként
majd az egyház is az üldözéseken keresztül jut el a diadalra. A
«szenvedés» akadálynak látszik Isten tervében, valójában
azonban annak lényeges eleme. Ezt is előre megmondták a próféták, és
ismételten előre jelezte Krisztus is (9,22; 9,44; 18,31-34; 24,7.25.45).
Jézus aláhúzza a szenvedés elkerülhetetlenségét («véssétek jól
szívetekbe e szavakat» 9,44), még ha az apostolok «nem is
értették» e beszédet (9,45; 18,34). Krisztusnak szenvednie
«kell», mert Isten így rendelte el (22,22). A szenvedés nem
hobbi vagy az Atyának adott tisztelet, hanem az isteni akaratnak való
odaadottság ára: «hát nem ezeket kellett elszenvednie a messiásnak,
hogy bemehessen dicsőségébe?» (24,26).
«Jézus útja»
nem annyira az egyszerű igehirdető vagy a próféta életsorsa, hanem inkább
az üdvözítőé. Földi létének napjaiban elment az emberek közé, s ahol csak
megfordult, jót tett meggyógyítván őket mindenféle erkölcsi és fizikai
betegségből (ApCsel 10,38). Másokért élt, és értük halt meg. Vérét a
sokaságért ontotta (vö. 22,19-20). A szenvedés nem valamiféle rituális
felajánlás, hanem személyes elkötelezettség a történelmi események síkján.
Nem valamiféle nagy fájdalomnak, hanem a nagy szeretetnek mutatója. Ezért
a szenvedés és a feltámadás magának a kinyilatkoztatásnak is sarkpontja. E
halálig tartó elkötelezettség nélkül hiányozna a vállalt ügy, az ember
üdvössége iránti odaadottság mértéke. A kísértés még a vesztőhelyen is
megtámadja ezt (23,35), de Jézus úrrá tud lenni a csábításon. Ő másokért
hal meg, de nem azért, hogy levegye róluk a felelősséget, hanem hogy
mindnyájukat bevonja a jó és a kölcsönös jóakarat munkálásába. Nem Isten
jogainak helyreállítása miatt kell megsemmisülnie, hanem
«országának» megvalósítása végett, amely barátok, egyenlő
szintű emberek és testvérek gyülekezete. Az országnak földöntúli,
eszkatologikus dimenziója van (vö. 6,23; 13,29; 15,15; 19,11; 22,16), de
a jelenre is irányul. Meg kell hirdetni (14,43; 18,1), de létrehozni,
valósítani is kell. Jézus mindkettőt megtette, amikor megkísérelte egy
igazságtalanul alkotott rend felforgatását, a bizalom, a szabadság és a
béke helyreállítását a bűnösökben, a betegekben, a szegényekben és az
elnyomottakban, és amikor a korabeli hatalmasságok és istentelen emberek
önteltségének és gőgjének megtörésén fáradozott.
Az evangéliumi
prédikációnak el kell juttatnia az embert annak felismerésére, hogy Jézus
magatartásában és szavaiban Isten jósága van jelen. Ő ember, akiben Isten
tevékenysége teljes megnyilvánulásra talál. Csak Jézus és Isten tudja
ilyen önzetlenül szeretni az embereket. Nem tett hátrányos
megkülönböztetéseket személyes kapcsolataiban, nem került el senkit, mint
ahogy Isten sem, aki esőt ad igazaknak és bűnösöknek (vö. Mt 5,45). Az
evangélista megjegyzi, hogy Jézusnak megesik a szíve (7,13; 18,11-17), s
hogy együtt érez a sokasággal (14, 1-6; 17, 11-17). Kedveltjei a betegek,
a szegények és a bűnösök; és nem elégszik meg a jó szóval, hanem azon
fáradozik, hogy gyógyulásban, «boldogságban» (6,20) és
megbocsátásban részesítse őket. Azzal vádolják, hogy rosszhírű emberek
«barátja» (7,34), aki barátságosan kezeli őket (5, 27.30;
15,12). Jerikóban fölháborítja a tömeget, mert egy tolvaj és nyilvános
bűnös házába megy (19,7). Nincs olyan alkalom, amelyben valamikor is
visszautasítaná a megértés vagy a megbocsátás gesztusát: mint ahogy a
bűnös asszony (7,36-50), az őt keresztre feszítő emberek (23,34), a
gonosztevő (23,39-43), sőt az őt erre nem kérő béna (5,20) és Péter
(22,61) esetében sem teszi. Ő azért jött, hogy a bűnösöket megtérésre
hívja (5,23; 7, 36-50; 19, 1-10; 22,62; 23, 39-43).
Az ország minden
ember - pogányok és zsidók, férfiak és nők, kicsinyek és nagyok -
találkozási pontja; nincsenek benne peremre szorítottak vagy belőle
kirekesztettek. Ellenkezőleg, csodás működéseinek szokványos célja a
társadalmi újrabeillesztés.
Az üdvösség ennélfogva út: Krisztusé és
az országé: «meglátja majd minden ember Isten üdvösségét»
(3,6). Nem emberi elgondolás, hanem isteni terv. Megvalósítását Isten az
emberre bízta, de nem késlekedik, hogy ehhez közvetlenül vagy Lelke által
segítséget nyújtson. A kiváló értelemben szent Isten Lelkének témája
Lukácsnál 17 alkalommal tér vissza (12-szer a Máténál és 6-szor Márknál).
Jézust a Lélek tölti be születésétől fogva (1,35), és újra eltelik vele a
keresztségben (3,22; vö. 10,21), de egyben ő tölti be Jánost (1,15),
Zakariást, Erzsébetet, Simeont (1, 41.67; 2, 25-27) és az apostolokat is
(12,12). Isten, Lelkével egyetemben, szabadon tevékenykedik a
történelemben, de azt is várja, hogy az ember hozzá folyamodjék. Ezért
Lukács kiemelkedő helyet tulajdonít az imádságnak Krisztus - és vele
párhuzamosan a keresztény ember - életében. Az imádság kiegészíti a Lélek
tevékenységét és lehetővé teszi az isteni közléseket. Az evangélium
tehát, amelyet Lukács ír, krónikaként (diégészisz: elbeszélés)
mutatkozik be; mindazonáltal olyan üzenet, amelyet minden ember számára
továbbítani kell, s különösen a pogányok felé, amint ez az előszótól
kezdve látszik, s miként ez megerősítést kap az elbeszélésben itt-ott
jelen levő megjegyzésekben is.
Az evangélium jóhír. Jézusban válik valóra,
igéje és művei által. Benne a történelem, az idő csúcspontjához érkezik.
Az ígéret vagy az előkészület korszaka Jánossal lezárul; Jézussal az
üdvösség új kezdetet vesz, megnyílik az «új szövetség»
(22,20). Lukács - kollégáival ellentétben - az üdvözítő (1,47; 2,11) címet
tulajdonítja Jézusnak, amelyet az ApCsel-ben is megerősít (5,31; 13,23).
Művében megjelenik a szótéria (üdvösség, megszabadítás) és a
szótérion (üdvözítő, megmentő) kifejezés (vö. 1, 69.71.77; 2,30;
3,6; ApCsel 28,28). A szódzein (egészségessé tenni, megszabadítani)
igét az erkölcsi rossztól való szabadulások (vö. 8,36) vagy a hittel
egybekötött gyógyulások (5,20; 7, 9.70; 8,48; 17,19) esetében használja.
Krisztus útja ellentétes a Sátán vagy a rossz haladásával. Jézus azért
jött, hogy ellenszegüljön uralmának (11,20), megszabadítsa az embereket
hatalmából (8,36; 13,16) és mindenekelőtt a bűntől. Nem azért küldetett,
hogy «az igazakat hívja, hanem a bűnösöket, hogy megtérjenek»
(5,31). A bűnbánó asszonynak azonnal megbocsátja bűneit (7,50). Ebben az
értelemben is elmondható: azért jött, hogy (isteni) tüzet gyújtson a
földön, s egyetlen vágya, hogy már föllobbanjon (12,49).
A
kiváltképpen jézusi mű «Isten országának» meghirdetésében és
megvalósításában áll. Az embernek néha az a benyomása, hogy Lukács
távolabbra tekint, s mindenekelőtt a messiási kor megvalósulásának
eszkatologikus vetületét tartja szem előtt. Példaként hozhatók föl a 13,
27-30; 14,15; 19,11; 22, 16-18 szövegrészek, amelyekből úgy látszik,
mintha Krisztus tevékenysége távoli megvalósulást célozna; de az is lehet,
hogy csak benyomásról van szó. Ha a 13,28-ban «az Isten
országa» az a hely, ahol a pátriárkák és a próféták a feltámadt Úr
Krisztussal vannak együtt, az utána következő logion («jönnek
majd napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Isten
országában») éppenséggel az egyház missziós tevékenységére és az
üdvösség földi megvalósulására is utalhat (13,29).
Nem lehetséges,
hogy a 14, 15-24-ben szereplő «Isten országának», amelyet az
ünnepi lakomáról szóló példabeszéd világít meg, elsősorban ne földi
dimenziója legyen. Ugyanez állítható a mínákról szóló példabeszédről is,
jóllehet ez csak az «országra» vonatkozó egyik mondáshoz fűz
magyarázatot (19, 11-28). Keresztelő Jánosig az időt a törvény és a
próféták uralták, attól kezdve «Isten országának örömhíre terjed, és
senki se jut be abba erőfeszítés nélkül» (16,16) - mondja Jézus
mintegy magyarázataként egy korábban elhangzott állításának. «Ha én
Isten ujjával űzök ördögöt, akkor elérkezett hozzátok az Isten
országa» - mondotta korábban (11,20). A harmadik evangélista
számára Isten országa nem «a küszöbön áll», hanem már
működésben van. Isten országa «bennetek» vagy «köztetek
van» - válaszolja Jézus a farizeusoknak (17,21). Jeruzsálem
lerombolásának közeledtével az általános «megváltás» (21,28),
gyakorlatilag az «Isten országa» is egyre közelebb kerül
(21,31).
Bármennyire vitatható is az ország jelenvalósága vagy
távolisága, bizonyos, hogy Krisztus műve arra irányul, hogy megvalósítsa
Isten fiainak családját. Bármilyen negatív vonással, erkölcsi állapottal
vagy bűnnel rendelkezik is az ember, mindig lehetősége van arra, hogy újra
megtalálja az országba vezető utat. Az elveszett bárányról (15, 4-7), a
tékozló fiúról (15, 11-32), a farizeusról és a vámosról szóló példabeszéd
(18, 9-14), valamint a Zakeus-elbeszélés (19, 1-10) mutatja, hogy az
ország kapui mindenki számára nyitva vannak. Ha van előnyben részesítés,
ez a bűnösök, a vámosok és az utcanők számára adatik (vö. 7,34; 15,2).
Jézus az igazi jó pásztor azért jött, hogy keresse és üdvözítse, ami
elveszett (19,10). Nem ítélni jött, hanem üdvözíteni - mondja majd a
negyedik evangélista (Jn 5,26 k.). Egy asztalhoz ül a bűnösökkel (15,2),
engedi, hogy megcsókolja őt a vitatható erkölcsű asszony (7, 37.45),
hagyja, hogy bizonytalan és kétes hírű személyek kísérjék (8, 2-3), s
végül keresztre feszítettként gonosztevők között hal meg (23,39).
A messiás és üdvözítő Jézus helyet talál a történelemben és az izraeliták várakozásának
világában, egyedülálló feladatot hajt végre Isten tervében, ugyanakkor nem
veszíti el emberi oldalát és korlátait sem. Az idealizáló törekvés, amely
az újszövetségi hagyományban mindenütt jelen van, megtalálható Lukácsnál
is, de néhány vonás megmarad, és láthatóvá teszi az üdvözítő eredeti
kilétét. Lukács nem hanyagolja el Jézus megtisztelő címeinek említését, -
mint amilyen a «király», a «messiás» (vö. 19,
12.27.38; 23, 36-38.43), az «úr» (7, 13.19; 10,2; 19, 31.34.38
stb.), az «Isten fia» (1,35; 3, 22.38; 4, 3.9.41; 8,28; 9,35;
10,22; 22,70) - de ezek nem rejtik el az ő emberi valóságát,
megnyilvánulásainak és cselekedeteinek síkját.
Az
«emberfia» megnevezés is, amely hasonlóképpen jelen van a
harmadik evangéliumban, utalás lehet az ő emberi valóságára (vö. 5,24;
6,5; 9,44; 12,10; 22,48), jóllehet e kifejezés bibliai értelemben sokkal
nagyobb horderejű (6,22; 7,34; 9, 26.56.58; 11,30; 12, 10.40; 17,
22.24.26.30; 18,8; 21, 27.36; 22,69). Mielőtt Jézus méltóságba és
dicsőségbe öltözötten megjelenik, származásának, kapcsolatainak
egyszerűségében és lelki konfliktusaival együtt úgy mutatkozik meg, mint
bármelyik ember. Lukács Jézusát, akit már fogantatásától és születésétől
fogva felsőbb tanúbizonyságok kísérnek (vö. 1,5-2,52), egyben erőtlenség,
gyengeség és félelem is jellemzi. Ezzel kapcsolatban Lukács elhagyja Márk
zavaró megjegyzéseit: a haragra gerjedésére (Mk 3,5; Lk 6, 8-10) és a
neheztelésére (Mk 10,14; Lk 18,65) vonatkozó utalást, a tömeg negatív
ítéletét («elvesztette az eszét»: 3,21; vö. Lk 11, 27-28),
miként a gyermekek megsimogatását is (Mk 9,36; Lk 9,47). Nem említi az
ifjú jelölt iránti erős vonzódását (Mk 10,21; vö. Lk 18,22), az
apostoloknak tett szemrehányást (Mk 4, 13.38.40; Lk 8, 11.24; 8,43) és a
Pétert sátáni módon cselekvőnek nevezést (Mk 8,33; Lk 9,22). Mérsékli a
templomi árusok ellen irányuló cselekedetet (Mk 11, 15-17; Lk 19,45) és
szelídíti a getszemáni képet, midőn inkább egy sorsával bátran szembenéző
hőst mutat be, mintsem fájdalomtól földre sújtott mártírt (Mk 14,33 kk.;
Lk 22,40). Jézus csak egyetlen fohásszal fordul az Atyához (22,42), s
«arcra borulás» (Mt 26,39) helyett térdre esik (22,41). A
Golgotán elhangzó és a Mk 15,34-ben olvasható «kétségbeesett
kiáltás» - «Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el
engem?» - helyett Lukácsnál ez olvasható: «kezedbe ajánlom
lelkemet» (23,46).
A pasztorális meggondolásból adódó
enyhítések ellenére, amelyeket a harmadik evangélista attól tartva
vezetett be, hogy csökkent értékű, lealacsonyított üdvözítőt mutat majd
be, marad néhány árnyék, amely segít Krisztus teljes valóságának
megértésében és kiemelésében. Lukács említi Jézus alacsony származását,
egészen mindennapi, tekintélyes személyeket nem tartalmazó
nemzetségtábláját, s főként szorongó és kritikus pillanatait:
megindultságát, nemzetének pusztulása és saját sorsa miatti aggodalmát
(19,41). Az utazás Galileából Jeruzsálembe, kínszenvedésének helyére,
fárasztó vállalkozásnak látszik (9,51). Anélkül, hogy nagyobb
jelentőséget tulajdonítana neki, az evangélista nem hagyja el a
kísértésekről szóló elbeszélést, amely kissé rossz fényt vet Jézus
személyére és életére (4, 1-13). Földi életútjának egész folyamán szinte
osztottságban élt: a rejtettséget és megalázkodást kérő Atya akarata,
valamint saját jogos önérvényesülési és becsvágya között. A vallomás,
amelyről az evangélista megemlékezik, - «Vérkeresztséggel kell
megkeresztelkednem: mennyire várom, hogy beteljesedjék!» (12,50) -
sejteti, hogy mennyi keserűség, homály és fájdalom váltakozik vagy
halmozódik lelkében, amelyekből csak a halál volna kivezető út.
Lukács
mindenki másnál többször említi Jézus imádságos pillanatait, és ezzel
aláhúzza az Atyával való találkozás, tehát a világosság, a megerősítés és
a segítség iránti igényét (3,21; 5,16; 6,12; 9,16; 10,21; 11,1; 22,
17.19.32.44; 23, 34.36; 24,30).
A keresztség és a színeváltozás nem
másoknak, azaz nem az apostoloknak vagy a jelenlevőknek szóló bizonyító
jelenet, hanem Jézus lelkének, tudatának szóló megvilágosító találkozás
(3, 21-22; 9, 28-43). Neki is szüksége van arra, hogy
«hallgassa» az Atyát, hogy erősítést kapjon a tőle kért nehéz
feladatokhoz, amelyeket ő megpróbál megérteni és megvalósítani.
Nem ismerjük Lukács eredeti környezetét, mint ahogyan a többi evangélistáét sem. Az
«előszó» emelkedett szintű kulturális környezetre enged
következtetni, de e környezet talán inkább a szerző világa, és nem a
címzetteké. Azt, hogy Lukács hol élt, s hol írta evangéliumát, csak
hozzávetőlegesen tudjuk. Emiatt is nehéz leírni közösségét. Ha az
evangélium szerzője azonos az ApCsel írójával, bizonyára nem volt híján az
eredetek keresztény világa valamelyes ismeretének.
Úgy látszik, hogy
«Lukács egyháza» már túljutott a zsidósággal való ellentéten
és a pogánysággal való első ütközésen; az evangélium nem jelzi a zsidók
és a zsidó-keresztények közti partizánharcokat (vö. Gal, ApCsel); és nem
jegyez fel a pogányokhoz való jézusi közeledésekkel kapcsolatos
szemrehányásokat.
Az eredetek valamennyi egyházának, így a lukácsinak
is, közös vonását kívülről az üldözések alkotják, belülről pedig az
eredeti buzgóságnak és lelkesedésnek gyengülése. Úgy látszik, az
üldözések légköre még nem múlt el. Krisztus győzedelmes eljövetele
(parouszia) vagy a végidő megnyílása helyett a hívők egyre fenyegetőbbnek
látják a császári hatóságokat. A Lk 21,12 szövege («kezet emelnek
rátok és üldözni fognak titeket, kiszolgáltatnak a zsinagógáknak és
börtönbe vetnek, királyok és helytartók elé is hurcolnak miattam»)
azon túlmenően, hogy prófétai üzenet, történelmi helyzeteket ábrázol. A
politikai hatalmasságokkal való szembekerülés vagy ütközés egyenlőtlen
harcot eredményezne, ezért az evangélisták igyekeznek elkerülni velük
szemben mindenféle provokációt vagy ürügyet. Még a római hatóságok
(különösen Pilátus) felelősségét vagy bűnösségét is csökkentik, vagy
elhallgatják a zsidók hátrányára, és így ezek válnak Krisztus dicstelen és
igaztalan halálának valódi felelőseivé.
Az egyházat üldözték, mert
általában jogilag védtelen személyek - szegények, alacsony sorsúak,
asszonyok, «pásztorok» - alkották. Első körvonalait már a
gyermekkor evangéliumában látjuk. Ennek szereplői - a Máté 1-2-ben
olvasható leírással szemben - nem a nagyok, nem az uralkodók, a papok vagy
a mágusok, hanem a nép egyszerű gyermekei. Mária egy ismeretlen názáreti
szűz; Simeon és Anna, az első hívők, csak hitükben gazdagok. Az üdvösség
örökösei, a jövendő ország ősmintái a pásztorok. Ők alkotják az első
messiási közösséget: ők az elsők az örömhír befogadására és arra, hogy
részesüljenek az új idők boldogságából. A «szegények egyháza»
ezeken a lapokon jelenik meg először. Jézus nemzetségtáblája, amelyet
Lukács mutat be, vagy valószínűleg alkot, az üdvözítő ősei között nem
említ semmilyen híres személyiséget (3, 23-38). Krisztus alakja ismeretlen
személyek tömegéből bontakozik ki. Ő nem a nagyok, hanem minden ember
üdvözítője. Ezért az egyház nem méltóságokat gyűjt magába, hanem egyszerű
embereket.
A «szegények» kifejezés gyűjtőfogalom, amely
magában foglalja a vakokat, a rokkantakat, az özvegyeket és a szenvedőket,
a kirekesztett embereket, miként a szamaritánusokat és a leprásokat is,
akik arra hivatottak, hogy az első helyeket foglalják el, illetve kapják
meg az országban.
Az örömhírt azért fogadták be, hogy megmeneküljenek
a társadalom peremére kerüléstől, de az áhított békét és jólétet nem
találták meg. Jézus azért jött, hogy meghirdesse az Úr kegyelmének
esztendejét (4,19), és ez az, amit ők várnak, de egyelőre hiába. A
«szegények» és a «gazdagok» közti ellentét,
amelyet a 6. fejezet (20-26. v.) emel ki, a keresztények és a kor
«urai», hatalmasságai vagy életművészei közötti szembenállást
tükrözi. Az üldözések miatti kellemetlenségek feltehetően olyan nagyok
voltak, hogy a hitehagyás (aposztázia) veszélye gyakori volt (vö. 12,
4-12).
A keresztény ugyanolyan válasszal tartozott üldözőinek, mint
amilyet Jézus adott. Ez a megértés és a megbocsátás (6, 27-38; 23,34).
Míg kívülről az ellenség szorongat, az egyházon belül megfogyatkozik
az eredeti krisztusi szellem. A megtért farizeusok (vö. ApCsel 15,5) azon
mesterkednek, hogy saját gondolkodásukat a pogányságból vagy a zsidóságból
újonnan megtért emberek szívébe csepegtessék. Mint ahogyan Antiochiában
megkísérelték, hogy tételük védelmében Péter tekintélyét használják föl
(vö. Gal 2, 11-16), hasonló nyomásokat másutt is gyakoroltak. Azok a
támadások, amelyeket Jézus a farizeusok ellen intéz (vö. 5,12-6,4),
ugyanazok, mint amelyeket Lukács akar eljuttatni evangéliumának közvetlen
címzettjeihez. A farizeusi magatartás a hatalom vágyának lelkületeként
nagyon megzavarja a közösségi békét, és ezért e lelkületet Lukács nagyon
keményen és következetesen kárhoztatja (vö. 11, 37-54).
A közösség,
amelyet Lukács szem előtt tart, eszményi (vö. ApCsel 2, 42-47; 4, 32-34),
a valóságban azonban távol van az alapítója által kitűzött céltól. Maguk a
vezetők is alkalmatlanok és vakok (6,39), akik testvéreik apró
hiányosságai miatt aggódnak, miközben nem ismerik el saját súlyos
mulasztásaikat (6, 41-42). A két fáról (6,43), a szívben fészkelő két
kincsről (6,45) és a két házról szóló példabeszéd különféle közösségi
szituációkat ábrázol. Az első helyek elfoglalásának igénye a Krisztustól
eredő világos elmarasztalás ellenére továbbra is él (22, 24-30). Isten
igéje eljut mindenkihez, de úgy látszik, kevesen birtokolnak kellő
készséges lelkületet ahhoz, hogy befogadják és éljék azt (8, 8-15); a
többség hagyja, hogy fölébe kerekedjenek az evilági gondok, a gazdagság
(8, 11-14) vagy a teendők (14, 15-20). Az evilági kincsek kísértése
továbbra is súlyos (12, 33-34). Az evangélista ismételten visszatér erre a
hűtlen intézőről (16, 1-8), a Lázárról és a dúsgazdagról (16, 19-31),
valamint a gazdag ifjúról (18, 18-30) szóló példabeszédben.
Az
üldözésekhez hasonlóan a kincsek csábítása is veszélyezteti sokak hitét
(8,13).
Jézus valódi követői azok, akik teljesítik Isten akaratát
(8,21). A vérfolyásos asszony hitének magasztalása sejteti azt a hiányt,
amely e tekintetben mutatkozik a közösségben, amelyben az evangélista él
(8, 40-48). A hitehagyás veszélyei olyan súlyosak, hogy az evangélista még
fenyegetésekhez is folyamodik (9,26).
Az ellentmondásosság minden
embernek, így a hívőnek is jellemzője. Lukács egyházában ismerős az
osztottság, az aggodalmaskodás és a törtetés (9, 43-50). Van olyan, aki
ahelyett, hogy a testvérek mellé állna, megpróbál föléjük kerekedni:
nyilvánvalóan azokról a «méltóságokról» van szó, akik
ugyancsak a közösségben élnek. A megtérésre hívás inkább az egyház
tagjainak szól, mintsem a kívülállóknak és a pogányoknak (10, 13-20). Az
országban való részesüléshez gyermeknek kell maradni, vagy azzá kell válni
(10,21-24); a rászorulókhoz, a legnyomorultabbakhoz kell közelíteni, és
nem a nagyokhoz vagy a hatalmasokhoz (10,36). A szamaritánusról szóló
példabeszéd a közösség minden tagjának szól; ez állandó próbakő a közösség
tagjai számára (9, 29-37). A lámpás ugyanis ahelyett, hogy világítana, ki
is aludhat (8,16).
A keresztény kiválasztottság nem valamiféle
állandóan biztosított javadalom: az ember bármikor elveszítheti a helyes
irányt (12, 35-38). Az ármánykodás az üldözők felől jön, de adott esetben
a családtagok részéről is; ellent kell állni rosszindulatú hatásaiknak
(12, 49-53). A keresztények rászorulnak az élet javaira és kényelmet
biztosító berendezéseire, de az ország kapuja szűk (13,22-30). Minthogy a
közösségben még a kíváncsiak és a csodahajhászók is jelen vannak,
amilyenek a Jézus körében lévő farizeusok voltak, Lukács nem említi a
leglátványosabb csodákat.
A közösség kisded nyáj (12,32), barátok,
egyenlő rangú emberek gyülekezete (14, 1-14), de egyben megtérésre szoruló
bűnösöké is (5,31; 7,34). Az irgalmasság példabeszédei nem annyira a
kívülállókhoz szólnak, mint inkább a saját hittestvérekhez (15, 1-32).
Jóllehet a közösségben vannak botrányok (17, 1-3), jelen van benne az
önteltség (17, 7-10) és a hálátlanság (17, 11-19), mégis mindig testvéri,
baráti és szent gyülekezet (3,16; 12,12).
A «kegyelem esztendeje», amelynek meghirdetésére és megnyitására Lukács szerint
Jézus érkezett, azoknak a bajoknak végét jelenti, amelyek az emberi
közösségben fennálló egyenlőtlenségek miatt sújtják e közösséget (4,18).
Jézus tevékenysége a bűnösök felé irányul, hogy rávezesse őket az
ország útjára, de ezzel párhuzamosan vagy talán előnyben részesítő módon a
betegek, a szegények, a börtönlakók és az elnyomottak felé is. Senkit sem
részesített hátrányos megkülönböztetésben, de mindenkinek a szükségeset
mondotta; tárgyalt Zakeussal is, de nem hagyta jóvá basáskodását.
Szolgálata elején pontos munkatervet választ: magáévá teszi a
nincstelenek, a rászorulók, a szegények, az elnyomottak ügyét, és ez
alkotja életprogramját. Gyakorta hadakozik azokkal, akik a sokaság fölött
a vallási, gazdasági és politikai hatalmat gyakorolják. Egyenlőségi és
testvériségi kiáltványa (6, 41-47; 17,3; 22,32) nem elmélet vagy
filozófiai eszme, hanem olyan gyakorlati vállalkozás, amelyet még élete
árán is előbbre visz.
A vallási méltóságokkal való ütközése arra
irányul, hogy megszabadítsa az embert a formalizmustól, a legalizmustól és
a fanatizmustól, amelyek károsan hatnak az Istenhez fűző hívő kapcsolatra.
Isten atya, aki szereti az embert, és nem valamiféle becsületére kényes
zsarnok. Az isteni irgalomról szóló példabeszédeknek az a rendeltetésük,
hogy új arculatot adjanak az atyák Istenének. E felszabadításnak a
folytonos örömre hívás is része (1, 14.44; 2,10; 10,17; 13,17; 15, 5.32;
19, 7.37; 24, 41.52).
Jézus legkeményebb ütközete azonban, amelyről
az evangélista beszámol, ama igazságtalan társadalmi berendezkedés ellen
irányul, amelyben az emberek élnek. A szegények iránti előszeretete és a
gazdagságot szertelenül halmozó embereket kárhoztató hangja erősebb, mint
bármelyik másik evangéliumban (vö. 6, 20-26).
Jézus még a politikai
hatalmat sem hagyta háborítatlanul. Az újszövetségi források valószínűleg
kisebbítik az uralkodó hatóságokkal való ütközés nagyságát, de meghagyják
az egyáltalán nem ritka összetűzések nyomait. Ha az ellenfelek a
császárnak fizetett adó törvényes voltáról faggatják Jézust, akkor ő ezt
olykor valószínűleg kétségbe vonta, vagy okuk lehetett arra, hogy ezt
gondolják (20, 20-26). Annyi bizonyos, hogy nem udvari próféta volt.
Az evangélista az egyetlen, aki megemlíti, hogy a római helytartó
előtt felhozott Jézus elleni vádak között az is szerepelt, hogy fölizgatja
a népet «Galileától kezdve egész Júdeában» (23,5). A
halálbüntetés, amelyet elszenved, önmagában véve a legmeggyőzőbb
bizonyítéka Jézus vállalkozásának és annak a hatásnak, amelyet saját
történelmi korában gyakorolt. A politikai ítélet tanúsítja, hogy végsőkig
fölháborította és megzavarta azokat az intézményeket, amelyek e büntetést
kimérték rá.
Lukács evangéliuma az üdvösség, az öröm és a messiási
béke, egyben azonban a földi, az evilági elkötelezettség evangéliuma is.
Az üdvösség olyan tökéletes és hatékony terv, amely nem csupán a bűn
megszüntetéséért harcol, hanem az embert sújtó valamennyi baj
felszámolásáért is. Zakariás a «Benedictus»-ban az
«ellenségtől» való szabadulással (1,71) és az elnyomók
«gyűlöletének» leáldozásával azonosítja az üdvösséget.
Krisztusban Isten «meglátogatta és megváltotta népét» (1,68);
megemlékezett az Ábrahámnak tett esküről, hogy ellenségeink kezéből
megszabadulva «szentségben és igazságban», félelem nélkül
szolgálhassuk őt (1, 73-75).
Mária hangja a Magnificat-ban még
kifejezőbb: «Uralkodókat taszított le trónjukról, de fölemelte az
alázatosakat» (1,52).
13. Az összeállítás időpontja és helye
A legújabb kritika általánosságban elmozdította az evangéliumok szerkesztési időpontját. Lukács esetében ez a
60-70-es és a 80-90-es évek között ingadozik. Az első (a hagyományos)
hipotézis Ireneusz és Jeromos tanúságára alapozódik (vö. Eusebius: Hist.
Eccl. 2,22; Jeromos: Comm. in Mat. PL 26,18; De viris ill. 14,1,11; 14,
5-7; Adversus Haer. III, 1,1; 14,1).
A legvalószínűbb és
legáltalánosabban elfogadott időpont jelenleg a 80-9O-es évek közötti.
Ennek alapján ugyanis magyarázatot kapunk a sok közbülső
«író»-ra (1,4), a Páltól való különbözőségekre, az apostol
korától elválasztó távolságra, a könyvben tükröződő különféle aggodalmakra
és az egyházban kialakult szerkezeti tagolódásokra. A Jeruzsálem
pusztulására vonatkozó beszéd azon túlmenően, hogy valódi és sajátos
prófétai üzenet, post-eventum (az esemény utáni) elbeszélésnek
látszik (vö. különösen: 21,20).
A harmadik evangélium keletkezési
környezetét és főként összeállításának helyét Görögországból Szíriába, sőt
Kis-Ázsiába is áthelyezték, de megfelelő indokok vagy bizonyítékok nélkül.
Mindazonáltal valószínű, valamilyen kelet-mediterrán helységről van szó,
ha nem is tudjuk pontosan megállapítani, hogy melyikről. Szinte bizonyos,
hogy Palesztinát és közeli területeit ki kell zárnunk.
| Tartalomjegyzék |
| Előző oldal |
| Következő oldal |
| Bibliográfia |