Értvén az apostolok, hogy szerelmes atyjok és igazságtanító mesterek elmégyen tőlök, annyira megkeseredének és szomorodának; hogy kedvek és nyelvek bánattal megkötöztetvén, csak meg sem kérdheték Krisztust: Hová megyen? De a kegyes Jézus, szánakodván tanítványi törődésén, a mai szent evangeliomban két hatalmas vigasztalással gyámolítja őket.
Először azzal, hogy az ő elmenése után, vigasztaló szentlélek adatik nékik. Mert noha nem idegen a szentlélek Krisztus Urunktúl, hogy véle együtt nem maradhatna: de Istennek bölcs rendelése volt, hogy amíg Krisztus el nem távozik és mennybe nem mégyen, addig a szentlélek láthatóul, és bévséges áldomásinak teljességes kiöntésével az apostolokra ne szállhasson. Azt akarta Isten, hogy ha a jelenlévő Krisztus Istenségét sok csudák által megismérte a világ: a szentlélek Isten hatalma is kitudódjék azokból a csudatételekből, melyek a világ térésében fénylettek. Ezek pedig a csudák, Krisztus jelenlétében, nem emelték volna az emberek értelmét a szentlélek isméretire: sőt minden csudákat a jelenlévő Krisztusnak tulajdonítottak volna. Azért hogy megismértetnék a szentlélek, illett Krisztusnak elébb eltávozni tanítványitúl, és azután küldeni a szentlelket; ki nemcsak belső indításival vigasztalná az apostolokat, hanem külső csudákkal is isteni hatalmát megmutatná.
Másodszor, a szentlélek jövetelének csudálatos hasznaival vigasztalja Krisztus az apostolok szomorúságát. És két dolgot mond, hogy végbeviszen a szentlélek: egyiket az apostolokban és az anyaszentegyházban, kiket minden igazságra tanítja. Mert noha Krisztus mindenekre megtanította az apostolokat, valamiket akkorbéli állapotjok kívánt és elviselhetett; de mivel sok és mélységes nagy titkai vannak az isteni bölcsességnek, melyeket nem érthettek akkor az apostolok; eljöve a Szentlélek, minden igazságra megtanította és úgy oltalmazta őket, hogy semminémű hamisságtúl meg ne győzettetnének. Másikat, a világ térítésére és a Krisztus dücsőségének ismérésére, azt viszi végbe a Szentlélek; hogy az apostoli prédikálás és isteni csudák által megnyitja a világ szemeit. És három nagy dolgot elhitet véle, melyek a Krisztus méltóságát kinyilatkoztatják és a bűnösök megtérését szerzik.
Elsőben: A Szentlélek meggyőzi és feddi a világot bűneirűl, és elhiteti, hogy mindnyájan bűn torkába és veszedelem örvényébe estek; úgy, hogy éppen az egész világ gonoszságba sillyedett, mert oly kegyetlen dühösség, oly ocsmány fertelmesség nincsen, melynek ott cégére nem volt, ahol a bűnöket Isten gyanánt tisztelték. Azért mivel veszedelmesb betegség nincsen, mint mikor valaki, nem ismérvén nyavalyáját, orvosságot sem keres; vagy ha keres, nem tudja, mivel kell gyógyítani betegségét. A világ térésére és jobbulására nemcsak kívántatott, hogy az emberek ismérnék veszedelmes betegségeket és lelki romlásokat; hanem hogy ennek orvosságát a Krisztus hiti által keresnék: bizonyosok lévén, hogy bűnben és örök halálban maradnak, valakik Krisztusban nem hisznek, mert bűnök tisztulásának eredete és kútfeje a Krisztusban való hitben vagyon.
Másodszor: Meggyőzi és feddi a Szentlélek a világot az igazságrúl. Elhitetvén mindenekkel: nemcsak hogy igaz és ártatlan volt az Úr Krisztus, de azt is, hogy a világban nincs igazság; mivel annyi hamis ítíletekkel terhelte és gyalázta Krisztust, kit az Atya mennyei dücsőségbe fogadott. Mert a világ őtet részegesnek, ördöngősnek, bolondnak, bűnösnek, országháborítónak, csalárdnak ítílte: tolvajok között, mint latrot és Isten átkába esettet, keresztfára akasztotta. De mikor az apostoli tanítás által megismértetvén a Szentlélek, hogy Krisztus az Atyának mennyei dücsőségébe vitetett: nyilván elhitte Krisztusnak tekéletes igazságát, és a világ szentenciájának hamisságát.
Harmadszor: Meggyőzi és feddi a Szentlélek a világot az ítíletrűl. Merthogy az embereket félelem és szorgalmatosság zaboláján hordozza, elhiteti, hogy Krisztus, aki hamisan ítíltetett a földön, igaz szentenciát mond az utolsó ítíletben: és aki a világ fejedelmét, a pokolbéli Sátánt kevélységéért kárhozatra vetette, a világ bűneit is, noha most eltűri, de el nem szenvedi, hanem igazsággal megítíli. És ezzel az igaz ítíletnek emlékezetivel, minden gonoszságtúl elvonsza, minden jóra igazítja az embereket.
Ezek a nagy hasznok, ezek az üdvösséges gyümölcsök, melyeket magával hoz a szentlélek. Ezekre nézve örülni kellett az apostoloknak a Krisztus távozásán, melyből a Szentléleknek ilyen üdvösséges áldomási származtak. Ezekből sok üdvösséges tanúságokat vehetnénk, mert megmutathatnók: mely bizonyosan vezérli a Szentlélek, minden igazságra az eklézsiát, hogy hamisságra ne vitessék; mely szükséges az igaz hit, mellyel ember a bűnöktűl tartóztatik, és az igazuláshoz készíttetik; mely szörnyű ítílettel szentenciázza Krisztus a világ gonoszságit, ha a mennyei angyalt, egy kevélységért, ördöggé változtatta. De ezeket másszorra hagyván, a jelenvaló órában szólok csak az igazságrúl. És elsőben az igazság mivoltát és böcsületes hasznát rövideden említvén; azután megmutatom, minémű cselekedetekre kötelez az igazság közönségesen mindeneket, de kiváltképpen az ítílőbírákat. Mindeneknek szükséges és üdvösséges, amit mondok. Azért méltó, hogy mindnyájan figyelmetesek legyetek a hallgatásban.
Az igazság neve három értelemben vétetik:
Először: Igazságnak mondatik az istenes élet és minden jóságok tekéletessége. Ilyen értelemben szólott Krisztus, mikor Keresztelő Jánosnak azt mondotta: Illik, hogy megteljesítsünk minden igazságot, azaz minden jóságot, melyet Isten parancsol és kíván tőlünk. Ezen értelemben szól Krisztus, mikor azt mondja: Ha inkább nem bévelkedik a farizeusok igazságánál a mi igazságunk, mennyországba nem mehetünk. Mert megmagyarázza, hogy az igazságon nem egy magánvaló jóságot, hanem az istenes cselekedetek sokaságát kell érteni. Ilyen értelemmel, az igazság magában foglal minden jóságokat, melyek szükségesek az Isten előtt való szent életre és igazulásra.
Másodszor: Az igazság közönségesen mindazokért a jóságokért vétetik, melyekkel megadjuk Istennek, szüléinknek, magunknak, amivel tartozunk. Igazán írja Aristoteles+, hogy Istennek, szüléinknek és jóra tanító mesterinknek annyit nem adhatunk, amennyivel tartozunk. Mert semmik voltunk, és senki felőlünk nem gondolkodott, mikor Isten szüksége és alkalmatossága nem lévén benne, jóvoltából kihozott semmiségünkből, és drága sok ajándékival ékesítvén, naponként tenyerében hordoz és oltalmaz mindeneket. Ezért vajon mit adhatnánk egyenlőt Istennek, akinek semmi fogyatkozása, semmi jobbulása nem lehet; akié valamit néki adhatunk? Azonképpen a szülék, együtt az első és fő alkotó Istennel, okai létünknek és semmiségünkből való kihozásunknak. Az ő gondviselő fáradságok, és rettegésekkel teljes vigyázások nevel, őriz, oktat akkor is, mikor vagy nem ismérjük, vagy kedvetlenül vesszük környülünk való szorgalmatos nyughatatlanságokat. Mindezekért lehetetlen, hogy senki szüléinek hasonló jókkal hálaadó lehessen. Végezetre, mivel az emberben a nevedékeny és érzékeny életnél és cselekedetnél, mely az oktalan állatokban is egyenlőképpen találtatik, böcsületesb az okosság és értelem cselekedete, mely tulajdona az emberségnek. A mesterek minket arra a bölcs és értelmes életre tanítanak, mellyel méltóságosbak vagyunk a barmoknál. Innen vagyon, hogy akik okos életre tanítóink, azoknak egyenlő eleget nem tehetünk. Mindazáltal nemcsak szüléinknek, mesterinknek, urunknak; böcsülettel, engedelemmel és szolgálattal tartozunk, hanem: Istenünkhöz, magunkhoz és felebarátunkhoz is sok kötelességünk vagyon, melyeknek eleget kell tennünk.
Istennek tartozunk főképpen azzal a három dologgal, melyet maga Mózes által előnkbe adott: engedelmességgel, szeretettel, félelemmel. Elsőben kötelesek vagyunk, hogy mindenben Isten akaratját kövessük: parancsolatinak engedjünk. És azért cselekedjünk mindeneket, mert Istennek így tetszik: ezt kívánja, erre kötelez. És készek legyünk inkább életünket letenni, hogysem Isten akaratját magunk vagy egyebek akaratjáért, hátrahagyni. Másodszor: Szeretettel tartozunk Istenünknek; mert ha szeretjük az embert, aki magában jámbor és hozzánk szeretetit jótéteményekkel mutogatja: mennél inkább tartozunk szeretni Istenünket, aki végetlen jó és öröktűl fogva szeretvén minket, jótéteményinek árvizével teli töltött, és örök boldogság reménységével édesgetvén, arra kötötte magát, hogy őrállója és feje felett vigyázó oltalma annak, aki őtet szereti: és efelett mindeneket kötelez, hogy nem ímmel-ámmal, nem tunyán és puhán, hanem a szorgalmatosságnak legfőbb erejével szeressük Istenünket: nem egy vagy két napig, hanem valamíg élünk, mindaddig szeressük őtet. Harmadszor: Azt mondja Isten ő maga, hogy félelmet kíván tőlünk. Nem szolgai félelmet, mellyel a világi ostorozás vagy a másvilági kárhozat rettegése tartóztat a bűnöktűl és jóra izgat: hanem fiúi szent félelmet, mellyel ember azért fél a bűnöktűl, mert ezek Isten akaratjával ellenkeznek és megbántják a teremtő, megváltó, üdvözítő Istent.
Magunknak tartozunk elsőben azzal, hogy a lélek úgy bírja, vezérelje és izgassa a testet, hogy szükségét megadván, délceg rugódozásra, vágyódási után, ne bocsássa: hanem sanyargató böjtölésekkel, szelídítő ostorozásokkal, kívánságinak fojtogatásival, parancsolatok korlátjában tartsa, és kedvére a testet nem bocsátván, az okosság és törvény zabolájárúl itassa. Mert aki felettébb kínyezteti és kedvére neveli testét: hátrarugóvá és lélekveszedelem szerzővé tészi. Másodszor, tartozunk azzal, hogy bűneink sokaságát és súlyát ismérvén, se Isten se felebarátunk ellen ne zúgolódjunk, fogyatkozott és nehéz állapotunkban. Megbánt-e felebarátunk? Jusson eszünkbe, hogy mi Istenünket többször és nagyobb vétkekkel bántottuk: azért megérdemlettük sokszor, hogy bűneinkért fujtogassunk felebarátinktúl. Nem enged-e szolgánk vagy alattunk való? Megemlékezzünk, hogy mi számtalanszor nem engedtünk Istenünknek; azért méltó, hogy ezzel bűntetődjék engedetlenségünk: mivel Istennek háládatlanok voltunk, igazán ostoroztatunk mások háládatlanságával. Egyszóval: minden kárunk, bosszúságunk, fogyatkozásunk között magunkat vádoljuk, magunkat ezekre, sőt nagyobbakra, méltónak ismérjük! Mert ha csak egy halálos bűnt örök kárhozattal jutalmazhat Isten: mentül inkább efféle csapásokkal sanyargathatja sok vétkeinket? Ha semmit Isten ellen nem vétkeztünk volna; ha sem büntetésért, sem tisztulásért, hanem csak maga kedvéből bocsátana Isten külső nyavalyákat szolgáira: senkinek semmi hamisat nem tenne, mert az élet és létel Ura, szabad, ha semmivé tészi, amit semmiből teremtett. Mennél inkább nincs okunk, hogy Istenre panaszoljunk nyomorúságink között, akitűl sokkal többet érdemlettünk gonoszságinkkal.
Harmadszor: Az igazság neve oly bizonyos jóságot jegyez, mellyel felebarátunknak megadjuk, amivel tartozunk. Ez nem egyéb, hanem vastag és tekélett akarat, mellyel felebarátunknak hagyjuk és adjuk, ami övé: arra nézve, hogy tisztességes kötelességünknek eleget tegyünk. Ez az igazság, egy ama négy nevezetes jóságok közül, melyek (mint a négy folyóvizek paradicsomot) gyümölcsöztetik a hívek lelkét. És méltán sarkjóságoknak neveztetnek: mivel mint az ajtó sarkakon, úgy forog ezeken tisztességes életünk. Ezekrűl mondja a bölcs, hogy azoknál hasznosb nincs semmi az emberek életében.
Ezt a jóságot magasztalja a Szentírás, mikor azt mondja, hogy az országokat igazság tartja. Igazság építi a királyi széket, melynek két oszlopa vagyon: az igazság és irgalmasság, melyek nélkül akármely erős birodalom elromol. Mert kedvesb Isten előtt az igazságszolgáltatás, hogysem a tulkok áldozása.
Az igazság erejét ismérteti és dicsíri a Szentlélek, mikor azt mondja, hogy az igazság, mint a tenger örvénye, elsillyeszti a gonoszságot: és mint a tengerből a folyóvizek, úgy az igazságból áradnak minden jók. Az igazság, mint a sebes víz árja, eldöjti és elrontja a hamisság alkotmányit. Mivel azért az igazság minden jóságok kútfeje; minden boldog állapotok anyja és dajkája, aki minden dolgaiban az igazságot követi, szereti azt Isten. És mivel az Isten szeretete nem üres és hivolkodó, hanem bévséges jókkal adakozó, sok javainak áldomásival teljesíti Isten az igazságkövetőt; evilágon hosszú életet, a másvilágon örök dücsőséget adván néki. Azért mondja a Szentírás, hogy abban áll nagy része a lélek üdvösségének, hogy az igazságot szentül oltalmazzuk. Isten is bizonyossá tett, hogy felmagasztalja, és sok mennyei jókkal áldja az igazságszeretőket.
Ezekre a sok és nagy jókra nézett a bölcs, mikor az igazságot ajánlani akarván azt parancsolta, hogy az igazság drága kincséért halálig viaskodjunk és annak oltalmában senkitűl semmit ne féljünk: mert magára vette Isten, hogy bajt ví mellettünk az igazsággyűlölőkkel és győzedelmet szerez az igazság oltalmazóinak. És hogy világosban értenők, mint böcsüli Isten az igazságot, még a gyalázatos akasztófát is áldottnak és boldognak nevezi, mivel őrajta igazság szolgáltatik.
Ennek a jóságnak szükséges voltát és hatalmas, nagy hasznát abból ismérteti Szent Ágoston+, hogy a nagy országok nem egyebek, hanem nagy latorságok, ha igazság nincs bennek. És amint egy pogány bölcs írja: egy országban és várasban, sőt egy házban sem maradhat az emberek között barátságos nyájaskodás, igazság nélkül. Azért valahol az igazság nem virágzik, ott egyéb nem lehet gyűlölködésnél, viszálykodásnál, háborgásnál, utolsó romlásnál.
De lássuk, mint kell az igazság törvénye és tiszti szerént erkölcsünket rendelnünk. Az igazság cselekedeti kétfélék: Némelyek közönségesen mindeneket illetnek: Némelyek a bíróság és egyéb tisztviselő személyekben kívántatnak.
Elsőben: Közönségesen minden embert két dologra kötelez az igazság.
Egyikre arra, hogy senkinek törvénytelen és igazság kívül kárt ne tegyünk: se személyében veréssel, vagdalással, öléssel: se tisztességében és hírében nevében; szitokkal, rágalmazó szólással, csúfolással, hamis tanúbizonysággal: se marhájában és kölső javaiban; lopással, tolvajlással, csalással, hamis kereskedéssel. Egyszóval az igazság törvényének sommája az, hogy soha senki ellen azt ne cselekedjük, amit nem akarunk, hogy más míveljen velünk: senkivel úgy ne bánjunk, amint nem akarjuk, hogy bánjék más velünk: hanem a Krisztus parancsolatja és az igazság rendelése szerént mindenben úgy viseljük felebarátunkhoz magunkat, amint kívánjuk, hogy egyebek cselekedjenek velünk. Ezt pedig oly tisztán kívánja Isten, hogy még azokat sem akarja hogy károsítsuk és gonoszért gonosszal terheljük, kik megérdemlenék, ellenünk vétkezvén. Mert azt írja Szent Péter, hogy Isten azért híjt minket a keresztyén hitre, hogy gonoszért gonosszal, átkozódásért és gyalázásért átokkal és gyalázattal ne fizessünk: hanem Krisztust kövessük, aki mikor átkoztatott, nem átkozódott; mikor szenvedett, nemhogy másképpen bosszút állott volna, de nem is fenyegetődött.
Szent Isten! Mely méltán mondhatjuk Izsaiás prófétával: Jaj, ki messze ment tőlünk az igazság! Tapodásra és láb alá valónak tartják az emberek az igazságot. Azért nem talál helyt közöttünk, talpra nem állhat, elő nem mehet, mert: ahol helye volna az igazságnak, ott a hamisság üldögél. Mennyi verekedések, vérontások, gyilkosságok esnek naponként, nemcsak az utakon fosztogatóktúl, hanem egyéb rendű emberektűl is! A jövők-járók tolvajlási mindennapi kenyér. A lopás oly köz, mintha tisztességes kereskedés volna: mert sokan csak azt nem lopják el, amihez nem férnek. A kereskedők mesterséges csalárdságírúl, a vitézlő rendek ragadományirúl* nem prédikációkat, hanem egész könyveket és lamentációkat kellene írnunk. Mit mondjak az urakrúl? Sokan a szolgák igaz bérét meg nem adják, hanem esztendeig biztatással, más esztendeig reménységgel, harmad esztendeig fenyítékkel tartván őket; végre dühös neveket költik, és kikergetik üres kézzel. Sokan az árosembereknél annyi adósságot szereznek, hogy utolsó szükségre juttatják őket. Meg nem gondolván, hogy nemcsak Isten előtt kárhozat érdemlő hamisság, mikor ember meg nem adja a hitelben felvett marha árát; hanem világ előtt igen gyalázatos, akirűl azt mondhatják, amit Seneca+ írva hagyott, hogy: Sokat bír, de sokkal adós; szép háza vagyon, de más pénzével építette; színes udvara vagyon, de az adósságit meg nem fizeti; ha megadja, amivel adós, semmije nem marad.
Mindezekben minémű nagy bűn vagyon, kitetszik csak abból is, hogy a Szentírás a vérontást és adósság meg nem fizetést hasonló bűnnek mondja. És nemcsak a gyilkosságot és a sodomiták bűnét, de az adósság meg nem fizetést, és a szegények sanyargatását égbekiáltó bűnnek nevezi a Szentlélek, azaz oly éktelen és kegyetlen bűnnek, mely titkon nem lehet, és mentséget nem talál Isten előtt.
Másikra, arra kötelez mindeneket az igazság, hogy ha személyében vagy tisztességében, vagy javában és értékében valakinek kárt teszünk: nem elég, hogy megszűnjünk a kártételtűl; hanem az igazság törvényéből tartozunk, hogy felebarátunknak visszaadjuk és megtérítsük minden kárát és miattunk lett fogyatkozását. Ha valakit személyében törvénytelen megsértettél: tartozol megfizetni, valami költ a gyógyításra, valami nyereséget elmúlatott sérelme miatt, valamit szenvedésének keserű kínjáért illendőnek ítílnek. Ha hamis költéssel vagy titkos vétek hírleléssel tisztességét, hírét-nevét megmocskoltad felebarátodnak, köteles vagy, hogy visszamondjad hazugságodat és minden lehetséges úttal, elébbi jó hírét-nevét felebarátodnak helybehozzad? Ha kárt tettél marhájában, meg kell elégítened a kárvallott embert minden haladék nélkül, értéked és módod lévén az elégtételre.
Ezt a Szentírás világosan tanítja, azt parancsolván, hogy mindeneknek épen megadjuk, amivel tartozunk: úgyhogy senkinek egyébbel adósok ne maradjunk, hanem csak azzal, hogy egymást szeressük. Az Isten előszámlálván hosszú lajstromban a károkat, melyeket egymástúl szenvedhetünk, nevezet szerént törvényben írta: mely kárért, mit kell visszatéríteni. Ezekiel próféta által azt hirdeti, hogy aki Istentűl bűnbocsánatot akar nyerni, tartozik, hogy valami ragadomány nála vagyon, visszaadja. Mert sem tartani, sem kóstolni nem szabad a lopott marhát.
Innen vagyon, hogy mihent Krisztushoz tére Zachaeus, üdőhalasztás nélkül azt mondá és cseleküvé, hogy valakit megkárosított, négyannyit adott érette. Világos törvény az is, hogy amit mástúl nem örömest szenvednénk, azt mással ne cselekedjük; és amint akarnók, hogy mások bánnának velünk, úgy bánjunk másokkal, holott kiváltképpen arra köteleztetünk, hogy felebarátunkat úgy szeressük, mint magunkat. Senki közülünk nem akarná, hogy javaitúl megfosztassék: ki-ki azt kívánja, hogy ami marhája elveszett, visszaadassék. Szükség tehát ezt követnünk egyebekkel is.
Isten parancsolta, és amint Szent Ágoston+ írja, annak a népnek parancsolta, melyért még akkor halált nem szenvedett Krisztus, hogy ha vesztett marháját megtaláljuk, akármely isméretlen embernek, híven őrizzük, és feltalálkozván ura, megadjuk. Erre néző csudálatos példát kétszer említ Szent Ágoston+. Mikor, úgymond, Szent Ambrus+ püspök idejében Mediolanumban valék, egy igen szegény, de jó lelkiisméretű keresztyén ember az utcán oly erszényt talála, melyben, ha jól említem, kétszáz pénz volt. Elméjében tartván az Isten parancsolatját, írást ragaszta, hogy aki pénzt vesztett, ilyen helyen keresse. A káros ember nagy sírással hozzá méne: jelét adá, hogy övé az elveszett erszény; megmondván, minémű az erszény és mennyi pénz benne. Azért halogatás nélkül kezébe adá az erszényt, aki megtalálta vala. Ilyen tekéletes jámborságért hálaadó akarván lenni a kárvallott ember, tizedét nyújtá a pénz visszaadónak. De ez el nem vevé. Tízet akara adni, azt is visszaveté. Öttel kínálá, de ahhoz sem akara nyúlni, azt mondván, hogy néki semmi hálaadással nem tartozik: mert ő csak azt cselekedte, amire Isten törvényével köteleztetett. Amaz elhagyítván az erszényt: ha semmit nem akarsz venni, úgymond, én sem akarom az erszényt elvenni, mert én is azt mondom, hogy nem vesztettem semmit. Ilyen csudálatos versengés után, elvén egynéhány pénzt a szegény jámbor, de mindjárt a koldusoknak osztá. Ez volna bezzeg a keresztyéni igazság példája. De jaj, mely messze estünk most ezektűl! Maga ha üdvözülni akarunk, meg kell adnunk, ami másé. Mert igazán és bölcsen írja Szent Ágoston+, hogy a bűn meg nem bocsáttatik, ha ami másé, meg nem adatik, mikor vagyon, miből megadni. És ha az utolsó ítéletben örök kárhozatra vettetik, aki magáéból nem segítette szűkölködő felebarátját: sokkal inkább megszentenciáztatik, aki hamisan elveszi és megtartja a másét.
Nem halasztja Isten mindenkor másvilágra azok büntetését, kik hamisan bírják a másét: mert a hamis keresetből épített házak kőfalai bosszúállást kiáltanak; és valakik a másén kapdosnak, mindenkor fogyatkozásban vannak. Mert nincs szaporája a bitangnak: nincs Isten áldása a hamisan keresetten. Azért naponként látjuk, hogy aki miben vétkes, abban büntetődik. A prédából győjtött, prédára kél. Aki a Nábot szőlejét erővel bírja, a Nábot szőlejében nyalják az ebek vérét. A hamisan keresők maradéki utálatosok, hamar elvesztegetik mindeneket és mindenkor gyalázatban forognak; igaz lévén a bölcs mondása, hogy a hamisan keresett érték olyan, mint a mennydörgés és a záporesők árja, melyek hamar elmúlnak.
Adná Isten, hogy mindnyájan értenék ezt, és amint kívánják maradékok böcsületit és megmaradását, úgy igyekeznének, hogy keveset hagyjanak inkább, de igaz marhát, hogysem hamis keresményt!
Tudom, hogy nemcsak kedvetlen, de sokszor haszontalan, a hamis emberek előtt az igazságrúl szólani. De ha felnyitják szemeket, akik hamisságban merültek, példákból tapasztalják, hogy az igazság őrzi, oltalmazza és későn következő maradékokra szállítja a kevés igazán keresettet: az igazságtalanokat pedig romlás és fogyatkozás követi, mert ritkán jut harmadízre a hamis keresmény, ritkán nyomós, aki hamissággal toldja dolgát. Méltó tehát, hogy mindnyájan megálljunk a bölcs hagyásán, és ne fáradjunk a gazdagságok hamis keresetiben: mert ebben nincs semmi haszon, lélekveszedelem és minden szerencsétlenség követi a hamisságot.
Másodszor: Vannak oly cselekedeti az igazságnak, melyekre nem kötelesek mindnyájan, hanem csak a bíróságban és egyéb tisztben lévőket illetik. Ezeknek az igazság szolgáltatásárúl sok és erős parancsolati vannak, de főképpen három dologra kötelesek.
I. A bírák és tisztviselők tartoznak azzal, hogy a gonosztévőket illendő büntetésekkel sanyargassák: vagy azért, hogy őket megjobbítsák; vagy azért, hogy a szemmel látott büntetés félelmével egyebeket a gonosztúl tartóztassanak. Mert némelyek úgy elmerültek és vakultak gonoszságokban, hogy csak kemény büntetésekkel jutnak eszekre és életek jobbítására. A tudatlanok pedig, látván a gonoszok büntetését, okosságot tanulnak. Azért nemcsak ő maga, a kegyes Jézus, kétszer is kiostorozta a templomból a kufárkodókat; hanem erős parancsolattal kötelezte Isten a bírákat, hogy akik gonoszságokkal megérdemlik a halált, megöljék: mert avégre adott Isten kardot a bírák kezébe, hogy büntessék, akik gonosz életek undokságával egyebeket botránkoztatnak, károsítanak és nyughatatlanságokkal fárasztanak. Azért mint Isten előtt kedves cselekedetet említi Szent Dávid a Zsoltárban, hogy idején megölette a gonosztévőket, hogy kigyomlálná minden gonoszságokat az Isten várasából. Szent Jób azzal dicsekedik, hogy fegyvere és öltözete az igazság volt, és a hamisak agyarát egyberontván, kivonta fogok közül a prédát. És hogy értenők, mely kedves Isten előtt a gonoszok büntetése: azt mondja a Szentírás, hogy Isten elvevé haragját az Izráel fiairúl, mikor Józsue megöleté a lopót, mikor Finées általveré a parázna zsidót.
Két csudálatos dologgal ismértette Isten a Szentírásban, mely igen ellene vagyon, és mely veszedelmes a bíráknak, ha meg nem büntetik a gonosztévőket, hanem kegyelmesség színe alatt megengedvén nékik, újabb gonoszságra okot adnak. Mert a régi pogány bölcs mondásaként: új gonoszságra édesget, aki elszenvedi az elébbit. Akik meg nem büntetik a gonoszokat, a jámborokat akarják károsítani.
Egyik dolog az, hogy mikor Achab meggyőzte volna Benadádot, a Szíria királyát, ki sokszor nagy hadakkal és vérontásokkal háborgatta a zsidókat; százezer embert hadából levágván, Benadádot egy kamorába szorítá. De bizakodván Benadád, hogy igen kegyelmes fejedelmek az Izráel királyi: követek által kegyelmet kére és nyere fejének. Mihent Acháb elbocsátá Benadádot, egy a próféták közül agyonvágatá magát és véres fővel Acháb eleibe menvén, így szóla: Mivel elbocsátottad, aki halált érdemlett, életeddel fizeted annak életét: néped romol az ő népe szabadulásáért. Mert nem egyéb a gonoszságot büntetés nélkül hagyni, hanem a gonoszságok taplóját gyújtogatni. Hasonlóképpen jára Saul: nem öleté meg Agagot, az Amaleciták királyát, kiért Isten őtet királyságtúl megfosztá; Agagot pedig Sámuel próféta koncrúl-koncra vagdaltatá. Erre nézve parancsolja a Szentírás a bíróknak, hogy szeressék az igazságot, és minden egyéb külső tekintetnél nagyobbra böcsüljék, mert ha ebben megfogyatkoznak; mennél hatalmasbak, annál nagyobb csapásokkal ostoroztatnak.
Másik dolgot, mellyel ismérteti Isten, mint bánja, mikor a gonosztévők büntetéssel nem zaboláztatnak, ilyen szókkal adja előnkbe a Szentírás: Az országokat Isten egy nemzettűl más nemzet birtokába ejti, az igazság fogyatkozásáért, a bosszúságok, gyalázatok, csalárdságok sokaságáért. Olyan az igazság az országban, mint a kormány a hajóban. Ha a kormányt igazán nem tartja a hajósmester, minden veszedelmek lepik a hajót. Úgy amely országban a gonosztévők büntetés nélkül maradnak; gyilkosságok, ragadozások, minden istentelenségek eláradnak, melyekért veszedelemre bocsátja Isten az országot. Azért, ti bírák, kikre bízatott az országok drágább kincse, erősebb bástyája, szükségesb oltalma, az igazság: ha veszni nem akartok, ha Isten és emberek előtt igaz, jó hírt, nevet akartok viselni: igazságszeretetből, igazat szolgáltassatok!
Tudom, hogy a Szentírás tiltja a felettébb való keménységet az igazságszolgáltatásban, és nyilván parancsolja a bíráknak, hogy a bűnök nagysága szerént légyen a büntetés, és negyvennél többet ne üssenek a vétkes emberen. Tudom, hogy a bírónak meg kell emlékezni, hogy ő is ember, és vétkes ember: kit ha mikor amabban vétett, amit maga tud, érdeme szerént büntetett volna Isten; talán-talán nagyobbat érdemlett volna. Mivel sokszor a kis lopót a nagy lopók felakasztják: sokszor aki sokat lop, aranyláncot visel, aki keveset, kenderkötélen függ. Azt is szeme előtt kell viselni a bírónak (mivel ugyanis az egyiptomiak felnyílt szemet írtak, mikor bírót jelentettek), hogy minden cselekedetinek bizonysága az Isten: ő látja szűve járását, és ha emberek előtt titkoltatik, Isten előtt nyilván vagyon a rejtett gyűlölségek vagy egyéb indulatok célja. Azért ha valakit büntetni kell, kövesse a bíró Biast, ki sírva mondott szentenciát a gonosztévőre. És mikor kérdenék, miért sír: nám megszabadíthatja, ha szánja a bűnös embert? Azt felelé, hogy sírással eleget tészen az emberi természeten való szánakodásnak, szentenciával az igazságnak. Így a bíró a más ember vérét szűkön költse, mint a magáét: eszében tartván, hogy embernek embert nem kell tékozolni. Valahol vékony gyanúság vagyon az ártatlanságrúl, senkit meg ne öljön, verjen, tömlöcözzön! Mert azt mondják a törvénytudók, hogy gyanúságért és kétes bizonyságért senkit nem szabad megölni, mert az emberhalálban törvényújítás és jobbítás nem lehet. Minek okáért valamikor kétség vagyon a dologban, jobb száz bűnöst elbocsátani, hogysem történetből egy ártatlant kárhoztatni.
Erre nézve emlékezetre és dicsíretre méltónak írják a régiek az Areopagiták cselekedetit, kik nem tudván eligazodni egy dologban, inkább akarák függőben hagyni a büntetést, hogysem képtelent cselekedni. Egy özvegyasszony férjhez méne: a másik ura megölé az első urátúl való fiát, hogy annak örökségét bírhatná. Az anya búsultában megölé a gyilkost. Egyfelől azért, meggondolván a bírák, mely nagy oka volt az asszony búsulásának; másfelől nem akarván büntetés nélkül szenvedni a dühös asszony gyilkosságát; szentenciát mondának, hogy száz esztendő múlva jöjjenek elő, akkor kimondják a törvényt. Nem dicsírem ezt a szentenciát, mert Isten törvénye szerént más szentenciát kellett volna mondani; de azt javallom, hogy amiben el nem tudtak igazodni, inkább akarták függőben hagyni, hogysem az igazságot szerencsére vetni. Helye vagyon azért a bírák kegyelmességének a bizonytalan és kisded vétkekben, de ha nyilvánvaló veszedelmes, nagy vétkekrűl győzettetnek, nem szabad mindenkor a bíró kedve szerént kegyelmet adni.
II. Sok és kemény fenyítékkel kötelezi Isten a bírákat, hogy semmi ajándékot ne vegyenek azoktúl, akik dolga előttök forog: mert oly okos, oly igaz ember nem lehet, kit meg nem vakít és hamis törvénymondásra nem viszen az ajándék. Mert nemcsak a pogány bölcsek szava, hogy eladja szabadságát, aki ajándékot veszen, hanem Isten is azt mondja, hogy oly hályog az ajándék, mely a bírák szemét megvakítja: oly golyva, mely bédugja torkokat és némává tészi. A Demosthenes és Demades nyavalyáját szerzi az ajándék. Mert ezek, a peresektűl nagy ajándékokkal leköttetvén, azt tették, hogy torokgyék vagyon rajtok, azért keszkenőkkel nyakokat bétekervén, hallgattak. De egy igazságszerető eszébe vévé a mesterséget és felkiálta, hogy ezeket ezüstgyék bántja és ezüst akadott torkokon.
Senki egyébért nem ád a bírónak ajándékot, hanem hogy kedves szentenciát vegyen. A Szentlélek is minden szűvek állását látván, nyilván mondja, hogy a bíró azért vészen ajándékot, hogy valami ösvényecskét találjon a törvény rejtekiben, melyen a hamisságot általvigye. Annak okáért sokszor a Szentírás, akarván ismértetni a bírák hamisságát, azt mondja, hogy ajándékot vettek. Ezzel jelentvén, hogy a bírákban válhatatlanul együtt jár az ajándékvétel a hamissággal. Erre nézve mondja Ámos próféta, hogy ellenségi az igazságnak, valakik ajándékot vesznek.
Az ajándékot vevő bírák büntetésérűl szólván a Szentlélek, azt mondja, hogy: Ha szép kőházakat építnek, benne nem laknak: ha jószágokat szereznek, hasznában nem gyönyörködnek; hanem az ő vétkekért Isten az országot is pusztaságra juttatja. Másutt a Szentírás világos szókkal mondja, hogy ha rabunknak hamisat teszünk, meg nem adván néki, amivel tartozunk: rabságra és utolsó veszedelemre vet Isten minket.
Bezzeg igaz bíró volt Mózes, ki Isten előtt azt merte mondani, hogy csak egy rossz szamárt sem vett soha senkitűl ajándékon. Tekéletes igazság volt Sámuelben, ki tiszta orcával mondhatta a zsidóságnak, hogy ha valakitűl valami ajándékot vett, megadja mai napon.
De mivel ezen dologrúl más prédikációban szólottunk, most hagyjuk ebben. Csak intem és Istenekre, lelkekre kényszerítem a bírákat, ha mennyországba akarnak menni, ne mocskolják kezeket az ajándékkal, mert az jut a mennyei lakóhelynek magosságába, aki minden ajándéktúl üresen tartja kezét. És mivel Isten sem többször, sem keményebb szóval nem tilalmazta a hitszegést, hogysem az ajándékvételt; egyaránt távoztassák mindkettőt a bírák: gyakran szemek előtt viselvén azt a jajt, melyet Isten Izsaiással kiáltatott az ajándékvevő bírákra.
III. Noha tanácsolja Krisztus, hogy ha lehet senkivel ne pereljünk (Matt. 5. v. 40.), mert ritkán lehet bűn nélkül a törvénykedés. Mindazáltal, hogy törvényt vehessünk, mikor igazságunk vagyon, Isten ő maga bírákat rendelt. De kiadta a bírák törvényit, melyek mellől ha eltávoznak és valakinek kárt tesznek, nemcsak vétkeznek, de mind a bírák, mind a prókátorok igazság törvényével kötelesek, hogy akit vagy gonoszságból vagy tudatlanságból kárba hoztak, azt megelégítsék.
Elsőben: Azt kívánja Isten a bíráktúl, hogy ha eszekbe vészik, hogy nincs annyi bátorságok vagy tudományok, hogy az igazságot tisztán szolgáltathassák: fel ne vegyék a bíróságot, veszedelemre ne vessék üdvösségeket.
Másodszor: Azt parancsolja Isten a bíráknak, hogy személyválogatás nélkül; szegénynek, boldognak; jövevénynek, földinek; ellenségnek, atyafinak; egyaránt szolgáltassák az igazságot. Te bíró! Ne nézd a szegény személyét, ne böcsüljed a hatalmasokat! Isten nevében és helyében tésztek törvényt, vagy inkább Isten, aki tiáltalatok törvényt szolgáltat: azért, mivel Isten előtt nincs személyválogatás, ti se nézzetek senki személyére, mikor törvényt tésztek! Mert csak tudnotok sem jó, kicsoda, akinek igye előttetek forog: elég, ha a dolgot értitek, melyet meg kell ítílni. És ne véljétek irgalmasságnak, ha szánakodván a szegényeken, meglágyítjátok a törvényt: mert azzal tartoztok, hogy ha egyébbel segítitek a nyomorultakat, de a törvényben kegyelem nélkül igazat ítíljetek.
Nem ok nélkül nevezi a Szentírás az igazságot fontnak*, és akit Isten megítíl: igaz fontba veti. A képírók sem ok nélkül írnak fontot az igazság kezében. Miképpen a fontban különbség nincs abban, ha arany vagy fa, vagy kő, amit fontba tésznek; nem mutatja a font jóságát vagy hasznát annak, amit belétesznek, hanem csak súlyát és nehéz voltát: úgy az igaz ítíletben semmire nem kell nézni, hanem csak a dolog igazságára.
Athenásban a bírák éjjel, setétben vagy superlát bévonva tettek törvényt. Nem szenvedték, hogy neveken neveztessenek a peresek, avégre, hogy a bírák, nem tudván kicsodák perelnek, csak azt hallanák és arrúl tennének ítíletet, amin nem alkhattak*. A Thebas várasiak a bírák képét vakon és kéz nélkül íratták: példázván, hogy sem keze az ajándékra, sem szeme a személyválogatásra nincs az igaz bírónak. Sőt ugyan törvényekben írták, hogy bíróságot nem viselhessen, valaki tíz esztendő előtt el nem hagyta a kereskedést: mivel a fösvénység a kalmárkodókhoz ragad, a bírósághoz pedig alkalmatlan.
Harmadszor és utolszor: Kívántatik a bíráktúl, hogy minden haragot és barátságot, sőt a magok akaratjának kedvezését is félretévén, részenként minden cikkelyét a vádolásnak és mentségnek, megrostálják: a bizonyságokat, leveleket, gyanúságokat egybevessék: üdőt adjanak a mentségre, mert az üdő sok igazságot megismértet: vagy amint Gellius+ írja, az igazságot az üdő szüli és kimutatja. Bizonyos, hogy ahol az atyafiság és barátság uralkodik, igazság ott nem szolgáltatik. Mivel amint az anyának, akármely sekélyes, rút gyermek szépnek látszik: úgy annak, akit szeretünk, minden gonoszsága semminek látszik. Bizonyos, hogy harag nem tészen igaz törvényt, mert akinek szívét elfogta a sárgaság, mindent sárgának ítíl. Akiben harag uralkodik, nincs abban okosság. Bizonyos, hogy aki maga akaratjának igen kedvez, úgy jár, mint Boldizsár király, kit Isten több vétkei között azért vert földhöz, mert nem nézvén az emberek érdemére, kedve szerént, akit akart megöletett, akit akart felmagasztalt, akit akart meggyalázott. Azonképpen amaz istenes ifjú azzal pirongatá a tirannus bírót, hogy hatalma lévén, azt míveli, amit akar: nem néz az igazságra, hanem a tehetség és erő az igazság mértéke.
Nem olyanok az istenes, jámbor bírák. Tudják, hogy az Isten ítílőszékiben ülnek, és hogy nem emberek törvényében ülnek, hanem Isten képében tesznek ítíletet. Azért tartoznak Istent követni a törvénytételben. Az Isten hatalma és ereje teljes igazsággal. Nem nézi, mit cselekedhetik mindenhatósága, hanem azt: igazsággal határozza. És hatalmas erejéhez illetlennek ítíli, hogy azt büntesse, aki nem érdemli: csendesen, halkan és minden háborodott indulatok nélkül tészen ítíletet. Nem hirtelenkedik, hanem amit a bíráknak parancsolt az Írásban, tudniillik, hogy mindenek dolgát és igyét jól meghányják-vessék, mindeneket meggondoljanak: azont cselekeszi ő maga, és amint szól az Írás; mint a fösvény a pénzt, kétszer-háromszor is megforgatja, hogy megtessék vétke vagy jósága: úgy az Isten sokszor meghányja-veti a dolgot, minekelőtte büntető szentenciát mondjon. Ádámot addig nem bünteté, míg szájával meg nem vallá vétkét. Mikor Sodomát meg akará égetni, noha mindeneket tudott és látott, és a sok nagy, cégéres gonoszságokat nyilván látta: mindazáltal példával akarván tanítani a bírákat, hogy akármely nagy vádolásoknak se adjanak helyt, míg jól végére nem mennek; azt mondá, hogy maga oda mégyen, meglátja, ha úgy vannak-e, amiket kiáltanak Sodomára. Mikor a Bábel tornyát építették az emberek, látta Isten mind munkájokat, mind mire arányoznak; de nyelvek büntetésével nem siete, hanem oda menvén, látni akará, mit mívelnek. Mert noha az igazság egyik kezében mezítelen kardot írnak, de más kezében font vagyon, mellyel elébb megmérje, ha heányos, akit kell vágni. Mikor Boldizsár királyt meg akará rontani Isten, elsőben szám szerént megolvasá, valamit cselekedett, azután fontba veté, és mikor úgy találtatott volna, hogy nem igaz garatos, és heányos lévén, a mértéket meg nem üti, azután ada szentenciát, hogy életét és országát elveszesse. Krisztus Urunk is, minekelőtte kárhoztatná a lopó szolgát, azt mondá néki: Nem jót hallok felőled; de azért senki szavára meg nem büntetlek, hanem akarom látni számadásodat: helyt és üdőt adok mentségedre.
Ezeket kívánja Isten, hogy kövessék a bírák. Ne mérjék akaratjokkal vagy hatalmokkal a törvényt, hanem igazság fontjával! Ne hirtelenkedjenek, hanem mint Világbíró Sándor, mikor a vádolót hallgatta, bédugta egyik fülét, hogy azt épen a magamentő számára tartsa. Úgy a bíró a vádoló szavát, azaz maga igyében, maga mellett való bizonyítását bé ne vegye, hanem a más félt értse. Valaki az egy fél szavára törvényt tészen, bár szerencsére igazat ítíljen is, hamis bíró. De efféle ítíletekben sokszor úgy járnak az emberek, mint Dávid, ki mikor a Siba vádolására jószágátúl megfosztotta volna Mifibosetet; azután meghallgatván a más félt, eszébe vevé csalatkozását: de ugyan károson marada az ártatlan Mifiboset, a király ítíletinek hirtelenkedéséből.
Azért, bírák, azt az igazságot, azt az ítíletet kövessétek, melyre a szentlélek tanította a világot, és eszetekben tartsátok, hogy amint ti ítílitek az embereket, úgy ítíl Isten titeket. És noha Isten azt nem cselekeszi, amit Cambyses, ki megnyúzatván a hamis bírót, bőriből csináltatott ítílőszéket; hogy valamikor abban ültek a bírák, eszekbe jutna, mit kell várniok, ha jól nem ítílnek. De az ítílőszék alatt pokol tüzét gyújtotta, és azzal fenyegeti Isten a bírákat.