Bölcs Platónak* Timaeus nevű könyvében olvastam, hogy mikor egy a görögök közül dicsekednék, hogy őnálok vagyon fészke és lakása a bölcsességnek, minden jeles tudományokkal egyetemben; mosolyodván, aki jelen volt, az egyiptomi pap, azt mondotta: Ti, görögök, mindenkor gyermekek vagytok, senki nincs vén közöttetek. Okát adá: mert noha (úgymond) a jó erkölcsökrűl ékesen beszéltek, de mint a gyermek, meg nem becsülitek, amit dícsírtek, hanem állhatatlan, változó, gyermekhez illendő magatok-viselése torkig úsz a feslettségben.
Igazán és méltán mondja Salamon mirólunk: mert noha eszes, öreg emberhez illendő tudományunk vagyon az Isten törvényében, de életünk viselése és erkölcsünk rendelése merő gyermekség. A gyermek álorcátúl, váztúl és hívságos árnyéktúl úgy fél, hogy csak ki nem üti a nehézség: a tűztűl, késtől, víztűl semmit nem tart, sőt gyönyörködve hozzájok kapdos. Aprólék alakokat, bábokat és holmi marconaságokat* csudálva néz és sírva kíván: a szép köntöst pedig mocskolja, a hasznos jókat semmire böcsüli. Így vagyon a mi állapotunk. Azt csudáljuk, azon kapunk, amit semmire kellene böcsüllenünk: attúl félünk, rettegünk, mint legártalmasabb gonosztúl, amitűl heában tartunk. A gazdagságot, tisztességet, egészséget úgy böcsüljük, hogy szorgalmatoson keressük és oltalmazzuk, mintha semmi ezeknél jobb nem volna. A kárvallástúl, betegségtűl, haláltúl úgy rettegünk, mintha semmi ezeknél ártalmasb nem volna. De jaj! Ami igazán jó, tudniillik a szent élet, arra nem vágyódunk; a bűnt, melyet egyedül, általában gonosznak nevez Krisztus, távoztatni nem igyekezünk, maga a bűn forrása és kútfeje minden egyéb gonosznak: mivel enélkül sem halált és betegséget, sem egyéb fogyatkozást nem kóstoltunk volna.
Arra jutott a mi gyermeki esztelenségünk, hogy a bűnt gonosznak sem ítíljük; hanem mint választott jót, kedveljük: vagy ha gonosznak ismérjük is, álmosok és restek vagyunk annak távoztatásában; kedvetlenek és késedelmesek orvoslásában. Hanem olyanok vagyunk mindnyájan, mint vagy Ádám, ki mikor vétkezett, nem siratta bűne gonoszságát, hanem maga mezítelenségétűl rettegett: vagy Káin, ki nem törődött azon, hogy Istent megbántotta, hanem hogy megöli őtet, aki találja: vagy Saul; ki nem azt siratta, hogy vétkezett, hanem hogy országátúl megfosztatik. Mi is, nem a bűnök rútságátúl iszonyodunk, hanem annak vereségitűl rettegünk.
Kicsoda közülünk, aki oly iszonyodva retteg a bűntűl, mint a betegségtűl, haláltúl? Aki úgy serénykedik, és nyughatatlan gondolkodásival álmát szakasztja a bűnök távoztatásában, mint a gazdagság– és tisztség vadászásában? Aki úgy megijed és elhűl félelmében, mikor bűnbe esik, mint megrémül, ha kincsét ellopják, házát felgyújtják, hírét, nevét meggyalázzák? Bezzeg ezek távoztatása felébreszt álmunkból, és minden fáradságra, költségre serkeget; de a bűnök távoztatásáért vagy lemosásáért kicsoda vállal ennyi fáradságot? Gyermekek vagyunk a jónak és gonosznak ítíletiben.
Okos vén ember volt bezzeg Szent Pál, mert jóllehet kisded korában gyermeki gondolkodási, okoskodási, szólási voltak; és amint maga írja, kisded korában a világ elementominak szolgált: de azután kimosdott a gyermekségből: a világi jókat, melyeken mi így kapunk, ganéjnak tartotta: a bűnt, mely az isteni szeretettűl elvonszon, oly ártalmasnak ismérte, hogy minden nyavalyát és fogyatkozást kész volt szenvedni, annak távoztatásáért. A halált, melytűl mi ennyire iszonyodunk, kívánva kívánta, és nyereségnek alította: a világi nyavalyákat és sanyargatásokat, melyektűl mi ennyire futunk, dücsőségnek ítílte, és azt kívánta tőlünk is, hogy egyszer valaha kikeljünk a gyermekszámból. Félretegyük a gyermeki vélekedéseket, és nem a vázoktúl vagy álorcáktúl, hanem az igaz gonosztúl féljünk, mely lelkünket Istentűl elszakasztja.
Hallók a mai evangeliomban, hogy az esztelen juhocska kibujdosott a pásztori gondviselés alól, és a pusztában fenevadak között, veszedelmesen csavargott. A Krisztus juhának farkasok közé bujdosása a bűn: ezzel magának romlást, pásztorának fáradságot, az angyaloknak szomorúságot szerez az esztelen juh. Azért hogy megismérvén a bűnnek veszedelmes ártalmát, állhatatos gyűlölségét szívünkben plántáljuk, és a gyermekségből kiöltözvén azt tartsuk gonosznak, ami igaz gonosz; ettűl úgy fussunk, mint a kurtakígyó mérgétűl. Ez jelenvaló órában két dologrúl szólok. Elsőben megmutatom, minémű veszedelmes lelki károkba, sőt okossággal és természetünkkel ellenkező balgatagságokba hozza embert a bűnök ártalmas gonoszsága. Másodszor, szólok a büntetésekrűl, melyekkel ostorozza Isten a bűnösöket, hogy ezekből a bűnnek mind nehéz súlyát, mind veszedelmes kárát értvén, irtózzunk tőle. És ha gyarlóságból megbotlottunk, késedelem nélkül kifeseljünk a bűnök köteléből.
Mózes, egyik könyvének egy részecskéjében, hatvan vagy hetven szörnyű átkot és rettenetes veszedelmet írt lajstromban, melyekkel fizet Isten a bűnökért. Tudniillik: döghalált, hadat, rabságot, bujdosást, pusztulást, kedvesek halálát, mindenféle betegséget, szörnyű éhséget, melyben fiokat, leányokat, sőt a szülőasszonyok ocsmányságit édesdeden megeszik; iszonyú gyalázatot, mikor feleségek, leányok kisebbségét szemekkel nézik. Minekutána hajszál-felállató ostorit a bűnnek előszámlálta volna Mózes, azt veti utána, hogy ezeken kívül, számtalan nyomorúsággal rontja a bűn az embereket; kik oly reszkető szűvel, oly szörnyű félelemmel élnek, mintha minden órában meghalnának.
Ezek, és hasonló testi károk kívül, a bűnnek négy kiváltképpen való lelki kárát említi a Szentírás. Tudniillik, hogy embert megfosztja szabadságátúl és rabbá tészi: megfosztja okosságátúl és baromhoz hasonlítja: megfosztja életétűl és halállal öli: megfosztja Istenétűl és minden veszélybe meríti.
Első kár a bűnben az, hogy megfosztja embert az Isten fiának drágalátos szabadságátúl, és szolgává, sőt rabbá tészi. Igazság szava, hogy valaki vétkezik, eladja szabadságát, bűnök szolgája, ördögök rabja lészen, kétképpen.
Egyképpen azért, mert aki vétkezik, akarva és mint szegődve kötelezi magát a bűnök és ördögök szolgálatjára. Innen vagyon, hogy a Szentírás eladatott embernek mondja, aki bűnnel terhes. Eladattak a bűn kótyavetyéjén, mely mondást magyarázván Szent Ágoston+ azt írja, hogy valaki vétkezik, eladja lelkét az ördögnek, világi gyönyörűségek édességén. Szent Isten! Hiszem, nagy gondatlanság ez! Ha ki feleségét, gyermekét, atyját, anyját egynéhány pénzen a kegyetlen pogányok rabságára adná, mely fene és kegyetlen oktalanságnak ítílnők? Mi pedig – ah vakság! –, valamennyiszer vétkezünk, annyiszor a keresztségben Istennek adott lelkünket kínnal fizető tirannus, pokolbéli ördög rabságára adjuk. És min adjuk?! Azt mondja Isten, hogy ingyen adjuk, mert nemhogy elegendő, de csak képes ára sem találtatik e földön a mi lelkünknek és üdvösségünknek. Azért szemetlen, vak árosoknak nevezi Isten azokat, kik lelkekkel kalmárkodnak. A réz, arany, ezüst között nem tud a vak választást tenni, és künnyen rézen adja, amit aranyon kellene adni: úgy aki lelkét bűnök által ördögnek adja a világi jókért, semmin adja, mert minden világi jók és gyönyörűségek semmik a lélekhez képest.
Másképpen, ördög szolgája és rabja lészen a bűnös ember, mert harcon meggyőzetik: akitűl pedig valaki meggyőzetett, annak rabja. Azért ördög rabja, valaki szabad akarva meggyőzetik a bűntűl. Innen vagyon, hogy a Szentírás az ördögöt világ fejedelmének, vezérének, sőt istenének nevezi: és azt tanítja, hogy a gonoszak ördög tőrében fogva tartatnak.
Igazán rabságba esik, aki bűnbe esik: mert ha a rabot meg szokták kötözni, teli azzal a Szentírás, hogy a gonoszság fogságba ejti embert, és bűnök rabszíjával, sőt láncával kötözi. Ha a rabot setét tömlöcbe szokták tenni: a bűnösökrűl azt olvassuk, hogy a setétség kötelével és láncával kötöztetnek. Ha a rab azt míveli, amit ura akar, csak ott jár, ahová bocsátják: a bűnös ember is ördög akaratja szerént viseli magát, a bűn törvénye szerént, egy bűntűl másra mehet, de üdvösséges jóra magátúl nem mehet. Mert miképpen az ember kútba vetheti magát, de maga erejével onnan ki nem jöhet; miképpen a láb megmocskolhatja magát, de meg nem tisztíthatja, hanem kézzel kell azt mosogatni: úgy a mi lelkünk ördög tömlöcébe, bűnök rútságába ejtheti magát, de szabadságra és tisztaságra csak Isten keze hozhatja. Azért a bűn rabsága annyival gonoszabb, hogy a testi fogságból vagy pénzen megváltozhatunk, vagy barátink kérésére felszabadulhatunk, vagy tömlöcrontással elszaladhatunk: de a lelki fogságból senki magát vagy barátját meg nem szabadíthatja; hanem csak a nagy Isten kegyelme tehet jót véle.
Szent Isten! Mint szeretik az emberek a szabadságot?! Mint iszonyodnak testi rabságtúl?! De a lelki fogságtúl, az ördög rabságátúl, mely kevesen rettegnek!? Maga a rabság, világi fogság után, a pokol tömlöcébe viszen.
Második kár a bűnben az, hogy eszétűl és okosságátúl megfosztja embert: és noha külső ábrázatját nem változtatja, de erkölcsében és cselekedetiben, mint Nabugodonozort, oktalanná és baromhoz hasonlóvá tészi. Azt hiszem. ha nem többször, háromszázszor nevezi a Szentírás a bűnös embert vagy insipiensnek, eszétűl üresnek, vagy okosság és tanács nélkül valónak, vagy kába sültbolondnak, vagy értetlennek, vagy szű nélkül valónak, vagy baromnak és oktalan állatnak. A régi poéták mondották, hogy a szerelmeskedők esztelenek, és a harag rövid bolondság. A tékozló fiúrúl olvassuk, hogy akkor tért magához, mikor a bűnbűl kitért; mert azelőtt, maga kívül, ész nélkül volt. Szent Dávid akkor mondja, hogy megtalálta szívét, mikor Istenhez fordult: mert azelőtt szíve nem volt. A kevélyeket Izsaiás részegeknek nevezi, mert eszeket megitták. Szent Dávid és Salamon írják, hogy ember a bűn által oktalan barmokhoz hasonlíttatik, mert miképpen Ádám a bűn után külsőképpen oktalan állat bőrébe öltözék: úgy a bűn által belsőképpen, oktalan állatok erkölcsébe öltöznek a gonoszak. Szent Péter esztelen barmoknak nevezi a tudatlan káromlókat: Krisztus Urunk rókának mondja Heródest, farkasnak a hamis tanítót, lelkek öldöklő kegyetlenségéért: ebeknek neveztetnek, akik szitkosok és mindent ugatnak, vagy akik okádásokra visszatérnek: disznók az undok fertelmességek rútságában heverők: kacér ménlovak, akik nyerítnek felebarátjok feleségére: oroszlán neve az engesztelhetetlen haragúnak: szamárok a rest és tunya gorombák: viperák a titkon mardosók: sárkányok a nyilván kegyetlenkedők: áspisok a haragtartók: öszvérek a hörcsökösök.
Ne csudáljátok, keresztyének, ha bolondnak és baromnak neveztetik, aki bűnbe esett; mivel a Szentírás a bűnt esztelenségnek nevezi. Erre nézve a pogány bölcs azt írja, hogy aki vétkezik, annyi okossággal bír, mint aki részeg. A részeg tétova tántorog; jövendőt nem gondol; szédeleg feje; előtte való veszedelmét nem látja: úgy aki vétkezik, a pokol veszedelmét nem látja, bűnei rútságát meg nem gondolja.
Ha látnád, hogy egy tisztes, megőszült öreg ember minden jószágát és uraságát egy cseresznyeszemen, egy golyóbison, egy törött üvegdarabon eladná: vajon eszesnek ítílnéd-é? Bolond volnál, ha azt bolondnak nem ismérnéd. Ezt és ennél nagyobbat cselekeszik, valaki lelkét és üdvösségét ördögnek adja, akármi rossz világi gyönyörűségért. Ha egy értékes ember disznók ólába menne; azokkal egy válóból ennék; egy seppedék rútságban heverődnék: vajon nem eszefordultnak mondanád-e? Ilyen minden tékozló fiú. Ha valaki urának és koronás királyának egyetlenegy szerelmes fiát megpökdösné, megölné, és mindazáltal nemhogy elfutna, de félelem nélkül, nagy bátorsággal sétálna a király szeme előtt: vajon nem azt ítílnéd-e, hogy ennek nincs esze, mivel nem érti maga veszedelmét? Ezeket és ezeknél nagyobbakat cselekeszik minden bűnös ember: mert a Szent Pál mondása szerént, az élő Isten fiát, a Krisztus Jézust, újobban megfeszíti, megcsúfolja, sőt megtagadja és szent vérét megmocskolja: mindazáltal oly bátran és félelem nélkül forog az Isten szeme előtt, mintha semmi haragot nem érdemlene.
Oktalanság ez, keresztyének! Azért nem elégszik Isten azzal, hogy a bűnöst baromhoz hasonlítja, hanem azt mondja, hogy a baromnál is ostobább. Mert a tehén megisméri jótett gazdáját; a szamár tudja istállóját és reátart a jászolra, melyből enni adnak: de a bűnös ember meg nem isméri Istenét, és őhozzá nem siet. A fecske és gólya tudja idejét, mikor és hová kell a hideg vagy meleg előtt menni: a bűnös ember nem tud lelkére vigyázni; veszedelmét nem tudja távoztatni. A hangyácska gondot tud jövendőre viselni, és akkor takar, mikor annak ideje, hogy télben ne éhezzék: a bűnös ember semmit nem takar a másvilágra, hogy ott meg ne fogyatkozzék. Azért nemcsak barmok közé veti embert a bűn, mint Nabugodonozort, hanem barmoknál is oktalanbá tészi: és ha Balaám szamártúl tanult, minden bűnös ember oktalan állatok tanítványa lehet.
Harmadik kár és természettel ellenkező gonoszság a bűnben az, hogy nemcsak testi életünket rövidíti, és amint azután meghalljuk, nem hágy annyit élnünk, mennyit természet rendi és folyása szerént élhetnénk, hanem lelki halállal megöl. Mint a mennykő, épen hagyja a szablya hüvelyét, vasát elolvasztja: úgy a bűn, ha a test életét el nem fogyatja is, de a lelket bizonyoson megöli.
Szentírás szava, hogy aki vétkezik, ellensége lelkének; és aki szereti a gonoszságot, maga lelkét gyűlöli. Aki hazud vagy haragszik, megöli lelkét: amely lélek vétkezik, meghal, mert a bűnnek tulajdona, hogy megöli a lelket. Innen vagyon, hogy Krisztus a tékozló fiat holtnak nevezi; Szent Pál a szabados életű özvegyasszonyrúl azt mondja: eleven halott. Szent János a bűnbe merült püspökrűl azt írja, hogy noha neve eleven, de valósággal megholt. Ilyen halottak voltak, akikrűl Krisztus mondja, hogy holtakat temetnek a halottak, kik az istenes élettűl megfosztattak, mert amit Zsuzsánna mondott, minden emberen teljesedik: Ha vétkezem, úgymond, az lészen nékem halálom.
Oh, iszonyúság! Oh, természettel tusakodó kegyetlenség! Magunk lelkének halálos ellenségi, sőt gyilkosi vagyunk, valamikor vétkezünk. Tudjátok-e, miért nevezi a Szentírás feltámadásnak, újonnan-születésnek, halálból életre hozásnak az igazítást? Azt akarja ismértetni, hogy aki bűnben vagyon, nem él, ha fel nem támad. Saul egy esztendősnek mondatik, mikor királlyá lett. Mert Isten előtt csak akkor élünk, mikor szentül élünk. Arra nézve mondják a gonoszak, hogy mihent születtek, ottan vége lett életeknek: mert mihent vétkeztek, ottan szörnyű halállal holtak, mint az első atyák.
Semmi ellenség annyit nem árthat, mennyit ártunk magunknak, mikor bűnbe esünk. Valamennyi ördögök vannak, mind reánk támadván sem ejthetnének olyan kárba, mint magunk károsítjuk magunkat a bűn által. Iszonyodnánk, ha ki magát felakasztaná vagy általverné: mikor vétkezünk, nagyobb kegyetlenséggel megöljük lelkünket, mert Isten a mi lelkünk élete, Krisztus lelki életünk. Azért akkor élünk, mikor azt mondhatjuk, hogy Krisztusban élünk, mibennünk él Krisztus. Mivel pedig a bűn elszakaszt és távul ejt Istentűl: igazán lelki halálnak mondatik.
Nemcsak megöli lelkünket a bűn, és mint a dögöt, érzékenységtelen büdösségbe ejti: hanem semmivé tészi. Salamon írja, hogy akárki mely nagy méltóságban légyen, de ha gonosz életet visel, semminek tartatik.
Szent Pál magárúl mondja, hogy ha szeretet nincs benne, ő maga semmi. Mikor bűnbe esék Szent Dávid és Szent Jób, azt mondák, hogy semmivé lettek. Ezekiel Luciferrűl azt írja, hogy semmivé lett. A pogány nemzetségekrűl azt mondja Eszter, hogy nincsenek. Szent Péter az istentelen népet nem-népnek nevezi, mert a Szent Ágoston+ mondása szerént csak az ember, aki Isten akaratja szerént jár. Embernek sem kell tartani, aki Isten kedvében nincsen. Ez az oka, hogy akit Isten kiszabadít a bűn fogságából igazulás által, azt a Szentírás új teremtett állatnak nevezi: mert a bűn által semmivé lészen, újonnan kell teremtetni, hogy Isten fia lehessen.
Ha azért ellenségünktűl őrizkedünk; ha gyűlöljük, aki életünket fogyatni akarja: mentűl inkább iszonyodnunk és futnunk kell a bűntűl, mely nem testünket, hanem lelkünket megöli és Isten előtt semmirekellővé tészi.
Negyedik kár, és mindezeknél nagyobb, sőt mindezeknek gyökere és forrása az, hogy a bűn Istentűl elszakaszt. Az igazak lelkében úgy lakik Isten, mint a király országában; mint kormányos hajójában; mint a nap a világban; mint mester iskolájában. Azért világosítja mennyei fényességekkel; igazgatja, oktatja üdvösséges bölcsességekre; oltalmazza, mint tűzbástya, minden veszedelmektűl. De mihent bűnével Istentűl elszakad valaki, olyan, mint az ország király nélkül; hajó kormányos nélkül; világ nap nélkül; az iskola mester nélkül; a váras kerítés nélkül.
Amely lélek Isten kedvében vagyon, Istenben lakik, és Isten őbenne, mert a teljes Szentháromság az igazakhoz mégyen, és lakóhelyt nálok szerez. Mivel azért Isten minden jó, és csak ő egyedül jó: minden jóval bévelkedik az igaz ember lelke, míg Isten benne vagyon: és mint a folyóvíz mellett plántált rózsa, teljes minden szépséggel. De mihent Isten kiköltözik belőle, úgy marad, mint amely várast felprédálták: azaz minden épületi leomolnak; minden szépségi kitakartatnak: a házak helyén tövisek, csalánok nőnek: lakosi kígyók, békák lésznek, mert egy órában minden mennyei ékességektűl megfosztatnak, minden ördögi rútsággal megtelnek, akikből Isten kiköltözik. Azért jaj annak, akitűl Isten eltávozik!
A Szentírás nemcsak azt mondja, hogy aki vétkezik, Istent megutálja, megveti, semminek tartja, semmire böcsüli, megszomorítja, megháborítja, keserűségre indítja: hanem azt is, hogy nem lakik Isten a bűnös testben: elszakasztja Istent tőlünk a bűn. Az is Isten szava, hogy távul vagyon Isten a gonoszaktúl, kik mivel Istent haragra indítják: Isten is gyűlöli őket, és úgy gyűlöli, hogy tisztaságos szemeit csak reá sem fordíthatja gonoszságokra.
Ez azért a bűnnek legnagyobb kára és gonoszsága, hogy elszakaszt Istentűl. Ennek éktelenségét ilyen szókkal magyarázza a nagy Isten: egek csudálkozzatok; egek kapui pusztuljatok és omoljatok el rettegéstekben, mert két gonoszt cselekedett az én népem: elhagyott engem, élővíz forrását, és szakadozott kutakat ásogatott, melyekben víz nem maradhat: azaz éntőlem eltávozván, hiúság után járnak: hasokat teszik Istenekké: gazdagsággal bálványoznak: kevélységgel Istent eltagadják, magoknak tulajdonítván, ami Istené. Egyszóval, minden cselekedetek istentagadás: mert azt mutatja, hogy Istennél nagyobbra böcsülik a világi jókat.
Kimondhatatlan vakság, megfontolhatatlan gonoszság, egek csudájára méltó balgatagság ez! Mert kit vetünk meg, mikor vétkezünk? Az élő Istent, aki minden jók forrása, akitűl vettük életünket és minden javainkat, kinek gondviselésével naponként tápláltatunk, kinek ígéretiből örökkévaló jókat várunk. Kicsodák, akik Istent ilyen szemtelenül megvetik? Alávaló férgecskék, rothadó, büdös dögök; kik Istenhez képest semmik és semminél alacsonbak. Mert ha a világ kereksége és a nemzetek sokasága, mint semmi, olyan Isten előtt: mi tehát, e világnak ily kicsiny részecskéi, vajon micsodák vagyunk Istenünkhöz képest? Mégis naponként Istenünkre támadunk, őtet ellenünk haragítjuk!
Ha igaz, amit a pogány bölcs írva hagyott, hogy annál nagyobb a vétek, mennél böcsületesb, akit megbántunk; és halált érdemel, aki fejedelmét megüti, noha egyebekkel való verekedés nem oly félelmes; ha igaz, amit Ulpinianus mondott, hogy annál nagyobb a bosszúság, mennél alábbvaló személytűl ered; ha a háládatlanság súlyosítja a vétket, mellyel jótett urunkat búsítjuk és haragítjuk: ki nem látja, mely igazán mondják a teológusok, hogy végetlenül nevekedik gonoszsága az Isten ellen való véteknek, az előszámlált három okból?
De vajon micsoda tekintetes nagy dologért veti meg Istenét a bűnös ember? Egy szóval felel erre a Szentírás, és azt mondja, hogy semmiért. Micsoda a mi életünk, melynek oltalmáért Istent megbántjuk? Semmi. Semmik, úgymond Szent Jób, az én éltem napjai, semmik a mi életünk esztendei, sőt állatunk is semmi. Micsoda a mi gazdagságunk, melynek kincsezéséért vétkezünk? Semmi. Semminek ítílém a gazdagságokat, úgymond bölcs Salamon: ki az aranyat sárga fövenynek; az ezüstöt sárnak nevezi, és azt veti utána, hogy ha minden jókkal gazdag az ember, de ez mind semmi, Isten előtt való kedvesség nélkül. Micsoda a világi tisztesség és dücsőség, melyért ennyi bűnök szaporodnak? Ez is semmi. Maga mondja Krisztus, hogy az emberi dücsőség sovány semmi. Micsodák mindazok, amikben gyönyörködnek, vigadnak, örvendeznek és vétkeznek az emberek? Mind semmik. Ti mindnyájan (úgymond az Úristen), csak a semmiben örvendeztek; magatok is semmiből vagytok; amiben munkálkodtok, az is semmi: átkozott, aki azokat választja.
Felette súlyosítja az Isten ellen való vétkek gonoszságát, hogy ilyen veszendő és mulandó semmiért megvetjük Istent. Szidalmazzuk Júdást, hogy harminc garasért eladta Krisztust; pökjük és rágalmazzuk a zsidókat, hogy az egyiptomi fokhagymáért a mennyei mannát; ama gyilkos Barabbásért Krisztust hátravetették; gyalázza Szent Pál, és fertelmesnek nevezi Ézsaut, hogy egy kevés hitvány lencse ételért eladá méltóságát, és az elsőszülött áldomását. De mindezeknél szemtelenb a mi dolgunk, mert valamikor vétkezünk, az élő Istent semmiért hátravetjük; azaz őtet teljességgel semmire böcsüljük, semminek tartjuk. Ezt sajnálja Isten ilyen szókkal: a fiú tiszteli atyját, a szolga urát: azért ha én atyátok vagyok, hol az én tisztességem? Ha uratok vagyok, hol az én félelmem?
Ama szép fejér hölgyrűl* írják, hogy ha mikor kergetői előtt szalad, ha sárra talál, reá nem mégyen: inkább megöleti, hogysem megmocskolja magát. Vajha valóságoson értenők, mi is a bűnnek veszedelmes rútságát, bizony azt kiáltanók: meghalok inkább, hogysem bűnnel mocskoltassam. Ilyen tiszta vala bezzeg ama tekéletes és állhatatos, vén jámbor Eleazár, kit mikor kísztetnének*, hogy csak tettesse bár, hogy disznóhúst eszik, és megmenekedik a haláltúl, azt mondja a Szentírás, hogy gondolkozni kezde: de félbenszakasztván gondolkodását, hamar és kerek választ ada; hogy kész elébb meghalni, sőt pokolra vettetni, hogysem Isten ellen véteni. Mert a bölcs mondása szerént, oly veszedelmes a bűnnek halála, hogy jobb annál a pokol. Ezt meggondolván Szent Anselmus, azt mondotta, hogy inkább menne bűn nélkül pokolba, hogysem egy halálos bűnnel Istent megbántaná. Aranyszájú Szent János, noha a pokol kínjait retteneteseknek mondja, de azt veti mellé, hogy mindeneknél rettenetesb a bűn, mellyel Istent megbántjuk. Tehát akinek esze vagyon, inkább választja, hogy pokolba menjen, hogysem bűnt cselekedjék, mellyel az Isten színe látásátúl kirekedjen. Tertullianus pedig, az egész keresztyénség nevével, azt kiáltja: inkább akarunk kárhoztatni, hogysem Istentűl elszakadni. És a pogányokkal bizonyítja, hogy nehezebb a keresztyénnek a bűn, hogysem a halál, mert nagyobb kínnak tartották a keresztyén asszonyok, ha bordélyba vitettek, hogysem ha oroszlánok torkába taszíttattak. Szent Dávid pedig ugyan pokolnak nevezi a vétket: ettűl való szabadulást, pokolból menekedésnek.
Ezek így lévén, nem lehet nagyobb bolondság, mint azt hinni, amit a keresztyén vallás előnkbe ád; és úgy élni, amint közönségesen élünk. Elhinni, hogy a bűn oly ártalmas, oly rút, oly veszedelmes; mindazáltal ebbe oly künnyen és gyakran keveredni. Vallani, hogy a bűnnel Isten ellenségi leszünk, és annak távoztatására ily kevés gondot viselni. Bizonyoson tudni, hogy ezért pokolba kell menni, és ettűl nem irtózni.
De lássuk immár, mely nyilván ismérteti Isten a bűnnek gonoszságát, a keserves ostorozások súlyosságával. Első vétek Luciferben találtaték: kit Isten teljes bölcsességgel, tekéletes szentséggel ruházván, maga hasonlatosságának bélyegével megjegyze, és mennyei paradicsom gyönyörűségébe helyheztetvén, minden drágakövek szépségével felékesíte; úgyhogy semmi üres nem találtatott benne, hanem minden jókkal teljes volt mindaddig, valamíg vétekbe nem esett. De mihent felemelkedék szépségében, és azt kezdé mondani: a csillagok fölibe emelem királyi székemet, a testamentom hegyére ülök Észak oldalában, hasonló lészek a felséges Istenhez; Isten Luciferben és az ő követőiben vétket láta: mindjárt, késedelem és irgalmasság nélkül, szabadulás reménysége nélkül pokolra veté kevélységéért, és amint Szent Péter írja: az angyalokban sem szenvedé a bűnt, hanem pokol kötelivel levonatá a kárhozat kínjaira, örök rabság kötöztetésével setétségre taszítá, és mint a mennykő, oly sebességgel aláesék mennyországból, a csillagok harmadrészével, melyet Lucifer farka után vona. Azért egy vétekkel, a csudálatos szép angyalok utálatos ördögökké lének: sőt amint Ezekiel szól, semmivé lének és semmik lésznek örökké. Oly iszonyú kínokkal büntetődnek pedig, hogy noha az ördögök erővel és minden hatalommal megelőzik az embert; de mégis, el nem viselhetik a rettenetes ítíletet: hanem iszonyú haraggal és dühös ordítással nyögnek alatta, mert szüntelen szemek előtt viselvén, honnan estek és mire jutottak; látván, hogy nincs reménység a kegyelemben, hanem örökké elvesztek: rettenetes tűrhetetlenséggel átkozzák magokat és az élő Istent.
A világi okos és kegyelmes fejedelmek nagy vétket is megengednek, mikor az, ki vétkezett, nagy méltóságú: mikor egyszernél többször nem botlott: mikor sokan vannak, kiknek egyaránt kellene büntetődniek: mikor a büntetésből nagy romlások és ártalmas veszések következhetnek. Úgy tetszik az emberi gondolkodásnak, hogy ezekből a tekintetekből, és főképpen az utolsóból, illett volna a végetlen irgalmú Istenhez, hogy az angyali méltóságnak és sokaságnak megengedett volna. Mert látta és jól tudta, hogy ha a bűnös angyalok pokolra vettetnek és ördögökké lésznek, nemcsak megejtik és veszedelemre viszik az első embert; hanem annak teljes maradékát átokba hozzák: sok ezer lelkeket magokkal kárhozatra vonszanak, és elvégre önnönmagát, az Isten fiát, szörnyű kínokkal megölik. Azért ily nagy veszélyek és iszonyú romlások távoztatásáért, úgy tetszenék nékünk, hogy irgalmazni kellett volna az első esetnek.
De különb az Isten ítíleti, és igazságnak törvénye. A bűnök futamatját első kezdetin meg akará gátolni: ismértetni akará, mely gyűlölséges őelőtte, és mennyi ostorozásra érdemes csak egy felfuvalkodott vágyódás is. Azért kegyelem nélkül, örök és orvosságtalan kárhozatra veté az angyalokat egy vétekért, és bétevé irgalmának ajtaját, hogy ez soha nyitva ne találtatnék az ördögtűl. Ah! Mennyiszer érdemlettük mi ezt a csapást? Ha egy vétekért így fizetnének nékünk, mennyiszer kellene pokolra jutnunk? Áldott légy, szent Isten, hogy kegyelmesen cselekeszel velünk és szent fiad érdeméért várod és segíted gyarlóságunkat. Mi pedig, keresztyének, gyakorta meggondoljuk, amit Szent Péter írva hagyott; hogy ha Isten az angyalok vétkét el nem szenvedte: a több bűnösök veszedelme sem szunnyad: utánok jár, és ha meg nem térnek, megrontja őket.
Másod vétek Ádámban és Évában találtaték: kiket Isten igazságban teremte: gyönyörűség paradicsomába helyhezteté: minden állatok urává rendelé. De az ördög kísztetéséből, a tilalomfa gyümölcsét, Isten hagyása és parancsolatja ellen megkóstolák. Ezért Isten őket, minden lelki áldásoktúl megfosztván és szégyent érdemlő mezítelenségben hagyván, halálra szentenciázá: paradicsomból kikergeté, rettenetes átkokra és keserves fáradságokra kárhoztatá. Ha az Ádám és Éva büntetésén végeződött volna az Isten haragja, tűrhető volna; mert végre, hosszú penitencia és keserves kínlódás után kiszabadítá az Isten az első embert bűnéből: de azoknak esete után, valakik természet szerént Ádámtúl származunk, eredendő igazság nélkül, bűnben születünk, harag és örök kárhozat fiai vagyunk: úgy, hogy ha az Atyaisten szent fia vére hullásáért a keresztségben ki nem mosogatna rútságunkból; csak azért az első bűnből reánk áradott vétekért, örökösön ördög rabságában kellene maradnunk. Ennek felette azzal az első bűnnel a halál béjöve a világra: mindnyájan testi halálra adatunk azért az első bűnért, és valamennyi nyomorúságok, romlások, betegségek, törődések voltak világ kezdetitűl és lésznek világ végéig; valamennyi kínokat és szörnyű halálokat gondolt az emberi elme, mind annak az egy bűnnek zsoldja, bére és jutalmazása. Ah, mely szörnyű dolog Isten kezébe akadni! Kicsoda nem reszket az Isten ítíletitűl? Vajon, keresztyének, mit érdemel a mi sok gonoszságunk, hogy egy alma étel, egy engedetlenség, ilyen büntetésre volt méltó?
Ki győzné számlálni az Isten csapásit és rettenetes büntetésit, melyekkel ostorozta Sodomát, Gomorrát; rontotta fáraót Egyiptommal; fogyatta özönvízzel az emberi nemzetet? Az országok és nemzetségek romlási, változási honnan vannak, ha nem a bűntűl? Amaz Isten nyilainak: az éhségnek, kardnak, döghalálnak rettenetessége honnan vészen erőt, ha nem a bűntűl? Ha a föld sovány és gyümölcstelen: a föld lakosi gonoszságátúl vagyon. Ha magtalanul maradnak az úriemberek: a bűnért maradnak, mint Abimelech példájával a Szentírás bizonyítja. Ha az Isten kedves gyermekeit elszedi atyáknak: köszönjék bűnöknek, mint Dávid, szerelmes fia halálát. Ha sok úri ágak elfogynak és emlékezetekkel együtt a földrűl letöröltetnek: a Szentírás a bűnt adja okul. Ha betegségek szorongatnak: köszönjük bűneinknek. Ha üdőnk előtt meghalunk: okát a bűnre veti a Szentírás. Egyszóval: minden világi csapások és romlások nem egyebek, hanem a bűnök veszedelmes voltának mutatói és igaz ostorozási, mert a bűn oly tűz, mely mindenünket megemészti gyükerestül.
Mindezeknél nyilvábban mutatta Isten a bűnök veszedelmét azzal, hogy noha ezen a földön ennyiképpen veri és sanyargatja a gonoszságot: de a nagy irgalmú és könyörülő Isten igazsága szerént a másvilágon örök kínnal és pokol kárhozatjával ostorozza azokat, kik bűnökből ki nem térnek. Nem elégségesek minden világi csapások egy bűn ostorozásra. És mivel Isten törvénye az, hogy a bűnnek mértékéhez szabassék az ostorozás: ha a kárhozottak büntetése végetlen, szükség, hogy a bűnök gonoszságának is végetlen mértéke légyen; mivel a bűnös ember minden halálos vétekkel elszakad a végetlen jótúl, és megbántja Istennek végetlen méltóságát.
Végezetre, ezeknél nagyobb jelenséggel ismértette Isten a bűnök ellen való haragját és azoknak szörnyűségét, mikor Szent fiát nem maga érdeméért, hanem hogy a mi bűneinkért kezessé tette magát: oly sok nehéz kínokra adta. Ha olvastad az evangeliomban a Krisztus Urunk fáradságit, ínségit, szenvedésit; ha hallottad, hogy a mi bűneink terhe alatt vérrel verítékezett a kertben; ha Pilátus, Heródes, Kaifás előtt csúfoltatásit, pökdöstetésit, arculcsapdosásit, ostoroztatásit, töviskoronáit szemlélted; ha gondolkodásoddal felmentél Kálváriára, és a keresztfán a latrok között szörnyű halálát nézted a Krisztus Jézusnak; ha az ő szent oldalának tátott sebét meggondoltad: jusson eszedbe, hogy ezek nem egyebek, hanem a mi bűneink ostorozási! Mert az irgalmas Isten szent fiára rakta álnokságinkat és ővéle szenvedtette érdemlett kínjainkat: a mi bűneinkért sebesíttetett, a mi vétkeinkért megöletett. Felséges, mindenható Isten! Ha a zöld fának így vagyon dolga, mint lészen az aszúnak? Ha a mi bűneinkért ily keservesen sanyargattaték az ártatlan bárány, mint fizetünk mi magunk gonoszságinkért? Ez a tükör, keresztyének, melyben nézhetjük a bűnök gonoszságát: ebből tudhatjuk, mely kíméletlen bánik Isten a bűnök ostorozásában. Ha egy király, egyetlenegy fiának háta megé bújt ellenségét, fiának oldalán által lőné, és megölné fiát, hogy elfogyatná ellenségét: künnyen érthetnéd, mennyire gyűlölte azt az ellenséget. Vedd eszedbe tehát Istened haragját bűneidre, mivel ezeket szent fia halálával sem szánta kigyomlálni. Ha egy okos doktor sok munkával egybeszerzett drága orvosságokat rendel valamely betegség ellen, tudod mindjárt, hogy nagy és veszedelmes betegséget orvosol. Látván azért, hogy a te bűneidet Isten fia vérével orvosolja Isten, ennek drága és böcsös nagy voltából ítíletet tehetsz a bűnnek veszedelmérűl.
Ihon, atyámfiai, meghallátok, minémű károkba és okossággal, sőt természettel ellenkező galyibákba jutunk, mikor bűnbe esünk. Megtanulátok, mely súlyos verésekkel ostorozza az Isten igazsága a gonoszságot. Jer, szálljunk magunkba immár, és életünk esztendeit egyenként, lelki keserűséggel forgassuk elő emlékezetünkben! Nézzük, mely sokszor, mely iszonyú vétkekbe estünk! És azokon kívül, amiket mi magunkban ismerünk, gondoljuk meg, mennyi titkos álnokságink vannak, melyeket magunk sem látunk; noha az Isten fényes szemei általlátják! Vajon nem azt mondhatjuk-e, hogy hajunk szálát, sőt a tenger fövenyét felyülhaladják bűneink sokasági? És noha a szentlélek izgatásából sokszor megbántuk, sirattuk gonoszságinkat, sokszor Istent megkövettük: de ismét, csakhamar okádásunkra tértünk, elébbi rútságunkban heverődtünk. Mindazáltal az Isten irgalmassága megvont kézíját és felhúzott karját mind ez ideig tartóztatván, térésünket várta. Ha a halandó emberekhez úgy viselnők magunkat, mint Istenhez; ha ily sokszor, ily nagyban vétenénk ellenek; ha ennyiszer követnők, ennyiszer békéllenénk és ismét ennyiszer bosszantanók s megvetnők őket: senki barátunk nem lehetne, senki velünk nyájaskodni nem akarna, mert csak végetlen, és egyedül Istenhez illendő tűrés kívántatik ahhoz, hogy ennyi rosszaságot elszenvedhessen.
Szent Dávidrúl olvasom, hogy teljes életében az Isten törvényét meg nem törte, az Urias dolgán kívül: még azt is írja Zsoltárában, hogy emlékezvén bűneirűl, minden éjszaka öntözte, sőt mosta hálóágyát könnyhullatásival. Mi tehát medgyünk*, kik teljes életünket bűnökben töltöttük? Nagy az Isten irgalma, keresztyének, senkit el nem vet szeme elől, valaki hozzá tér. Azért jer, boruljunk Földre a tékozló fiúval! Jer, verjük mellünket a Publicanussal*, és kiáltsuk a nagy irgalmú Istenhez: Uram, légy irgalmas, nékem bűnösnek! Vétkeztem, Uram: nem vagyok méltó, hogy az egeket nézzem, és tőled irgalmat nyerjek. De mivel hatalmasságodat irgalmazással és bűnök bocsátásával ismérteted főképpen: légy irgalmas az én bűneimnek! Bocsáss meg, hogy téged, hatalmas teremtőmet, kegyes atyámat, természet szerént való földesuramat haragra indítottalak, és a világi mulandó árnyékokért elhagytalak. Megérdemlettem, Uram, hogy aki téged ennyiszer elhagytalak, elhagyassam tőled. Méltó vagyok mindazokra a büntetésekre, melyekkel vagy az áruló angyalt, vagy az emberek között legnagyobb bűnöst ostoroztad. De nagyobb a te jóvoltad az én gonoszságomnál. Mint esztelen juhocska, elszakadtam tőled, elbujdostam előled, elfáradtam és szakaszkodtam balgatag csavargásomban. De keress fel, Uram engem, és végy válladra: vígy vissza a te kegyelmed kebelébe! Mutasd igaznak, amit mondottak az írástudók; hogy te a bűnösöket magadhoz fogadod, az elesteket felemeled, az elveszteket felkeresed, a betegeket meggyógyítod, a halottakat feltámasztod. Felséges Atyaisten! Tekints a te Krisztusod orcájára, és mivel őbenne az én álnokságimat keservesen ostoroztad, elégedjék meg ezzel haragod, és ígéreted szerént, a Krisztus vérének tengerébe merítsed minden bűneimet! Amen.