Minekutána az Istennek győzedelmes bajnoka, a zsidó népnek fényes csillaga, a tekéletességnek eleven tüköre, Szent Dávid, hazájának és nemzetségének szabadulásáért, ama felfuvalkodott Góliáttal megharcolván, diadalmason visszatért volna: azt olvassuk, hogy az egész zsidóságnak minden várasiból seregekkel mentek eleibe; nemcsak a férfiak, hanem az asszonynépek és gyenge szüzek is: kik énekelve, táncolva, dobokkal; sípokkal zengedezve, Dávidot nagy dicséretekkel, sok szép hálaadásokkal magasztalták. Hasonlóképpen mikor Judit a Holofernes fejét Betuliába vivé, a papi fejedelem és az egész község eleibe menvén, szép dicsőítő énekekkel, vígan üdvözlötték őtet; mivel őáltala megszabadultak vala ellenségek torkából.
Ha ily nagy dücsőséggel és vigassággal fogadta az Isten népe azokat, kik csak gyarló és halandó ellenségtűl; csak földi és rövid ideig tartó fogságtúl; csak mulandó gyalázattúl, ínségtűl szabadították nemzeteket: vajon minémű vigassággal, micsoda énekkel méltó nékünk fogadnunk a mi szabadítónkat; ki nem Góliátot és Holofernest, hanem az ördögöt, halált, örök kárhozatot megrontotta és szent halálával, mélységes sebeivel felszabadította fogságunkat? Vajon nem méltó-e, hogy a Szent Dávid szavai, melyeket mai nap az anyaszentegyház minden isteni szolgálatiban szám nélkül énekel, ki ne szakadjanak szájunkból; hanem szünetlen kiáltsuk: Ez a nap, melyet az Úr szerzett; örvendezzünk, jer, vigadjunk ez napon! Ez a nap, mely a Sámson meséjét megfejtette: mivel a telhetetlen halál torkából, gyomrából az igaz kenyér Krisztus; az erős fegyveres hajlékából, a pokolból, az édes Jézus kiadatott. Ez a nap, melyen a Noé bárkájából kiröpült galamb olajágat hozott: mivel a keresztfán kibocsátott lelke Krisztusnak, feltámadása után, gyakor köszönetiben, békességnél egyebet nem forgatott szájában. Ez a nap, melyen az ártatlan József, minekutána atyafiaitúl olcsó pénzen eladaték és a fertelmes zsinagógátúl hamisan vádoltaték, a halálnak tömlöcéből felemeltetett, halhatatlansággal ruháztatott és az egész világnak urává tétetett. Ez a nap, melyen Jónás a cethal gyomrából, a halál torkából harmadnapra kiokádtatott; hogy őáltala nem Ninive várasa, hanem az egész világ megoltalmaztatnék. Ez a nap, melyen az igaz Dániel, ama régi sárkányt egy falattal megölte és az oroszlánok barlangjából sérelem nélkül kijött. Ez a nap, melyen a mi Sámsonunk elszaggatta a kötelet, melyet Deliláért, az emberi nemzet szerelméért, halandó testére vett vala és Gáza várasának kapuját elrontván, szabadoson kiment a fogságból. Ez a nap, melyen a Mózes vesszeje, noha kígyónak tetszett, de megemésztvén ellenségi erejét, szép tiszta vesszővé változott. Ez a nap, melyen az Isten népének ellensége, Aman, megszégyenedett, és a mi Mardochaeusunk királyi felséggel tiszteltetvén, csillaga feltámadott az Isten népének. Végezetre: Ez a nap, melyen a földbe vettetett mag szépen zöldellik, béven gyümölcsözik. Azért ez a nap, melyet az Úr szerzett. Örvendezzünk és vigadjunk ez napon?
Hogy jobban értsük ennek a napnak vigasságos dücsőségét, rövid szóval megmutatom, mely örvendetes volt ez a nap a régi szentatyáknak, magának Krisztusnak, a mennyei angyaloknak, a szeplőtelen szűz Máriának és végezetre az egész emberi nemzetnek. Legyetek figyelmetesek a hallgatásban!
A régi atyák örömének nagy voltát, hogy megértsük, két dolgot kell eszünkbe vennünk, melyekrűl a Szentírásban világos tanúságunk vagyon. Elsőt, hogy a Krisztus halála előtt senki oly szent és Isten előtt kedves nem volt, ki a mennyei boldogságban részesült volna. Mert amint Szent Pál mondja, meg nem nyilatkozott a szentek útja, míg az első sátor fennállott: hanem a Krisztus vére által új út nyittatott, melyen Isten házába mehetünk. Ezent jelentette Krisztus, mikor azt mondotta, hogy senki mennyországba nem ment, hanem az ember fia. Mert a Dávid kulcsának tartatott az, amit a Te Deum laudamus*-ban éneklünk; hogy meggyőzvén a halál fullánkját, megnyitá híveinek a mennyei boldogságot. Másikat, azt tanítja a Szentírás, hogy tömlöcben voltak, foglyok voltak, akiket Krisztus felszabadított halálával. Te szabadítottál (úgymond Zakariás) a foglyokat a testamentom* vérével. Szent Péter pedig azt írja Krisztusrúl, hogy a fogságban lévő lelkeknek prédikállott: és amint Szent Pál írja, a megszabadított foglyokat mennybe vitte magával. Annak okáért előszámlálván Izsaiás a Krisztus jövetelének gyümölcsét, többi között így szól: Azért küldetett, hogy a rabokat felszabadítsa, és a setétségben lévőket megvilágosítsa.
Valamennyi szentek voltak tehát Krisztus előtt, el nem vették az ígért boldogságot; hanem amint őmagok szólanak: pokolra mentenek. Úgy vagyon, hogy nem kínoztattak, mint a kárhozottak, hanem amint Lázárrúl mondá Ábrahám, vigasztalások volt, mert a jövendő boldogság reménységével tápláltattak, noha csak messzünnen nézték az ígért boldogságot, amint Szent Pál írja: távul köszöntötték a jövendő szabadulást. Ezek a köszöntések ama buzgó fohászkodások voltak: Mutasd meg, Uram a te irgalmasságodat és a te üdvözítődet küldd el hozzánk! Költsd fel, Uram hatalmasságodat és jöjj el, hogy megszabaduljunk! Egek harmatozzatok, felhők csepegjetek, hasadjatok meg egyszer egek, és jöjjön el az üdvözítő!
Ha az Isten szolgáinak e világi rövid élet hosszúnak látszott, a mennyei boldogság kívánása miatt, és nyughatatlan vágyódással óhajtva kérték eloszlásokat, felszóval kiáltván: Kicsoda szabadít meg engem ettűl a halál testétűl? Jaj nékem, hogy ennyire halad zarándokságom! Ha, mondok, ezeknek ily gyötrelmekre volt az haladott reménység; könnyű meggondolnunk, minémű nagy kívánsággal várták a fogoly szentek, ennyi száz, sőt ezer esztendők forgásában a Krisztus jövését.
Mihent azért a Keresztfán elválék testétűl a Krisztus lelke: a Credó-ban azt valljuk, és Szent István+ az ő prédikációjában világoson azt hirdette, hogy poklokra szállott; vagy amint Szent Pál apostol szól: a földnek alsó részeire szállott. Oh, végetlen irgalmasság! Oh, kimagyarázhatatlan alázatosság! Szinte a pokolig megalázta érettünk magát az élő Isten. Csak egy szavával kimenthette volna Krisztus a szentatyákat fogságokból, mint Lázárt kiszólítá koporsójából: de miképpen a mi váltságunkat nem akarta különben végbevinni, hanem maga személyének testesülésével és emberi természetinek kínszenvedésével: úgy a szentek tömlöcébe maga akart menni; személye szerént akarta foglyait látogatni, vigasztalni, hogy ebben is eleget tenne a próféciának, mely azt tartotta, hogy önnönmaga hozza ki a kötve tartott foglyokat a tömlöcből.
Azzal, hogy Krisztus pokolba ment, nem kisebbedett az ő méltósága: mivel nem úgy ment oda, mint rab és fogoly, hanem mint szabados a halottak között. Mert a Szent István+ szavaként: megoldotta a pokol fájdalmit, és lehetetlen volt, hogy ő ettűl tartóztatva lenne, sőt ő fosztotta meg a pokol fejedelmét, amaz erős fegyverest, győzelmének pompájában bátran és nyilván vitte fogságba. Azért a poklot megharapta, mert Ozseás által így szól a halálnak és pokolnak: Te béfalsz engemet, mint a Dániel sárkánya a néki készített falatot, de én is elharapok benned jó darabot, a szentatyák lelkeinek szabadításával: a fogolytartót pedig fogollyá tészem. Azért nemhogy kisebbítené, de magasztalja a Krisztus méltóságát a pokolra való szállás: és annyira magasztalja; hogy Szent Pál okát adván, miért emeltetett ily nagy dücsőségre Krisztus, ezt a pokolra való szállást adja fő okul.
Noha minden haladék és ellenállás nélkül, egy szempillantásban ment Krisztus a szentatyák tömlöcébe: mindazáltal, Szent Dávid, ennek az alámenetelnek dücsőséges pompáját emberi mód szerént említvén, azt mondja; hogy a Krisztust késérő angyalok előljáró sokasági felszóval kiáltották: Emeljétek fel, fejedelmek, kaputokat, hogy bémenjen a dücsőség ura! Amonnan azt kérdették: Kicsoda ez a dücsőség ura? Az angyalok azt felelték, hogy ez az erős, hatalmas és hadakban győzedelmes úr. Azért bánjanak véle, nyissák fel a kaput, hogy a dücsőség ura bémenjen. Másodszor is azt kérdék amonnan: Kicsoda ez a dücsőség ura? És azt felelék az angyalok, hogy hatalomnak ura, a dücsőség ura. És mindjárt Krisztus Urunk egyberontá a rézkapukat, eltördelé a vasrudakat, és bémenvén a tömlöcbe, ottan paradicsommá lén a setét tömlöc, mihelyen oda érkezék üdvözítőnk, bételjesíté, amit régen ígért vala: Alászállok a föld mélységébe, minden halottakat megtekintek, és megvilágosítom azokat, kik az Úrban reménylettek. Azért mennyi dücsőségnek fényességével megvilágosította mindjárt az atyák lelkét; szent színe látásának boldogságában részesítette és a tömlöcöt mennyországgá változtatta.
Ki tudná meggondolni, mely nagy öröm és vigasság volt ebben a változásban? Szem nem látta, fül nem hallotta, gondolat fel nem érheti azt a vigasságot, mellyel megtölték a patriárchák, próféták és egyéb számtalan szentek az ő urok színe látásából. Azért leborulván mindnyájan Krisztus előtt, nagy örömmel és hálaadással kiáltották: Méltó a megöletett bárány örök dücsőségre, minden tiszteletre és méltóságra.
Krisztus Urunk, hogy ezt a szentatyák vigasságát gerjesztené, a tömlöcben lévő lelkeknek prédikála. Nem adja előnkbe a Szentírás, minémű prédikáció volt ez: de bizonyos, hogy vigassággal, örömmel, biztatással volt teljes. Előhozta az Atyaistennek szeretetit, ki szent fiát fogoly szolgáiért adta. Megjelentette az ő maga kínját és fáradságit, melyekkel őket megváltotta. Megismértette a boldogságnak nagy voltát, melyet nékik szerzett. Azért teljes örömmel, tekéletes vigassággal, gyönyörűségek patakinak áradásával bételjesítette őket. A Krisztus Urunk vigasságát és a mai napon való örömét, ki tudná előszámlálni?
Először: Mivel a lelkeket igen szereti, látván a sok ezer atyák lelkeit, melyeket felszabadítván fogságokból, dücsőségében részesíté: kimondhatatlanul örült, hogy ily szép és kedves seregeket kivett a pokol torkából; úgyhogy az Izsaiás mondása szerént, látván az ő halálának ily nagy jutalmát, ennyi sok régi szentek boldogulását, megtölt és megelégedett örömmel. És talán a Jákob pátriárcha szavait örvendetesen mondotta: A keresztfának istápján egyedül mentem által e világon, és ímé, két roppant sereggel térek vissza, a természet és az írott törvény alatt való szentekkel.
Másodszor: Kimondhatatlan öröme volt Krisztusnak, az ő szentséges testének böcsületin és mennyei boldogságán. Mert mihelyt pokolból kijöve, mindazokat a megszabadult sok ezer lelkeket, igyenesen a koporsóhoz vivé: szentséges holttestét, mely akkor is az isteni személynek egyesülésétűl meg nem fosztatott, megmutatá nékik; olyan szörnyű, keserves állapotban, oly torhás pökdözésekkel, oly vereségek kékeivel, oly iszonyú sebekkel, mint a zsidóktúl hagyatott vala. Melyet a szentatyák látván, megismerék, mely drágán esett Krisztusnak az ő váltságok: és mindnyájan a szentséges test előtt leborulván, üdvözlék, dücsőíték, kimagyarázhatatlan hálaadásokkal köszönék az ő sok fáradságit és szenvedésit. És mindjárt a Krisztus lelke is nagy örömmel szent testét megeleveníté, sokkal nagyobb fényességbe öltözteté, hogy sem a Tábor hegyén, színeváltozásakor, és Isten fiához illendő dücsőséggel felékesíté. Ha az igazak testei feltámadás után fényeskednek, mint a nap: mennél nagyobb méltósága volt a Krisztus testének, az isteni személlyel való egyesülésből; mennél bévségesben érdemlett minden mennyei áldásokat sok szenvedésével, annál nagyobb volt ennek a szent testnek dücsősége: úgyhogy a Szent János mondása szerént, az Isten országának fényességes napja a bárány lészen. Oh, mely nagy öröm volt ez, mikor a töviskorona virágokká; a csúfoló bársony köntös dücsőségnek öltözetivé; a zsidók káromlási angyali dicséretekké változának; mikor a csúfoló zsidók térdhajtása helyett a szentatyák lelkei imádták őtet; az ostor, szeg, kereszt, töviskorona helyett fényességgel, gyorsasággal, hathatósággal, szenvedhetetlenséggel ruháztaték a Krisztus szent teste?! Ha örvendetes a vitézlő embernek bajvívás után győzedelme; ha gyönyörűséges tél után a kikelet; tengeri háborúk és hosszú zarándokságok után a kívánt haza: könnyű meggondolni, mely nagy öröme és vigassága volt Krisztusnak, mikor az ő pályafutása és erős bajvívása után boldog dücsőségbe öltöztette szent testét. Azért örvendetes vigassággal éneklé akkor Krisztus, amit Szent Dávid megjövendöllött vala: Felmagasztallak téged, én Atyám, mert hozzád fogadtál engem és elfogyattad az én ellenségim vigasságát. Kihoztad az én lelkemet a pokolból, az én siralmimat örömre fordítottad. Elszaggattad az én zsákomat és környölvettél engem vigasságokkal. És hogy az ő kegyelmességét bévségesben közlené szolgáival; hogy nagyobb reménységet adna feltámadásunkról: sok szentek testét megeleveníté és halottaiból örök életre feltámasztá; kik meg is jelentek sokaknak, és a Krisztus testének dücsőségét szolgálatjokkal ékesítették.
Részek volt a mennyei angyaloknak is ebben az örömben. Szent Pál apostol írja, hogy mikor Isten másodszor béhozta fiát a világra, parancsolatot adott az angyaloknak, hogy mindnyájan imádják őtet. Akkor hozta Isten az ő szent fiát másodszor a világra, mikor halottaiból feltámasztotta, mert – a Szent Pál mondása szerént – a Krisztus feltámadása új születés volt. Ha azért, mikor halandó testben, nagy kínokra jöve első születéskor, oly nagy örömmel éneklék az angyalok a Gloria in excelsis*-t: mennyivel örvendetesb volt ez a másik születés, el kell hinni, hogy annyival nagyobb vigassággal imádták, és dücsőítették Üdvözítőnket az ő szent angyali. Ha egybevetjük azt a bajvívást, mellyel negyvennapi böjtölése után Krisztus meggyőzé a Sátánt, azzal az utolsó győzedelemmel, melyben a világ fejedelme kiűzeték birodalmából: úgy tetszik; hogy amaz csak csatája vagy kisded martalékja volt ennek az utolsó ütközetnek: mégis, amaz első viadal után, az Isten angyali Krisztus Urunk szolgálatjára jövének, és dücsőséges győzedelmét ékesíték forgolódásokkal. Tehát mentül inkább az ő feltámadásának örömén jelen forgolódtak.
Miképpen azért az utolsó feltámadáskor az emberek tétova hányatott tetemit és porocskáit egybehordatja Isten: azonképpen, hogy a mi Üdvözítőnk szent teste teljes épséggel lenne, mint halálának előtte vala, az angyalokkal felszedeté azt a szentséges vért, mely szenvedésének idején kiontatott vala. Azért az angyalok a Gecsemáni-kertben, a Pilátus udvarában, a Kálvária hegyén, Krisztus Urunk szent vérét nagy böcsülettel és alázatossággal egybegyőjték; amely vért az utcákon és a kereszt alatt a hóhérok lábai tapodtak vala, azt az angyalok nagy tisztán felszedék; minden csepp vérnek felvételével dücsőítvén és hálaadással magasztalván a Krisztus szenvedését és nagy szeretetit. Sőt mivel az Isten szavaként, csak egy hajszál sem vész el a hívek fejérűl: valahol a gonosz zsidók a Krisztus haját és böcsületes szent szakállát kitépték és szaggatták, mind egyig azokat is nagy tisztelettel egybeszedték, és a Krisztus testében helyére tették; imádván és áldván azt a vért, mellyel az emberi nemzet bűnei elmosattak, és a Lucifer esetivel megüresedett angyali karok újonnan bétöltettek.
A szeplőtelen szűz Máriának mely nagy öröme volt a Krisztus feltámadása napján, emberi nyelv ki nem mondhatja. Úgy vagyon, az evangélisták fel nem írták, mint jelent meg szent anyjának Üdvözítőnk: vagy azért, hogy ők csak azokat a jelenéseket akarták említeni, melyekből a Krisztus feltámadásárúl törvényben is bizonyság lehetett; és mivel a világi törvény szerént az anyának fia mellett gyanús bizonyítása, ezt elő sem hozták: vagy azért, hogy ha Krisztus Magdolnának, Péternek, Tamásnak megjelent, nyilvánvalónak ítílték az evangélisták, hogy sokkal inkább szent anyját megvigasztalta; és ez okon nem akartak erről szót szaporítani. Mert ha Sámson először is anyjával kóstoltatá a lépes mézet, melyet az oroszlán torkában talált vala; ha a nap mihent felkél, először is a legmagasabb hegyekre terjeszti sugárit: el kell hinni, hogy Krisztus Urunk is, feltámadásának örömét és pokol torkából kijött dücsőségét, először is szent anyjával közlötte, aki Urunk szenvedésekor legközelebb állott a keresztfához, és legnagyobb keserűséget érzette szent fia halálának. Azért az Istennek fogadása szerént, aki társ volt a szenvedésben, társnak kellett lenni a vigasságban. Sőt az írástudók azt vélik, hogy legfőképpen a Boldogasszony vigasztalásáért sietett oly igen Krisztus a feltámadással; hogy amennyire a próféciák sérelme nélkül megrövidíthette harmadnapi halvalételének óráját, annyira megrövidítette. Mert meg vala írva, hogy harmadnapig lészen halva: de ennek a három napnak elsőjén, későn estefelé holt meg; harmadnapján igen reggel támadott fel: estve volt a siralom, reggel az öröm. Az oroszlánrúl írják, hogy fiait úgy hozza, mintha halva volnának, és harmadnapi ordításával ébreszti és eleveníti őket. A szeplőtelen szűz, az ő szent fiát, harmadnapi sok sírásával és zokogó óhajtásival sietteté a feltámadásra.
Azért amely angyal hirdette a Krisztus fogantatását; hihető, hogy feltámadáskor ugyanazon Gábriel angyal ment nagy örömmel Boldogasszonyhoz, és víg énekléssel mondotta: Mennyország királynéja, örvendezz, Alleluja, mert a te méhed gyümölcse, Alleluja, feltámadott, mint mondotta, Alleluja. Él a te fiad, József, és uralkodik; nem Egyiptomban, hanem az egész világon. Ezzel a hírrel megteljesedvén az áldott szűz lelke mennyei vigassággal, örvendetes könnyhullatásokkal kezde énekleni: Magasztalja az én lelkem az Urat, és örömmel röpdös az én szívem az én üdvözítő Istenemben. Mert megmutatta az ő karjának erejét: lehányta a hatalmasokat birodalmokból, és felemelté az alázatosokat.
Mikor ezeket mennyei elmélkedésben merülve éneklé Boldogasszony, bémene azonban Krisztus három nagy és dücsőséges sereggel: a mennyei angyalokkal, a kiszabadult lelkekkel és az emberi testben újonnan feltámasztott szentekkel, és az ő szent anyját nagy kegyesen megölelvén, gondolhatatlan vigasságokkal megteljesíté, az ő testének dücsőségét megjelenté, szenvedésének gyümölcsét, a sok ezer régi szentatyákat renddel megmutogatá néki. Ezek pedig mind egyig, nagy böcsülettel az Isten anyja előtt leborulván, üdvözlék, áldák, dücsőíték azt a méhet, azt az emlét, mely az ő váltságokat hordozta, nevelte: és sokkal nagyobb és méltóbb okból azt kiáltották néki, amit Juditnak az zsidók: Te vagy az Isten országának dücsősége: Te vagy öröme Izráelnek: Te vagy az emberi nemzet böcsületi: Te általad lett a mi váltságunk és ellenségünk romlása. Azért soha el nem fogy a te dicsíreted az emberek szájából. Bételjesedett, amit magad jövendöllöttél, és boldogítanak téged minden nemzetségek mindörökké. Az áldott szűz pedig, ama más Máriának, a Mózes húgának szavait nagy vígan éneklette: Énekeljünk az Úrnak, mert dücsőségesen felmagasztaltatott. Ezenközben szerelmes fiának, teremtő Istenének szent sebe helyeit ájtatoson csókolgatván, szünetlen kiáltotta: Szép vagy immár, édes szerelmem, szép vagy. Elmúltak a vereségek kékjei: megszáradtak könnyhullatásidnak folyami: megszűntek szent vérednek forrási. Épen és tekéletesen szép vagy, és szépen maradsz mindörökké.
Az emberi nemzetnek, oh, mely nagy öröm adatott a mai napon! Első örömünk az, hogy ezen a napon nyilatkozott ki, hogy a Juda nemzetségéből való oroszlán győzedelmet vett ellenséginken: halálon, bűnön, ördögön, hogy szolgához és rabhoz illendő félelem nélkül szolgáljunk ezután Istenünknek, mivel ellenségünk kezéből megmenekedtünk. Teljes életében bajt víjt és viaskodott ezek a gonosz bajnakok ellen Krisztus. És noha ezeknek erejétűl meg nem ijedett, sőt bátorságoson ellenek állott, vélek szembeszállott; noha ellenségit megijesztette, mert nincs oly fenevad; mely meg nem retten; mikor az oroszlánordítást hallja: mindazáltal, midőn az ellenségekkel harcolt, sok sanyarúságot és fáradságot érzett; sok sebeket vett; végre halált szenvedett; úgyhogy szinte feltámadásáig báránynak tetszett inkább, hogysem oroszlánnak: és amint holttestének koporsója bépecsételteték a zsidóktúl; úgy az ő hatalmassága hét pecsét alatt rejtve tartaték – úgymond Szent János –, mert születése, környülmetélése, kísértete, világi fáradsága, szenvedése, halála, temetése eltitkolták és pecsét alatt tartották az ő erejét: hanem feltámadása elszaggatá a koporsó pecsétit, és megnyilatkoztatá, hogy mind a keresztfára, mind pokolba, mind koporsóba, préda keresni ment a mi oroszlánunk. A keresztfán elszaggatá és szent vérével letörlé azt a bűnnek és haragnak adóslevelét, melyet Ádám atyánk adott volt a Sátánnak, mikor ennek akaratját követvén, Isten parancsolatját, kedvéért általhágta. Pokolba szállván, elrontotta az ördög hatalmát és megláncozta az ő dühösségét: elrontotta – úgymond Szent Pál – halálával a halál urát, az ördögöt. Koporsóba tétetvén, kiszaggatá a halál fullánkját, úgy, hogy az ő feltámadása után méltán csúfolhatjuk a halált elnyeletett, hiszem, a halál a Krisztus győzedelmével. Hol vagyon most a halál fullánkja? Hol vagyon foga, győzedelme? A halálnak halála lészek, úgymond Krisztus. Győzedelmet vett a Judának oroszlánja, és amint Szent Péter írja, feltámadása által elnyelte a halált; hogy a boldogságnak örökösi lennénk. Mindezek a hatalmas ellenségek győzedelmi ezen a napon tetszettek meg. Melyre nézve méltán mondhatjuk: ez a nap, melyet örömünkre teremtett az Úr. Örvendezzünk és vigadjunk ez napon!
Nem ok nélkül rendelte Krisztus, hogy azon a napon lenne feltámadása, melyen világ kezdetiben, legelőször a világosságot teremtette, és amelyet deákul Dies Solis, Napnak napjának neveznek. Mert ezzel azt akarta jelenteni, hogy olyan a Krisztus országában az ő feltámadásának dücsősége, minémű e világban a világosság. A világosság a fenevadakat megrettenti és az embereket munkára ébreszti, úgymond Szent Dávid. A világosság oly nagy vigasztalására vagyon az embernek, hogy aki ezt nem látja, semmi öröme nem lehet annak, úgymond Szent Tóbiás. A világosság nélkül semmi szépsége nem látszik e világnak és benne való drága marháknak: mert a világosság, amivel valami megmutattatik. A világosság nélkül semmi gyümölcse nincsen a földnek, és ez okon haszontalan és üres volt mindaddig a föld, valamíg Isten a világosságot nem teremtette. Az embernek minden munkája világosság által lehet: mert mikor béesteledik, senki nem munkálkodhatik. Ah, keresztyének, a Krisztus feltámadása a keresztyénség világossága. Mikor meghala Krisztus, setétség lén az egész világon; nemcsak külső, hanem belső setétség, tudatlanság, hitetlenség, vakság. Azért mondja Szent Pál: azelőtt setétségek voltatok, nem értettétek az isteni dolgokat. Még az apostolokrúl is azt olvassuk, hogy a Krisztus keresztinek és szenvedésének dücsőségét meg nem foghatták: mert a feltámadásnak világossága nélkül a keresztyén hitnek szépsége meg nem ismérszett: a Krisztus győzedelme ki nem tetszett: a feltámadásnak reménysége nem fényeskedett: az örök boldogságnak keresése nem gyakoroltatott.
Szent Pál apostol, minekutána azt mondotta volna a rómabélieknek, hogy Krisztus, embersége szerént, a szentlélektűl formáltatván, Isten fiává választatott: ezt, a Krisztus feltámadásából mondja, hogy megismértetett. Athénas várasában bátran hirdette, hogy Krisztus lészen ítélőbírája az egész világnak: ezt azzal bizonyítván, mert az Isten elégséges hitelt szerzett azoknak, amiket tanítnak az apostolok, a Krisztus feltámadásával. Mintha azt mondaná Szent Pál: A Krisztus feltámadásának világossága megismértette, hogy valami Krisztusban képtelennek látszott, igen illendő volt; valami gyarlónak tetszett, igen erős volt. Ez rettenti a gonoszokat, úgymint a koporsó őrző vitézeket; vigasztalja az igazakat, gerjeszt munkára mindeneket, és elhiteti vélünk, hogy jobb a Krisztus keresztinek gyalázatját viselni, hogysem a Fáraó leányának fogadott fia lenni, és minden gazdagságinak örökségéhez jutni.
Másik örömünk a Krisztus feltámadásából az, hogy ezen a napon reménység adatott feltámadásunkrúl és testünk dücsőségérűl. Mert amely Isten feltámasztotta a mi fejünket, Krisztust, megeleveníti a mi testünket is; mivel az ő lelke mibennünk vagyon: és amint Szent Pál írja, a mi elvetett testünket megújítja, az ő dücsőséges testének fényességére. A mi Üdvözítőnket a Szentírás Dávid gyökerének nemegyszer nevezi, mert jóllehet emberi természet szerént Dávid gyökeréből származott vesszőnek virága volt Krisztus, amint Izsaiás nevezi: de az isteni személynek egyesülésére nézve, Krisztus volt gyökere Dávidnak, sőt az egész emberi nemzetnek; és ahhoz képest nevezi magát szőlőtőnek, minket pedig szőlővesszőnek. Igyekeztek azon a zsidók, hogy ezt a gyökeret kifeszegessék, és azért mondották: Jer, szaggassuk ki gyökerestül őtet az élők földéből, hogy neve se maradjon! De ezt végbe nem vihették, mert igen mélyen oltatott volt az isteni személynek egészségébe: hanem kivágák őtet, de ki nem ásák. Azért a gyökér megmarada, és a feltámadás után megvirágzott az ő teste, és amint Izsaiás mondja; miképpen az elvágott fa gyökeréből sűrűbben nevekednek a vesszők, úgy a Krisztus halála által, az egész emberi nemzetnek újulása lén. Kivágatik bezzeg a halál fejszéjével a mi testünk is, de mivel a mi gyökerünk a Krisztus: él, ismét megújul, a feltámadásnak kikeleti eljövén, sőt az Ozseás próféta mondása szerént, a maga feltámadásában, úgymint életünk gyökerében, feltámasztott minket Krisztus. Annak okáért megszabadította az emberi nemzetet a halál rettegésétül, mely annak előtte egész életünket szolgai félelemben tartotta, mert az ő feltámadása után a halál csak álom és nyugodalom, mely után ismét felébredünk: és erre képest, nem rettegéssel, hanem kívánva várjuk a jó halált.
Mivel azért ez a nap ily örvendetes Krisztusnak, az ő szent anyjának, az angyaloknak, az egész emberi nemzetnek: mi is vigadjunk ez napon! Nem úgy, mint a gonoszok, kik a gonoszságban, az ocsmány életben örvendeznek: hanem amint Szent Dávid mondja, azon örüljön a mi szívünk, hogy az Istent féli, őtet szereti, őnéki szolgál. Nem akarja Isten, hogy testi vigassággal szenteljük a húsvétet: azért kovásztalan, sovány pogácsával kell élni húsvétban. Nem testi kovászt tilt Isten mitőlünk, hanem a bűnök kovászát, és azért parancsolja, hogy húsvét innepében lakozzunk oly tiszta, igaz szentségben, melyhez ne légyen elegyítve semmi gonosz vétek. És levetkezvén a régi emberből, erkölcsivel egyetemben, új életbe öltözzünk: hogy miképpen Krisztus lepedőjét koporsóban hagyván, fényes, halhatatlan, gyors testtel jött ki a koporsóból; mi is, Krisztussal feltámadván lélek szerént, ne légyünk olyanok, mint Lázár, kinek kezei kötözve, teste lepedőbe takarva volt, feltámadása után is: hanem a régi Ádám köntösit, gonosz és feslett erkölcsünket elhagyjuk, új életben járjunk: fényesek légyünk, jó erkölcsöknek tekéletességével: halhatatlanok légyünk, a halálos vétkekre vissza nem térésünkkel: gyorsak légyünk, a jónak követésében és a gonosznak távoztatásában! Melyet engedjen nékünk az Atya, Fiú, Szentlélek Isten. Ámen.