Egy pogányrúl olvastam; hogy mikor ellenségétűl meggyőzetvén, országának és szabadságának vesztésével rabbá esett volna; egyetlenegy fiát pedig szeme láttára kardra hányták és lekoncolták volna, sem jajt nem kiáltott, sem orcáját könnyhullatással nem áztatta: hanem meghajtván nyakát és leütvén fejét, mint egy váz és érzékenységtelen bálvány, csak hallgatott. Mikor pedig főember barátját látta volna; hogy koldul: elfakadott sírva és nagy könnyhullatásokkal jajgatott. Kérdék tőle: Miért nem siratja a maga rabságát és fia halálát; siratja barátjának nyavalyáját? Azt felelé; hogy a nap, mikor félszerént melegít szeleket és esőket szerez: de ha lánggal sütnek fényes sugári, megemészti, amiből esőnek kellene lenni: úgy a bánat, ha csekély és közönséges, könnyhullatást és keserves szókat szerez: de ha mértéktelen, nagy voltával megfojtja szavát és sírását az embernek.
Ez az oka, keresztyének, melyért azt ítílem mindenkor, hogy illendőbb a mi Urunk kínját és halálát hallgató fohászkodásokkal és ájtatosságra gerjedező szűvel lelki szemeink előtt forgatni és hálaadással tisztelni inkább, hogysem hosszú prédikálással hirdetni. Mert ha Szent Jóbot látván régi baráti ganéjban heverni és kifolyó gennyedtségit cseréppel vakarni; elszaggatták ruhájokat; fejeket hamuval hintették és hét nap s hét éjjel mellette ülvén, csak egyet sem szólhatának, szomorúságok és csudálkozások miatt. Nem illendőbb-e, hogy nékünk, kik a Krisztus keresztitűl keresztyén nevet viselünk, a mi Urunk számtalan kínja, gyalázása és keserves halála szomorúsággal és csudálkozással megkösse nyelvünket?
Mindazáltal illetlennek találom azt is, ha a mi Urunk Istenünk kínján és halálán meg nem jajdulunk, és amit ő keserves fájdalmokkal szenvedett érettünk, mi azt csak szólásunkkal sem említjük. Croesus, lídiai gazdag király egy harcon meggyőzeték; és mikor az ellenség a király nyakához húzta volna mezítelen kardját: a Croesus fia, ki születésétűl fogva néma lévén, soha szót nem adott vala, látván atyja veszedelmét, a nagy bánat és félelem elszaggatá nyelve kötelét, és felkiálta, hogy ne bántsák, mert ez a király. Ha az atyák veszedelme a néma fiakat is megszólaltatja: nem lehet, hogy mi is, a Krisztus szenvedését látván, megnémuljunk. Ha a föld megrendült, a kősziklák megrepedeztek, a fényes nap gyászba öltözött és a világot fekete setétséggel bévonta; ha elszakadozott a templom superlátja*; ha megindultak a koporsókban rothadott testek, mikor az igaz élet megöletett, a mennyei bölcsesség megcsúfoltatott, az Isten szenvedett: bizony a köveknél is keménybek volnánk, ha meg nem indulna szívünk és nyelvünk a mi Urunk szenvedésin.
Tudom, hogy a Krisztus szenvedésének hirdetésére a próféták lelke, az apostolok tüzes nyelve, a tekéletes szenteknek szeretettel lángoló és mennyei fényességekkel tündöklő értelme kívántatnék. Azért, oh, én lelki szemeimnek világosítója; oh, én szűvemnek teljes kívánsága, megfeszült Jézus: mint adhassam én a te fiaid eleibe azokat a véres verítékeket, melyekben úsztál; azokat a könnyhullatásokat, melyekkel kesergettél; azokat a gyalázatokat, melyekkel csúfoltattál; azokat a fájdalmakat, melyekkel terheltettél; azt a szörnyű halált, melyen általmentél, ha te nem lágyítod az én szívemet ájtatosságra; nem vezérled nyelvemet illendő szólásokra; nem világosítod elmémet mennyei fényességeddel, nem gerjeszted akaratomat isteni szerelmeddel? A Mózes sátorának felállatásához nem merének kezdeni a mesteremberek, míg szentlélekkel meg nem töltetének. Az égő tövishez nem mere közelgetni Mózes, míg le nem veté saruját. Mint merjek én a te keresztfádhoz közelgetni, fejedben lévő töviskoronádhoz nyúlni, ha te nem igazgatsz engem? Nincs oly nyelv, mely kimagyarázhassa a te halálodnak keserűségét, szerelmednek nagy voltát, váltságodnak bévségét. De Uram, ha a Bálaam szamarának nyelvet adál, hogy az ura nyavalyáját ura eleibe terjessze: adj nékem is oly erőt, hogy a te sok nyavalyáidat és keserves kínjaidat a te néped eleibe adhassam. Az én tudatlan elmém és akadozó nyelvem ne tégyen akadékot a te fiaidnak, az én hallgatóimnak lelki vigasztalásában.
Gondolkodtam arrúl, hogy a Krisztus szenvedésének csak egy valamely részét vegyem tanúságunkra; tartván attúl, hogy ha a négy evangélistából egybeszedett egész rendit a Krisztus szenvedésének előhozom, talán ezeknek sok volta, emlékezetünket terhelvén, unalmat szerez. Mert rövid üdőben, méltósága szerént, mindeneket ki nem fejezhetni: de ha el nem unta Krisztus annyi óráig való szenvedését, mennyi elfolyt estvéli vacsorátúl fogva másnapi vecsernyekorig; szégyen, ha mi, két vagy három óráig elunakozunk az ő szenvedésének hallgatásában és elmélkedésében. Ha sok helyekre vitetett Krisztus, hogy azokon szenvedjen: gyalázat, ha csak gondolkodásunkkal is restellenénk őutána menni, minden helyekre, melyeken kínoztatott. Ha csak egy tagját sem akarta fájdalom nélkül hagyni a mi váltságunkért: nagy hálaadatlanság, ha mi ezeknek a fájdalmaknak minden részeit nem akarnók szemlélni; és annyi sok vérhullatásokért egynéhány csepp vizecskét nem adnánk szemeinkből.
Mivel a pokolbéli sárkánynak hét feje vagyon, melynek fulákjával mérgesíti a világot; az emberi gonoszságnak hét forrása és kútfeje vagyon, melybűl áradnak minden bűnök; az Isten haragjának is hét edénye vagyon, mely reánk öntetik: Krisztus Urunk is hét helyen akara szenvedni a végvacsora után. Először a kertben; ahol vérrel verítékezék és megfogaték. Másodszor az Annas házánál, ahol arcul csapdostaték. Harmadszor Kaifásnál, ahol megpökdösteték. Negyedszer Pilátosnál, ahol hamisan vádoltaték. Ötödször Heródesnél, kitűl bolondnak ítílteték. Hatodszor ismét Pilátosnál, ahol megostoroztaték, tövissel koronáztaték és halálra ítílteték. Hetedszer a Kálvária hegyén, ahol megfeszítteték. Igen méltó tehát, hogy mi is nemcsak hétszer dicsírjük mindennap az Úr Jézust, ezért a hét helyen való szenvedésért: hanem a mai napon elmélkedéseinkkel mindezekre a hét helyekre, Krisztus után processiót járjunk; és lássuk rend szerént mindenik helyen, mit mívelt és szenvedett Üdvözítőnk.
Első hely, melyben a Krisztus szenvedése kezdetik: a kert. Mert ha az első Ádám kertben kezdé veszedelmünket: illett, hogy a másik Ádám kertben kezdje váltságunkat: Azért vacsora után, isteni dicséretet énekle; Cedron patakán általméne; és szokása szerént az Olajfák hegyére, Gecsemani-kertbe juta. Mikor énekmondást és kertbe menést hallasz, ne ítíld, hogy mulatságra és gyönyörűségre ment Urunk: mert ez az ének hattyúéneke, halálnak előljárója. Ez a kert nem ékes virágok, hanem tövisek és szomorú fájdalmak kertje: melyben kifolyó kút a véres veríték; mulatság, Agonia, a halál gyötrelme; ital, a keserűség pohara. Ez a kert, melyben a mi jegyesünk aratott; azaz fáradságos munkában izzadott, de nem egyebet, hanem myrrát aratott, mely minden keserűséggel teljes.
Szokása volt Krisztusnak, úgymond Szent Lukács, hogy nappal prédikállott, azután az Olajfák hegyére ment és a csendes éjszakát imádságban töltötte. És noha tudta, hogy ha szokása szerént akkor is oda mégyen, elárultatik Júdástúl, megfogatik és gyalázatokkal terheltetik a hóhéroktúl. Mindazáltal jó szokását félre nem tette félelemből, hanem akarván tanítani, hogy leginkább kell akkor Istenhez folyamni és az imádkozást gyakorlani, mikor fejünk felett a veszedelem: imádkozásának szokott helyére, a Cedron patakán általméne. Nem kedve ellen méne, mint Dávid, mikor Absolon előtt általfuta a Cedron patakán; sem oly gondolatlanul, mint Semei, ki eszébe nem vette, hogy a Cedron-pataknak általlépése életét elfogyatja: hanem tudva, és jókedvvel méne által a patakon, hogy ott akadjon gyilkosa fogságába. Mert mikor megindula, ezt mondá: Hogy megismerje a világ atyámhoz való szeretetemet, keljetek fel, jertek, menjünk! Nem futott, nem bujdosott Krisztus a halál előtt: hanem tudván, hogy Istennek végezett tanácsából ment ki az ő halála, helyt és üdőt keresett, melyben község zendülés nélkül megfogattassék. És mivel az emberi nemzet veszedelme kertben kezdeték Ádám által: Urunk is kertben kezdé szenvedését: kertben esék fogságba: kertben végezé pályafutását, mikor az ő szent teste kertben temetteték: kertből támadott új életre; hogy ahonnan erede a halál, onnan kezdetnék az élet.
Nem olyan ez a kert, mint az első Ádám paradicsoma, melyben bánatnak és keserűségnek tövise nem találtatott: mert a Gecsemani-kertben csak keserűségek és sértegető tövisek voltak. Azért mihent oda érkezék: megfélemlék, megúnakodék, megszomorodék; és azt mondá, hogy halálra szomorú az ő lelke. A külső kínok, bármely nagyok legyenek, belső félelem és rettegés nélkül nem nagy kínok. Annak okáért sok szent mártírok, belső vigasztalásokkal teljesíttetvén és mennyei látogatásokkal édesíttetvén, nem érzették külső nyavalyájokat: sőt az eleven tüzeken, mint rózsákon, örvendezve jártak; testek szakadását és vérek serkedezését örömmel nézték. Hogy azért Krisztus Urunk valóságos nagy kínokat érezne, bétevé ajtaját minden belső vigasságoknak: és mivel kezében vala zabolája a félelemnek és rettegésnek, melyek őbenne meg sem indulhattak akaratja nélkül; nékik veté a gyeplűt, hogy egyszersmind az ő szűvébe rohanjanak minden rettegő indulatok. Világos gondolatjával általlátván ama szörnyű és keserves kínokkal tetéztetett halált, mely előtte vala: iszonyú rettegés és félelem indula benne. Sok gyalázatos csúfolásit, rettenetes ostorozásit tekintvén: únakodni kezde; semmihez kedve nem lévén, maga életét is megúnta, mely ennyi nyavalyákkal környékeztetett, úgyhogy magának terhére volna. Végezetre halálos szomorúság fogá szűvét, mely megölte volna Krisztust, ha isteni erejével nagyobb kínokra nem tartotta volna életét.
Felette nagy és terhes okai voltak a Krisztus szomorúságának. Mert minden bűnöknek, melyek voltak és lesznek, sokaságát és súlyosságát előtte viselte. Látta, mennyi sok és nagy büntetéssel ostoroztatnak ezekért az emberek, nemcsak e földön, hanem az örök kárhozatban is. Meggondolta tanítványinak botránkozását, szent anyjának keserűségét, az egész zsidó nemzetnek megvetését. Végezetre ama sok kínját és illetlen gyalázatit egybevetette azoknak háládatlanságival, kik oly künnyen elvesztik az ő sok fáradságival nyert ajándékit, mely künnyen a vizet kiöntik. A maga testének sanyargatása, a vasszegek lyuggatása, a töviskorona szaggatása, a hegyes dárda sebesítése nem szerzett annyi szomorúságot lelkében, mint az, hogy ennyi sok ezer ember üdvösségének megnyerésére hasznos nem lészen szenvedése. Ebből bezzeg oly szomorúság támadott szűvében, melynél nagyobb nem lehet. Mert ha Salamon keservesen siratá munkáját, mellyel maradékinak kincset gyűjtött, nem tudván, ha okosak lésznek-e vagy esztelenek maradéki: minemű nagy keserűségére volt Krisztusnak, mikor bizonyoson látta, hogy az ő szenvedésének drága kincsét sokan bolondul elhagyigálják?
Mivel azért a bűnnek egyik ostora az, hogy rettegő szűvet és szomorúsággal epedett lelket szerez emberben: ettűl az átoktúl akarván menteni minket Krisztus, magára vette ezt is, a szomorúságot, hogy tudna szánakodni nyavalyánkon. És ha az ő szegénységével gazdagodunk, gyalázatival dücsőíttetünk, halálával éledünk: bátorodjunk rettegésével, szűvet vegyünk félelmével; úgyhogy se haláltúl, se egyéb nyavalyáktúl ne rettegjünk: hanem ellenségink félelmétűl szabadoson szolgáljunk néki, mert semmitűl nem fél, aki Istentűl fél: semmin nem retteg, aki lelke veszedelmén retteg.
Mikor azért ilyen félelemmel megindult volna Jézus, azt hagyá tanítványinak, hogy vigyázzanak, imádkozzanak, kísértetbe ne essenek: és egy kőhajításnyira elszakadván tőlök, térdre esék, orcájára borula és imádkozék, mondván: Atyám, mindenek lehetségesek néked. Ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár. De nem úgy légyen, amint én akarom, hanem amint te akarod.
Nem azt mívelé Krisztus szomorúságában, amit mi szoktunk cselekedni. Mert mi nyájaskodással, vendégeskedéssel, tréfákkal, nevetségekkel akarjuk orvosolni és felejteni háborunkat: Krisztus pedig nemcsak tanításával, hanem példájával is arra vezet, hogy veszedelmes igyünkben Istenhez folyamjunk; néki imádkozzunk; segítséget és vigasztalást őtőle várjunk: minden dolgainkat az ő szent akaratjára hagyjuk. Ha más alkalmatosb orvosság volna, mellyel szomorúságinkból és kísértetink veszedelméből kiszabadulhatnánk, arra igazított volna Krisztus, ahhoz nyúlt volna maga is.
Ennek felette példát hagya; mint kell magunkat viselnünk az imádkozásban. Mert ha eltávozik tanítványitól, mikor imádkozni akar, azt adja értenünk, hogy az imádság idején távul légyünk minden külső foglalatosságtúl és elménket másuvá fordító társalkodástúl. Ha térdre esik és orcájára borul: arra mutat, hogy az isteni felségnek emlékezetivel mélyen megalázzuk magunkat, mikor Istennel szólunk, és szemünket se merjük felemelni őelőtte. Ha minden kérését és kívánságát Isten akaratjára hagyja és azzal ajánlja magát, hogy: ha az ő atyja úgy akarja, kész az ő feje a töviskoronához; készek kezei a vasszegekhez; kész élete a halálhoz, oldala a dárdához. Ezzel nem egyebet tanít, hanem hogy minden nyavalyánkban és szükséginkben úgy könyörögjünk Istenünknek, hogy a mi kívánságunkat akaratja alá vessük; és ha ő szent felsége üdvösségesbnek isméri nyavalyánkat, hogysem szabadulásunkat, az ő rendelésén megnyugodjunk: abban bizonyosok lévén, hogy ha valami reánk következik, ily szerelmes atyánk akaratjából, az nékünk üdvösségesb és dücsőségesb. Végezetre, ha Krisztus egész órát töltött az imádságban; ha nem egyszer-kétszer, hanem háromszor imádkozott azon dologért, és annál hosszabban nyújtotta könyörgését; mennél tovább haladott foganatja. Ezekkel arra oktat, hogy ne csudáljuk, se meg ne szűnjünk, ha hamar meg nem hallgattatunk.
Vannak oly tudósok, kik azt írják, hogy Krisztus nem kérte atyjátúl testi halálának elmúlását; hanem azon esedezett, hogy ne légyen oly halála, melyért a zsidóság megvettessék: erre nézve nem kéri általában, hogy elmúljék tőle a pohár, hanem hogy ez a pohár, melyből a zsidók romlása következik. Mert nehezebben esett Krisztusnak a maga kínjánál, hogy nem lészen azután Isten népe, amely őtet megtagadja. Némelyek azt mondják, hogy Krisztus csak azon könyörgött, hogy az ő szenvedésének haszna és követése terjedjen egyebekre, használjon mindeneknek, kövessék a mártírok az ő szenvedését. A testi halálnak távozását pedig nem kérte, hanem ha tetszik az atyának: mert általjában Krisztus semmit nem kért s nem kívánt atyja akaratja kívül.
Nem feledkezék el tanítványirúl a kegyes pásztor, hanem imádságát is félben hagyá, és hozzájok menvén, nagy szelídséggel megdorgálá őket, hogy egy óráig nem vigyázhattak véle: maga vigyázott Júdás az árultatásra, mivel az emberek serénybek a gonoszságra. Inté azért tanítványit, hogy imádkozzanak, mert ha kész is a lélek az isteni dolgokra, de gyarló a test és künnyen meggyőzetik, ha imádságokkal nem vastagodik. És minekutána másodszor imádkozván, ismét álmoson találta volna tanítványit: harmadszor, mint a halálra vált ember, halállal tusakodni és vonakodni kezdett, és ha egyebek hideg verítékkel izzadnak halálok előtt: a Krisztus szent testéből nagy öreg csepp vérek serkedezének, úgy, hogy ugyan aláfolytanak, és oly bévséggel folytanak, hogy ruhái bé nem ihatták mindenestül a vért, hanem földre folyt és azt is megáztatta.
Oh, csudálatos, hallatlan dolog! Nem lén elég, hogy szemei könnyhullatásával sokszor mosogatta rútságinkat, és öntözte földünket: hanem egész testének minden részeiből vércseppek görgöttek, sőt folytanak, melyekkel oltotta bűneinket; és amint Joel próféta mondotta: öntözte tövisünket. Úgy elszáradott volt a Krisztus szent teste, hogy egyéb nedvesség nem lévén benne, mellyel izzadhatna, vérrel verítékezett. Nem várá, hogy a hóhérok ostora, tövise, vasszege, dárdája vérezze szent testét: hanem belső keserűségnek sújtásival és lelki fájdalminak szorongatásival bévséges vért onta érettünk. Oh, áldott vér, mely az én váltságomért ontattál! Oh, boldog föld, mely ezzel a drága balsamommal festettél! Föld! Bé ne idd ezt a vért! El ne rejtsd ennek kiáltását: mert ez foganatosban kiáltja és kéri nékem az Isten irgalmát, hogysem az Ábel vére kiáltott Káinra bosszúállást! Ah, keresztyének, ne légyen sovány, töviset ne hozzon ezután a mi kertünk, melyet nem verítékkel, mint egyéb kertészek, hanem vérének nedvesítésével zsírosított a mi Urunk.
Nagy szomorúságok, csudálatos szorongatások voltak a Krisztus szűvében, melyek ezt a szokatlan véres verítéket szerzették. És jaj nékünk, ha egynéhány könnyhullatásunkat kíméljük üdvösségünkért; látván, hogy az Isten fia nem kíméllette ezért véres verítékét. Ez a mennyei vőlegény az ő jegyesét igen megbüntette, sőt eltávozék tőle; csak azért, hogy harmattal teljes lévén feje, hirtelen bé nem bocsátá őtet. Mit mível tehát mivelünk, ha őtet szívünkbe nem fogadjuk, mikor véres verítékkel nedves szent feje?
A mindenható Isten, noha sokszor alkalmatosb üdőre halasztja híveinek vigasztalását; de azért meg nem veti könyörgését: hanem vagy megszabadítja nyavalyájoktúl, vagy oly erőt és malasztot ajándékoz, mellyel csendesen viseljék terhét kereszteknek. Mivel azért Krisztus sírva és nagy kiáltással könyörgött, eleibe bocsátá az atya, méltóságos kérését. És miképpen a pusztában az ördöggel való bajvívás után angyalokat külde, hogy szolgáljanak néki: úgy a halál félelmének rettenetes harca után mennyei angyalt külde hozzá, aki bátorítaná őtet. Oh, angyalok vigasztalója és erősítője! Mi szükséged volt néked az angyali vigasztalásra? Vajon mit adhatott elődbe az angyal, amit te minden angyaloknál jobban nem tudtál? Ha azt mondotta, hogy Istennek végezett akaratja és próféták jövendölése, hogy haláloddal megváltsad a világot, elrontsad a bűnt, megszenteljed az embert, megigazítsad a bűnösöket, megnyissad az egeket: Jól tudta ezeket Krisztus, és miképpen tehetségében volt, hogy bánkódjék és szomorkodjék, úgy akaratja szerént künnyebbséget és vigasztalást vehetett volna magátúl. De a mi oktatásunkért, angyaltúl akara vigasztalást venni.
Hatalmasb vigasztalása nem lehet embernek, mint mikor meggondolja, hogy Isten akaratjából vagyon nyavalyája. Azért megértvén Krisztus atyjának akaratját: vidámon és bátran felkele, és harmadszor tére az apostolokhoz, kiknek megszánván gyarlóságokat, azt mondaná, hogy nyugodjanak.
Mikor Júdás lámpásokkal és szövétnekekkel csak közel jönne; nem rejtezék el Krisztus, mint az első Ádám, noha az éjszakának setétségében félreállhatott volna: hanem tanítványit felserkentvén, eleibe méne Júdásnak, aki jelt adott vala, hogy azt fogják és őrzéssel vigyék a hóhérok, akit ő megcsókol. Előtte menvén azért a sokaságnak, melyet kardokkal és dorongokkal küldöttek vala a papi fejedelmek, megcsókolá Krisztust, és mondá néki: Egészséggel, Mester! Oh, isteni ítíletnek csudálatos titka és rejtélyek mélysége! Aki apostollá választatott vala, tolvajok kalauza, Krisztus árulója lett! sőt ördöggé változott, és mint Józsefet a bátyjai, úgy Krisztust az ő tanítványa harminc ezüst garason eladá. Utálatos kalmárság, gyalázatos árulás lén ez: mert senki nem kérte, hanem maga kínálta Júdás a zsidókat árultatásával. Árát sem szakasztotta, min adja Krisztust, hanem a vásárlók akaratjára hagyta, és első szóban amit ígérének, azon megálla; kész lévén kevésben is adni, mert csak kótyavetyére bocsátá, mikor azt kérdé: Mit akartok adni? Nem szokta senki a vevő kedvére hagyni eladó marhájának árát, hanem ha igen semmirekellő, és azt csaknem ingyen akarja adni. De mivel mi ingyen adattunk vala az ördög fogságába, ingyen kellett Krisztust adni a zsidók torkába. Melyre nézve minekutána Zachariás próféta által azt mondotta volna, hogy harminc ezüst garason böcsüllötték őtet: panaszolkodik azon, hogy ily tisztes, ily kellemes árat szakasztottak, ily kevésre böcsüllötték őtet. Ámos prófétánál pedig azt mondja, hogy ez a bűn meg nem bocsáttatik nékik: mert drágább volt Samariában egy szamárfő, melyet nyolcvan pénzen vettek, hogysem Jeruzsálemben a Krisztus vére, melyet harminc ezüst pénzre böcsüllöttek.
Az Ótörvényben az elvetett rabnak és alávaló szolgának díját szabta vala Isten harminc pénzre: és ímé, az Isten fiát is csak ennyire böcsülé Júdás; noha az ő szent fejére öntetett kenetet háromszáz garasra böcsüllötte vala. Melyből megtetszik, mely igazán mondotta a bölcs, hogy gonoszabb nem lehet a fösvénynél, ki Istent is eladja egynéhány pénzen. Vajha adná Isten, hogy most is sokan nagyobbra böcsüllenék Krisztust, és nem egyszer, mint Júdás, hanem sok ezerszer el ne adnák őtet, egy kicsiny nyereségért; egy undok gyönyörűségért; egynehány pénzecskéért. Atyámfiai, aki áll, meglássa, hogy el ne essék. Mert ha Lucifer az égből, Ádám a paradicsomból, Júdás a Krisztus Iskolájából kiesék: nincs senkinek oka a bátorságos bizakodásra; nagy oka vagyon mindennek a szorgalmatos vigyázásra és alázatos félelemre. Aki apró vétkekkel nem gondol, aláesik; mert mint a láncszemek, úgy vonják egymást a bűnök. Júdás elsőben zúgolódék, és megszólá Krisztust, hogy vesztegeti a drága kenetet, melyet teste símítására és jó szagára ki hagya önteni; mint most is sokan vesztegetésnek tartják, amit az egyházak csinosságára fordítanak. Innen tovább méne, és mivel őnála vala az erszény, ellopogatta, amit Krisztusnak és apostolinak táplálására adogattak. Azután eladá Krisztust, kétségbeesék: magának hóhéra lén, felakasztá magát.
De lásd a szelíd Jézus kegyességét: nemcsak azelőtt ki nem rekeszté Júdást tanítványi közül; sőt lábát megmosá, asztalához ülteté, noha immár őtet elárulta vala: de a kertben is magához bocsátá, meghagyá csókolni magát azzal a kárhozott büdös szájjal, mely őtet kótyavetyén eladta vala. Szent Isten, ha megöléd Ozát, mikor illetlenül nyúla szekrényedhez: miért nem ölöd meg a vérárulót, mikor csókkal árulja szent fiadat? Jaj, hányszor csókolják most is ilyen formán az Úr Krisztust? Valaki az ő szent testét, vérét tiszta és tekéletes gyónás nélkül, igaz és illendő penitencia nélkül vészi, csókkal elárulja, és újonnan feszíti a Krisztus Jézust.
Látván Üdvözítőnk a Júdás szemtelenségét, nagy kegyesen monda néki: Barátom, miért jöttél? Júdás csókkal adod el a Ember fiát? Barátjának mondja, hogy kétségbe ne essék jóakaratjárúl, mert ugyanis nagyobb fájdalmára volt Krisztusnak, hogy a Júdás lelkét az ördög kötve tartotta, hogysem a maga megfogása. Azért azt mondá néki: Eddig barátom voltál, tanítványom voltál, kenyeresem voltál: most is kész az én részemrűl a barátság, örömest béfogadlak; barátságoson megölellek, barátomnak tartalak, csak akarjad. Te engemet harminc pénzen eladtál: én teéretted életemet adom. De jaj néked, ki a szeretet jelét árultatás jelévé tészed.
Ezeket mondván Krisztus, a poroszlók eleibe méne, és meg akarván ismértetni, hogy ereje és hatalma vagyon maga oltalmára, ha szántszándékkal nem szenvedne; két hatalmas csudát cseleküvék, isteni erejének és irgalmasságának jelenségére.
Elsőt, mikor kérdé a sokaságtúl: Kit keresnek? És azt felelék, hogy Jézust. Azt mondá nékik: Én vagyok. Ezzel a szóval, mint valami rettenetes mennydörgéssel és az ő színének fényességével, mint égi villámlással, leüté inokrúl, és hanyatt-homlok földhöz veré a zsidókat.
Oh, végetlen hatalom, mely egy szóval lecsöpülhet minden emberi erőt! Ha ezt cselekeszi, mikor ítíltetni és szenvedni mégyen: gondold, bűnös ember, mi lészen, mikor ítélőszékiből azt mondja ellenséginek: Menjetek el, átkozottak! Ha az ártatlan bárány szava leveri a farkasokat: mit mível az ítíletkor, midőn ordítani fog, mint az oroszlán. Mivel azért a mi Sámsonunkat semmi láncok és kötelek meg nem tarthatták; Delilának, a mi bűnös lelkünknek szerelmétűl viseltetvén, felbocsátá és talpra ereszté ellenségit. De azok a boldogtalanok nem azt mívelék, amit Tóbiás: ki mikor az angyal véle szóla, földre borula három óráig, és amikor felkele, Istent kezdé dicsírni: hanem megkeményítvén szívöket, mint fáraó, eltekéllett gonosz szándékokat vakmerőül követék: és újonnan azt mondák, hogy a názáretbéli Jézust keresik. Azért Uram akarván ismértetni, hogy nagyobb gondja vagyon híveire, hogysem magára, felszabadítá maga fogására a zsidókat: de megparancsolá, hogy tanítványinak békét hagyjanak. Oh, atyai gondviselés! Oh, isteni kegyesség! Magát nem oltalmazza, tanítványit, mint a kotló tyúk fiait, megmenti a ragadozó kányáktúl. Oly hatalmas lén pedig ez a parancsolat, hogy senki nem mere a tanítványokhoz nyúlni.
Másik csudát a papi fejedelem szolgájával cselekedé. Mert látván, hogy Péter kardot rántott, és jobb fülét elcsapá Malchusnak, megparancsolá, hogy eltegye kardját: mivel ha néki segítség kellene, kérhetne az Atyátúl tizenkét sereg angyalt; de meg akarja innya a pohárt, melyet az Atya néki adott. Ezzel tanítván minket, hogy minden ínségünkben és szorongatásunkban Istenre nézzünk, aki ezeket reám bocsátja; és ne bosszakodjunk az emberekre, kik által ostoroztatunk. Ne míveljük, amit az ebek, kik mardossák a követ, és azután futnak; arra nem nézvén, aki hagyította azokat: hanem kövessük Szent Jóbot, kit noha a Sátán és a gonosz emberek sanyargattak, mégis azt kiáltotta, hogy Isten nyúlt ily szoros marokkal hozzája.
Illeté Krisztus a Malchus fülét, és meggyógyítá. Csudát nem akara cselekedni a maga sebei gyógyítására, de csudát mívele ellenségének orvoslására. Oh, csudálatos irgalmasság! Aki őtet halálra kereste, hogy azt megorvosolja, isteni hatalmának csudáját mutatja. Keresztyének, ha a Krisztus nyelvének tanítása nem elégséges, hogy ellenségünk szeretetire indítson, ottan cselekedeti példája vigyen erre. Mert mi sem vagyunk nagyobbak Krisztusnál: és a mi ellenségünk sem lehet ártalmasb Malchusnál, aki Urunkat halálra kereste.
De mivel ezekkel a hatalmas csudákkal meg nem lágyula szűvök a zsidóknak, lágy dorgálással feddé őket Krisztus, hogy mint lator kergetni, úgy jöttek érette; és azután hatalmat ada, hogy kedvek szerént cselekedjenek: Haec est hora vestra & potestas tenebrarum.* Krisztus senkitűl semmit nem lopott vala, senkinek semmi kárt nem tett: mégis úgy kergetik, mint latrot: Cum sceleratis reputatus, mert miérettünk volt kezes, kik az almalopás után számtalan latorságba keveredtünk. Annak okáért megoldoztatik a setétség ereje, és nem úgy, mint Szent Jóbra, határozva, hanem teljes tehetséggel szabadíttatik az ördög dühössége, hogy kimutassa Krisztuson erejét és mesterségét, kitöltvén őrajta, valamit érdemlett az emberi feslettség.
Ezt a hatalmat vévén az ördög szolgái, Krisztusra rohanának: ki pálcával, ki ököllel verte őtet: ki haját, ki szakállát tépte: ki istránggal, ki láncokkal kötözte: orcáját ki pökdöséssel, ki csapdosásokkal rútította: mindnyájan gyalázatos szókkal, ocsmány rágalmazásokkal rongálták. Az apostolok pedig (oh, emberi gyarlóság, mely fogyatkozott vagy!) elhagyák őtet és elfutának; mert meg vala jövendölve, hogy mihent a pásztor megüttetik, a juhok elszélednek. Nézzed, oh, én lelkem, az ártatlan bárány körül a sok dühös farkasokat és ordító oroszlánokat! Szemléljed, mint verik földhöz, mint rugdossák, tapodják; mint kötözik őtet; miképpen amely várnak elrontott falain ostromra rohannak a vitézek, válogatás nélkül ölik, vágják, akiket találnak: úgy rohanának Krisztusra a zsidók: és mivel a emberi szelídséget általhágták, azt mondja Krisztus Szent Dávidnál, hogy a kövér bikák szarvokon hányták: ordító oroszlánok és dühös ebek környülfogták őtet. Noha pedig künnyen elszaggathatta volna Krisztus az ő láncokat, mint elszaggatá Sámson a filiszteusok kötelét: de a mi gonoszságunk kötelét akarván oldozni maga fogságával, örömest szenvede mindeneket, és szent atyjához emelvén lelki szemeit, ájtatoson kiálta: Ihon, édesatyám, édes Istenem, a bűnösök istrángi megkötöztek engem. Azért irgalmazz a bűnösöknek. Ha megtapodták a emberek a te törvényidet: én tapodtatom őérettek: földhöz veretem, hogy őket felemeljem: megkötöztetem; hogy ők oldoztassanak: dorongokkal rongáltatom, hogy ők vereség nélkül maradjanak. Oh, áldott Jézus, a mi kevélységünk érdemlette, hogy lábbal tapodtassék; nem a te szelíd alázatosságod. A mi kezünket illetik a kötözések, mely a tiltott fához kinyújtatott: de a te szent kezed, melynek illetésével számtalan betegeket gyógyítottál, érdemetlenek erre a kemény láncozásra. Kötözd meg, Uram az én kezeimet is, hogy soha ellened ki ne nyújtassanak! Szerelmed kötelét fojtsad szűvemre, hogy meg ne oldassék.
Keresztyének! Ha igazán szánakodunk azon, hogy Krisztust illetlenül tagolják és tapodják a zsidók: ah, ne tapodjuk mi őtet! Nyilván írja Szent Pál, hogy letapodják az Isten Fiát, valakik a megismért igazság után szántszándékkal vétkeznék, és annyival nagyobb vétekkel tapodják, hogysem a zsidók: mert ezek nem tudták kit tapodtak; és ha tudták volna: a dücsőség urát meg nem feszítették volna. Mikor azért az ördög gonoszságra izgat, jusson eszedbe, hogy a Krisztus tapodására kísztet, és ne adj helyt ily nagy kegyetlenségnek! Meg ne tapodjad, aki téged ennyi szenvedésével megszabadított!
Mikor a mi lelkünk szabadítója bűneinkért megfogatott és kötöztetett volna: elindulának véle Jeruzsálem felé. Ki tudná előszámlálni, mennyi csúfolásokkal, verésekkel, méltatlan pirongatásokkal, illetlen tréfákkal és káromkodásokkal szorongatták Krisztust az egész úton? Elerőtlenedett, elszakaszkodott vala édes üdvözítőnk az éjjeli nyughatatlanságban és vérrel verítékezésben: azért nem érkezvén a hóhérok sietésével, taszigálták, döfték, húzták, rángatták őtet, hogy hamarébb menjen: És oly nagy volt ez a szenvedés, hogy Szent Dávid csak ezt elégséges oknak mondja, melyért Isten felmagasztalta Krisztust. Oh, szentséges lábak! Most fizetitek az én lábaim gonosz lépésit, melyek siettek a gonoszságra. Oh, áldott Jézus! Mely különb ez a Jeruzsálembe menetel a virágvasárnapi pompánál? Akkor pálma– és olajágakat hánytak elődbe, most pálcákkal rongálnak: akkor énekszóval dicsírtek, most ezer szitokkal és trágársággal kisebbítenek: akkor a község lábad alá teregette ruháját, most szaggatják rólad vékony öltözetedet. Oh, világi állapot, mely állhatatos vagy az állhatatlanságban! Mely hamar változol! Mely künnyen búra fordítod örömedet!
Második hely, melyben öregbedék a Krisztus szenvedése, Annasnál volt, aki Kaifás ipa lévén, útjokban először őhozzá vivék Krisztust. Nagy dagállyal kezdé Annas kérdezni Krisztust: Mit tanított? és kik voltak hallgatói? Az Isten bölcsessége, mely tizenkét esztendős korában, doktorok között ülve kérdezi vala őket, most Annas előtt áll és kérdeztetik: Mit tud? Krisztus nem akará cikkelyenként számlálni tanítását, tudván, hogy haszontalan, és foganatja nem lenne; hanem csak azt felelé: Én titkon nem suttogtam, a községet nyilván tanítottam: hallgatóimtúl menj végére tanításomnak. Oly bizonyos volt a Krisztus tanításának tisztasága, hogy errűl ellenséginek bizonyságát sem kerülte. És mikor senki nem találkoznék, aki legkisebb makulát említhetne tanításában, megnémula Annas, és nem tuda mit mondani. Azért mint Acháb előtt Michaeast, igazmondásáért arcul csapdosák; úgy a szolgák közül egy, Krisztus Urunkhoz fordulván, teljes erővel arcul csapá őtet úgy, hogy szent orcáján ujjainak helyei pecsételve maradnának, megkékülnének, feldagadnának. Szent Isten, mi dolog ez? Mihent Jeróboam prófétád ellen kinyújtá kezét, ottan elszárada. Ihon a próféták urát egy elvetett szolga arcul veri, és nem tész róla? Aki Mózes ellen felemelé nyakát, a föld elnyelé: és aki szent fiadat gyalázza, veri, békével marad? A Mózes orcájának fényességét nem nézheték a zsidók: és az Isten fiának orcáját csapdossák? Oh, szent és egeknél böcsületesb orca, melyre az angyalok kívánva néznek! Oh, Istennek eleven ábrázatja és természetinek képezése: az én szemtelen orcámnak, az én gonosz számnak adósságát fizeted ezzel a csapással, mert a te tisztaságos orcád ilyen pofázást nem érdemlett. Kegyetlen és fájdalmas, gyalázatos és kisebbséges volt ez a csapás: mindazáltal nagy békével, zúgolódás nélkül tűré a mi Urunk; és olyan szót sem ejte, mineműt Szent Pál, mikor őtet arcul csapák a papi fejedelem előtt: hanem alázatos szelídséggel csak azt mondá: Ha gonoszul szólottam, mond meg, miben vétettem? Ha jól szólottam, miért versz engem?
Harmadik helyre, a Kaifás házához, Annas kötözve küldé Urunkat; ahol egybegyűltek vala az írástudók és vének. Itt azért nemcsak az Urunk keseredett szűvének szomorúsága, hanem szentséges testének is kisebbítése és szörnyű veresége, nagy kínokat szerze.
Elsőben a Szent Péter esete, a hamis tanúk és törvénytévők veszedelme nagy bánatot indíta a Krisztus szűvében, mivel Szent Péter egyszer egy ajtónálló leány előtt; másszor a tűznél fűjtőzve, más leány és több jelenlévők kérdésére; harmadszor a Malchus atyjafiának tudakozására megtagadá Krisztust. Nemcsak könnyű szóval tagadá, hanem esküvéssel és átkozással mondá, hogy nem ismeri Krisztust. Így jár, aki felettébb bizakodik és nem kerüli a veszedelmeket. Ha Péter udvarba nem ment volna, ha gonosz társaság közé nem elegyedett volna, ily nagy eset nélkül maradott volna. De mint Ádámot egy asszony, úgy Szent Pétert más asszony, veszedelemre taszítá. Az anyaszentegyház fondamentoma, ki nemrégen dicsekedék, hogy kész meghalni Krisztussal, egy szóra elesik: és nem Góliáttúl, hanem egy alacsony ajtónálló szolgálóleánytúl meggyőzetik. Akire az anyaszentegyháznak, sőt mennyországnak kulcsa bízatott, egy kapu kulcsával bíró, gyenge asszonytúl, mint Holofernes Judittúl, földhöz veretik. Így szokott lenni; mennél inkább magában bizakodik ember, annál kisebb dologtúl meggyőzetik: mert csak cserép az emberben való jóknak fondamentoma, melyet egy kis kövecske egyberonthat. Azért méltó, hogy mindenütt óva járjunk; tudván, hogy cserépedényben nagy kincset hordozunk. És arra teljes tehetségünkkel igyekezzünk, hogy meg ne tagadjuk Krisztust; minthogy cselekedettel megtagadja őtet, valaki bűnben hever.
Ha Krisztus keservesen síra Lázárnak testi halálán: nem kell kételkedni; hogy sokkal inkább szomorkodott Péternek ily nagy romlásán. Mert mennyivel ártalmasb a testi halálnál a lélekveszély, annyival inkább érzette Krisztus a Péter tagadását. De haragjában megemlékezik irgalmasságárúl, azért visszafordulván az Úr, szemeit Péterre veté. Nem mívelé, amit némely kegyetlen praelátusok; kik egy vétekért, melybe esik az alatta való, minden jókat földhöz vernek, melyek az egy véteken kívül, fénylenek az elesettben. Egy botlásért inát el nem vágjuk a jó gyermeklónak. És ha Isten tíz igazért megengedett volna Sodomának; ha Dávidért sok gonosz királyokat szenvedett: méltó, hogy egy vétkét elszenvedjük annak, akiben sok jókat tapasztalunk.
Az Úr Krisztus tekintetinek sugára megvilágosítá a Péter lelkét; megolvasztá szűve fagyosságát; megismérteté háládatlanságát és kimenvén az átkozott udvarból, melyben esetinek okát találá, keserves sírással, szörnyű jajgatással és zokogással kezdé átkozni gonoszságát, feddeni háládatlanságát; alázatos könnyhullatásokkal engesztelni kegyes megváltóját. És teljes életében, valamikor kakas szólott, újította ezen siralmas keserűségét: úgy, hogy szünetlen siralmi orcáján csatornát csináltak lecsorgó könnyhullatásokkal; szemei pedig mindenkor véresek voltak a sok siránkozástúl. Oh, kegyes Jézus! Oh, irgalmasság tengere! Fordulj hozzánk, vesd reánk kegyes szemeidet, és világosíts minket: mert mi is sokszor megtagadunk téged gonosz erkölcsünkkel! Kiért méltó, hogy follyanak a mi szemeink könnyhullatási és mosogassák gonoszságink rútságát.
Ha a Péter esete megkeserítette Krisztust: nem kevesebb szomorúságot szerzett a hamis tanúk gonoszsága, és a Kaifás szentenciája. Oly ártatlan és fegyvertelen volt a Krisztus élete, hogy csak kötésképpen sem tudott az ördög olyat sugallni a hamis tanúknak, amiben ellenkezés nem találtatnék. Azért mind a Zsuzsánna vádolói, úgy ezek meghasonlának és egymást hamisíták. Hallottuk (úgymond) tőle: Én elbontom ezt a kézzel csinált templomot, és harmadnapra mást építek kéz nélkül. Igazán hamis tanúk ezek, mivel a Krisztus mondásának mind szavait, mind értelmét elváltoztatták; mert Urunk csak azt mondotta: Oldjátok el ezt a templomot és harmadnap feltámasztom. Ezt pedig a maga testének templomárul mondotta. Azért egy szóval meghamisíthatja vala Krisztus a tanúk hazugságát. De hogy Ádámnak és az ő fiainak mentegetését példájával kárhoztatná, és ami sok csácsogásunkért hallgatásával eleget tenne, semmi mentséget nem kerese, semmi vádolásra nem felele, kin maga is, Kaifás csudálkozék. És látván, hogy semmi szót nem vehet tőle, Istenre kényszeríté, hogy szóljon és mondja meg: Ha ő Krisztus, Isten fia? Tudta jól Krisztus, hogy életében jár ez a kérdés, és halálra ítíltetik, ha meg nem mondja az igazat. Mindazáltal, mivel Istenre kényszeríttetik, hogy az Isten nevének böcsületit szívünkbe oltaná, megfelele és azt mondá: Én vagyok. Mely szóra Kaifás elszaggatá köntösét és felkiálta: Káromló ez! A zsidók sokasága is dühösen kiálták: Halált érdemel! Oh, emberi ítéletek, mely gyakorta megcsalatkoztok, kiváltképpen ahol regnál a gyűlölség. Ki böcsülje ezután az emberek ítíletit, holott a zsidók vénei és tudósi káromlónak, halálra méltónak szentenciázák Krisztust? Nagy vigasztalást vehetnek ebből a hívek, mikor az emberek hamis ítíletivel terheltetnek.
Mihent ezt a hamis szentenciát kimondák, mint a dühös ebek, Krisztusra rohanának a zsidók. És mivel inkább igyekeztek az ő gyalázására, hogysem halálára; inkább tisztességét, hogysem életét akarták fogyatni; számtalan gyalázattal, csúfolással kisebbíték őtet. Szentséges orcáját tenyerekkel és öklökkel kezdék csapdosni: ki nyakon, ki pofon verte, taglotta őtet, és amit siralom nélkül nem mondhatok: némelyek böcsületes szakállát, némelyek üstökét teli marokkal szagatták. Ő pedig orcáját el nem fordította a csapások előtt; sőt szakálla tépők eleibe fordította. Úgy vagyon, a Nazaraeus haját nem kellett illetni: de a mi Sámsonunkat arra vitte Delila szerelme, hogy minden haja, szakálla kitépetnék. Ezek felett az ő tisztaságos ábrázatját, melyre az angyalok kívánva néznek; azt az ábrázatot, melyet látni akarván a próféták, óhajtással kiáltottak: Mutasd meg, Uram orcádat és üdvözülünk: azt (mondok) a böcsületes, szentséges, felséges orcát, ama rút, utálatos zsidók dohos szájoknak tisztátlan torhájával és undokságos nyálaival úgy megtölték, hogy szakállán, bajuszán rútul elnyúlván a sikéres torhák, aláfolyának; és a sok arcul csapások miatt megkékült, megdagadott szent szeme és orcája ki sem látszanék a sok rútságból. És amint a régi, hiteles írásokban olvassuk, azután is oly igen gyűlölték a zsidók Krisztust, hogy mikor nevét hallották, mindenkor reápöktek. Krisztus pedig, megteljesítvén, amit Ézsaiás mondott: el nem fordította orcáját a pökdösőtűl; sőt mint a kemény kőszikla, meg nem mozdult ezeken; meg nem únakodott a szenvedésekben. Oh, napnál és holdnál tisztább orca, mely igen megrútított téged a mi sok tisztátalan vétkünk! Áldott légy, Édes Megváltónk, ki örömest megmocskoltatál a mi tisztulásunkért: örömest gyaláztattál a mi böcsületünkért. Mert ugyanis azért vagyunk mi Isten előtt tisztességben, hogy a te tisztességed böcstelenül gyaláztatott e földön érettünk. Nem akarád, Uram, a te öregbik atyádfiátúl, Mózestűl maradott zsinagógának magtalanságát házasságodba venni, hanem a pogány nemzetekre fordítád szemeidet. Azért ihon, a Mózes törvénye szerént bánik veled a zsinagóga: megpökdös a bírák előtt, hogy tőled való örökös elválásának jelét adja.
Nem elégedék a zsidók kegyetlensége ezekkel a gyalázatokkal: hanem hogy csúfságos tréfával nevelnék a Krisztus pirulását, és őtet bolonddá tennék; mivel Ádám szeme igen megnyílt vala minden vétekre: béfedék a Krisztus szent szemét és orcáját egy rút darab ronggyal: nem úgy, mint a Mózes orcáját, böcsületért; hanem csúfolásért, hogy ne látná, ki üti arcul: és renddel hozzájárulván, ki pofon, ki nyakon, ki testén csapdosták, nagy nevetséggel, undok trágárságok és szidalmas gyalázatok közben azt mondották; hogy ha próféta, mondja meg: Ki csapta őtet arcul? iszonyodtak kiírnia az evangelisták azokat a szidalmazó, rút szókat, melyekkel azt a keserves; gyalázatos játékot elegyítették a zsidók: hanem csak azt írták, hogy sokféle káromlásokat mondottak ellen, melyekre nézve ő maga, Üdvözítőnk, azt kiáltja, hogy emberszámba sem tartatott, hanem féreg volt: emberek csúfa és moslékja volt, és a gaz község lábaival tapodtatott.
Az egész éjszakát ilyen siralmas és keserves csúfolásokkal tölték a zsidók. Az ártatlan Jézus pedig mind ennyi szidalmak, vereségek, tépések, tapodások között egyet sem szólott: hanem amint Izsaiás írja, alattomban alázatosan imádkozott ellenségiért, és minden szenvedésit kedves áldozatul mutatta szent atyjának, váltságunkért. Oh, kegyes Jézus! Oh, édes megváltónk! Áldott légy örökké, hogy bűneink gyalázatit ily sok gyalázatoddal orvoslottad!
Negyedik helye a Krisztus kínjának a Pilátos házánál volt. Mert jó reggel egybegyűlvén a zsidók, elvégezék; hogy halálra adassék Krisztus: és hogy annál kegyetlenb kínokkal öletnék, a pogányok Pilátos kezébe vivék kötözve. Ezt látván Júdás, eszébe vévén, mely nagyot vétett: és visszavetvén a pénzt a papoknak, felakasztá magát. Így bánik az ördög a gonoszokkal. Nagy örömöket, szép reménységeket és hasznokat mutogat, mikor őket csalogatja: de azután szörnyű szorongatásival kétségbe ejti, és nagy isteni káromlással elhiteti vélek, hogy nagyobb az ő bűnök az Isten irgalmánál.
Nézzétek, keresztyének, a ti Uratokat bolond ruhában! Nézzétek, mint csúfoltatik Achistúl Dávid: mint játszanak Sámsonnal a filiszteusok! Ki tudná előszámlálni, mennyi süvöltést, hagyigálást, taszigálást szenvedett ebben a bolond öltözetben az Isten bölcsessége? Az innepre felgyölekezett sokaság csudájára futott, mikor az utcákon bolond ruhában hordozták Üdvözítőnket. Számtalan tréfákat és mardosó játékokat szórtanak reá. Egyszóval úgy bántak véle, mint látjuk, hogy bánnak a sült bolondokkal: ki orrát partogatta, ki taszigálta, ki illetlen tréfákkal csúfolta. Oh, szent Isten, mennyire megaláztad magadat! Így kellett a mi kevélységünket megrontani: így kellett a mi balgatagságunkat észre hozni. Aki magát eszesnek tartja, megbolonduljon, hogy eszes lehessen: mert a világi eszesség balgatagság Isten előtt. Mindnyájan balgatagok valánk Isten előtt: de azért láttatik a mi Megváltónk balgatagnak emberek előtt; hogy mi eszesek lehessünk Isten előtt. Oh, áldott Jézus, a te csúfos ruhád gyalázatjával född be az én rút mezítelenségemet. És ha megbékélék Pilátos Heródessel, a te kisebbséges szenvedéseden, békéltess egybe most is hatalmas malasztoddal minden visszavonó akaratokat. Mi pedig, keresztyének, gyakran emlékezzünk arrúl, amit Szent Pál tanít, hogy csúffá tészi Krisztust, sőt megfeszíti, aki gonoszul él: és minden kísértetek között forgassuk azt elménkben, hogy nem akarunk Krisztus hóhéri és csúfolói lenni.
Hatodik szenvedő helye Krisztusnak ismét a Pilátos palotája volt. Mert mikor visszaküldé őtet Heródes, három keserves szenvedést visele. Elsőt, hogy Barabbásnál alábbvalónak ítílteték. Másikat, hogy vastagon ostoroztaték. Harmadikat, hogy töviskoronával és egyéb csúfolásokkal gyalázódék.
Eszébe vévé Pilátos, hogy gyűlölségből, hamis vádolásokkal akarják Jézust elveszteni a zsidók: azért minden mesterségét arra fordítá, hogy őtet megszabadítsa. Mivel azért az innep tisztességére egy gonosztévőt szokott vala elbocsátani a zsidók kérésére: az észvesztő, gyilkos, lator Barabbás és Krisztus között hagyá hogy választást tegyenek, melyik szabaduljon meg. Bizonyoson remélette Pilátos, hogy senki az elevenek öldöklőjét, a halottak támasztója előtt, nem választja. De megcsalá a reménység, mert a balgatag zsidók Barabbásnak kérék az engedelmet. Oh, mely méltán mondhatta Üdvözítőnk, amit Isten Izsaiás által monda: Ah, balgatag község! Ah, tudatlan zsidóság! Kihez hasonlítottatok engem? És kivel vetettetek fontba? Egy gyilkos latornál, egy észvesztő tolvajnál kevesebbre böcsültetek engem? Oh, édes Üdvözítőnk, most bizony méltán mondhatod, hogy elvetett söpreje vagy az embereknek; mikor egy ilyen alávaló latornál, mint Barabbás, alábbvalónak ítíltetél. Oh, hamis, csalárd világ, mely igen megcsalatol ítíletidben! Mennyiszer megveted és kárhoztatod az Isten szolgáit; előviszed és neveled az ördög cinkosit?! Kicsoda mer ezután zúgolódni azon, hogy mások feljebb böcsültetnek nálánál; látván, hogy az Isten fia Barabbásért hátravettetik? Azt tudjátok-e, keresztyének, hogy csak a zsidók böcsülik ily kevésre Krisztust? Hogy csak ők választják inkább Barabbást, hogysem Krisztust? Adná Isten, úgy volna. De valamennyiszer a világ kedveskedéséért és gyönyörködéséért Isten akaratját megszegjük, annyiszor Istent és az ő tisztességét, mennyországot és az örök dücsőséget hátravetjük és azt kiáltjuk: nem akarom az Istent és az ő országát; nem akarom Krisztust és az ő drága érdemét: hanem ezeknél nagyobbra böcsülöm a világ adományit.
A gyalázatos választás után másodszor és harmadszor is csak heába kiáltá Pilátos; hogy semmi vétket nem talál Krisztusban. Azért más mesterséget gondola, mellyel enyhítse a zsidók szűvét: remélvén, hogy ha igen megvereti Jézust, megesik a kegyetlen zsidók szűve, és nem fogják halálát szomjúhozni. Monda azért a zsidóknak: megveretem és vereséggel megjobbítván, elbocsátom őtet. Oh, kegyetlen szó! Oh, istentelen mondás, mely Krisztus Urunk tisztességét ostorozza! Mit találtál, átkozott bíró, Krisztusban emendálásra, jobbításra valót? Nem volt őbenne semmi vétek: nem volt az ő szavaiban semmi férges. A te gonosz szűvedet emendáljad, mely az emberi félelemért az Istent megbántja. A te elfordult akaratodat emendáljad, mely a zsidóknak kedveskedvén, kárhoztatá, akiben semmi vétek nem találtatott. A te kezedet emendáljad, melyet akármint mossad vízzel, de ki nem szapulod* belőle az ártatlan vért, melyben kezedet mostad.
Megparancsolá azért Pilátos, hogy Jézust megverjék. És ottan minden öltözetit leráncigálák a hóhérok, és annak tisztaságos, szűz, szent testét, ki az egeket csillagokkal, a mezőket virágokkal, az égi madarakat tollakkal öltözteti, merő mezítelen vetkezteték, a mi szemtelenségünk büntetéséért: mert mi, az Istentűl nékünk adatott kegyelemnek öltözetit elvesztvén, utálatos mezítelenségre jutottunk vala: és örökké abban maradtunk volna; ha a Krisztus mezítelensége minket fel nem ruházott és ki nem öltöztetett volna ama rút, mocskos köntösből, melyet a világ nyakunkba vetett vala. Oly nagy szemérmet szerzett ez a mezítelenség Krisztusban, hogy amint tudós szentek írják, midőn a kertben vérrel verítékezett, ennek a mezítelenségnek szégyenleti verte ki a vért minden tagjaiból: mert ha egyebeknek a szemérem orcájára kergeti a vért és ezzel megpirosítja; a Krisztus testén a nagy szemérem minden tagjain általverte szentséges vérét. Hogy azért Ádám atyánknak gyalázatos és szemérmetlen, teljes mezítelenségét béfedezné az ártatlan Jézus: azt mívelé, amit ama jámbor fiak, kik leveték magok ruháját, hogy ezzel béfedeznék atyjok szemérmes testét.
A mezítelen Jézusnak szent kezeit, amaz alacsony kőoszlopnak vaskarikájához kötözték, melyet Rómában láttunk. Ah, mely nagy különbség vagyon e között és a pusztában a zsidók előtt járó oszlop között: Amott az Isten dücsőségénék fényessége a tűz és felhő között tündöklött: de itt az Isten Fiának ártatlan teste szaggattatik, és mint áldozatra adatott báránynak bőre, levonyatik a sok vereségekkel. Merthogy mi Istentűl ne veressünk, az Isten Fia veretik érettünk. És ha mi az ebet szoktuk az oroszlán előtt verni: az Atyaisten mielőttünk a Juda neméből való oroszlánt ostorozza, hogy az ő fájdalmiból megismérjük nyavalyánkat.
Mivel azért Pilátos avégre akarta Krisztust ostoroztatni, hogy rajta megessék szívök a zsidóknak, és halálát ne kívánják: tetétűl fogva talpig, nagy marok tüvises vesszőkkel; ázott istrángokkal és ökörbőr ostorokkal addig elvereté, hogy az ő szentséges vére ugyan tócsával állott; és az ő tisztaságos teste szakadozva hullott a földre. És mivel az egész emberi nemzetben semmi ép nem volt: a Krisztus szent testének is minden részei megsebesíttetének, melyre nézve írja Izsaiás, hogy emberi szín és ábrázat sem volt rajta. Mindazáltal, mint a bárány, mikor nyírik, száját sem tátotta: hanem az ő szemérmes, szűz testének mezítelenségét orcapirulással nézvén, lelkét Atyjához emelvén, azt kiáltotta: Atyám, te tudod egyedül; senki tekívüled nem érti az én orcapirulásomat: és noha szégyennel béfedetett orcám; de azért kész vagyok a vereségek szenvedésére.
Szent Isten, ha megszólalál magos mennyből, mikor a híveket kergeté Szent Pál: miért nem szólasz, mikor Szent Fiadat így rongálják a zsidók? Istennek angyali, ha a babilóniai kemencében sérelem nélkül oltalmazátok a szent ifjakat: miért nem oltalmazzátok most Uratokat? Én vagyok, Uram, aki vétkeztem: én vagyok, aki loptam, tolvajlottam: az én hátam érdemlette ezeket a vereségeket. Ez pedig az ártatlan bárány, a mi fájdalmunkat hordozza; vereséginek kékjei a mi orvosságunk: Istennel való békességünk az ő ostorozása. Oh, áldott vér, mely énérettem földre folytál, tisztítsd meg lelki nyavalyámat! Oh, szentséges test, mely énérettem így ostorozattál, gyógyítsd meg az én gyarlóságimat! Oh, átkozott bűnök, melyekért ennyit kellett szenvedni az ártatlan Krisztusnak, távozzatok el tőlem! Ha az ártatlan Jézust így megverik bűneinkért: vajon kicsoda panaszolkodhatik közülünk, ha mit szenved, gonoszságiért érdemesen?
Mikor fáradtig taglották volna Krisztust, és amint némelyek írják: ötezernél többet ütöttek volna rajta; mikor a kegyetlen hóhérok lábokkal tapodták volna az ő szentséges vérét, melynek egy cseppje elég lett volna az egész világ váltságára: eloldák Krisztust az oszloptúl. De a nagy fájdalmak és vérontások miatt lábai nem bírván, bágyadva a földre dőle és mindaddig szent vérében úsza, míg a kegyetlen hóhérok felrángatván, imígy-amúgy ruháját reá veték. Mivel pedig a Krisztus szerelme telhetetlen volt az érettünk való szenvedésben: nem azt írták az ő oszlopára, amit a Hercules oszlopira: Elég eddig, ne menjünk tovább! Hanem: Tovább menjünk! Mert tovább a nagy oltár, a szent kereszt.
Azért a Krisztus ellenséginek dühössége új és nemcsak gyalázatos, hanem fájdalmas találmányt gondola kínzására. Egybegyűle az egész sereg, mivel azt hallották vala, hogy Krisztus királynak mondotta magát, noha semmi jelensége nem látszott királyságának: játszani akarván véle mint bolondot, nagy nevetségekkel és trágár tréfákkal farsangos királlyá tevék őtet. Mivel pedig a királyok bársonyba szoktak öltözni; koronát és királyi istápot viselni, és az emberek térden állva beszélnek vélek. Elsőben egy régi; rossz, kopott, szakadozott, veres bársonyba öltözteték őtet, hogy a mi jegyesünk, aki Heródesnél feír öltözetben csúfoltatott, Pilátustúl veres köntösben tréfáltatnék. Nincs nehezebb kínja a böcsöletes embernek, mint mikor megcsúfoltatik. Az Izráel fiait Egyiptomban sok nehéz és rabokhoz illendő szolgálattal terhelék: de mind nehezebb volt, hogy csúfolták őket és ezzel keserítették életeket. Ama kegyes próféta, Eliseus, egyéb dolgokban sokat tűrt: de mikor a gyermekek megnevették kopaszságát, megölé érette. Saul és Sámson inkább meg akartak halni, hogysem csúfja lenne ellenséginek. Azért nagy bűn az embercsúfolás, mert a böcsültes ember örömesben szenvedi a testi sebeket, hogysem a csúfolásokat. Krisztus Urunkban pedig annál keservesebb volt a csúfolás, mennél méltatlanb volt feddhetetlensége a csúfolásra. Mert ha mi csúfoltatunk helytelen mondásunkért vagy balgatag cselekedetünkért, künnyebben szenvedhetjük; bizonyoson ismervén, hogy sokféle cselekedetink érdemesek a csúfolásra.
Minekutána bársonyba öltöztették volna a mi királyunkat, a tréfárúl keserves mulatságra menének. Mert hogy a Krisztus királysága korona nélkül ne lenne, új és azelőtt hallatlan kegyetlenséggel; hegyes, kemény és hosszú tövisekből koronát csinálván, azt nyomák nagy erővel szentséges fejébe. Ah, kegyetlen vitézek! Méltán választá Dávid a döghalált, hogysem a hadat: mert vajon mitűl tartóztatja magát a hadi ember, ha töviskoronát nyom a Jézus fejébe? Minemű volt ennek a koronának tövise, sokan láttátok a szent ereklyében. Azért, mivel igen hosszú és vastag volt, mélyen bément az Urunk fejébe, és mint a rostát, úgy meglyuggatván szentséges koponyáját, iszonyú fájdalmat és sűrűn serkedező vérnek folyásit szerzette; úgy, hogy Urunk szent orcáját és nyakát éppen elfogná a vér.
Kegyetlen játék, embertelen tréfa volt ez: mert ha nagy fájdalmat érzünk, mikor egy tövisecske általjárja kemény talpunk bőrét: minémű kínzások voltak, mikor ennyi tövisek szaggatták az Urunk fejét? Mennyi tövis volt a koronában, annyi forrási nyíltak a Krisztus vérének. Oh, ártatlan fő, mit vétettél, hogy ily kemény fájdalmokkal kínoztatol? Az Ábrahám keze, Izsák halálára kinyújtva, kardja felhúzva vala; de egy kos a tövis között szarvának akada és felváltá Izsákot. Ez csak parabola, példa volt, de mond Szent Pál: mert az Istennek igaz haragja miatt veszni kell vala az emberi nemzetnek, ha a töviskoronában kínoztatott Krisztus meg nem mentette volna. Isten átka volt, hogy az eset után a föld töviset nevelt: mert a mi testünkben gonosz vágyódások, kevélységek, fösvénységek és egyéb feslettségek tövisénél egyéb nem nevekedett: De elvévé ezt az átkot az Úr Krisztus, mikor a töviskoronát fejébe tevé: mert a mi gonoszságink tövisét, szenvedése tövisével megtompítá. Az apró madaraknak bátorságos oltalma vagyon a ragadozó ölyvek előtt, ha sűrű tövisbe szaladhatnak: mi is, ha a Krisztus koronájában fészket csinálunk, és annak árnyékában lakunk, minden veszedelmek és kísértetek között, bátorságosok lehetünk. Ah, keresztyén ember, fogd el magadat a gonosz bűnök tövisétűl: mert valamennyiszer vétkezel napjában, annyiszor töviskoronát tész Urad fejébe.
Keresztyének! Jer, fogadjuk a mi jegyesünk tanácsát, és lássuk a békességszerző Salamont koronázva, azzal a koronával, melyet fejébe tett az ő mostohaanyja, a zsinagóga, azon a napon, melyen a keresztfának ágyán, örök jegyesévé fogadott minket! Bezzeg ez a mi jegyesünk; dücsőséggel és tisztességgel, az ő jóakaratjának pajzsával koronázott minket. De látván, hogy az eszeveszett háládatlanság nem gondol ezekkel a koronákkal, hanem a világi gyönyörűségek rózsakoronáját áhítja, és a kevélység koronája alatt a földi dücsőségekkel részegedik; nem tén rózsakoszorút maga fejébe: hanem töviskoronát választa; hogy a mi kevélységünket magában ostorozza; hogy a mennyei koronát nékünk érdemelje; hogy e világi keserűségek és sanyarúságok koronájának viselésére szívünket vastagítsa, mert senki a dücsőségnek koronájára nem jut, aki töviskoronát nem visel Krisztussal e földön. Ez az oka, hogy a régi keresztyén vitézek megölették inkább magokat, hogysem a római hadak mustrájában rózsakoszorút tennének fejekbe: azt kiáltván, hogy akinek Ura tövissel koronáztatott, nem méltó, hogy rózsakoronát viseljen, és amint Szent Bernárd írja: nem illik, hogy a tövises fő alatt kínyes tagok légyenek. És mivel oly hatalmas a Krisztus tövisének gyakor emlékezeti, hogy ezzel künnyen kigyökereztetik a bűnök tövise, a kísértetek lyuggatása és a világi szorgalmatosságok sértegetése, mely megfojtja a mennyei magot: azért rendelte Szent Péter, és először példájával, azután az egész anyaszentegyház szokásával erősítette, hogy minden egyházi ember, a Krisztus koronájának emlékezetire, pilist* viseljen tetején.
Oh, én lelkemnek váltsága; én üdvösségemnek reménysége: Méltó, hogy mind a mennyei szentek, mind a földi fejedelmek szent lábaidhoz vessék koronájokat, mivel te miérettünk töviskoronát viseltél. Méltó, hogy ha Mózes a csipketövisben megismérte az egyiptomi fogságnak szabadítóját; mi is ebben a töviskoronában megismérjük váltságodnak nagy voltát. Mikor a régiek rabot vagy szolgát eladtak, koronázva adták el. Mikor nagy áldozatokkal engesztelték a pogány isteneket, megkoronázták és koszorúkkal fűzték szarvokat a tulkoknak, kosoknak. Mivel azért az Úr Krisztus szolgai ábrázatban adatik váltságunkért, és áldoztatik üdvösségünkért: méltó, hogy korona adassék fejébe. Nem csuda, ha a fák között a tövis választatott királyságra, mivel ezzel koronáztatott az Isten fia.
A koronához királyi pálca kívántatott. És minthogy a világi fejedelemségnek töredelmes romlósága a Szentírásban üres nádnak neveztetik: a Krisztus kezébe is, királyi pálca gyanánt, nádat adának, mellyel ütögették szent fejét, hogy a töviskoronát mélyebben fejéhez szegezzék. És a több sok csúfolások között hihető, hogy azt is mondották: Mint a nád üres és nincs völgye; úgy a te fejed ész nélkül vagyon, hogy királynak mondod magadat. Országod is olyan, mint a nád, melynek sem ételre való gyümölcse, sem épületre való erőssége nincsen. Oh, édes Üdvözítőnk! Az én lelkem hajlandó, mint a nád: akármely kísértetek szelétűl tétova ragadtatik; akármely nyomorúságok alatt egyberomlik*: üres, valamíg teveled nem teljes: gyümölcstelen, mert tekéletes erkölcsökkel nem bévelkedik: csak levele vagyon, mert csak szóval tisztel téged. Ne utáld meg, Uram, sőt vedd szent kezedbe ezt az üres, töredékeny nádat, hogy megtöltsed és erősítsed a te szent lelked teljességével.
Az újonnan koronázott királyt üdvözleni és ajándékozni szoktuk. Hogy azért semmi csúfolás hátra ne maradna, térdet hajtván Krisztus előtt a hóhérok, nagy nevetséggel kiáltották: Üdvöz légy, zsidók királya! És ajándék gyanánt szent orcájára undok torhákat pökdöstek. Ah, ki sokan vannak, kik most is csúfolják a Krisztus Királyságát, és egyfelől térdet hajtván, másfelől Krisztusra pöknek: nyelvekkel uroknak és atyjoknak kiáltják; de félelmét és tiszteletit félretészik. Szóval vallják, de cselekedettel tagadják őtet. Testekkel a templomban térden állanak, de szívökkel fertelmes bűnökben gyönyörködnek. Meghajtják térdeket, de meg nem alázzák kevélységeket.
Azt gondolta Pilátos, hogy ha Krisztusnak iszonyú verésekkel és csapásokkal változott ábrázatját látják a kegyetlen zsidók, megesik szívök. Azért úgy, amint töviskoronával szent feje általlyuggatott, haja, szakálla vérbe fagyott, orcája pökdösésekkel rútított vala; kivivé őtet a zsidók eleibe, és felemelvén a bársonyrongyot, vérbe fagyott testét megmutatá, mondván: Ihon az ember, melyben látjátok, hogy emberi ábrázat nincsen; és talán meg sem ismernétek, ha tőlem nem hallanátok. Azért jusson eszetekbe, hogy ez is ember, mint ti, és elégedjetek ennyi szenvedésivel. Ha magát Istennek mondotta, eszébe vette a sok nyomorúságokból, hogy ember. Ha magát királynak hirdette, ím, látjátok, mely csúfos és gyalázatos koronája vagyon királyságának. Oh, felséges Atyaisten! Ha a zsidók azt kiálták, hogy csak reá sem nézhetnek Krisztusra: tekints te szerelmes fiad orcájára! Ha mi vétkezünk: ihon az ember, ki minden akaratodat megteljesítette. Ha mi háládatlanok vagyunk: ihon az ember, aki meghálálja minden jótéteményidet. Oh, én édes Üdvözítőm, nem panaszolkodhatom, mint ama kórbeteg, hogy emberem nincsen, aki nyavalyámból kisegítsen. Mert te segítő kezedet és hatalmadat nyújtod nyavalyáimban, és hogy felemelj esetimből, emberi ábrázatnak szépségéből kiöltöztél.
Semmit nem használa a Pilátos mestersége: mert annál inkább kiáltának a zsidók, hogy felfeszítsék Krisztust, és ha ezt elbocsátja, nem lészen barátja császárnak. Az ördög pedig; látván Krisztusnak csudálatos szelídségét és győzhetetlen tűrését, ennyi sok fájdalmak és gyalázatok között: gyanakodni kezde, hogy ez a Messiás, kinek halála a poklot elrontja. Azért rettentő látásokkal arra vivé Pilátos feleségét, hogy urának azt izenné: Nincs semmi dolgod azzal az igazzal. Csudálatos az emberi háládatlanság. Nem kell kételkedni, hogy a zsidók közül, kik a Krisztus szenvedését nézték, sokan sok jót vettek Krisztus Urunktúl; sokan az ő tanítását hallgatták; csudatételit látták; sőt magok hasznával érzették: mindazáltal senki nem találkozott mentegetője és vigasztalója. Senki nem lén, aki előállana és ártatlanságának bizonyságot tenne, noha ez oly nyilván volt, hogy Júdás, az ő árulója; Pilátos, az ő kárhoztatója; az ördög, az ő ellenkezője, a római századossal együtt: justusnak, igaznak, ártatlannak kiáltották őtet.
Haszontalan lén a Pilátos feleségének intése, mert Pilátos, emberi félelemtűl és kedveskedéstűl viseltetvén, inkább akará, hogy elfogyjon a Krisztus élete; hogysem ő kiessék ura kedvéből és tisztiből. Azért székiben ülvén, rútul bémocskolt lelkének mosdatlanságátúl nem iszonyodván, kezét mosogatja a zsidók előtt, mondván: Ártatlan vagyok ennek az igaznak vérétűl. Ti lássátok! Felkiáltának a zsidók: Mirajtunk és fiainkon légyen az ő vére! Büntetést kérének fejekre és bűnhődnek minden keresztyén országok szegeletiben; mint rabok, és utálatos vérárulók. Oh, dücsőséges szent vér, szállj mireánk, és minden maradékinkra: de nem úgy, mint a zsidókra, hogy bosszút állj, hanem hogy mosogass, tisztogass és megszentelj minket.
Pilátos azért szentenciát monda: hogy a zsidók kívánsága és akaratja szerént légyen a Krisztus feszítése. Nagyobb és hathatósb szókkal nem jelenthették az evangélisták a hamis bírónak istentelenségét, mint mikor azt írták, hogy Jézust vádolójának akaratjára hagyta. Nem szabad a bírónak a vádolt ember büntetését ellensége kedvére hagyni: mert az igazságszolgáltatásban mértékletesség kívántatik; bosszúűzés nem szenvedtetik. Nem szabad senkit abból ítílni, amit ellene mondanak, hanem amit hiteles bizonyságokkal fejére raknak. Nem szabad halálos szentenciát mondani, melyben oka nem adatik a kárhoztatásnak. De mivel Pilátos egyéb okát nem adhatá Krisztus halálának, hanem hogy irigységből vádoltatott, félelemből szentenciáztatott: inkább hallgatással múlatja, hogysem okát mondja kárhoztatásának. Önnönmaga Pilátos egynéhányszor mondotta, hogy semmi vétket nem talált Krisztusban: de a császár félelmétűl és a zsidók nyelvének fenyegetésétűl, kiragadtaték az igazságból.
Bírák, bírák! Valahol a félelem és reménység regnál*; ott az igazság nem regnál. Nábotot halálra ítílik a hamis bírák, hogy Jezabelnek kedvét találnák. Zsuzsánnát kárhoztaták a lator vének, hogy feslettségeket végbe nem viheték. Krisztust halálra ítíli Pilátos, hogy császár haragját elkerülje, a zsidók barátságát megtartsa. Így szokott lenni: valamely bíró örül az ajándéknak és félelemtűl viseltetik, igazat nem ítílhet. Nem kell azért a bírónak azzal gondolni, mit mondanak őfelőle az emberek, hanem azt kell szeme előtt viselni: mint lészen Isten előtt ítíleti. Mert a szók csak rettentenek, de a hamis ítílet elkárhoztat. És soha egy mártír sem lett volna, ha az emberek ítíletire és szavára függesztették volna a szentek az ő életek kormányát.
Te pedig, ártatlan Jézus, ki halálra szentenciáztattál*, hogy az én lelkem életét megtartanád, oltalmazz engem az örök halálnak érdemlett szentenciájátúl, a te érdemetlen kárhoztatásoddal. És ha te énérettem a zsidók akaratjára hagyattál; adjad, hogy én is teéretted, a te szent akaratodra hagyjam magamat. Nem kívánom, Uram, hogy szájamra bocsáss és az én akaratom szerént cselekedjél; mert a veszendőket szoktad zabola nélkül jártatni: hanem azon könyörgök, hogy a te szent akaratod teljesedjék bennem, az én tulajdon akaratom ellen is.
Mikor a kegyes Jézus hallotta volna a kegyetlen Pilátos szentenciáját, nagy csendességgel és csudálatos szeretettel atyjához emelvén lelkét, felkiálta: Atyám, mivel egyéb áldozatokkal nem engeszteltetel, hanem azért szabtad hozzám ezt a testet, hogy áldoztassék: ihon, én Istenem, kész vagyok; teljes akarattal mégyek a kereszt oltalmára. És ezzel a jóakarattal, a Krisztus testének bémutatásával, írja Szent Pál, hogy megszenteltettünk.
Hetedik és utolsó helye Krisztus szenvedésének a Kálvária-hegy volt. Mihent kimondá Pilátos a szentenciát, a zsidók, mivel inkább kívánták a Krisztus halálát, hogysem a magok életét; és abban helyheztették országok megtartását, ha Krisztus életét elfogyathatják: nagy örömmel és tapsolással megköszönék a szentenciát és kegyetlen dühösséggel ragadván Krisztust, sok döfölések és pökdösések között leráncigálák róla azt a bársonyköntöst, melyben csúfoltatott vala. Amely selyemöltözetet a Heródes és Pilátos udvarában Krisztusra adtak, ugyanottan hagyá: tanítván, hogy mikor halálhoz közelgetünk, a világnak hagyjuk, ami a világé, és ne találtassék rajtunk más ember ruhája, mert jaj annak a léleknek, mely más ember marháját házában hagyja! Ebben pedig, a bársonyruhának levonásában, megújulának a Krisztus sebei és vérontási: mert a fejébe nyomatott töviskorona megmozdíttaték, és ki beljebb nyomaték fejébe a tövis közül, ki ugyan fejében törék. A sok vereségekkel sebesíttetett tagjai, a keményedett vérrel ruhájához ragadtak vala: azért minden sebek megújulának a vetkeződésben.
Minekutána a maga ruhájába öltöztették Krisztust, miképpen Izsáknak hátára adák a nyaláb fát, melyen égő áldozatul kellett emésztetni: úgy Krisztusnak vállára adák azt a nagy, nehéz, hosszú keresztet, melyen kellett áldoztatni; hogy a sok vereség, vérontás és nyughatatlanság miatt elerőtlenedett teste ezzel is terheltetnék. Sokkal nagyobb lelki vidámsággal, hogysem Szent András, megölelé, csókolá és üdvözlé Krisztus a keresztet tudván, hogy ez a Dávid kulcsa, melynek súlyát vállára kellett venni, ha meg akarta nyitni mennyországot, mely egy fakulccsal bészegeztetett vala Ádám atyánktúl. Ez ama fejedelemségnek királyi pálcája, melyet Izsaiás a Krisztus vállán látott: ez ama királyi szék, melyből kellett uralkodni a Messiásnak: ez az igaz Messiás zászlója, mely alatt kellett vitézkedni minden szenteknek.
Vállára vevé Krisztus nagy kedvvel a szent keresztet; miképpen Jákob, keresztül tévén kezeit megáldá a József fiait: úgy Urunk is áldomást vete a felemelt kereszttel híveire, hogy a kereszt zászlója alatt, kereszt által vennének minden sacramentomokat*, valakik a kereszttűl keresztyén nevet vettek. És miképpen a Jákob kereszti alatt Manassestűl elvéteték és Efraimnak adaték az első méltóság: úgy a Krisztus kereszti alatt, az istentelen zsidók méltósága a keresztyénekre szálla.
Ki tudná megmondani, mely nagy fájdalmakat érzett a mi Urunk, mikor vereségekkel sebesíttetett vállán ily nehéz terhet kellett vinni? Mikor a nagy, hosszú keresztnek földön hurcolt vége minden kőben megütközvén, és ottan-ottan a töviskoronában akadván, beljebb verte és újította sebeit; mennyiszer tántorította, mennyiszer ejtette térdére és orcájára Krisztust a nehéz gerenda; mennyiszer döfölték, rívogatták, taszigálták, kötélen hurcolták az ő fáradott és szakaszkodott testét a hóhérok, hogy elébb indítanák? Krisztus Urunk pedig, két lator között, úgy, hogy előtte is, utána is egy lator járna, mintha ezek feje lett volna; sok kiáltások és rágalmazások között, nagy orcapirulással, nagy alélva csak alig léphetvén, öntözte szent vérével Jeruzsálem utcáit. Végre látván a zsidók, hogy jártányi ereje sincsen, nemhogy terhet viselhetne; nem azért, hogy künnyebbítnék terhét, hanem hogy siettetnék feszítését; erővel, hatalommal kényszeríték Simon Cyrenaeust, a Sándor és Rufinus apját, hogy utána vinné a keresztet. Ah, ki sokan örömest mennek Krisztus után a mennyegzőbe vagy a Zachaeus lakodalmába! Ah, ki sokan jó kedvvel eszik a lépes mézet a tanítványokkal! De jaj, ki kevesen vannak, kik a Krisztus keresztit és gyalázatos szenvedésit jókedvvel vállalják! Előttünk mégyen a mi Urunk; a súlyos keresztet hátán viseli, és azt kiáltja, hogy aki véle akar uralkodni, vegye fel a maga keresztjét és kövesse őtet.
Keresztyének! Jóakarat kívántatik a Krisztus szolgálatjához, mert az Isten házában nem úgy szolgálnak, mint a rabok, kedvetlenül és zúgolódással; sem úgy, mint a béresek, fizetésért és világi haszonért: hanem mint a kedves fiak, örömmel és csak Isten kedvéért. Kívántatik az is, hogy a magunk keresztjét viseljük, nem a másét, mint ez a Cyrenaeus. Mert nem elég a keresztet nézni, a sanyarú életet prédikállani vagy egyebeknek parancsolni; azaz csak abban fáradni, hogy egyebeknek keresztet készítsünk: hanem a magunk életét szentül kell rendelni és a világi sanyarú galibákat* örömmel kell viselni. Végezetre kívántatik, hogy Krisztust kövessük a keresztviselésben, és ha az ő szentséges teste mindenestül keresztre feszíttetett és holtig ott maradott; a mi gonoszságunk is mindenestül megfeszíttessék és megölessék!
De igen vélte: találkozik, aki úgy ne viselje, mint Simon, a Krisztus keresztjét, mert nagyobb része a világnak ellensége a Krisztus keresztinek: kinek hasok istenek és gyalázatos erkölcs dühösségek. Nem úgy, keresztyének, nem úgy! Menjünk ki mi is Krisztussal a Kálváriára, részesüljünk az ő keresztinek sanyarúságiban: megszán minket és megvígasztal, mint amaz ájtatos asszonyokat, kik mikor őtet siratnák, elfeledkezvén maga sok nyavalyáirúl, azt hagyá nékik, hogy ne sirassák őtet. Nem tiltja a sírást, hanem megtanít min kell sírnunk, mikor a Krisztus szenvedését látjuk. Engem, úgymond, ne sirassatok: hanem ha engem akartok vigasztalni, sirassátok a magatok bűneit, mert legnagyobb terhem, mely alatt földre esem, a ti bűnötök, oka szenvedésemnek a ti álnokságtok. Meggondoljátok azért, hogy ha énbennem, aki nyers és gyümölcsöző, szép, zöld fa vagyok, akiben semmi aszúság és fogyatkozás nem találtatott, ily keservesen ostorozza Isten a ti bűnötöket: mint lészen dolga az aszú fának, melyben a szeretet gyökere megszáradott; az igazság levele elhullott; a tekéletes életnek minden gyümölcse megrothadott? Ha a mások bűnéért ily sanyarún ostoroz Isten engemet: mit kell annak szenvedni, aki maga vétkeivel terhes? Ha így bánik Isten szerelmes fiával: mit fog mívelni az áruló szolgával? Oh, én kemény szűvem, ha bűneid siralmára nem indít a te Urad sok kínja, indítson ottan azoknak félelme, melyeket szenvedned kell gonoszságidért, ha idején ki nem térsz ezekből.
Immár tehozzád jutottunk, oh, áldott Kálvária: mely noha annak előtte gonosztévők kínjára rendeltettél és veszendők mészárszéke voltál; noha a sok büdös testek miatt, melyek az akasztófákrúl és keresztekrűl leszakadoztak, iszonyatos voltál: de minekutána a te ganéjodat illeté az ártatlan Jób, a Krisztus Jézus templommá változtál, és az egész világrúl nagy fáradságokkal, sok veszedelmeken, sereggel mennek a te szentségedet látni az igaz keresztyének. Nincs semmi büdösség immár benned; sőt temjénnel illatoztatol: nem gonosztévő latrok, hanem Istennek kedves szolgái laknak rajtad: senkit meg nem ölnek, de sokat örök életre elevenítenek benned.
Mikor azért erre az ördöggel való utolsó bajvívásnak mezejére érkezék nagy fáradva Krisztus, mindjárt eszébe juta, hogy azon a hegyen temettetett az első Ádám; azon a hegyen bűnhődtek a gonosztévők: és nagy szeretettel bémutatá kész voltát szent Atyjának, hogy Pelicanus* módjára, vére öntözésével éleszteni akarja az Ádámban elesett emberi nemzetet. Ugyanis azért akara Krisztus a gonosztévők teste között szenvedni, hogy mint az Elizeus teste, a holt tetemeket illetvén, életre hozá: úgy a Krisztus testének erejével, a bűnösök elevenednének.
Szokás volt, hogy a halálra ítílt embernek jó italt adtak erő és bátorság szerzésért, melyrűl emlékezet vagyon Ámos prófétánál. Azért Krisztus Urunkat is jó illatú drága itallal kínálák, de el nem vevé. Kin a hóhérok bosszankodván, mivel jó italt nem akara, epét elegyítének az italba, és azzal kínálák: melyet megkóstola. Oh, áldott Jézus! Mely drágán esik néked a mi torkosságunk! Mi ettük a vadszőlőt és a te fogad vásik belé: a mi bűneink epéje keserítette a te szent szájadat, mikor a zsidók szőlejének epéjét megkóstolád. Légyen, Uram a te epéd emlékezése az én torkosságom zabolája. És ha Tóbiás halának epéje testi szemet világosított: a te italod epéje nyissa fel lelki szemeinket, hogy értsük, minémű italt érdemlett a mi szájunk, és ennek isméretivel torkosságunkat zabolázzuk.
Mivel az emberi nemzetnek örök veszedelemtűl megtartója nem borral, mint Noé, hanem hozzánk való szerelmének nagy voltával megrészegedett vala: mezítelen vetkőződék, hogy az első Ádám gyalázatos mezítelenségét béfödözné. Mert a kegyetlen hóhérok iszonyú fájdalmakkal leráncigálák szent testéhez fagyott véres ruháját, megmozgatván ezzel a keserves koronának hegyes tövisét, és noha minden fájdalmaknál nehezebben esett a mezítelenségnek szemérme, de a mi lelki mezítelenségünk gyalázatját inkább érzette, hogysem a maga kisebbségét. Nem elégedék azzal Krisztus, hogy kiöltözék maga akaratjából, és teljességgel Atyja kedvére hagyá akaratját: hanem a Kálvária-hegyen, szűz, szent testét is mezítelen feszítteté keresztfára. Tanítani akarván, hogy valaki a Krisztus keresztit a szent szerzetekben viseli; először maga akaratjából kiöltözzék: azután külső javaitúl üresedjék. Dávid, Isten előtt mezítelen énekle: Izsaiás Jeruzsálemben mezítelen prédikála, Saul addig prófétála az Isten szolgái között, míg mezítelen marada: mihent köntösét felvevé, ottan megüresedék a prófétálás lelkétűl, és azután gonoszul vesze. Jaj tehát azoknak, kik a mezítelen Krisztus után indulván, ismét felöltöznek a világ culájába.
Eljövén az üdő, melyben ki kellett nyomni az igaz szőlőt a kereszt satuján: a földre döjtött keresztre hanyattá fekteték a mezítelen Jézust, és miképpen Ádám kinyújtá kezét a tilalmas gyümölcs lopására: úgy a mi váltságunk a keresztnek oltárára terjeszté szent kezeit; és mint Izsák a rakás fa tetején, nagy engedelemmel nyakára várta atyja vágását: úgy az ártatlan Krisztus szelíd és engedelmes szűvel, minden idegenség nélkül várta a hóhérok szegezését. Ragadván azért a kegyetlen hóhérok bal kezét, mely szűvéhez közelebb vala, temérdek vasszeggel, nagy öreg pöröly* ütésivel a fához szegezék. Oh, felséges Atyaisten! Oh, végetlen bölcsességű szent Isten! Ha a Salamon templomában nem akarád, hogy pöröllyel illetnének csak egy követ is: mi dolog; hogy a szentlélektűl építtetett templom, ily kegyetlen pörölyözéseket szenved? Ragadák a több hóhérok jobb kezét Krisztusnak, és mind azt, mind a két lábát általlyuggaták és szaggaták temérdek vasszegekkel. Annak okáért, miképpen a világ kezdetin a földi paradicsom, négy igen szép és bévséges forrással nedvesíttetett és gyümölcsössé tétetett: úgy a mi édes Üdvözítőnk négy mélységes sebeiből, lelkünk mosogatására és gyümölcsözésére négy bévséges, de véres kútfejek áradának. Oh, áldott Jézus! Mely méltán mondatol fájdalmak emberének! Mivel ennél nagyobb fájdalmak nem lehetnek, mint mikor a kezek és lábak sűrűséges inai és apró csontocskái megszaggattatnak és egyberontatnak; melyre nézve minden fájdalmi között leginkább azt emlegeti Krisztus, hogy kezeit, lábait általlyuggatták, és annyira kicsigázták* tagjait, hogy megszámlálhatták minden csontjait. Valaki nem hiszi, mely nagy kín és fájdalom a kezek és lábak szegezése, künnyen eszébe veheti, ha történetből egy tőhegy mégyen körme alá. Oh, dücsőséges kezek, melyek az eget, földet alkották! Oh, áldott lábak, melyek előtt a halál és ördög elfutamodnak! Micsoda szegek, micsoda sebek ezek, melyek titeket szaggattak? Az én kezeim gonoszsági, az én indulatim álnoksági szerzették ezeket a fájdalmakat. Oh, felséges Atyaisten! Nézz ezekre a te szent fiad sebeire és fájdalmira, melyeket az én bűneim orvoslásáért szenvedett! Fogadd kegyelmesen ezt az áldozatot: és ennek érdeméért bocsásd meg sok gonoszságimat!
Ilyen kegyetlenül keresztfához szegezvén Jézust, hogy bételjesednék a próféták jövendölése; két gonosztévő lator között, mintha ezeknek elöljáró kapitánya lett volna, felemelék, azaz feltámaszták a Jákob lajtorjáját, melyen mennyországba hághassunk: kimutaták az áldott fát, melyen igazság szolgáltatik: felállaták amaz érckígyót, mely nem a testi sebeket gyógyítja, hanem a pokolbéli kígyók mérgét oltja és a lelki sebeket orvosolja: felemelék a Noé bárkáját, melyben a bűnök özönvizétűl megoltalmaztatunk: megmutaták a Dávid kulcsát, mellyel az egek kapui megnyittatnak: az Úr Krisztus zászlóját megereszték, mely által diadalmason vitézkedjünk: végezetre, Isten eleibe emelék az aratás zsengéjének marok búzáját, mely a világ éhségét elvenné.
Mikor a nehéz keresztfának végét aláereszték a mélyen ásott verembe, iszonyúképpen megrokkana a Krisztus szent teste, és a szegek helyei nagyobbulván, megújíták a fájdalmakat. Oh, dücsőséges Jézus! Oh, én lelkem szeretője! Mely nagy változást látok benned! Akinek mennyországban angyalok udvarolnak, akit e földön a szent apostolok tisztelnek, most a Kálvárián latrok között függesz! A bűnösök helyén, bűnösök között, bűnösök kínjával gyaláztatol! Elvesztéd életedet, hogy mi éljünk: elvesztéd emberek előtt tisztességedet, hogy megnyerjed Isten előtt böcsületünket. Oh, áldott kereszt! Azelőtt gyalázatos voltál, latrok vállán hordoztattál: de azolta, hogy a Krisztus testét illetéd, királyok koronáján és minden szentek homlokán fényeskedel. Igazán te vagy ama drága fa, melynek magassága felséges, levele szépséges, gyümölcse édességes: mert tebenned minden ember eledelt talál: ágaidon az égi madarak fészke lehet: árnyékod alatt minden hévségben és égiháborúban oltalom találtatik. Oh, keresztfára magasztaltatott, áldott Jézus! Mivel azt fogadád, hogy mindeneket hozzád vonszasz, mikor felemeltetél a földtűl: vond hozzád a mi akaratunkat, hogy kiálthassuk Szent Pállal: Én is Krisztussal megfeszültem, a világi kívánságoknak.
Úgy bánék Pilátos Krisztussal, mint a világ szokott cselekedni: mely, ha tisztességeket ád is, de keresztekkel terheli. Pilátos a keresztfára feszített Krisztus feje felibe zsidóul, görögül, deákul tisztességes titulust függeszte: Názáretbeli Jézus, zsidók királya. És noha a papi fejedelmek könyörgöttek, hogy ne nevezze Krisztust zsidók királyának, hanem hogy ő zsidók királyának mondotta magát: de semmit nem merének, mert Isten akaratja volt, hogy a Krisztus királyságát a pogány fejedelmek hirdessék.
A keresztfa alatt a Krisztus felső ruháját négy darabra metélék és magok között feloszták a hóhérok. Belső köntösére pedig, melyen varrás nem volt, sorsot vetének, hogy bételjesednék a Szent Dávid próféciája*. A keresztfa mellett nagy sokaság állott, a papi fejedelmekkel egyetemben: ezek fejeket tekergetvén, sok átkozódással, káromlással, nevetéssel csúfolták a megfeszült Jézust. Némelyek azt mondották: Nosza, most mutasd meg hatalmas erődet! Ha igazak és nem szemfényvesztések voltak csudatételid, szállj alá a keresztfárúl, gyógyítsd meg sebeidet! Most látszik, mely hívságos dicsekedés volt, hogy harmadnap megépíted a templomot; mivel magad testét sem tudod megmenteni a keserves kínoktúl! Ha Isten fia vagy, ha Izráel királya vagy: lássuk tehetségedet és hatalmadat! Egyszóval, hogy a Krisztus tisztességét, szavának hitelét, csudatételinek böcsületit földhöz vernék, semmi szitkot és gyalázatot el nem hagytak, hanem arra fordították mesterségeket, hogy a Krisztus tanítása hiúságnak, csudatétele szemfényvesztő tettetésnek ítíltessék, a keresztfán való szenvedésből.
Nincs oly cégéres lator, nincs oly gonosztévő gyilkos, nincs oly halálos ellenség, kin az emberek ne szánakodjanak, mikor utolsó kínját és halálát nézik. Mert a természet hozta, hogy ellenségink halálán is megszomorodunk. Azért Szent Dávid keservesen siratá Saul halálát, noha tudta, hogy éjjel-nappal életét szomjúhozta. Julius császár, látván Pompejusnak holttestét, sok könnyhullatásokkal kesergé ellenségét. Csak egyedül Krisztus, aki igazán mondja, hogy mindnyájan, akik látták, szidalmazták, tréfálták, fejek mozgatásával csúfolták őtet. De addig mozgatták fejeket a zsidók, hogy elszédülének, és miképpen az első gyilkos Káin, reszketeges fejű és félelmes bujdosó lén e földön: úgy ők is, a Krisztus halála után, rettegők és tétova bujdosók a mai napig.
Te pedig, oh, áldott Jézus, dicsírtessél mindörökké; hogy sem az ördög kísztetésére le nem ereszkedél a templom oromzatjárúl; sem a zsidók szidalmára és csúfolására le nem szállál a keresztfárúl; félben nem hagyád váltságunkat: hanem hogy bételjesítenéd a próféciákat; hogy meggyőznéd az ördögöket; hogy megölnéd haláloddal a halált; hogy megváltanád a bűnösöket: állhatatoson, halálig a keresztfán maradál. És ezzel példát adál, hogy aki veled akar uralkodni, senki szavára és csúfolására le ne szálljon a szent szerzetnek és keresztyéni tekéletességnek keresztirűl.
Ily sok kisebbségekre és gyalázatos szidalmazásokra egyet sem szólott az ártatlan bárány. Mert noha a keresztfán hétszer szólott és oly csudálatos szentségekkel tündöklő igéket szólott, melyek magok szerént egész prédikációt kívánnak: de maga mentségére, rágalmazóinak torkolására semmit nem szólott: hanem amint testének fájdalmas kínját, úgy böcsületinek kisebbítő szidalmazását hallgatással tűrte, csendes elmével viselte.
Ezeket a Krisztus kínjainak iszonyúságit és az Isten fiának keserves szenvedésit nem tűrheték tovább az egek, és minthogy nem vala, ki béfedné Urunk mezítelenségét vagy gyászolná halálát, miképpen a jámbor szolgák, urok halálán fényes ruhájokat elhagyigálják és szomorú feketébe öltöznek: úgy a nap és hold, az égi csillagokkal egyetemben megvonák fényességeket, és az egész földet szörnyű setétségbe öltöztetvén, béfedezék a Krisztus mezítelen testét. Ugyanis, ha az Izráel fiainak sanyargatásáért kiterjesztvén Mózes az ő kezeit, három napestig iszonyú setétséget bocsátott Egyiptusra: méltó volt, hogy mikor az Isten fia szent kezeit a magas keresztfán kiterjesztette, hat órátúl fogva kilenc óráig, az egész világ setétségben hagyaték. És ha meghosszabbodék a nap, mikor Isten előtt kedves bajvívását végbevivé Józsué, méltó volt, hogy a Krisztus szenvedésekor megrövidülne a nap, és üdő előtt bésetétednék; hogy a kegyetlen zsidóktúl tovább ne kínoztatnék az élő Isten. Te pedig, oh én lelkem, mit gondolsz ilyenkor? Siratják és gyászolják Krisztust az egek, noha nem őérettek szenvedett; nem az ő váltságokért áldoztatott. Te pedig, akinek bűneiért kínoztatik, akinek váltságáért feszíttetik, nem siránkozol-é? Ha a Krisztus szent testének szakadási, ha az ő keserves kínjainak sokasági könnyhullatásra nem indítanak és gyászba nem öltöztetnek téged: mint reményled az ő váltságában és feltámadásának örömében részedet?
Keresztyének! Természetünk hozta, hogy mikor kedvesünk meghal, annak utolsó szavait és cselekedetit mélyen elménkbe oltjuk. Méltó azért, hogy a mi lelkünk szeretőjének utolsó cselekedetit megtekintsük, és ha az ő életének példájából minden tekéletes életre tanúságot vettünk: az ő halálából a mesterségeknek mesterségét, a jó kimúlásnak módját, igazán megtanuljuk. Tudván azért Krisztus, hogy éppen megteljesítette, valamit isteni rendelésből a próféták jövendöllöttek; látván, hogy az ő szent Atyjának haragja megenyhődött; hogy az ördög meggyőzetett; hogy a világ váltságának ára teljesen megfizettetett: megkóstolván a spongyában és izsópban néki nyújtatott ecetet, nagyon felkiálta. Micsoda kiáltás volt ez, megmagyarázza Szent Pál: Erős kiáltással, úgymond, és keserves sírásokkal könyörge az ő szent Atyjának; és azután fejét lehajtván, kibocsátá lelkét: hogy mint a Noé bárkájából kibocsátott galamb, hírt hozna és jelt adna az Istennel való békességrűl és a harag özönének szűnésérűl.
Mi dolog ez, Édes Üdvözítőm? Sírva, kiáltva, imádkozva, fejed hajtva adod ki lelkedet? Oh, végetlen szeretet! Oh, böcsülhetetlen kegyelmesség! Nem sirattad, Uram, nem sirattad magadat, hanem az én sok bűneimet. Nem kesergetted kínszenvedésidet, hanem az én gonoszságimat. És mivel születésedben nem volt bölcsőd; életedben nem volt házad; halálod óráján sincsen inged: hanem ágyad a kemény keresztfa: vánkosid a vasszegek: superlátod az egek. Semmi kedvet, semmi künnyebbséget nem kerestél testednek: hanem csak Istenhez kiáltottál, csak könyörgöttél; és fejedet meghajtván, igaz engedelmességgel az Isten akaratjára kibocsátád lelkedet. Ezt kell a keresztyén embernek halála óráján követni; nem a test kedvét keresni; nem a világon kapdosni, hanem Istenhez kell folyamni: bűnünk bocsánatját sírással tőle kérni: az ő szent akaratjához mindeneket alkalmaztatni.
Oh, én kemény szűvem! Mikor epedsz meg bánatodban, ha akkor nem bánkódol, mikor a te Istened meghal éretted? Nézd, oh, én lelkem, a te Megváltód holttestét a keresztfán! Látod-e, mint béestek szent szemei; megkékültek szent orcái; megmerevedtek hideg tetemi; megfeketedtek szent tagjai; lábbal tapodtatik földre folyt szent vére? Folyjatok én szemeim könnyhullatási, ha vérrel folynak a Krisztus sebeinek forrási! Szerelmes Uram, Édes Megváltóm; a te szent halálod oltalmazzon engem az örök haláltúl.
Ha urunknak világra jövetelét látván a mennyei angyalok mindnyájan alászállottak magas égből és alázatoson imádták őtet, amint Szent Pál írja; ha a pusztában való bajvívása után angyali seregek küldettek a Krisztus szolgálatjára; sőt ha a koldus Lázár halálán jelen voltak az angyalok: kétség nélkül, mihent a testtűl elvált a Krisztus lelke, minden mennyei angyalok jelen voltak az ő szolgálatjára, és örvendetes dücsőítésére.
Keserves halálának utolsó órájában is megismérteté isteni hatalmát a mi Urunk, öt rendbéli csudálatos cselekedetekkel. Mert mihent kibocsátá lelkét, a templom superlátja, felső részétűl fogva végig alá kétfelé szakada: azaz, szent fia halálát érezvén az Isten, elszaggatá ruháját, mint a zsidók keserves állapotjokban szoktak vala cselekedni: a föld szörnyen megindula: a kősziklák megszakadozának: a koporsók megnyilatkozának és sok szentek testei feltámadának, kik megjelentek sokaknak a Krisztus feltámadása után.
Miképpen Mózes, az ő orcájának fényességét béfedé a zsidók előtt, úgy Isten az Ótörvényben rejtezett Istennek neveztetett: ködben és setét fölyhőben jelent Mózesnek: a pusztában bujdosó zsidók előtt is sátorát nappal setét felyhővel bévonta. A Salamon templomának pedig belső részében egy superlát függött, melyen által nem láthatott a község a templomnak szentebb helyére. Mindezek azt példázták, amit Szent Pál mondott, hogy a szentek útja nyitva nem volt; homály, árnyék, fedezett példa volt az Ótörvénynek minden szentsége: az emberek bűnei közbevetődvén, elszakasztottak Istentűl mindeneket. De mikor Krisztus meghala, elszakada a fedél: megnyilatkozának az Isten titkai: bételjesedének a példák. Az Ótestamentomban, aki vétkezett, egy tiszta és makula* nélkül való bárányt, egy ártatlan, szelíd galambot, egy valamely más állatot kellett megölni; azaz a bűnösért bűntelennek kellett szenvedni. Fedél volt ez: de elszakadott a Krisztus halálában és kinyilatkozott, hogy a mi bűneinkért, annak az ártatlan báránynak kellett szenvedni, mely egyedül találtatott makula nélkül. Ezen formán, minden egyéb áldozatok, rendtartások és ceremóniák homályi fényességre hozatának, mikor elszakasztá Krisztus azt a superlátot, mely Istentűl minket elszakasztott vala. Keresztyének! Ha elszakadott a templom superlátja, szakasszuk el mi is azt a fedelet, melyrűl írja Szent Pál, hogy az emberek szűvében szokott lenni. Ha szeméremnek fedele vagyon lelkedben, mely az igaz gyónástúl elvonszon: szakaszd el ezt a fedelet, és tiszta, tekéletes gyónás által békéljél meg Isteneddel! Ha egyéb vétkek fedele vagyon szűveden: szaggasd el, mert az Isten színét nem láthatod különben.
A föld megindula, mikor meghala Krisztus. Ah, Keresztyének! Ha az érzékenységtelen föld is megrendül, mikor a szelíd Krisztus meghal: vajon minémű rettegése lészen a bűnös embernek akkor, mikor eljő ítílni és amaz átkot kimondja: Menjetek el, én Atyám átkozotti, az örök tűzre! Most az ideje, hogy sok bűnök terhével súlyosíttatott lelkünk megmozduljon a Krisztus halálán, és annak érdemével kegyelmet nyerjen.
Mivel az igaz kőszikla, a Krisztus Jézus, kétfelé válék, mikor az ő lelke kiszakada testéből: a kemény kősziklák is megrepedezének. Oh, kimondhatatlan keménység; ha szívünk meg nem lágyul az isteni szeretetre! Nem a kövekért holt meg Krisztus, és a kövek meghasadoznak: mi pedig, kikért vérét ontotta, mint a kövek, meg nem indulunk szenvedésén! Nehezek vagyunk bűneink súlyával; hidegek vagyunk imádkozásinkban; szárazok vagyunk ájtatosságunkban; kemények vagyunk irgalmatlanságunkban; sok egyéb dolgokban hasonlók vagyunk a kövekhez: abban különbözünk, hogy urunk halálán meg nem repedezünk. Ha az ostorozások pörölyének kemény ütési meg nem törik; ha az isteni vigasztalásoknak gyönyörűséges forrási meg nem lágyítják szívünket: lágyítsa ájtatosságra és isteni szeretetre keménységünket a Krisztus halála. Ha a büdös baknak egy csepp vérével a kemény gyémánt megromol: Krisztusnak ennyi sok vére törje meg gonoszságba merült és keményült akaratunkat!
Semmivel inkább nem ismértette Krisztus, hogy ő volt halála a halálnak, és az élet megadója, mint azzal, hogy szent halála óráján sok koporsók megnyilatkoztak, sok holttestek feltámadtak, melyeket ennyi esztendők forgásában a halál fogva tartott. Oh, Édes Megváltóm! Oh, Édes Üdvözítőm! Látják a te fényes szemeid, hogy megholt az én bűnös lelkem, mikor gonoszságával tetőled, ki igaz élet vagy, elszakadott. Tudja a te mélységes bölcsességed, hogy olyan vagyok, mint a színes koporsó; melynek noha külső tettete fénylik, de belől csak büdös döggel bűzhödik. Azért könyörülj rajtam, és elevenítsed lelkemet szent haláloddal!
Mikor a földindulást és a több csudákat látta a római százados, felkiálta: Bizony ez Isten fia volt! Bizony ez az ember igaz volt! Nem csuda, ha Péter az apostolok előtt megvallá, hogy Krisztus Isten fia: de hogy ez a pogány vitéz olykor tészen bizonyságot az Krisztus istenségérűl és ártatlanságárúl, mikor Pétertűl megtagadtatott; mikor a zsidóktúl vádoltatott; a körülállóktúl csúfoltatott; a latrok között kínoztatott: azt bezzeg oly csudának ítílhetjük, minthogy a kősziklák meglágyultak.
A százados példáját követé az együgyű község, mely a Krisztus szenvedésének nézésére gyűlt vala. Mert ez is mellét verve és rettegve ment haza.
Vége vala immár a Krisztus életének, de nem lén vége szenvedésének. Mert nemcsak a Mózes törvényének rendelésére, hanem a húsvétnak és a szombatnak böcsületiért, ugyanazon nap le akarván venni a keresztekrűl a testeket, megronták szárát a két feszített embernek, hogy meghalnának. Mikor látták volna, hogy Krisztus immár megholt, csontjait meg nem törék, hogy az Írás bételjesednék: hanem hogy bizonyosbak lennének halálában, egy a vitézek közül, általveré dárdájával oldalát, melyből vér folya ki váltságunkért, víz folya keresztelésünkért.
Oh, áldott Jézus, mely bévkezű, sőt tékozló vagy, szent véred kiontásában! Egy csepp véred elégséges volt az egész világ váltságára: de hogy bévséges lenne fizetésed, és ahol bévelkedett a bűn, annál inkább bévelkednék a kegyelem: kiadád mindenestül testedben széjjeloszlott véredet, mikor megostoroztattál: agyad veleje körül valami vér találtatott, mind kinyomá a töviskorona: az erek vérét éppen kibocsáták a vasszegek érvágási, csak a szűved vala hátra, és ímé, azt is általverik, annak is vérét bocsátják. Méltán mondhatod immár, lelkünk szeretője, az emberi nemzetnek ama drága szókat: Megsebesítetted, édes jegyesem, megsebesítetted az én szűvemet. Ah, áldott seb! Ah, dücsőséges nyílás! Nem egyéb, keresztyének, a Krisztus oldala sebe, hanem egy száj, mely az Isten szeretetit hirdeti: egy ajtó, melyen az oltalom városába és a Noé bárkájába mehetünk, hogy a veszedelmektűl szabaduljunk: egy kőhasadék, melyben bátorsággal nyugodhatunk. Ebbe a hasadékba híja Krisztus a híveket, mikor azt kiáltja: Galambom, jöjj a kőlyukakba, jöjj a kőhányások hajlékába! Kicsoda ez a kő, ha nem az, akirűl Szent Pál írja: Krisztus a kőszikla. Micsodák a lyukak, ha nem a szegek helyei? Micsoda a kőhányások hajléka, ha nem a dárda helye, mely oly tágas vala, hogy Szent Tamás egészen kezét beletehette, noha csak ujját bocsátotta a szegek helyébe.
Keresztyén ember! Hadd el a világ hajlékit, az ördög vendégfogadóit: lakjál ebben a kősziklában, mint egy galamb: csinálj itt fészket lelkednek! Ha bűneid rettegtetnek: fuss a Krisztus oldala nyílásába, és eszedbe vévén, hogy nagyobb az Isten irgalma, hogysem a te vétked, megbátorodol. Ha az Isten haragját fejed felett látod, menj bé az igaz kőszikla szakadásába, és megszűnik rettegésed. Ha az ördög és világ kísérteti ostromolnak, szaladj a kősziklahasadásba, és megüresedel félelmedtűl. Ha a világi keresztek és sanyarúságok szorongatnak, ha ellenségid prédára keresnek: röpülj a kőlyukba és oltalom alatt lészesz. Mert ha a szent mártírok bátorsággal nézték testek szakadását, örömmel látták vérek folyását: abból volt, hogy az lelkek a Krisztus sebeiben lakozott, és a kősziklátúl megkeményedett; mint a kőszikla. Annak okáért, bátran azt kiáltották, amit Szent Jób: Uram, állass melléd engem, sőt fogadj bé szent sebeidbe, és nem félek, akárki támadjon ellenem: mert erős váram és győzhetetlen bástyám nékem a te szent sebed. Végezetre, ha bűneid sokaságával terheltetel és lenyomatol: szaladj ebbe a Krisztus oldala sebébe, mert ha Szent Tamás, hitetlenből hív lett, mihent kezét bocsátotta a Krisztus oldalába: te is mindjárt Krisztus galambja és jegyese lészesz, mihent az ő oldalában fészket szerzesz.
A kőszikla vizet ada, mikor Mózestűl megütteték: a mi kősziklánk oldalából is, természet felett, víz folya vérrel együtt, noha egybe nem elegyedének, és ennek emlékezetire, az áldozat kelyhébe vizet és bort elegyít az anyaszentegyház. Ez a víz, melyrűl Szent János írja, hogy bizonyosságot tészen a Krisztus Istenségérűl. Mert ha az ő lelkének nagy kiáltással való kibocsátása oly erős bizonyság volt, hogy erre nézve a százados Isten fiának ismeré őtet: az ő oldalából kifolyó vérnek erejét is arra terjeszti Szent János, hogy mi is abból isteni hatalmát elhiggyük. Ez a víz, melyrűl Izsaiás jövendöllött, hogy az üdvözítő forrásiból örömmel meríttetik: ez oltja meg szomjúságunkat: ez mosogatja rútságunkat; és mint Naamánt a Jordán vize poklosságátúl, úgy megtisztít minket a keresztségben gonoszságinktúl. Ez a víz, melyben ha Judit meg nem feredett volna, Holofernest meg nem győzte volna. Ez a Dávid forrása, melyrűl jövendöllött Zakariás, hogy a bűnöket elmossa. Oh, áldott Jézus! Igazán másik Ádám, kinek oldalából építtetik nem egy gyarló és veszedelemre vivő Éva asszony; hanem a te igaz jegyesed, az anyaszentegyház, melyben makula nincsen. Hálákat adok néked, hogy az én oltalmamért, szent oldaladban hajlékot csináltál. Adjad, édes Megváltóm, hogy azok között ne találtassam, kik az utolsó ítílet napján sírva nézik ezt a te szent oldalad nyílását, melyben lakni nem akartak!
Sokszor csudálkozva gondolkodtam, mi az oka, hogy feljegyzették az evangélisták: mit míveltek és mit mondottak az Urunkkal feszíttetett latrok és a keresztfa mellett lévő népek; a Krisztus szent anyjárúl pedig egyebet nem írtak, hanem hogy a kereszt mellett állott? Vajon azért-e, hogy a szeplőtelen szűz semmit nem szólott, mert a keserves sírások száját béfogták és szavát megfojtották? Vagy azért, hogy az evangélisták szót nem találtak, mellyel kimagyarázzák az ő keseredett szívének bánatját? Ama nevezetes képíró, Timanthes, felírván Ifigeniának megöletését, a körülállók szomorú ábrázatját leírá; az atya orcáját csak béfedé: mivel annyit nem bízott mesterségéhez, hogy bánatjának nagy voltát kiábrázhatná orcáján. Ezen formán az evangelisták egyebek szavait, fohászkodásit, mellek verésit feljegyzették: de Boldogasszonyrúl csak hallgattak. Ugyanis ki tudná megírnia: mit mondott, mit gondolt az Isten anyja, mikor fiának, Istenének szenvedését látván, általölelte a keresztet, és szent fiának lecsorgó, drága vérének öntözésével fejét nedvesítette?
Vakmerőség volna, ha én azokat merészleném vizsgálni, amiket az evangélisták le nem akartak írnia: de azt bátran merem mondani, hogy nagyobb és keservesb szorongatások majd alig voltak a szűz szűvében, minthogy az ő szent fiának holttestét le nem merte venni a keresztfárúl. És ha merte volna is, nem volt lajtorjája, melyen felhágna; nem volt fogója, mellyel a szegeket kivonná; nem volt vize, melyben megmosná; lepedője, melybe takarná; földje, melybe eltemetné fiának hideg testét. Ki gondolhatja, mely nagy szűvdobogást szenvedett az édesanya, mikor egyfelől, meggondolván, hogy az éjszaka reáborul, a nagy innep esti béérkezett; a Pilátos udvarában senki nincs ismerője, ki által a holttestet elkérhetné; pénze sem volt, mellyel a temetésre való szükséget megszerezné: másfelől, a holttestet keresztfán hagyni nem akarta; félvén, hogy a zsidóktúl gyalázatokkal ne rongáltatnék; illetlen és éktelen helyre ne vettetnék; az égi madaraktúl ne szaggattatnék. Azért anyai szeretete arra izgatá, hogy a testnél maradjon: az éjszakának félelme azt tanácslotta, hogy elmenjen. És nem kétlem, hogy az ártatlan Zsuzsánna szavaival felkiáltott: Mindenfelől ínségben vagyok. Felséges Isten, ha a Mózes testét magad eltemetéd; ha még a gyilkos Jezabel testét sem hagyád temetetlen: viselj gondot szent fiad testére, és ne szenvedjed, hogy a földnek Ura egy kis földet ne találjon temetésére!
Mikor így törődnék a szent szűz, felindítá Isten az arimatiai gazdag főember szívét, ki merészen bémene Pilátoshoz, és megnyeré, hogy eltemethesse a Krisztus testét. Azért együtt Nicodémussal, ki száz font drága kenetet vásárlott vala, levevék a Krisztus testét a keresztrűl: drága kenettel megkenék: lepedőbe köték és egy kertben dücsőséges új koporsóba temeték, mely arimatiai József koporsója vala, mert úgy illett, hogy akinek életében hajléka nem volt, holta után más ember koporsójába temettetnék.
Meghallátok, keresztyének, az Urunk szenvedésit: csak az kívántatik, hogy mindnyájan kövessük az Isten jegyesét, ki az ő szerelmes Megváltójának keserves kínját egy csomóba kötötte, ezt mindenkor szeme előtt viselte; mindenkor kebelében hordozta és szerelmének kezeivel szűvéhez szorította. Ezzel vigasztalta nyavalyáit, ezzel mértéklette jó szerencséit, ezzel engesztelte Isten haragját, ébresztette maga késedelmességét.
Oh, élet megadója! Oh, halál rontója, Krisztus Jézus, ki hogy engem az örök kárhozatnak ítíletitűl megmentenél, Pilátostúl megítíltettél és halálra kárhoztattál; hogy engem felemelnél, megaláztattál; hogy engem megmentenél, halálra adattál; hogy engem böcsüllenél, meggyaláztattál; vigyáztál, hogy engemet nyugosztanál; böjtöltél, hogy engem mennyei dücsőséggel elégítenél; fáradtál; hogy engemet künnyebbítenél; egynéhány pénzen eladattál, hogy én megváltatnám; megfogattál, mint gonosztévő; csúfoltattál, mint bolond; megszentenciáztattál, mint országháborító; megölettél, mint nyilvánvaló gonosztévő, hogy énérettem, mint kezes, megfizetnél; mint szószóló; könyörögnél és nékem, mint bíró, megengednél. Nem fordítád el füleidet rágalmazóid kiáltásitúl, szent szájadat a keserves epétűl, szent orcádat a pökdösésektűl. Nem vonád el szent fejedet a töviskorona előtt; el nem rántád kezedet, lábadat a vasszegek előtt. Oh, én lelkemnek váltsága! Oh, én éltemnek gyönyörűsége! Az én szemeim szemlélték a tilalmas gyümölcsöt és a te szemeid fedetének bé érette. Az én lábaim mentek a fához, kezeim nyúltak az almához, és a te kezed, lábad szegeztetik a kereszthez. Az én szájam ízlelte a tiltott gyümölcsöt, és a te szájad keseredett érette. Én loptam és téged akasztnak fel érette. Enyim a vétek és tiéd a büntetése. Nincsenek, Uram, az emberi nyelvnek oly szavai, melyekkel ezeket megköszönhesse. Nincs az emberi akaratnak annyi tehetsége, hogy ezeket meghálálhassa. Hanem a te végetlen kegyességed előtt földre borulva, azt a vért, melyet énérettem kiontottál; azt a halált, melyet énérettem szenvedtél, sírva és zokogva terjesztem elődbe és alázatos buzgósággal könyörgök Szent Felségednek, hogy ennyi sok és nagy szenvedésid ne légyenek énbennem haszontalanok. Ámen.