Nem csuda, ha a tengeri habok és rettenetes szelek idestova hányták, sőt csaknem tenger fenekére merítették azt a hajót, melyen Jónás próféta Isten előtt akart futni, hogy parancsolatinak teljesítését elkerülje. De méltó csudálkozásra, hogy amely hajócskában Krisztus nyugszik, és az apostolok eveznek, tengeri háborútól ostromoltatik, haboktúl tétova hányattatik, sőt úgy elboríttatik, hogy immár teli kezdene lenni vízzel a hajó, és veszőfélben vala benne lévőkkel egyetemben.
Ennél is méltóbb csudálkozásra, hogy Krisztus, kinek híveire oly gondviselése vagyon, hogy mikor aluszik is, reájok vigyáz; úgy tetszik, semmi gondot nem visel hajócskájára, hanem amint Szent Márk írja: a hajó végén, a kormányos helyére feküdt. És noha amint maga mondja, a földön annyi helye nem volt, ahová fejét lehajtaná, noha sem azelőtt, sem azután nem olvassuk, hogy valaha vánkosra feküdt volna; de mikor az apostolokkal egyetemben a veszedelmek közepin forgott hajója, vánkoskára hajtotta fejét, hogy mélyebben és édesdedben alhassék. És szinte utolsó veszedelemig nyugodott. Akkor a tanítványok megrémülvén, felköltötték, és nemcsak kérték, hogy megszabadítsa őket, mert elvesznek: hanem amint Szent Márk írja, ugyan panaszolkodással mondották néki: Mester, nincs-é gondod reá, hogy ím, elveszünk?
Megszűnik csudálkozásunk, ha eszünkbe vesszük, mivégre cselekedte ezt üdvözítőnk. Mert a veszedelemnek nagy voltából Isten erejét és hatalmasságát ismértette, mellyel az igen félelmes háborúkban is épen tarthatja kicsiny hajócskáját, és parancsolván a tengeri haboknak, megmutatta, hogy ő amaz igaz Isten, aki uralkodik a tenger erején, és határt vet, melyen által nem mehet dagadott habja, hanem az ingyenes fövenyben megütközik, és romlik. Azért miképpen Krisztus a betegségeket parancsolattal és üdőhaladás nélkül meggyógyította: úgy a tenger szeleit és habjait egy fenyítékkel, szempillantásban megcsendesítette. Nem nyújtotta vesszejét, mint Mózes, nem könyörgött, hanem mint szolgájának, mint teremtő teremtett állatjának, parancsolt a tengernek. Megfenyegeté, avagy amint Szent Lukács írja, megfeddé a szelet, a tengernek mondá: Hallgass! Ne zúgj! És mindjárt nagy csendesség lőn a forró tengeren. A szent írástudó doktorok nemcsak csudát, hanem példát ismérnek ebben a Krisztus hajócskájának habok ellen való győzedelmében. Azt mondják, hogy a világ a tenger. Mert miképpen a tenger vize és szomjúságunkat meg nem oltja; miképpen a tengerben sok veszedelmek és különböző monstromok, oktalan formájú állatok vannak; miképpen a tengerben öreg halak megeszik az aprókat: azonképpen a világi minden javaiban vagyon oly ízetlenség, melyért ezek kívánságunk meg nem elégedhetik: veszedelmek és éktelenségek e világon egymást érik és naponként látjuk, hogy a szegények megemésztetnek a gazdagoktúl.
A hajón az anyaszentegyházat mondják jegyeztetni. Mert miképpen a hajó sok, de szépen egybegyalult fából építtetik és egy főgondviselőtűl igazgattatik; miképpen annak eleje és utolja keskenyebb, közepi szélesben terjed; miképpen a hajónak alsó részei erősen bé vannak csinálva, hogy a víz által ne mehessen rajta, az ég felé pedig nyitva vagyon; miképpen hajó nélkül senki a tengeren által nem mehet: azonképpen az eklezsia sok különböző rendekből és szerzetekből áll, egy főpásztor gondviselésével vezettetik: kezdetin és az Antikrisztus üldözésében végefelé megszoríttatik; noha egyéb üdőben a világ szélességével vetekedik. Végezetre az eklezsia világi jókra nem vetemedik: azok szerelmét kirekeszti, mennyország felé, a lelki jókra nyitva tartja kebelét: és senki a mennyei dicsőségnek partjára nem evezhet, ha az anyaszentegyházban nem találtatik.
Azt akarta azért ismértetni Krisztus, hogy noha az őtőle építtetett eklézsiának hajója sokszor úgy hányattatik a haboktúl, mintha elaludt volna, és gondot reá nem viselne kormányosa; mintha immár szintén elmerülne veszedelme között, de azért: soha ez hajó el nem törik, ha el nem meríttetik, soha meg nem győzetik. Mert vitorlájának árbócfáján a kereszten Krisztus emeltetik: a hajóvégen az Atya kormányos: az orrát az Szentlélek igazgatja: tizenkétevezői a tizenkét Apostolok.
Az anyaszentegyház ellen felindult habok között nagy vigasztalása, nagy bátorítása ez a híveknek, hogy akármint hányassék az anyaszentegyház, el nem merülhet. Egyszer Julius császár öltözetit változtatván, hogy megismernék, sietséggel akara egy kis hajón átalmenni a tengeren: oly fergeteg és szélvész támada, hogy a habok között kétségbeesvén a kormányos, elveté az evezőt. Akkor megismérteté magát Julius, és megszólítá a hajósmestert: Ne félj! Császárt és az ő szerencséjét hordozod. Ottan nékibátorodék a kormányos: kapá evezőjét és szép békességgel általméne a tengeren. Sokkal nagyobb bátorsága vagyon a Krisztus hajójában lévőknek, akármely nagy habok között; mikor még meggondolják, hogy abban a hajóban vannak, melyet Krisztus jelenlétével és csalhatatlan ígéretinek győzhetetlen vasmacskájával úgy megerősített, hogy akármint dühösködjék az ördög, akármint hízelkedjék a világ, soha azt le nem nyomhatják. Mert a Krisztus országa mozdíthatatlan mind állapotjában, s mind tanításának erősségében, és tüzes kőfalak az ő bástyái, melyeket senki meg nem hághat.
Hogy azért ebből tekéletes vigasztalásunk légyen a világi habok között, e jelenvaló órában megmutatom, hogy noha az igaz anyaszentegyház mindenkor keresztek, rettegések, üldözések alatt vitézkedik: mindazáltal a pogányok kegyetlensége, sem az eretnekek csalogatása, sem a hamis atyafiak versengése ezt meg nem győzheti: hanem mindeneken hatalmat vészen és győzedelmének nyereségével vagy megrontja, vagy engedelmességre hódoltatja ellenségit. Ha egy kevéssé hosszabban nyújtom tanításomat, kérlek, gonosz néven ne vegyétek, mert a dolognak nagy volta azt kívánja.
Mikor Isten ismértetni akará a vitézkedő eklézsiának minden üldözések és ördögi incselkedések ellen való győzedelmét, azt írja Szent János Titkos látás-ának tizenkettődik részében, hogy az égen nagy jelt mutata: egy asszonyt, melyet a Nap megkörnyékezett: a Hold lába alatt volt: fejébe tizenkét csillagból kötött koszorú tétetett. Ez mikor nagy kínok és jajgatások között szülé fiát, eleibe állott hétfejű és hétszarvú sárkány, mely a csillagoknak harmadrészét farkával földre vonta és áhítozva várta, hogy az asszony elhozza fiát; melyet ő elnyelhessen. De mihent az asszony szüle, Isten eleibe ragadtaték fia. Az asszonynak pedig saskeselyű szárnyak adatának és pusztába röpüle. Látván a sárkány, hogy megcsalatott reménységében: nagy folyóvizet bocsáta torkából, hogy elmerítené az asszonyt, de nem árthata néki.
Ezt a csudálatos jelenést, noha lelki értelem szerént sokan Krisztus urunk szent anyjárúl értik és magyarázzák: de sokan, a régi szentek, bötűszerént az anyaszentegyházat értik a fájdalommal szülő asszonyon. És mondják, hogy az eklézsia asszonynak neveztetik. Vagy azért, hogy igen gyengének és erőtlennek látszik az emberek szeme előtt, vagy azért, mert a mennyei vőlegénynek jegyese lévén, őtőle vészen fiának nemzésére való magot. Melyre nézve a Szentírás sok helyen nevezi Krisztust az anyaszentegyház mátkájának vagy vőlegényének. Sőt az emberek között való házasságot jelének mondja annak a csudálatos házasságnak, mely a Krisztus és eklezsia között vagyon. Melyben a menyasszony mátkájátúl születik, akkor mégyen férjhez, mikor a vőlegény meghal: akkor esik teherbe a földön, mikor férje mennyországban magasztaltatik.
Ez a menyasszony az állhatatlan Holdot lába alá tapodja: mivel az isteni tudománynak tiszta hirdetésében nem változik, mint a Hold, hanem abban állhatatos tökéletességgel marad. Nappal – írja Szent János –, hogy környékeztetett az eklézsia: nemcsak azért, mivel Krisztusban öltözött, kit a Szentírás igazság napjának nevez; hanem azért is, mert a melegen sütő napon világi háborúságok jegyeztetnek; mint őmaga magyarázza Krisztus, a verőfénytűl kiszáradott vetemény példájában. Noha pedig nyughatatlan háborúságok keserűségekkel epesztik az eklézsiát; noha a szülésnek, mellyel Istennek fiakat hoz, keserves fájdalmival szünetlen szorongattatik, noha a pokolbéli sátánnak szájatátott dühösködése rettegteti; noha ama hatalmas ellenség, ki farkának erejével az égi csillagok harmadrészét levonhatta, minden vizeit a gyenge asszonynak árasztotta: azaz a pokolnak minden erejét és mesterségét ellene öntötte, és ugyan tárgyul és lövőcélul tette, melyre mind a pogány császárok hatalmassága, mind az eretnekek incselkedése nyilait lövöldözte, de semmit néki nem ártottak; mert szárnyat adott Isten az ő jegyesének, hogy az ördög lövöldözésit és ellene támasztott habjait elkerülhesse.
Ezt az anyaszentegyháznak győzhetetlen erejét más hasonlatossággal adja előnkbe Krisztus. Fondamentomul tészi, hogy: bolond, aki házat fövenyen épít, mert a szelek, esők és folyóvizek könnyen felforgatják alkotmányát. Azután azt ígéri, hogy ő nem épít földön, hogy alját megássák, sem fövenyen vagy jégen, hanem: kősziklára rakja és építi, avégre, hogy ha beléütköznek a habok, meg ne mozdíthatták annak fondamentomát, hanem inkább a habok romoljanak el. És fogadást tészen, hogy erőt, hatalmat, győzedelmet nem vészen a pokol rajta, bár minden erejét és hatalmasságát, mely az kapuján kijöhet, ellene bocsássa is. Hová lehet ennél világosb ígéret? Hová lehet ennél az Isten mondásánál állandóbb erősség? Ha az Isten nem hazudhat; ha az igazság meg nem csalhat; ha Krisztus álnokságot nem mondhat: meg nem győzheti, le nem döntheti, el nem fogyathatja az ördög ereje azt az eklézsiát, melyet Krisztus földön létében épített.
Szent Pál ezen igazságot két mondással vastagítja: együtt azt írja, hogy az anyaszentegyház oszlopa és erőssége az igazságnak. A Dárius három elmés komornyiki sok vetekedéssel vizsgálák és vitaták: Mi volna erősebb mindeneknél? Egyik azt állatta, hogy a bor, mert meggyőzi és lábárúl leveri a királyokat. Második azt mondotta, hogy a király leghatalmasb. Zorobabel az asszonyembert ezeknél hatalmasbnak mutatta; de azzal fejezte mondását, hogy: mindenekfelett győzedelmes az igazság. Ezen állának meg az egész perzsiai bölcsek, azt kiálták, hogy az igazság nyertes. Mert noha ideig elrejtetik, de kivergődik és győzedelmet vészen ellenkezőin.
Ha igazságnak oszlopa és erőssége az eklézsia: tehát valamíg igazság lészen, addig kell az anyaszentegyháznak lenni. Mert akinek oszlopa ledől és erőssége leomol, el kell annak romlani. Azért ha elomol és romol az eklézsia, elfogy és elvész az igazság. Ha pedig az igazság erősebb mindeneknél, ha meggyőz mindeneket: bizonyos, hogy az igazságnak erőssége, az eklézsia, soha senkitűl meg nem győzetik.
Másutt azt írja Szent Pál, hogy a Krisztus testének, az eklézsiának építésére doktorokat és pásztorokat rendelt, kik a tudományok szelének tétova ragadásátúl, hamisság csalárdságinak körülvételétűl addig oltalmazzák, míg mindnyájan a választottak, Krisztus eleibe jutnak és tekéletes állapotban helyheztetnek. Ha világ végéig építői és őrzői lésznek az eklézsiának, tehát semmi erő ezt meg nem győzi, semmi hatalmasság ezt nem döjti, semmi csalogatás ezt meg nem tántorítja, semmi tévelygés ezt meg nem fojtja. Mert mit építenének, mit őriznének világ végéig a doktorok és pásztorok, ha világ vége előtt vége volna az eklezsiának?
Nincs talán az Isten könyvében semmi gyakrabb és világosb mondásokkal írva, mint amit Gabriel angyal monda Boldogasszonynak; hogy a Krisztus országának vége nem lészen, soha nem szaggattatik királyi birodalma; örökké megmarad országa, és az Isten igazságát minden nemzetek előtt hirdeti. Ha a pokol habjai, ha a világ szelei, ha az álnok tévelygők csalárdsági meggyőzik és kigyökerezték valaha az igaz eklézsiát: mindezek a sok szép ígéretek elolvadtak és az igazmondó Istennek szavai meg nem teljesedtek. Kit hogy csak gondolkodásba fogjunk is, oltalmazzon az igazságnak Istene!
Ki győzné előszámlálni, mely szörnyű kínokkal, mely iszonyú kegyetlenségekkel dühösködtek, nem egynéhány apró emberek, hanem világbíró, hatalmas római császárok; nem egy esztendeig, hanem egész háromszáz esztendők forgásáig, hogy zsengéjében és virágjában kigyomlálnák és elfogyatnák a Krisztus eklézsiáját? De eltekélett szándékokat végbe nem vihették.
Nem akará az Isten bölcsessége, hogy emberi erővel és hatalommal terjedjen az anyaszentegyház. Minek okáért, noha Tiberius császár+ a Római Tanácsot nagy igyekezettel akarta bírnia, hogy a több istenek közé vegyék és tiszteljék Krisztust; de aki nem szenvedé, hogy az ő szekrénye Dágon mellett álljon, magát sem akará a pogány istenek lastromába íratni, és reá nem segíté Tiberiust+, hogy szándékát végbevigye.
Viszontag, hogy az Istennek hatalmassága világosban tündöklenék, nekiveté a gyöplűt a világbíró, hatalmas pogány császároknak, hogy ne csak eszeket és tehetségeket, de dühösségeket is az anyaszentegyház romlására fordítanák, és a tizenkét együgyű apostoloktúl építtetett, tizenkét kűfallal és tizenkét kapuval erősíttetett várost, az anyaszentegyházat; tizenkét erős persecutióval*, tizenkét hatalmas császárok ostromlanák; világi hatalmokat és elméjeket arra fordítván, hogy gyökerestül kiszaggassák és elfogyassák az eklézsiát.
Első lén Nero császár, aki mértéktelen kegyetlenségét és császári hatalmasságát az eklézsiának rontásán mutogatta. Mert minekutána édesanyját, Agrippinát, kedves tanítóját, bölcs Senecát+ megöleté: dühös erkölcsének indulatját követvén, egy éjjel sok helyen meggyújtatá és kiégeté nagyrészre Róma városát; csak azért, hogy a lángnak fényességében gyönyörködtetné szemét. Ezzel gyűlölséget és gonosz nevet szerze magának a sokaságnál. Azért hogy színesben eltitkolná gonoszságát, a keresztyénekre fogá, hogy gyújtogatók, égetők. És mintha maga szennyét azzal lemoshatná: tűzzel-vassal és ujonnan gondolt szörnyű kínokkal kegyetlenkedék a keresztyéneken. Sokakat vadak bőrébe varratott és ebekkel szaggattatott, sokakat fenyőszurokkal mázoltatott és fáklya gyanánt éjjel utcánként égettetett.
Nero halála után egy kis pihenése volt a keresztyénségnek. De ismét Domitianus+, Trajanus+, Adrianus+; Antoninus, Septimius, Maximinus+, Decius, Valerianus, Aurelianus, Diocletianus+, Julianus császárok+ oly keserves üldözésekkel sanyargatták az eklézsiát, mintha nyereségért vetekedtek volna: ki tud szörnyűségesb kínokat gondolni? Azért világ kezdetitűl fogva semmiféle vallás nem volt, melyért ennyien és ilyenek, javokat és életeket oly sok keserves kínok között fogyatták volna, mint keresztyén hitnek bizonyításáért fogyatták a szent mártírok.
Nem elég az emberi nyelv azoknak a kegyetlen öldökléseknek számlálására, melyekkel az anyaszentegyházat fárasztották üldözői. Mert minden városok bírái és tanácsi, minden vitézlő rendek előljárói, minden tartományok gondviselői fejedelmi semmit Isten előtt kedvesnek, a hatalmas császároknál böcsületesbnek nem ítílvén, mint a keresztyének rontását, fogyatását. Az volt jobb és böcsületesb közöttök, aki kegyetlenebb volt keresztyének ellen. Azért egész seregeket, roppant városokat, sőt tartományokat irgalmatlanul kínoztak. Minden ércek bányái, minden városok tömlöci teli voltak láncozott keresztyénekkel. Sokszor húsvét innepében, mikor egybegyülekeztek a keresztyének, egyszersmind reájok rontották a helyt, és elevenen eltemették a sokaságot. Sokszor egész városokat lakosival egyetemben megégettek a keresztyén vallásért.
A halálok és kínozások nemét és hallatlan kegyetlenségét ki tudná előszámlálni? Némelyeket mézzel békentek és legmelegebb verőfényre kötöztek, hogy a legyektűl kínoztatnának. Némelyeknek körmök alját, sőt férfiúságát és alfelét hegyes nádakkal kilyuggatták. És hogy a kínnal egybefoglaltatnék a gyalázat és szemérem; a böcsületes asszonyokat egy lábokon felfüggesztették merő mezítelenül. Sokakat egybevont erős, fiatal fák ágaihoz kétfele kötöttek, és úgy szaggattak darabokra. És ugyan lehetetlen (úgymond Eusebius), hogy a kínozások nemét és hallatlan kegyetlenségét kimondhassuk. Mert semmi üdőre, semmi rendre és nemre nem volt tekintet: kisdedeket, császári vérből származott urakat, gyenge szüzeket, apró gyermecskéket egyaránt öldöklöttek: kit tűzzel, kit vízzel, kit fegyverrel vesztettek. És reá néztünk (úgymond Eusebius), hogy a sok keresztyének ölésében, a fejszék, melyekkel nyakaztattak, megtompultak, sőt eltörtek, a hóhérok elfáradtak. De az anyaszentegyház bajnoki annyira nem únták a szenvedést, hogy mihent valamely keresztyénre halálos szentenciát mondott a bíró, mindjárt sokfelől előugrándozva az Isten hívei, magokat keresztyéneknek kiáltották; a halál szentenciáját vígan és nevetve hallották; az utolsó kimúlásokig énekelve hálákat adtak, hogy Isten őket méltókká tette a szenvedésre. Egyszóval: az egész földet megáztatta a mártírok vére, az eget virágoztatta sokasága, a templomokat ékesítette temetőhelye, szenvedések napjátúl nevezetet vettek az egyházak: egészség-nyerések sokasodnak a mártírok temetőhelyeinél.
Hogy a több mártírokrúl ne szóljunk: Urunk halála után háromszáz esztendők forgásában, Szent Pétertűl fogva Sylvester+ pápáig, aki Constantinus+ első keresztyén császár idejében ült Rómában; valamennyi római pápa volt, vérével pecsételte és halálával erősítette az anyaszentegyháznak győzhetetlen állandóságát. Mert noha mindenekelőtt tudva volt, hogy valaki abban az üdőben római pápaságra emeltetik, mártíromságra, azaz kegyetlen kínozásokkal végeződött halálra választatik. Mindazáltal senki közülök az előtte valónak halálával vagy a maga fejére várandó kínokkal meg nem tartóztatott, hogy a Krisztus hajójának kormányához ne nyúlna: sőt mint az elefántokról mondja a Szentírás, hogy vért látván, édesedtek a harcoláshoz: úgy a szent jámborok halála és szenvedése gerjesztette az emberek szűvét a szenvedésre.
Ez az isteni erő, itt ismértetett az Isten keze. Mert a Gamaliel mondása szerént, ha emberi hatalmasságon fondáltatott volna a Krisztus eklézsiája, ennyi sok üldözéssel földhöz veretett volna. Miképpen tudjuk az egyházi históriákból, vagy vérontás nélkül, kevés esztendő alatt, akármely eretnek gyülekezet eloszlott és fogyott. Mert a fattyúágak mély gyökeret nem vernek. És ki kell gyökereztetni minden plantának, melyet a mennyei Atya nem ültetett. Egyedül az Isten házának ígértetett ez az erősség, hogy a pokol kapujától meg nem győzetik, az üldözések között el nem fogyattatik.
Két dolgot csudálnak a régi atyák az anyaszentegyház üldözésében. Egyiket, hogy akik dühösködtek az eklézsia ellen, nagyrészre azokat világ szerént is megrontotta Isten. Mert Nero maga lén hóhéra magának. Domitianus+ maga házában hét halálos sebbel végezteték ki ez világból. Maximinus+ ágyában öleték meg. Aurelianus maga vitézitűl felmészároltaték. Deciust egy harcon sárba tapodák és elevenen temeték. Valerianus rabságba esék és a perzsiai király nyakára tévén lábát, onnan ült lova hátára. Julianus+ nemcsak kegyetlenséggel, hanem csalárdsággal is üldözé az eklézsiát. Elfogá a keresztyéneket, hogy ne tanulják, se tanítsák a bölcs tudományokat, hanem tudatlanságban maradjanak. Izgatá és öregbíté az arianosok tévelygését: nemcsak szabadságot adván nékik, hanem a világi filozófiából gyűlöltetvén a Szentháromságrúl való tudományt. És végre látván, hogy sem adománnyal, sem szép szóval nem hajolnak a keresztyének, fogadást tén a pogány isteneknek, hogy ha meggyőzi a perzsát, gyökerestül kivagdalja a keresztyénséget. Hadba méne: egy mennyei dárdával átalvereték úgy, hogy maga eszébe vévén, kitűl lett büntetése, halála óráján vérével markát megtöltvén, és az égre hajítván, azt kiáltotta: Meggyőztél, galileabéli Jézus! Az ő bölcsei pedig azzal káromkodtak, hogy nem jól hirdetik a keresztyének a Krisztus tűrhetőségét, mert Julianusban+ csak az elszánt üldözést sem szenvedhette.
Ezekből kitetszik, hogy igazán megteljesítette Isten, mit Zakariás által mondott, hogy az eklézsia olyan az üldözőknek, mint a részeg embernek az alacsony ajtó, melyben aki boros, fejét rontja: vagy mint a nagy kő, melyet aki helyéből ki akarja mozdítani, megszakad, aki beléje ütközik, megsérszik.
Másikat azt csudálják a régi szentek, hogy a sok ideig dühösködő üldözésekben nem fogyott és nem kisebbedett, sok százezer keresztyének halálával az eklézsia, hanem miképpen az özönvizek, ménnél inkább nevekedtek; annál feljebb emelték a Noé bárkáját; miképpen a zsidókat mennél inkább sanyargatták Egyiptomban; annál inkább szaporodtak: úgy az iszonyú öldöklések, melyek egyéb országokat pusztaságba ejtettek volna, az anyaszentegyházat építették, szaporították. Magva volt, úgymond Tertullianus, a mártírok vére, a keresztyénségnek: és ha egy szem búzának földbe vetése sok szemet szaporít: a keresztyén bajnokok vére hullása sokasította a hívek számát. Úgy vagyon jó termése a szőlőnek, megmetszik: a Krisztus kertje is akkor szaporábban virágozik, mikor jól megnyesetik. Ha a Mózes csipkéje noha égett, de el nem égett: az anyaszentegyház is az üldözések tüzével meg nem emésztetik, hanem fényeskedik és tisztul, mint az arany. Nem ok nélkül mondja a szentlélek az ő jegyesérül, hogy az ő termete hasonló a pálmafához. Mert a pálmafából csinált gerendára akármennyi terhet rakjanak, alá nem hajol, hanem a terh ellen felemelkedik és boltozatot csinál. Az anyaszentegyház sem nyomatik alá, akárminemű kínok és üldözések terhével, hanem felemeltetik.
A világi országok és birodalmak vérontáson kezdetnek, emberek ölésivel terjednek, sokak halálával öregbednek; de azok vérével, kik elvesztik országokat. Egyedül a Krisztus országának tulajdona az, hogy csak annak vérén építtetett, aki első fondálója volt; mivel az Krisztus vérével nyerte és nem ellenségnek, hanem maga fiainak halálával terjed és nevekedik. A világi vitézeket zsoldos fizetéssel, ellenség javainak prédájával, nyereségek gazdagságával szokták egybegyőjteni és harcra édesíteni. Ha ki pedig zsoldot kiáltatván, azt hirdetné, hogy valaki zászló alá adja magát, mindenekelőtt gyűlölség lészen: sok nyomorúságok, fogyatkozások, gyalázatok keserves kínok után szörnyű halállal öletik: vajon találkoznék-e, aki erre a hópénzre magát zászló alá kötelezné? Egyedül Krisztus az, aki azt hirdette, hogy valaki az ő szolgálatára mégyen, gyűlölséges lészen minden emberek előtt: úgyhogy aki őtet megöli, azt alítja, hogy kedves szolgálattal tiszteli az Istent. Ilyen ígérettel gyűjtötte, ilyen édesgetéssel nevelte Krisztus az ő eklézsiáját.
Hogy sok dolgokat summában foglaljunk: Aki az anyaszentegyház históriáit olvassa, nyilván látja, hogy többen térnek a Keresztyén Hitre, látván a mártírok szenvedésit, hogysem prédikálásokat hallgatván: és akiknek gyémánt szívű keménységét az Isten igéjének verője meg nem rontotta, a mártírok vére meglágyította. Mert valaki látta (úgymond Szent Jeronimus) a kínok között való állhatatosságot, mindjárt gondolkodásába tűnt, hogy ennyi kínokkal nem oltalmaztatnék a hamisság. Azért miképpen ama Szent István+ apátúr minden üldözőit segítőinek tartotta: úgy az anyaszentegyháznak szolgáltak a kínozók. És ha a tűz tisztítja az aranyat, a reszelő hegyesíti a vasat, a malomkő lisztté tészi a búzát, az anyaszentegyházat is fényesítette, élesítette, Krisztus asztalára készítette az üldözések kegyetlensége.
Keresztyének! Mit tanuljunk ezekből? Két dolgot. És ezzel végezem el. Egyikét: azt tanuljuk, hogy ezek a mostani új gyölekezetek, melyek a római vallásnak egyezségétűl elszakadtak, akár Augustai és Helveciai Confessio-nak, akár Lutherista és Calvinista vallásnak, akármi egyébnek neveztessenek, nem igaz eklézsiák: nem a győzhetetlen hajóba valók. Mert Luther+ Márton előtt, ezer és több esztendők forgásában, nemhogy egy ország vagy város, de csak egy ember sem volt, ki a hit dolgában és egyházi rendtartásban azt követte és tanította volna, amit Luther+ ezerötszáztizenhét esztendőben kezde elsőben egyedül hirdetni. Hányják fel az egyházi és világi históriákat, forgassák fel minden régi üdők folyásában történt dolgokat: olvassák által minden írásit az élemetes embereknek: tekintsék meg az országok és városok szabadságit, törvényit, szokásit, első fondamentomit: és ne többet, csak egyet mutassanak, aki valaha ezt az ő vallásokat hitte és követte volna; aki ennek oltalmáért egy csepp vérét ontotta volna; aki ennek hirdetésére egy templomot épített volna, egy iskolát fundált volna! Nevezzék meg: Ki volt annak neve? Hol lakott? Mely üdőben élt.
Törődtek és fáradtak ebben sokan. Egész könyveket írtak errűl: mindazáltal egyet ez ideig nem találtak, nem nevezhettek, aki Luther+ előtt azt hitte és hallotta volna, amit ők tanítanak: Említnek némelyeket, kik a képeket elvagdalták: neveznek olyakat, kik az oltáriszentségben jelen lenni Krisztust nem hitték: számlálnak afféléket, kik a római pápát gyűlölték, szidalmazták: olyakat is találnak, kik a baráti szerzetet és az apácák szüzességét káromlották.
Szent Isten! Hová gondolkodnak ezek az emberek? Azt hiszik-e, hogy valaki egy vagy két dologban egyenlő értelmet követ vélek, éppen és teljességesen az ő hiteken vagyon? A török, tatár, zsidó, kazul* és egyéb pogány népek az előszámlált dolgokban azt hiszik, amit az új tanítók, mert azok is pökik a képeket, nevetik az oltári szentséget, gyűlölik a római pápát, csúfolják a barátok és apácák állapotját: tehát ezeket is írják a magok hitin valók lajstromába! Voltak bezzeg az üdők forgási egy vagy más dologban akadozó tévelygők, kik a Krisztus hajójára lövöldöztek. De hajójok elmerült, magokkal temették tudományokat, és az elfogyásból kitetszett hamisságok. Azoknak elrontatott vélekedésit újítani nem egyéb, hanem a maga hamisságát szem eleibe terjeszteni.
Akik okosbak az elszakadott válogatók között, eszekbe vévén, hogy heában ott keresni, ahol nincsen; nem tagadják, hogy senkit nem nevezhetnek az apostolok után, kivel egy nyomban járnának: hanem azzal dicsekednek, hogy ők az apostolokkal egyeznek. És ezzel megelégesznek, mert az apostolok után elnyomatott és láthatatlanná tétetett az eklézsia: Azért nem csuda, ha az apostolok után nem mutatnak előttök járókat.
Ezzel a felelettel teljességgel megadják magokat, és vallást tésznek, hogy ők nem a győzhetetlen eklézsiának csemetéi, nem az elmerülhetetlen hajónak lakosi. Ha valamely üdő folyásában lenyomatott és elenyészett az ő gyülekezetek. Tehát győzhetetlen nem volt, hanem a pokol ereje diadalmat vett rajta. Ha tanító doktori, ha keresztség szolgáltató pásztori nem voltak: tehát nem volt igaz hit nálok, mert a Szent Pál tanítása szerént; Isten igéjének hirdetése nélkül nem lehet az igaz hit. Tehát nem nyert senki üdvösséget az ő gyülekezetekben, mert valaki a szent keresztség által vízből és szentlélekből újonnan nem születik, mennyországba nem mégyen. Nem tudom hová légyen az olyan elrejtezett eklézsia, melyben sem igaz hit, sem üdvösség reménysége nem lehet. Senki abban ne maradjon; ha veszni nem akar, hanem abban az erős és számtalan üldözések ellen győzedelmes római eklézsiába menjen, melyben éltek és üdvözültek, valakik az egész keresztyénségtűl szenteknek neveztetnek; és amely ennyi vér és halál között szünetlen egymás után következő pásztorokkal fényeskedett.
Másikát: azt tanuljuk, hogy noha a Krisztus hajóját semmi habok el nem boríthatják: de azért szükség, hogy azt is annak oltalmára vigyázzunk. Valamíg a pusztában hordozák a zsidók az Úr Szekrényét, mindenkor úgy körülvették és úgy őrizték azt, hogy kellő középaránt helyheztetvén, fegyveres kézzel strázsáltanak körűle hatszázezeren. Nékünk is fejenként, mind egyházi, s mind világi embereknek, vigyáznunk kell az anyaszentegyház oltalmára. Mert noha Isten az eklézsiának tekéletes állandóságot ígért: de azzal ki nem rekesztette az emberek gondviselését. És ha felfogadta, hogy az anyaszentegyház meg nem győzetik, azt nem ígérte, hogy emez vagy amaz része le nem döjtetik. Azért mitőlünk is kívántatik, hogy ha az apostolok Krisztus Urunkat serkegették és buzgó könyörgésekkel kérték, hogy oltalmazza hajóját: szűbéli könyörgéssel esedezzünk Istenünknek, hogy az ő hajójára vigyázzon, és a benne valókat atyai gondviseléssel oltalmazza a világ habjai között. Ha azokból a hajókból, melyeken Jónás és Szent Pál eveztek, kihajigálták az okos vezetők a nehéz terheket, hogy könnyebbedvén a hajó, fenn járna és el ne merülne: mi is rakjuk le ama nagy terhet, a mi sok bűneinket, melyekért sanyargatja és hellyel-hellyel is fogyatja isten az ő igaz tanításának gyülekezetit. Végezetre, ki-ki közülünk igyekezzék, hogy cselédje és hozzá tartozó szolgái vagy jobbágyi. Sőt véle társalkodó baráti a Krisztus hajójába, az igaz római hitnek vallására hozassanak. Káin szava az, hogy ő nem őrzője atyjafiának. Nem szabad senkinek ezt mondani, mert Isten nemcsak a papoknak, hanem minden embernek parancsolta, hogy gondot viseljen atyjafiára. Sőt akárki légyen, de ha alattvalóknak és kiváltképpen házi cselédjének lelkére gondot nem visel: hititagadó és pogánynál alábbvaló. Nem elég tehát, hogy te abban az eklézsiában vagy, mely az apostolok idejétűl fogva mindenkor győzedelmesen megmaradott, hanem azzal tartozol, hogy akik birtokodban vannak, azokat is arra bírjad, hogy ők is abban legyenek. Mert ha Isten az utolsó ítéletnek kemény szentenciáját átokkal adja azokra, kik testi szükségekben nem segítették felebarátjokat, mentül inkább kárhoztatja azokat, kik lelki szükségekben és utolsó veszedelmekben nem segítik alattavalókat? Keresztyének! Lelketek vesztésében jár, nemcsak hogy magatok ebben a hajóban maradjatok, mely minden üdőben, minden habok között állhatatoson maradott: hanem hogy egyebeket is intéssel, tanítással, fenyítékkel, jó példával ennek az igaz eklézsiának társaságába hozzatok. Melyre segéljen mindeneket az Atya, Fiú, Szentlélek Isten. Amen.