Igazán mondották a világ bölcsei, hogy a csudálkozás gyakran tudatlanságból származik. Mert aminek okát és módját nem tudjuk, azon szoktunk csudálkozni. De az is igaz, hogy néha tudatlanság nélkül csudálkozást indít bennünk a dolog nagysága: vagy azért, hogy tekintetes, nagy dolognak ítíljük, amit csudálunk; vagy azért, hogy ha magában nem nagy is, de arra nézve, akiben vagyon, nagynak alítjuk, mint némely gyermekekben csudáljuk az okosságot, mivel ilyen üdősökben nem szokott ennyi élessége lenni az elmének. Ezekre nézve írta Aristoteles+, hogy a nagy tudományú és nagyszívű emberek kevés dolgon és ritkán csudálkoznak: mert a tudatlanság nem vert fészket bennek, és akármit nagynak nem ítílnek, mivel nem a község vélekedéséből böcsülik a dolgokat, hanem a magok nagy voltából. Azért amint magok ritkán csudálkoznak, úgy arra is vélve bocsátkoznak, hogy dicsíretekkel valamit csudáltassanak.
A mi üdvözítőnk, mennyei bölcsességgel teljes lévén, semmit nem csudált azért, hogy annak okát és módját nem látta volna: hanem a dolognak szokatlan nagyvolta szerzette, hogy a százados hitin és tekéletességén csudálkozott. Mert noha Boldogasszonyban, Keresztelő Jánosban és az Apostolokban nagyobb hit volt, hogysem a századosban, de miképpen a kézi munkával élő szegény özvegyasszonyrúl azt mondá Krisztus, hogy többet adott a templomhoz, mikor egy fillért adott, hogysem a gazdagok, kik sok pénzt adtak; mivel az özvegy mindenét odaadta, mert néki annál több sem volt: azonképpen a századosban csudálatosban fénylettek a sok szép jóságok, hogysem ha másban lettek volna. Mert ez értékkel, böcsületes tiszttel és méltósággal tekintetes volt. Ritkán lakik pedig együtt ezekkel az alázatos ájtatosság. Ez hadakozó vitéz ember volt, mely hivatalban közönségesen kegyetlenek és irgalmatlanok az emberek. Végezetre, pogányságban nőtt, nevekedett ember volt: azért őbenne a hit, az alázatosság, a nyomorult, beteg szolgára való nagy gondviselés tekintetesbek voltak, hogysem ha másban lettek volna.
Először azért ez a csudálatos százados vallást tett a Krisztus személyének felségérűl, mikor ama szent igéket mondotta, melyeket őtőle tanult az anyaszentegyház, és az Urunk szent testének vétele előtt mindennap újítja: Uram, nem vagyok méltó, hogy béjöjj az én hajlékomba. Sőt amint Szent Lukács írja, nem maga személyében, hanem a zsidók vénei által járult Krisztushoz azok által könyörgött szolgájáért. És a többi között az zsidók azt mondották Urunknak; hogy ez a százados szereti a zsidókat és zsinagógát építtetett nékik. Miért nem ment ő maga Krisztushoz, ilyen szókkal jelentette: Csak arra sem ítílem (úgymond) méltónak magamat, hogy szemed eleibe menjek; nemhogy valamit kérjek tőled.
Másodszor: A Krisztus erejének isteni hatalmárúl is vallást tett, mikor azt mondotta, hogy nem szükség Krisztusnak az ő házához fáradni, mert távullétében egy szavával meggyógyíthatja betegét. Mintha azt mondotta volna: Nemcsak Jairus, de a te kedves szolgálód is, Mária, jelenlétedet kívánták, hogy betegeket meggyógyítsad: de én egy szavad erejével megelégszem: elhittem, hogy ha az eget és földet egy parancsolattal teremtetted, minden nyavalyákat egy igéddel meggyógyítasz.
Nem elégedék ezzel a vallással a százados; hanem a maga állapatjának alacsonyságából vészen erre bizonyságot: Én (úgymond) szabados úr nem vagyok, uram vagyon, uram után parancsolok a vitézeknek. Mindazáltal csak szóval parancsolok; és meglészen, amit hagyok. Te tehát, szabados ura és Istene lévén a világnak, mennél inkább parancsolhatsz a halálnak és betegségnek. Oh, csudálatos nagy hit! Oh, hallatlan alázatosság, mely az Isten Fiában is csudálkozást indíthatott!
Sok szép, üdvösséges lelki oktatásokat vehetnénk a százados hitinek és alázatosságának tüköréből. De azokat más üdőre hagyván, mivel mind a századosnak beteg szolgájára való szorgalmatos gondviselése, mind az alatta való vitézek szófogadó engedelmessége, melyet az evangeliom előnkbe terjesztett; okot ád az uraknak szolgáihoz és a szolgáló rendnek urokhoz való kötelességek magyarázására. Én is a mai tanúságunkért, mind az urak, s mind a szolgák tisztirűl és hivataljárúl szólok rövideden. Legyetek hallgatásban!
Az Istennek bölcs gondviselése és atyai kegyessége azt rendelte, hogy az ő népe között, az anyaszentegyház tagjaiban különböző hivatalok és állapatok légyenek. Mely különbözésnek szépen egybeszerkesztett rendessége sokkal nagyobb csudálkozást érdemel, hogysem a Salamon udvara népének tekintetes állapotja.
Mint az égben nap, hold és csillagok vannak, melyek nagyságban, szépségben és erőben különböznek egymástúl; de különbözésekkel az eget ékesítik, a földet pedig benne való állatokkal legeltetik; mint az ember testében sokféle tagok vannak, melyek szépséggel együtt hasznoson szolgálnak egymásnak, és noha egyik böcsületesebb másiknál, de mindenik oly szükséges a több tagoknak, hogy akármelyik nélkül nemcsak éktelen, de sok alkalmatlan fogyatkozásokkal csonka az egész test; mint a táborban és városban sok felsőbb és alacsonyb tisztek vannak, mert eszeveszett sokaság, nem tábor és város volna, ha azokban mindnyájan egyenlők volnának: hasonlóképpen a bölcs Isten azt akarta, hogy a világon élő emberek között különböző rendek és hivatalok légyenek. Mert ha mindnyájan urak volnának; ha mindnyájan a tudományok tanúságában vagy a mennyei dolgok elmélkedésében töltenék életeket, ki fáradna a testi táplálás megszerzésében? Ha mindnyájan kézi munkával élnének, ki tanítaná a mennyei és világi bölcsességeket? Ki viselne gondot az országos dolgokra? Ki szolgáltatna törvényt? Mert a bölcs mondása szerént, noha szántó-vető, noha a kőműves, a kovács, a fazekas, oly szükségesek, hogy ezek nélkül nem lehet város: de ezek törvényt nem tehetnek, tudományokat nem taníthatnak:
Úgy rendelte tehát Isten az emberek állapotját, hogy egymás terhét hordozzák, és ne találtassék senki e világon, ki vagy lelki, vagy testi segítséget ne adhasson egyebeknek, ne vehessen egyebektűl. Nem akarta Isten hogy senki oly légyen, ki egyebek segítsége nélkül ne szűkölködjék, ki minden terhének viselésére elégséges légyen: hanem azzal akarta az alázatosságot és egymás szeretetét bennünk gyökereztetni, hogy fők és lábak, urak és szolgák, gazdagok és szegények légyenek; de külön-külön mindennek szüksége légyen más egyebek segítségére. És miképpen a szarvasok, mikor valamely nagy vízen általúsznak, szarvokkal terhelt fejeket az előtte úszók hátára tészik; a legelső pedig megfáradván, elmarad, és az utolsónak hátára hajtván fejét, annak segítségével künnyebbíti fáradtságát: úgy az embereknek, akárkik légyenek, a világi munkák között segíteni kell egymást, és aki legelsőbb, a legutolsóbbtúl is künnyebbséget vehessen; hogy így kéz kezet mosson és segítsen.
Ha állapotokban, értékben és gazdagságban mindnyájan egyenlők volnánk, csak egy mesterember sem találtatnék: mert a szegénység cselekedteti, hogy oly művet tanuljanak az emberek, melyből táplálást nyerjenek. Ha pedig gazdagok nem volnának, kik nagyobb és közönségesb dolgokra vigyáznak, nem vehetnék a szegények hasznát mesterségeknek. Azért noha a gazdagoknak nagyobb szüksége vagyon a szegényekre, mert ezek a földdel bánnak, a baromtartásban fáradnák: ruhákat, házakat, ételt, italt készítnek; a föld gyomrából aranyat, ezüstöt vájnak, azt megtisztítják és pénzzé verik; egyszóval a gazdagoknak semmiek nem volna, ha a szegényektűl nem volna: de azért a szegények sem lehetnek a gazdagok nélkül. Mi mellett szántana, kapálna; min vásárolna a szegény ember, ha pénzt nem kapna a gazdagoktúl? Ki hozná bé hazánkba az idegen marhákat, melyekre szükségünk vagyon? Ki szolgáltatna igazságot, ki szerezne bátorságot a prédáló tolvajoktúl, ha mindnyájan béresek és kapások volnánk?
Isten rendelése tehát, hogy különbözés légyen közöttünk; hogy szegények és gazdagok légyenek e világon; hogy mindnyájan egymást segítsük: ki pénzzel, ki munkával, ki okos gondviseléssel. Ebből a szükséges különbözésből vagyon, hogy ki úr s ki szolga közöttünk; ki parancsol, ki enged. És ezek között kétfelé osztatik a világ terhe, mely a munkát és gondviselést nézi: úgy, hogy egyik hivatal egyik részét viselje, másik másikát, és ha a szolgálók külső munkával terheltetnek, az urakat gondviselés fárasztja.
Mivel azért Isten akaratja, hogy ki úr, ki szolga légyen, lássuk először az urak kötelességét és tisztit. Azután a szolgák hivatalját és magokviselésének szükséges állapotját.
Három dologgal tartozik az úr szolgájának, sőt birodalma alatt lévő jobbágyságának is. Először; hogy cselédjét szeresse, lelkekre gondot viseljen, istenes életre oktassa és vezesse őket. Másodszor; hogy testi szükségekben és fogyatkozásokban őket gyámolítsa, segítse. Harmadszor; hogy vétkekért őket dorgálja és büntesse.
Elsőben azért köteles az úr, hogy jámbor szolgáját szeresse, mint a százados azt a szolgát, melyért könyörgött Krisztusnak. Mert mint drága ember, nagyra böcsüllötte azt. Világosb és hatalmasb szókkal ki nem mondhatta a szentlélek; mint kell a jámbor szolgát szeretni, mint mikor azt parancsolta, hogy ha értelmes, hív szolgánk vagyon, úgy szeressük; mint magunk lelkét és életét: úgy bánjunk véle, és böcsüljük, mint édes atyánkfiát. Nemcsak azért kell a jámbor szolgát szeretni és böcsülleni, hogy jól és hasznoson szolgál: hanem azért is, hogy Isten őérette sok jókkal látogatja az ura házát. Mihent Jákob a Lábán házába méne, mihent József a Putifár szolgálatjára juta: megáldá Isten a gonosz urakat, a jámbor szolgákért.
Hogy a jámbor szolgák szeretésére taníttassanak az urak, a Szentírás azt mondja; hogy atyjoknak hítták régen urokat a szolgák. Seneca+ is azt írja; hogy a régi rómaiak az urat cseléd atyjának, a szolgákat társoknak nevezték. Mert a szolgák (úgymond) olyan emberek, mint mi; úgy fogantatnak, úgy születnek, úgy vésznek lélegzetet, mint mi. Azért kenyeres társaink, alacsony barátink, sőt szolgatársink, akik nékünk szolgálnak.
Arra kötelezi a cselédes embert az atyai nevezet; úgymond Szent Ágoston+, hogy noha a világi jókra nézve különben tartja fiát, hogysem szolgáját: de az isteni szolgálatot, a mennyország nyerését ami illeti, abban egyenlőképpen minden cselédjére, mint fiaira, gondot viseljen!
Az uraknak azért első és legnagyobb kötelességek az, hogy az alattavalókat jóra tanítsák és izgassák. Reá vigyázzanak, hogy erkölcsöket keresztyén hitek regulája szerént rendeljék. Mert nem keresztyénség, hanem törökség volna, ha csak testi szolgálatját vennők az alattunk valóknak, és lelkekkel nem gondolnánk.
Minekokáért, akinek cselédje és jobbágya vagyon, szeme előtt viselje, mely drága Isten előtt akármely ember lelke: mivel amint Krisztus mondja: Heábavaló mind az egész világ egy lélekhez képest, melyet semmin el nem cserélhetni. Mert egy lélek veszedelme nagyobb kár az egész világnál, és aki ember méltóságát érti, nem ítílheti, hogy az egész világ egy lelket érhet: mivel Isten a lélekért emberré lett, és sok fáradságok után életét váltságáért adta. Ha azért Szent Pált izgatta és ébresztette a lelkek keresésére az a nagy szeretet, mellyel Krisztus a lelkeket megváltotta; a jámbor gazda is tartozik, hogy minden házanépét isteni félelemre, szent életre izgassa: és amint Szent Ágoston+ szól; ha Istent szeretitek, mindeneket, de főképpen házatok népét gerjesszétek isteni szeretetre és hívjátok a szent életre. Sőt azt kívánja Szent Ágoston+, hogy külön minden gazda, cseléde között egyházi tisztet viseljen: azaz tanítsa, oktassa, intse Isten félésére és tisztelésére alatta valóit. Mert hitetlen és pogánynál alábbvaló, aki háza népének lelki üdvösségére gondot nem visel.
Egyébkor is tehát, de főképpen mikor jeles innepek közelgetnek, egybegyűjtse cselédét a gazda, és úgy szóljon nékik, mint Jákob pátriárka háza népének: Jó fiaim, ha ki közületek bálványt emelt Isten ellen szűvében, térjen Istenhez, tisztítsa ki lelkét a szent gyónás által, végyen tiszta és szent öltözetet magára: és jertek velem együtt az Isten házába, hogy áldozzunk és szolgáljunk ott néki.
Nem elég a szép szó. Példával kell az alatta valókat jámborságra vinni. Mert igazán mondotta Solon+, hogy mind a ház, mind a város jó rendben lészen, ha az előljárók jó példát adnak. Erre nézett Szent Pál, aki mennyei nyelven a jó példaadást izgatásnak, késztetésnek, esztenezésnek nevezte, mellyel a jóra indíttatunk. Nemcsak keresztyéni szeretetre, hanem magok hasznára nézve is azon kell lenni az okos uraknak, hogy istenfélő, jámbor szolgákat tartsanak. Mert az szolgál híven és igazán embernek, aki igazán szolgál Istennek. És lehetetlen, hogy híve légyen embernek, aki igaz hívséggel nem viseli magát Istenéhez. Az okos urak azért feslett és erkölcstelen szolgát ne szenvedjenek udvarokban! Nemcsak azért, hogy a szolgák vétkessége az urát is gyalázni szokta; mert ama közpélda szerént: gyakran olyan a szolga, minémű az úr; hanem azért is, hogy bátorságoson nem bízhatnak az urak azokhoz, kik Istennel és az ő szent parancsolatival nem gondolnak. Sőt ezekrűl méltán mondhatni, amit a régiek szoktak mondani a gonosz szolgákrúl, hogy annyi ellenséget tart ember házában, mennyi lator szolgát. Mert akit a pokol félelme és az Istennek jóvolta nem tartóztat a gonoszságtúl, sokkal inkább nem tartóztatja ura akaratja. Azért a Nagy Konstantinus császár atyja, hogy szolgáit megpróbálná és a férgesét kihányná, parancsolatot ada, hogy valaki közülök a pogány isteneknek nem áldozik, szolgálatja nélkül ellégyen. Akik elbúcsúzának inkább, hogysem Istent megbántanák, azokat Konstantinus igen megdicsíré és nagyobb tisztekre emelé: akik pedig Krisztust elhagyák urok kedvéért, gyalázatos szókkal udvarából kiűzé: mert nem méltók, úgymond, hogy az Isten árulók szolgáljanak a császárnak, mivel igazak nem lehetnek embernek, akik nem igazak Istennek. Ugyanerre nézett Szent Dávid, mikor azt mondotta, hogy amely szolgát jóvá nem tehetett, azt házában nem szenvedhette. Méltán is, mert az ilyen ember egyebeket megvesztegethet és maga sem lehet igaz szolga.
Másodszor: Tartozik az úr gyámolítani, oltalmazni és segíteni a szolgákat és jobbágyokat. Akiket Isten uraságra emelt, azoknak Szent Gergely+ azt parancsolja, hogy ne nézzenek arra, amiek vagyon, hanem azt tekintsék, micsodák magok. Mert noha ők értékesbek, nemesbek és tisztek hivataljában böcsületesbek a szolgáknál: de természetekben hasonlók, sőt egyenlők, akármely alacsony szolgához. Azért miképpen aki lovat vészen, pokrócát levéteti és csak magán szemléli a lovat: úgy a nagy szerencséjű és főrendű embernek tanácsolja Seneca+, hogy félretegye a pénzt, jószágot, méltóságot, amint magában vagyon, úgy szemlélje magát. Ha ezt cselekeszi, általérti, hogy a szolgák csak szerencsével különböznek tőle, nem természettel.
A keresztyén urak ennél tovább menjenek az igaz hitnek tanítása után, és meggondolják, hogy nem illik azokat megutálni vagy alávalóknak ítílni, kiket Isten fiaivá fogadott; kiknek a mennyei boldogságot ígérte; kikért Krisztus szent vérét kiadta. Noha azért a világ javaival bévesebb az úr, de a Krisztus váltságára, az üdvösséges jókra nézve semmivel nem jobb legalacsonb szolgájánál. Sőt talán a szolga kedvesb, kellemetesb Isten előtt; és nagyobb dücsőségre emeltetik mennyországban.
Ezeket meggondolván az úr, ne terhelje szolgáját, mint barmát, felettébb való munkával: hanem eszébe jusson, hogy Isten fegyverrel, döggel, éhséggel fenyegeti az urakat a szolgák rongálásáért: és hogy az egyiptombélieket azért rontá sok csapásival; mert mód nélkül terhelték az alattok való zsidókat. Annak okáért, elsőben az Isten parancsolatja szerént, épen, igazán és üdőhalogatás nélkül megadja a szolgák fizetését; tudván, hogy a több égbe kiáltó bűnök között egyik, a szolgák és művesemberek fizetésének megtartása. Másodszor, az okos asszony példáját kövesse: illendő táplálását, ruházatjával együtt megadja szolgáinak. Harmadszor, a Szent Pál hagyását szeme előtt viselje: ki mikor azt parancsolta volna a szolgáknak, hogy úgy szolgáljanak uroknak, mint Istennek; utána veti: Ti is, urak úgy viseljétek szolgátokhoz magatokat, mint Isten az alatta valókhoz. Nem bánik úgy velünk az Isten, mind kegyetlen tirannus, hanem, mint kegyes atya: szeretettel, szelídséggel, kegyesen, irgalmason parancsol: senkit ereje felett nem erőltet, szolgáinak szükségére gondot visel, fogyatkozásit és tudatlanságit nagy tűréssel szenvedi. Ez a példa, melyet követni kell az uraknak.
De valamit e dologrúl mondhatnánk, rövid szóval így foglalja summában Seneca: Alattad valókkal úgy bánjál, mint akarnád, hogy bánnék véled, aki náladnál feljebbvaló. És amit szolgáddal cselekeszel, gondold meg: Ha jó volna-é néked, ha teveled azt cselekednék az előtted járók? Üdvösséges, szép tanúság ez, melyet Krisztus urunk világos szókkal előnkbe adott, mikor azt parancsolta, hogy amit kívánunk, hogy egyebek cselekedjenek vélünk, azt cselekedjük másokkal. És amit egyebektűl nem örömest szenvednénk, azt egyebekkel ne míveljük: Más szókkal, de hasonló értelemmel tanítja Szent Pál ezen dolgot, mikor azt parancsolja, hogy az urak ne kegyetlenkedjenek a szolgákon, hanem eszekbe jusson, hogy nékik is urok vagyon mennyekben. Ismét: Urak; megadjátok a szolgáknak, amivel igazság és szegődés szerént tartoztok: képesen és illendőül viseljétek magatokat hozzájok; megemlékezvén, hogy néktek is útatok vagyon mennyekben, és amint bántok a szolgákkal, úgy bánik Isten veletek. Ez volt bezzeg, amivel Szent Jób tartóztatta magát, hogy ne rongálná szolgáit. Mert eszében forgatta, hogy azon Isten teremtette a szolgát, mely az urat. És mint ő a szolgákat, úgy Isten őtet megsanyargatja, ha elhagyja hivatalja határát.
Noha egyéb szükségesekben is, de főképpen betegségekben, úgy kell a szolgákat segíteni, mint segítetté a százados: ki midőn emberi orvoslásokból kifogyott volna, és látná, hogy halálra vált szolgája, nem nyúla hiúságos babonákhoz, hanem Istentűl kerese utolsó segítséget néki. Nem bánék úgy szolgájával, mint amaz istentelen Amalecita, kirűl azt mondá Dávidnak a szolgája: Mihent megbetegedém, az útban veszni hagya engem az én uram. Nemcsak a keresztyéni szeretet és igazság kívánja a beteg szolgára való gondviselést, de az urak hívségére is semmi inkább nem indítja az alatta valókat, mintha betegségek idején, elsőben lelkekre viselnek gondot; hogy Istennel megbékélvén, készen találtassanak a halálnak véletlen órájátúl; azután testek szükségét és orvoslását megadják. Semmivel úgy magához nem kötelezte Világbíró Sándor alatta valóinak hívségét és engedelmességét, mint a betegek körül való irgalmassággal. Egykor a tűznél ülvén, beteges vitézét fázódva látá: felugrék mindjárt királyi székiből, és abba ülteté szolgáját, hogy melegednék. Mikor Lisimachust+ a harcon megsebesítették volna, hirtelen ruhát nem találának, mellyel békötnék sebeit, Alexander+ lerántá maga fejérűl a patyolatot, és ezzel kötözteté sebét. Efféle cselekedetekkel mindenek hívségét úgy magához láncozá, hogy senki nem kíméllette fáradságát és életét szolgálatjátúl.
Harmadszor: Az urak kötelessége azt kívánja, hogy a szolgák vétkét büntetés nélkül ne hagyják: vagy azért, hogy a gonoszok jobbuljanak: vagy azért, hogy egyebek félelemmel tartóztassanak. Vigyázni kell azért minden gazdaembernek cselédje erkölcsére, hogy senki Istent vagy felebarátját meg ne bántsa; senki szavával vagy cselekedetivel botránkozást ne adjon. Mert ha a gazda elnyegi és hallgatja alatta valóinak gonoszságát, magáévá tészi vétkeket: sőt dajkája és nevelője lészen a gonoszságnak, melyet el kellett volna távoztatni, mivel aki ütetlen hagyja a gonoszt, bűnökre izgatja az ártatlant. Te azért, akire Isten cselédet és jószágot bízott, eszedben tartsad, hogy egy ember lopásáért a Józsue hadát megveré az Isten: és azzal ismérteté, hogy a bűn olyan, mint a mirigy, mely a közel valókat megmérgesíti. Arrúl s feledkezzél, hogy noha Héli lágy dorgálással tilalmazta fiait a bűntűl: de mivel erősebb írral nem kötötte és gyógyította őket; mind magának, mind fiainak, mind a zsidó nép közül harmincezer embernek meg kelle érette halni. Azért úgy viselj gondot házad népére, hogy az alattad valók gonoszságát el ne nyegjed, hanem megdorgáljad és büntessed: mert a te lelkeden keresi Isten, ha tudva szenveded a gonoszt házadban.
Miképpen azért tilalmazza Isten, hogy ne bántsa senki az igaz szolgát: azonképpen megparancsolja, hogy szájára ne bocsáttassék a szolga; hanem az úr megadja kenyerét, megvárja munkáját, és amellett fenyítékben tartsa, zabolán hordozza. Ha pedig oly gonosz a szolga, hogy a szó nem fog rajta: fogsággal, tömlöccel, vereséggel is kell őtet jobbítani.
De a fenyíték és dorgálás módjában az úrnak arra kell nézni, amit a bölcs mondott; hogy ne légyen, mint az oroszlán; ne ordítson; ne szitkozódjék; ne kegyetlenkedjék; ne rontsa, hanem jobbítsa az alatta valókat. Némely urak künnyen, akárminémű gyanúságból fellobbannak; megdühödnek, kiáltnak, éktelenül szitkozódnak, gyalázatos szókkal élnek; és nem okosságtúl, hanem haragos indulatoktúl viseltetnek. Isten pedig azt parancsolja, hogy a szolgák ellen haragból, bosszúból, hirtelen indulatból valami nagyot ne cselekedjék senki. És elkerülje; hogy mikor a szolgák vétkét dorgálja és jobbítani akarja, nagyobb vétekbe magát ne keverje.
Nem lehet annál bolondabb dolog, mintha Istent megbántod haragoddal, szitkoddal, tűrhetetlenségeddel, azért, hogy téged megbántott szolgád, mintha magad bűnével kellene orvosolnod a mások vétkét: mintha bűnnel és Isten bántásával kellene kötnöd a magad sérelmét: mintha mást dorgálván, magadat dorgálásra méltóvá kellene tenned; és Istent megbántván, magadat is meg kellene háborítanod szolgád gonoszságáért. Nem illik, úgymond Epictetus+, hogy szolgádnak annyi hatalmat adj magadon, hogy akkor búsulj és törődjél, mikor ő akarja; mert ha féltő marháddal nem hagyod bírnia szolgádat; ha testeden hatalmat nem adsz néki: micsoda okosság, hogy lelkeddel bírnia hagyjad, hogy akkor háborogj és búsulj, mikor ő akarja? Azért ha szolgád vétkezik és kárt tészen, úgy nézzed, mintha más ember szolgája másnak tenne kárt.
Végezetre, az okos úrnak nem kell mindjárt rongálni és büntetni a szolgát, mihent vádoltatik: hanem meg kell a dolgot volta szerént érteni. Sokan a vádolók közül álnokok; sokan vagy irigyek, vagy haragtúl és gyűlölségtűl viseltetnek, és néha magok költik, amivel egyebeket vádolnak; néha öregbítik körülálló részeit a lett dolognak. Jól végére kell tehát menni, minekelőtte hitelt adjon ember a vádolásnak és büntetéshez kezdjen. A büntetésnek sem kell tüzes haraggal, dühös szókkal, ocsmány szitokkal lenni: mert az okosságnak és mértékletes cselekedetnek ellensége a harag. Nem is kell egy lében főzni és minden szolgát egyaránt feddeni vagy büntetni. Mert az értelmes szolgának szó is vereség, és a magaböcsülő, emberséges embernek a lágy és szelíd intés elég dorgálás. Az alacsony és csekély okosságú rendeket keményebb dorgálással és gyalázatokkal is kell néha ébreszteni hivataljokra. De a böcsületes úrnak arra szeme légyen, hogy maga kezével ne verekedjék; hanem ha szükséges nagy okok különbet kívánnának, mások által vigye az úr végbe a büntetést. És megemlékezzék, hogy a büntetésnek mértékét a vétek mellé kell vetni, és nem szabad a határt meghaladni, hanem a bűnnek nagy vagy kicsiny voltához kell szabni a büntetést.
Meghallók az urak kötelességét: lássuk immár a szolgák és egyéb alacsony renden valók hivatalját. És hogy sokat rövid summában foglaljunk, úgy tetszik, főképpen két dolgot kíván a jámbor szolgák kötelessége. Egyiket azt, hogy amely állapotban Isten őket helyheztette, azzal megelégedvén, szentül és tekéletesen viseljék abban magokat. Másikat, hogy híven, igazán és böcsülettel engedjenek uroknak, és reájok bízott dolgokban eljárjanak.
Először azért a szolgarend, a jobbágy és a művesember eszébe juttassa, hogy Isten, aki úgy rendelte a világ állapotját, hogy felső és alsó rendek, urak és szolgák, gazdagok és szegények légyenek: és hogy kinek-kinek közülünk oly állapotot rendelt az Istennek bölcs gondviselése, melyet lelkünk üdvösségére alkalmatosbnak tudott: Azért Isten akaratjára hagyván ki-ki magát, megnyugodjék és csendes elmével megelégedjék az alázatos állapottal, melyben helyheztetett, és abban igyekezzék szent életet viselni.
Szent Pál apostol Corintusba írván, azt parancsolja, hogy minden ember abban járjon és maradjon, amire Istentűl hivatott: mert nem szerencsére és kordéra, hanem isteni választásnak sorsából vagyon mindnyájunk állapotja. Azért ha Isten téged szolgai állapotra rendelt, ne gondolj véle, hanem azzal megelégedjél, amiben Isten hagyott, és azon légy, hogy a szolgai állapotban Isten fiainak szabadságára juthass tekéletes erkölcsöddel. És mivel az anyaszentegyház olyan, mint a rendelt sereg, melynek erős volta abban áll, hogy minden ember megtartsa helyét: arra köteles minden, hogy ahová állatta Isten őtet, ott maradjon és szolgáljon.
Négy kiváltképpen való nagy okai vannak, miért kell az alacsony állapotú embereknek hivataljokban megnyugodni. Elsőt Szent Pál említi. Mert Isten az, aki őket ilyen állapotban rendelte. Azért méltó örömmel venni; amit Isten adott. Szabad a fazekasnak a sárból oly edényt csinálni, minéműt akar: mentül inkább az emberek közül szabad Istennek kit gazdaggá, s kit szegénnyé, kit úrrá, s kit alacsony munkássá tenni. Semmivel nem tartozott Isten senkinek közülünk: tehát elég jóság tőle; ha kisded és alacsony ajándékot ád is. Szabad volt, ha nem teremtett volna: tehát elég irgalmasság, hogy teremtett és oly rendbe állatott, melybe néki tetszett. Szükséges azért, hogy a teremtő rendelését, ki-ki nagyobbra böcsülje a maga kívánságánál, és alkalmatosságánál; és megelégedjék az állapattal, mellyel Isten őtet látogatta. Másik ok az; mert mind urak, mind szegények, Isten szolgái. Azért írja Szent Pál: A szolga Isten szabadosa, az úr Krisztus szolgája. Ha szolgák vagyunk; abban kell magunkat foglalnunk, amiben urunk akarja; Mert nem az a jó szolga, aki azt míveli, ami tetszik néki; bár igen jót míveljen is, hanem aki ura akaratját követi. Annak okáért zúgolódás nélkül abban kell járni mindennek, amire Isten rendelte. Harmadik ok a mi testünk tagjainak példájából vétetik. Látjátok-e, úgymond Szent Pál, mennyi sok részek vannak testünkben? Egyik tag a másikra nem támad, hanem segítik egymást, és noha egyik felsőbb, másik alacsonyb, egyik böcsületesb, másik szemérmetesb rész: de mindenik az ő helyével és állapotjával megelégszik, abban szolgál a több tagoknak, amire rendeltetett. Mi mindnyájan teste vagyunk az Isten országának. Azt cselekedjük tehát, amit a testi tagok: ki-ki állapotjában és hivataljában szolgáljon Istennek és egymásnak. Vaj ha meggondolnók mindnyájan, hogy bűneinkkel azt érdemlettük, hogy ördög tagjai és pokolország polgári lennénk! Vaj ha eszünkbe juttatnók, mely érdemetlenek és méltatlanok vagyunk, hogy a Krisztus országának, az ő anyaszentegyházának tagjai legyünk: bizony nem fájlalnók az isten népe között alacsony állapotunkat, sőt boldogságnak ítílnők, hogy utolsó és legkisebb részei vagyunk a Krisztus testének, az anyaszentegyháznak. Vaj ha értenők, hogy ha az alacsony állapotban szentül élünk, eljő az üdő, melyben királyságra emeltetünk, és a napnál fényesbek lészünk: bizony nem törődnénk azon, hogy úrrá és királlyá nem tett Isten minket; hanem hálaadással dicsírnők őtet, hogy testének részévé tett, és megnyugodnánk gondvisetésének bölcsességén, melyet magunk hasznánál és böcsületinél nagyobbra kell böcsülnünk. Igazán mondja Epictetus+, hogy e világon úgy vagyunk, mint komédiában, melyben nem az viseli jobban magát, aki királyi személyt visel, hanem aki díszesben megfelel hivataljának. Azért minden dicsíretet érdemlünk, ha amiben Isten helyheztetett, abban jól járunk. Negyedik ok az: Mert ha a világi jókban kevesebb része vagyon is a szolgának, a szegény jobbágynak, a kézi munkával élő művesnek; de a lelki és mennyei jókban nagyobb része lehet, ha Isten akaratja szerént jár hivataljában. Mikor kicsiny és nagy jó vagyon előttünk, könnyű a nagynak elnyeréséért a kisded jót elhagyni: senki nem nehezteli; ha az üveget gyémántért, a cserépet aranyért elhagyja. Mivel azért a világi nagy állapotok a mennyei boldogsághoz és lelki jókhoz képest csak múlandó árnyékok és álmok, nem kell ezekkel gondolni, csak amazokat elnyerhessük.
Nem ok nélkül cselekedte az anyaszentegyház, hogy a szentek lajstromában mindenféle művesemberek és minden rendbéli paraszt munkások közül sok és nagy szenteket számlált, mert ezzel akarta mutatni, hogy nincs oly kisded hivatal, melyben szentségre nem juthat az ember. Krisztus Urunk sem ok nélkül akart e földön szegény kézimunkás és művesember állapotjában élni; kire nézve őtet az emberek Fabernek, Asztalosnak hítták. Sőt amint Jeremiás írja, jobbágy állapotban élt, és nemcsak születésekor a rovótúl* béíraték, de azután fizete a császárnak. Egyszóval: merő szolgai állapotban élt a világon. A világi fejedelemségben és uraságban szinte oly szentül és tisztán élhetett volna Krisztus, mint az alacsony állapotban; szinte oly kedvesen böcsülhette volna az Istent, mint a szegénységben: de példájával akarta elhitetni, hogy a világi főbbséget és értéket nem kell nagyra böcsülleni, a lelki és mennyei jókhoz képest. Vastagítani akart mindeneket, hogy ne gondoljanak a földi jókkal, csak a mennyei boldogságban legyen részek, mely minden világi jóknál végetlenül nagyobb: a több aprólékos fogyatkozásokat jó kedvvel szenvedjék, csak a poklot elkerüljék.
Az urak és szolgák állapotjárúl szólván Szent Pál nem egy helyen írja; hogy noha a világ előtt különbözés vagyon és válogatás közöttök: de Isten előtt lelki és mennyei dolgokra nézve nincsen az ilyen állapotokra tekintet: sem úr, sem szolga nincs Isten előtt, hanem csak a jámborságra vagyon tekintet. Nem kap Isten a hatalmas nemességen, hanem az alacsony jámborságon.
Ne zúgolódjék azért a szolga vagy jobbágy és műves: ember, hogy Isten őtet nagyobb állapotra nem emelte, hanem azzal elégedjék, amiben vagyon. Eszébe jusson, hogy okosság és jóság, ha amit kételen és akaratja ellen viselni kell, azt jó szűvel és Isten előtt érdemmel viseli. Az is előtte forogjon, hogy a világi szegénységben lelki jókkal bévelkedőbb lehet az ő uránál; nagyobb dücsőségre is juthat mennyországban. Végezetre, meggondolja, hogy az Isten bölcsessége sokakat szegénység által viszen mennyországba, kik elkárhoztak volna a gazdagságban. Azért arra igyekezzék, hogy ha kicsiny is az Istentűl néki adatott gira, azzal igazán kereskedjék, és életét szentül viselje, hogy a szegény állapotból mennyei királyságra jusson. Gyakran esztenezze magát a Tóbiás szavaival, hogy noha most nyomorult életet visel, de sok javai lesznek; ha Istent féli, ha a bűnt eltávoztatja, ha jót cselekeszik. Mert ugyanis bolondság és boldogtalanság volna, ha a világi nyomorúsággal másvilági kárhozatot kincsezne magának a szegény ember.
Másodszor: Aki szolgálatra állott, elhitesse magával, hogy szabadságát eladta. Azért a maga alkalmatosságát, kedvét, akaratját hátra kell hagyni ura szolgálatjáért, és arra kell vigyázni, hogy maga hasznát és dolgát letapodván, oda fusson, ahová küldik; nemcsak külső javainak kárával, de néha vére hullásával is.
Ezt nemcsak magával viseli a szolgai állapot, hanem Isten ő maga erős parancsolattal hagyta. Szent Pál magyarázván, minémű szent és tiszta engedelmességgel, mely nagy hívséggel tartozik ki-ki szolgálni urának. Elsőben azt parancsolja, hogy úgy engedjenek az uroknak, mint Krisztusnak és mint a szűvek-látó Istennek; nem úgy, mint embernek. Mely mondással arra tanítja Szent Pál a szolgákat és jobbágyokat, hogy ne úgy munkálkodjanak, mint a barmok, csak külső igának vonyásával: hanem felemeljék szívöket, és meggondolják, hogy Isten rendelése a felső és alacsonyb állapatok különbözése. Azért Isten ellen tusakodik, aki előttejárójának rendelésével ellenkezik. Minekokáért a világi urak parancsolatjában az Isten parancsolatját kell szemlélni: Istennek kell engedni, mikor az úrnak engednek. Másodszor azt kívánja Szent Pál, hogy külső, belső félelemmel engedjen a szolga. Azért akik a szolgák igája alatt vannak, tartoznak, hogy urokat minden böcsülettel tiszteljék, mert istenkáromlás volna (úgymond), ha különbet cselekednének. Féljen a szolga, hogy urát zúgolódással, rágalmazással, kedvetlenséggel, mentegetésekkel, restséggel vagy szófogadatlansággal meg ne háborítsa: sőt ha eszébe vészi, mit kíván az ura, megelőzze a parancsolatot! Mert unalmas szolga, aki soha magátúl nem mozdul, hanem esztenezést vár mindenkor. Eszébe jusson a szolgának, hogy Szent Dávid, az ura köntösének egy kis prémecskéjét elmetszvén, mellye verve megbáná cselekedetét: mert illetlen böcstelenség volt az ura ruhájának csak kis részecskéjét is metélgetni. Harmadszor arra kötelez Szent Pál, hogy ne színre szolgáljon a jámbor szolga, azaz: ne csak akkor légyen serény, igaz és vigyázó ura dolgában, mikor látják és utánavigyáznak; ne csak ura jelenlétében mutassa hívségét, mint akik csak kedvet és világi jutalmazást keresnek: hanem minden helyen, minden dologban oly igazán viselje magát, mintha ura látná, mert azt kívánja a legnagyobb Úr, aki mindenütt jelen vagyon; aki látja mit mível, és kedveli az igaz szolgát. Bezzeg ilyen szolga volt József, aki az ura tisztességét távullétében is úgy oltalmazta, mint szeme fényét; és inkább tömlöcre adta szabadságát; életét kockára vetette, hogysem ura távullétében gonosz asszonya kívánságának ura gyalázatjával engedne. Negyedszer, szükségesnek mondja Szent Pál, hogy a szolga és jobbágy vígan, készakarva és nem vonakodva fáradjon ura dolgában: mivel Isten akaratját cselekeszi, mikor urának igazán szolgál, és Istentűl vészi a mennyei boldogságnak örökségét jutalomul. Mely mondással arra tanítja Szent Pál a szolgákat, hogy ha földi uroktúl kevés fizetések vagyon, ne törődjenek rajta, se a szolgálatban meg ne fogyatkozzanak: mert magára vette Isten a jámbor szolgák jutalmazását, ha őérette oly igazsággal szolgálnak uroknak, mint Istennek ő magának.
Végezetre: Szent Péter azt parancsolja, hogy nemcsak jámbor és jó erkölcsű uraknak, de a gonoszoknak és fesletteknek is engedjen a szolga: békességgel tűrje a szomorításokat és sanyargatásokat, melyekkel ura dühössége és darabos erkölcstelensége őtet rongálja; sokszor büntetést vévén azért, amiért jutalmat érdemlett volna. Mert Isten ajándéka az, ha morgás, zúgolódás nélkül, bűntelen szenved Isten kedvéért a szolga.
Az okos szolgának azon kell lenni, hogy istenfélő urat válasszon, kitűl jámborságot tanulhasson; nem akitűl vagy igaz hitinek vallásában, vagy erkölcsének tekéletességében kísértessék, vagy vesztegettessék. Eszében tartsa, aki szolgálatra áll, hogy Krisztus meg nem gyógyította volna a százados szolgáját, ha urának jámborságára nem tekintett volna. Azt is meggondolja, hogy sokszor az urak gonoszságáért megbünteti és elrontja az alatta valókat: miképpen olvassuk a Szentírásban, hogy a Fáraó és Abimelech szolgáit és cselédjét utolsó veszedelemmel akarta ostorozni Isten, urok bujaságáért. Végezetre, az istentelen gonosz urak sokszor oly szolgálatot kívánnak, mellyel lelkét veszti a szolga, ha enged; életét és állapotját szerencsélteti, ha nem enged. Azon légyen tehát, hogy jámbor urat keressen. De ha gonoszra találkozik, keresztyéni szelídséggel és békességgel engedjen néki, valamíg Isten akaratjával ellenkező gonoszságot nem parancsol.
Isten törvényének kötelezése az, hogy inkább engedjünk Istennek, hogysem embernek. Azért ha oly dolgot parancsol és kíván az úr szolgájátúl, mellyel Isten megbántódik: a szolga kötelessége, hogy abban ne engedjen; hanem elsőben alázatossággal azt mondja, amit Szent Péter és Szent János mondottak azoknak, kik törvénytelen dolgot kívántak tőlök: Uram, ítíld meg magad, ha méltó-e, hogy néked engedjek inkább, hogysem Istennek? Nagyobb úr az Isten tenáladnál: többel tartozom teremtőmnek; megváltómnak, hogysem néked. Ha egyszer megismérteti magát a jámbor szolga, és urával elhiteti, hogy sem reménységgel, sem félelemmel és adománnyal oly dologra nem vitetik, mely az Isten törvényével ellenkezik: noha talán elsőben idegenséget szerez, de bizonyos, hogy böcsületire fordul: És megtapasztalván az úr, hogy szolgája senki kedvéért gonoszt nem cselekeszik, sokkal nagyobb hitele lészen előtte, és illetlen szolgálatot nem mer utána kívánni tőle. Ha pedig oly istentelen volna az úr, hogy tisztességes mentségét szolgájának bé nem venné, és illetlen szolgálatra kötelezné, akkor a Szent Bernárd tanácsát kell követni: Jobb halált szenvedni és mártíromságra jutni, hogysem a gonoszban engedni.
Mindezekből megtanulták a jámbor szolgák és alacsony állapotbéli emberek, mint kell viselni magokat, hogy Isten előtt kedves és üdvösséges légyen szolgálatjok. Nincs oly esztelen ember, ki azon munkával aranyat áshat, mellyel ganéjt; azon pénzen drága marhát vehet, melyen hulladékot: drága marhát ne vegyen inkább, hogysem hulladékot. Te, szolga! Te, kézi munkával élő szegény ember! Mely külső fáradságot viselsz, ne nézz abban csak a külső fizetésre és kisded nyereségre: hanem arra igyenesítsed fáradságodat, hogy azzal a munkával melyet cselekeszel, mennyországot nyerjed: Istenért és az ő akaratjának teljesítéséért cselekedjed munkádat! És mikor dolgodhoz kezdesz, mikor immár fáradsz, emeld fel Istenhez lelkedet, és mondd azt szűvedben: Uram; te tudod, mi hasznos és üdvösséges nékem, te helyheztettél engem ebbe a kisded állapotba, hogy szolgálatommal és kézi munkámmal tápláljam életemet. Megelégszem és megnyugszom, édes Istenem, a te akaratodon. Teéretted, a te kedvedért eljárok dolgomban, és ha nagyobbra nem érkezem, ezzel az alacsony munkával kedveskedem néked.
Ha így munkálkodnak a szolgák és művesemberek, minden munkával aranyat ásnak, drága kincset vásárolnak: mert minden munkájoknak jutalma lészen az örök boldogságban. Ha pedig efféle szent indulatok nélkül, csak mint a barmok, testi fáradságot űznek, kedvet Isten előtt nem találnak: Lelki és mennyei fizetést nem vésznek fáradságokkal. Ah, mely nagy bolondság, haszontalanul vesztegetni, amin mennyországot vehetnénk! Ne így, keresztyének, ne így: hanem, a külső munkákat és fáradságokat Isten kedvéért cselekedjétek, hogy Istentül vehessétek az örök boldogságnak fizetését! Amen.