Egy főembernek levele: melyben okait adja vallása változtatásának

Meghitt, régi, jóakaró Uram s Atyámfia! Tekéletes jóakaratból írt leveledet, nagy néven és illendő böcsülettel vettem: melyben nem kevés csudálkozásodat jelented, hogy religiómat változtatván, Szent Péter hajójába; a római eklézsiának kebelébe jöttem. Mert ha a lutherista vagy kálvinista vallásban gyengén gyökerezett ember megtántorodott volna, azon csudád nem volna. De hogy én, aki úgy megvastagodtam és erősödtem volt elébbi vélekedésimben, hogy azok gyökerének, szívem gyökerével kellett volna kiszakadni belőlem, új világosságra tértem: azt minden várakodásod kívül esett dolognak jelented, és álmélkodással nem győzöd. Kívánod pedig érteni tőlem bizonyos okait, melyektűl viseltetvén, erre bírtam magamat.

Igazságot írok, mint meghitt Atyámfiának, hogy magam sem győzöm csudálkozással ezt a szent változást, melyet magamban tapasztalok. Mert ha valaki a pápista hittűl valósággal iszonyodott, és annak követésétűl irtózott: merem mondani, hogy azok közül nem voltam utolsó. És ugyan lehetetlennek ítíltem, hogy belém oltatott és szívemhez gyökerezett vallásomat, akármely erősség is megmozgathatná, nemhogy kiszaggathatná.

De amely Isten, Szent Pált, az igazság rontásának legnagyobb igyekezetiben, mennyei fényességgel illetvén, mássá változtatá: véghetetlen jóvoltából, Szent Fiának érdeme által, kegyelmességét nyújtván énreám is, szemeim hályogát elvevé, és az ő igazságának csudálatos fényességére, mintegy üstökön fogva hoza. Mert még az igazságnak valóságos isméreti után is, senki ne ítílje, hogy künnyen és hirtelen lett ez a változás: Számtalan lelki tusakodásim, kimagyarázhatatlan sok akadékim és tartóztatásim voltak. Mennyiszer forgott elmémben, hogy késő volna nékem hitet cserélnem, mert immár vén pribék* lennék?! Hányszor ütközött elmémbe, mit mondanak az emberek felőled! Mely rút, mely gyalázatos neved lészen? Ki azt fogja ítílni, hogy reménységért, előmenetelért, kedvért cselekeszel: és kereskedel a hittel! Ki bolondultnak és csekély okosságúnak hirdet. Mindnyájan pedig, kikkel elébb barátságosan éltél, idegenek lésznek: állhatatlan, változandó, hajlandó, forgandó neved lészen.

Mindezeket az akadékokat és több, sok tartóztató köteleket elszaggata az Isten Szent Lelke: és arra vezérle, hogy az ismert igazság követésében, minden emberi tekintetet, minden világi gondolatot hátravessek. Mert az ég alatt lévő, dücsőségmutató, akármi fényességek, tisztességek, értékek csak elmúlandó hiúságok; és a mennyeiekhez képest árnyékok, melyekért az lélek üdvösségét aki szerencsélteti, egész okosságátúl megfosztatott. Nem is jó pedig az üdvösségrűl való gondviselést csak a készülő fúvásra halasztani, halál órájára vontatni: mert reménységünk kívül elmetszik sokszor az élet kötelét.

Azért félretévén minden egyéb tekintetet, és csak a megismért igazságnak új világosságára függesztvén szemeimet, titkolás nélkül akarám, hogy világ előtt tudva lenne megtérésem.

Mivel pedig kívánod érteni, micsoda okoktúl viseltettem ebben az változásban; nem szegem kedvedet: hanem a sok és rövid írásban nem férő, fontos okok közől, melyek engemet izgattak, indítottak és az elébbi vallásomtúl búcsúzásra és elválásra bírtak, egynéhányat leírok. Kérlek, azoknak olvasásában viseld úgy magadat, mint bíró az ítíletben: Tedd félre egy kevéssé az idegenséget és kedvezést! Elszánt és tekéllett ítíletet ne vígy az olvasáshoz; hanem a dolog mivoltából tégy utoljára törvényt! Légy egészségben!




Hátra Kezdőlap Előre