Nemcsak bátorságos utat nem mutat Balduinus+, melyen az írásnak igaz értelmérűl bizonyosok lehessünk: de a magok magyarázatit is, melyeket a Kalaúz-ban csúfoltam, csak igen gazul mentegeti. A Kalaúz-nak első nyomtatásában előhoztam vala, hogy Luther+ Szent Pétert fanatikusnak, eszelősnek nevezi; Szent Pált eretnek névvel gyalázza. Boldogasszonyrúl azt írja, hogy Gábriel angyaltúl félt, hogy meg ne szeplősítse. Krisztus urunkrúl a Liber Concordiae azt mondotta, hogy tréfált, mikor az alamizsnálkodást dicsírte. Ezeket Luther+ mondásinak isméri Balduinus+: de azt írja, hogy Szent Péter nem volt fanatikus, hanem attonitus*, nem zsák, párnahéj: mind egyik s mind másik szó eszefordultat jegyez. Szent Pálrúl azt írja, hogy őtet Luther+ csúfságban és pakocsában* nevezte eretneknek. Én nem tudtam, hogy csúfos társai Luthernek+ az apostolok, azért nem vettem tréfára a Luther+ szavát. Ezután ottan az egész Luther-tudományt tréfának tartom. A több mondásokat nem menti, hanem dicsíri: csak a Concordia szavairúl azt írja; hogy Sententia haec, tantum recitatur;* csak előhozatik az a vélekedés, a Krisztus tréfálásárúl. Maga, ő maga vallja másutt Balduinus+, hogy nemcsak előhozza, hanem oltalmazza a Concordia ezt az éktelen mondást, ezekkel a szókkal: Haec interpretatio non est absurda.*
Tovább mégyen Balduinus; és oltalmazni akarja a Szentírás szavainak hamis csigázását, melyekkel az újítók támogatják tanításokat:
I. Luther+ így eszeskedik: Krisztus parancsolja, hogy a gonosznak ellene ne álljunk: Tehát nem szabad a török ellen hadakozni. Ezt a gyermek is látja, hogy nem arra való; azért Balduinus+ sem igyekezik a konzekvenciát erősíteni: hanem azt mondja, hogy csak a pápa akaratjából indított hadakozást tiltja Luther+; mely dologrúl elébb szólánk.
II. Luther+ ilyen bizonyságot támaszt: Krisztus a végvacsorán mindeneknek mondotta, hogy azt cselekedjék az ő emlékezetire: Tehát minden keresztyén prédikálhat. Aki pedig prédikálhat; ugyanazon keresztelhet, úrvacsorát szentelhet és osztogathat, bűnt oldozhat, áldozhat. Tehát minden keresztyén, még az asszonyember is – pap. Balduinus+ megvallja, hogy Luther+ szava, hogy Krisztus mindeneknek mondotta a végvacsorán, hogy azt cselekedjék az ő emlékezetire; és hogy nem egyéb ez az emlékezet, hanem az Isten igéjének prédikálása. Mégis engem pirongat, hogy Luthert+ költött dologgal terhelem. Nem is igyekezik azon, hogy színt adjon ennek a bolond okoskodásnak: mert semmi úton meg nem mutathatja, hogy Krisztus mindeneknek mondotta ama szókat: Hoc facite;* vagy hogy a commemoratio,* prédikálás; vagy hogy aki prédikálhat, annak az úrvacsora szentelésre, bűnoldásra, áldozásra hatalma vagyon.
III. Luther+ így okoskodik: Krisztus mondja, hogy az ő juhai az ő szavát hallják: tehát elvészi a püspököktűl, doktoroktúl, conciliomoktúl a tudományrúl való ítíletet, és közönségesen minden keresztyénnek adja. Azért prédikálhatnak a doktorok és pásztorok: de tartoznak azzal, hogy a juhok ítíletihez hallgassanak, és annak engedjenek. Errűl a bolond bizonyításrúl azt írja Balduinus; hogy jól bizonyít azokból a Krisztus szavaiból: Nec profecto inepta est probatio e Christi dicto, utut eam rideat sineptus Esavita.* Ítílje meg, akinek esze vagyon, ha ez nem bolondság.
IV. Így bizonyít másutt Luther+: Krisztus mondja, hogy egy szükséges, tudniillik a hit: tehát a szakramentomok nélkül ellehetünk. Ezt, minthogy semmi színe nincsen, nem is mentegeti Balduinus+: hanem csak azt írja; hogy Luther+ a szükségnek idején mondja, hogy szakramentomok nélkül lehetünk. De akármit tanítson Luther+; a kérdés arrúl vagyon: Ha következik-é a Krisztus szavaiból, amit Luther+ kihoz? És ha megolvad is agya veleje Balduinusnak, ezt a következést helyesnek nem mutathatja.
V. Hunnius+ és Calvinus+ így bizonyítnak: Isten ígérte Ábrahámnak, hogy az ő magvának Istene lészen: tehát a keresztyének gyermeki keresztség nélkül is üdvözülnek. Panaszolkodik Balduinus+, hogy Hunniust+ Calvinus+ mellé fogom. De mit tehettem, ha mindketten azon bizonysággal éltek? A keresztyének magzati üdvözüljenek-é keresztség nélkül? ezelőtt meghallók: most csak a Szentírás szavain fondált következésrűl vagyon szó. Azt ígérte Isten Ábrahámnak, hogy az ő magvának Istene lészen. A kérdés az: Ha az Isten ígíretit a test szerént való magrúl kell-é érteni? Vagy azokrúl, kik lélek szerént Ábrahám fiai, az ő hitinek követésével? Kikrűl emlékezik Szent Pál (Galat. [Ad Galatas – Pál apostol levele a galatáknak (Gal) – a szerk.] 3. ver. 7, 9.). Ha a test szerént való magrúl értjük: bizonyos, hogy az ígíret nem azt jegyzi, hogy az Ábrahám magva mind üdvözül. Mert Jákob és Esau Ábrahám magva vala: de azért Esau megvetteték, és a mostani zsidók is elvesznek. Azért ama szó: A te magvadnak Istene lészek; nem azt jegyzi, hogy mindnyájan üdvözülnek az Ábrahám maradéki. Ha pedig a lelki fiakrúl magyarázzuk Szent Pállal (Rom, 4. v. 13, 14. Cap. 9. v. 6, 7.), nem a testi származásbúl, hanem az igaz hitnek követéséből vagyon ez a származás: és akkor kezdünk Ábrahám fiai lenni, mikor az ő hitiben kezdünk részesülni. A keresztyének kisdedi pedig, nem az anyjok méhéből, hanem a keresztségből kezdenek hívek lenni: Quis nesciat, Credere esse Infantibus, Baptizari; Non Credere, Non Baptizari?* – úgymond Szent Ágoston+. Tehát ők nem születnek szentül, hanem a keresztségben szenteltetnek.
VI. Mivel a Szentírás Istentűl tanultaknak nevezi a keresztyéneket: ebből nagy bolondul Luther+ az iskolák kárhoztatását állatta; Melanchton akaratjából pedig, Wittenbergában az iskolákat bétevék. Balduinus+ azt írja: hogy ennek bizonyítására én csak két hazug embert állatok: Suriust és Serariust. De nem igazat mond: mert én Erasmust+, Coclaeust és az altenburgi lutheristákat is említettem. Nem igazán hazudtolja pedig Suriust és Serariust: mert maga erősíti nagy részre, amit ezek írnak. Mivel megvallja Balduinus+, hogy Luther+ keményen szólott az akadémiák ellen; és hogy Carolostadius, társaival egyetemben, a wittenbergai váras iskoláját bétette: és kenyeret kezdettek árulni benne, mert a váras népével elhiteték, hogy haszontalanok az iskolák; és urunk parancsolta, hogy mestereknek ne neveztessünk. Elég ez arra, hogy megtessék, mely bolond magyarázatokat és következéseket faragnak az új tanítók.
VII. Calvinust+ hoztam elő, ki ama mondásból: A bűnnek zsoldja halál; azt állatja, hogy minden bűn halálos, és legkisebb gonosz indulat is pokolra méltó, Balduinus+ azt sem tudja megfejteni, amit erre mondottam: magát is úgy békeveri, hogy nem tudja mit beszél. Mert noha megvallja, hogy nem minden bűn halálos; és hogy nem minden bűn nemzi a halált: de azért azzal fejezi bé, hogy minden bűn természet szerént halálra méltó. Felakasztaná vagy pokolra taszítaná talán Balduinus+ fiát, ha egy almát lopna vagy egy gyermeki hazugságban találtatnék.