| Mi az ember? egy kinyílt rózsaszál, |
| | A virító kornak tündéres kertjében; |
| Addig virít mig tövisre talál; |
| | S elhervad éltének legszebb idejében. |
|
| Mint örülünk boldog napjainknak! |
| | Fellengve azt véljük félistenek vagyunk, |
| Képét vesztvén ideáljainknak |
| | Könnyes szemmel látjuk, hogy megcsalattatunk. |
|
| Mit nem képzünk a szép jövendőnek |
| | Ezreket igérő gyémánt világában; |
| Bármely jók is a jelenlevőnek |
| | Órái, nem nyugszunk dajkáló karjában. |
|
| Oh! ki tudja, mit fedez előlünk |
| | A titkoló kárpit sűrű homályába? |
| Ki tudja, mely pillanatban dőlünk |
| | A szerencsétlen sors prédáló sirjába? |
|
| Nem rég én is örültem éltemnek, |
| | S lelkemnek vágyási szárnyakat füzének: |
| Egy árnyalak maradt képzetemnek, |
| | S a szép valóságok rendre eltünének. |
|
| Sóhajtozva utának pillantok, |
| | Kezemet bágyadtan végbucsúra nyújtom, |
| Titeket nem fedhetnek el hantok – |
| | Én már oltártoknál fáklyámat nem gyújtom. |
|
| Mulékonyság! tetőled megválom! |
| | Boldogságom, benned úgy sem remélhetem, |
| Oh csak addig késsél, örök álom, |
| | Mig jó barátimat egyszer ölelhetem. |
|
| Majd ha útjok lakom mellett megy el, |
| | Rá ismernek sirom mohosúlt kövére, |
| Oda jőnek, s a barátság emel |
| | Egy dalt Malvinának emlékezetére. |
|
|
