| Szép vagy Sopronnak zordon hegye völgye, hol ormos |
| | Rengeteged feketül, s bérceid árja zuhog; |
| Szebb vagy, apró halmok s térek vegyülése kalásszal |
| | S szőlővel nevető hesperi kertje te, még. |
| És te, mikép emeled, mint tágítod ki szorongó |
| | Lelkemet, o Pannon tengere, Piso vize! |
| Édesen elmerülök szép álmadozásba, dicső táj, |
| | Hogyha kebledbe csal a Flóra-szerette tavasz. |
| A természet ezer díszét bámulva csudálom, |
| | S arcomon aggságim ránca reményre derül. |
| A falak eltemető tömlöc módjára rekesztnek, |
| | S ott, valamerre szemem néz, rabi láncra talál. |
| Itt szabadon levetem vas igámat s aetheri szárnyon |
| | Repdesek a magas ég végtelen öble körül, |
| S szent öröm árjai közt érzem, hogy földi sorompó |
| | Mennyei lelkemnek nem vet örökre határt. |
| Ott, az alak nyájas, simasága gyakorta hazug máz, |
| | S angyali formában sokszor az ördög ölel: |
| Itt, ha mi rám mosolyog, ha mi biztat boldog örömmel |
| | Kétszeresen s tüstént adja meg amit igér. |
| Ott az örök kínok gyászhonja-nevelte tyrannus, |
| | A fene praktika dúl, s dúlva világot emészt; |
| Majd nyereség, majd hír s öröm árnyékával igézvén |
| | Fő s alrendet örök tigrisi harcra tüzel; |
| Nincsen az a szent lánc, mellyet nem szaggat izekre, |
| | Nincsen az a szép frigy, mellybe nem ártja dühét. |
| Általa kalmárság piacává lészen az élet, |
| | Hol kiki csalni siet, s csalva csalásra tanít: |
| Itt kegyes édes anyát látok, ki szerette szülöttit, |
| | Emlőjére heves szivvel ölelve veszi. |
| Itt ezer áldások gazdag forrási fakadnak, |
| | S tél tavasz ősz nyár lát gyülni belőlek özönt. |
| Melly nagyok és kicsinyek szomjának lángjait oltván |
| | Minden örömbimbót édeni szinre kifejt. |
| Cifrább műhelyeit ha kikémlelem a tüzes észnek, |
| | Mindenik eszközöket több sanyarásra kohol. |
| Nemzetek, országok, háznépek alélva remegnek |
| | Felzúdult tenger mérge veszélyi között, |
| Kastélyok s kalyibák tüzözönbe borulva lobognak, |
| | Sírva fut árva nemünk a vad Erynnis előtt: |
| Csak ti magos bércek, mellyek fel az égbe sietvén |
| | Minket is elragadó szárnyon emeltek oda, |
| Csak ti setét erdők, mellyekben az isteni nagyság |
| | Titkos erőt íhlő szent lehelése suhog; |
| Csak ti, kies völgyek, hol ezüst forrásnak, enyelgő |
| | Csergedezések közt, gondokat altat ere; |
| Csak ti, dicső szépség-hímezte mezők, hol igézni |
| | Nem szünik új áldás, gyenge fü, tarka virág: |
| Csak ti felejtetitek sorsunk sok s durva csapásit, |
| | Csak ti tettetek szert hív menedékre velünk. |
|
