Kisfaludy Sándor
Csobánc^*

Ülj mellém a kandallóhoz,

Fel van szítva melege,

Csobánc-várról, Édes-kedves,

Ím! halljad, egy agg rege:

Mult szüretkor Badacsonyon

Ezt Múzsámtól vettem én,

Egykor, midőn magam bolygék

A hegy szirtes tetején.

Sok történt ott, amiolta

E pompás hegy földjébe

Szöllő s gyümölcs ültetődvén

A vadonnak helyébe,

Esztendőnként sok úri nép

Gyűl oda a szüretre: –

László s Rózsa szerelmök is

Ott kelt e bús esetre.

Szép, jó, s vitéz volt a kedves,

Nem csak Vasban, Szalában

Volt legelső, – nem volt mása,

Mátyás birodalmában;

Termetének annyi éke

Nem volt minden kelleme;

Bő értéke, híres neme

Nem volt minden érdeme:

Fellengező, erős lélek,

Éles, mély tűz-értelem,

Nemes, bátor, igaz, nagy szív,

Lángoló hív szerelem

Voltak azon tulajdoni,

Melyek őtet szememben

Egyetlenné – s örökössé

Tevék az én szivemben.

Itt ült velem legutólszor,

Engem általölelvén, –

Hű szerelme szerelmemnek

Teljesen megfelelvén: –

Szüret vala itt akkor is:

A Balaton háborgott

Zúgott a hegy a nagy szélben,

Haj! és szívünk csikorgott! –

„Isten-hozzád, Rózsa lelkem!

Megyek, úgymond, Budára;

S kikeletre Bátoryval

Onnan török nyakára.

Teli, hallom, vitézekkel

Immár Mátyás udvara,

S én ne mennék? – aki nem megy,

Nem nemes, nem – magyar a’.

Ha az isten szerencsét ád,

Visszahozom szivemet,

S borostyánnal koszorúzva

Viszlek haza hölgyemet.

Szigligetben fogunk élni,

Szerelmünkben boldogok,

Hol fészkünkből kirepülni

Egykönnyen majd nem fogok.

De ha az Úr oly sorsot vet,

Hogy Szentgyörgyi egy fia

Vérét ontsa – érted foly az,

Édes haza, Hunnia!–

Akkor Rózsám, Gyulafy-faj,

Kesergvén a mátkáért,

Vigasztaljon e gondolat:

Szép halni a Hazáért!

Imígy szólott, súlyos kardját

Oldalára övedzvén;

Megdermedve – zúzott szívvel –

Magam kívül valék én:

S elszakadott kebelemtől! –

S elment a vad törökre! –

De fulánkja szerelmének

Benn e szívben örökre! –

Oda van ő! – felgyilkolva

Örömei éltemnek;

E nagy világ semmit többé

Nem adhat már szivemnek! –

Oda van ő! – utána, haj!

Haszontalan sóhajtok;

Oda van ő! – legyek én is!

Egyebet nem óhajtok.

Badacsonynak szüretjében,

A hegy felső felében,

Hol nehezen fogamszik már

Szöllő a szirt keblében;

Alatta egy vén diónak,

Senkitől sem láttatván,

Egy legördült ormon ülve,

Csak rigóktól hallatván,

Imígy zengé, elmerülve

Tengerében kínjának,

Szíve gyászos történetét

Egyedül csak magának,

Szegény Rózsa, – Balatonra

Meresztvén le szemeit,

S fuldokolva nyeldegelvén

Sűrűn omló könnyeit.

A szép Rózsa! Gyulafynak

Dicsőséges leánya,

S aki őtet csak ismérte,

Minden férfi bálványa:

Amilyen szép, és kellemes,

Oly felséges, kegyes, jó, –

Dunán s Tiszán innen és túl,

Nem volt hozzá hasonló.

Bő, víg, s népes volt Badacson

Az akkori szüretben:

Mozgott, hangzott az egész hegy

Fenn és alatt, kinn és benn.

Urai és asszonysági

Veszprim-Somogy-Szalának,

Ifjai és leányai

Mindnyájan ott valának.

Durrogtanak a mozsarak,

Hogy a bércek ropogtak,

Kongtak a még üres hordók,

Az ostorok pattogtak; –

Harsogtak a tárogatók,

A hegedűk zengének,

Szólt a duda, tapsolt a tánc

S a sarkantyúk pengének.

De minderre a bús Rózsa

Örömre nem gerjede;

Mint a féreg-marta rózsa

Lankada és csüggede:

Se nem látott, se nem hallott

Keservénél egyebet; –

Se nem érzett, se nem tudott

Keservénél egyebet.

Mert Lászlója, ki Mátyásnak

Diadalmas hadával

Dicsőséget ment aratni

Pogány-földön kardjával,

S Mátyás halálseregében

Harcolt Kenyér-mezején,

Sebet, s utóbb halált nyere

Azon nyárnak elején.

Éppen, midőn kalangyákban

Feküdt még a gabona,

Akkor jöve a táborból

Csobáncra egy katona:

„Szentgyörgyitől jövök, úgymond,

Az ő árva szolgája, –

Hol van Rózsa, a kisasszony –

Szegény uram mátkája?

Oh kisasszony! Kegyelmednek

Szomorú hírt hozok én:

László úrfi, kedves uram,

Heghalt Kenyér-mezején!

Farkas előbb oda lett már,

Kit innen vitt magával;

Farkas után én gondoltam

Sárkány paripájával.”

„Meg kell halnom – eredj, mondá

Ledülve egy dúlt sáncra,

Mikor s mint lett halálomat

Vidd mátkámnak Csobáncra.

Emlékezzék meg én rólam,

Az ő holtig hívéről; –

De miattam le ne mondjon

Az életnek kedvéről.

Legkedvesebb barátomat

Válassza ő férjének –

Boldogítsa Varjas Andrást

Szerelmével szívének! – "

„Imígy szólott – írni akart,

De jobb keze nem vala! –

S ugyan az nap, Pünkösd-kedden,

S ugyan ottan – meghala!”

Ily fenével kínzá Rózsát

E katona-jövevény; –

Oh iszonyu rút csalárdság!

Pokol-fonta szövevény!

Az egész hír költemény volt;

Varjas András koholta,

S Orbán deák, aki Rózsát

Ezen hírrel gyilkolta.

Varjasnak már rég fájt foga

Csobáncra és kincsére,

S fejét soká törte abban,

Mint ejthetné kezére;

Ezer tőrt és lépet vetett,

Hogy megfogja madarát;

De bármit tett, nem volt haszna –

S csikorgatta agyarát.

Hogy Szentgyörgyi táborba ment –

Hah! mint örült annak ez;

Reménylvén, hogy a csatákban

Vagy Szentgyörgyi odavesz,

Vagy hogy Rózsa elfelejti

Távollévő mátkáját,

S utóbb mégis néki adja

Szüzessége pártáját.

De élt a’ még, megtartá őt

Az igazat védő ég;

S élt keblében hív szerelme, –

Sőt azóta nőtt az még.

S lefizetvén hazájának

A tartozott oltalmat,

Jönni készült, mátkájától

Megkérni a jutalmat.

Se Rózsa nem felejté-el,

Amit igért hívének:

S távolléte kétszerezte

Lángját égő szívének.

Kosarat nyert, aki kérte;

Halápy és Hagymásy,

Török, Pethő, Kanisay,

Poky, Érsek, s Szilvásy.

Úgy cselekszik a távollét

A szerető szivekkel,

Valamint a szél fuvalma

A lángoló tüzekkel:

Ha csak kicsiny s gyenge a láng,

A szél mingyárt elfojtja;

De ha már elharapózott,

Azt még inkább felbojtja.

Imígy látván füstbe menni

Varjas minden reményét,

Megcsengette körmöcikkel

Jól megtöltött erszényét:

„Orbán! (úgymond ez ördöghez)

Jutalomul ezt veszed,

Hogyha nékem te Csobáncot,

És Rózsát megszerezed?

Dárday, hogy ő hugait

A jószágból kitudád,

Mely az ő nagyanyjoké volt,

Nemde kétszáz sárgát ád?

Ebben itt kétannyi vagyon –

Sajátod az órában,

Melyben Varjas lefekteti

Rózsát nyoszolyájában.

S poharak közt így végzének:

Közösülés ne legyen

A mátkák közt – tudósítást

Egy a mástól ne vegyen;

S utóbb László elvesztéről

Bizonyos hír terjedjen,

Úgy, hogy erről kételkedni

Akárki is feledjen.

S úgy lett. – Orbán, a sátánfi,

A dolgot jól intézte;

Hogy Rózsát, mint elnyert koncot,

Varjas immár úgy nézte.

Varjasnak egy cimborása,

Ki Lászlóról halált írt

A táborból, hitelessé

Tevé ama költött hírt.

Holtnak tartá László úrfit

Rózsa s minden atyafi;

Megkönnyezé derék vejét

Még maga is Gyulafy.

Sőt Tihanyban rekviem is

Tartatott már érette,

Ott volt Varjas, és Deákja,

A két ördög; – nevette.

De ezáltal dolgát Varjas

Nem csak jobbá nem tette;

Hanem minden reménységét

Egyszerre elvesztette.

S kétségb’esvén, hogy valaha

Megfoghatná madarát,

Dúlt, fúlt, ivott, káromkodott –

S csikorgatta agyarát.

Oh, de Csobánc bezzeg hangzott

Rózsa szive jajjától:

Lászlót! Lászlót! kért ő szegény

A vár minden falától.

Mérték nélkül volt keserve –

Haját, keblét szaggatta;

Földhez sujtott reményeit

Éjjel-nappal siratta.

Látván ezt az ősz Gyulafy,

Vigasztalta, kérlelte,

Dorgálta is gerlicéjét,

Oh! – mert igen szívelte.

De a lelkét vesztett szívnek,

E föld már nem adott írt,

Vajh! mért kellett elhinnie

Ama gyilkos, hamis hírt!

Mint ősszel a liliom-szál,

Szemlátomást hervadott;

Tüze elhunyt, – lelke alélt –

Már könnye is apadott.

Ez utolsó szüret után,

Már csak alig élhete;

Pedig László Budán volt már –

S kedveséhez siete.

Budán volt már a király is

Az országnak nagyjával

S diadalmit innepelte

Bajnokinak javával.

A mulatság- s vigasságnak

Budán nem volt szünete;

De Lászlót ez nem ingerlé –

Kedveséhez siete.

Mert, hogy rég nem hallá hirét,

Se nem vette levelét

Mindég szivelt mátkájának –

Borzogatta kebelét.

Tarsolyában sok gyöngy vala

Rózsájának számára;

Örült, midőn elképzelé,

Mint illik majd nyakára.

Nagy-Vásonyig Kinizsyvel

És többekkel utazott,

De kísztetvén Csobánc felé –

Nem veszteglett soká ott.

Napnyugodtkor indult onnan

Lovászával magával,

Farkassal, ki minden sorsot

Együtt viselt urával.

Késő őszben volt ez a nap;

Már mindenütt elkele

Márton lúdja;^* a Bakonynak

Már lehullott levele.

Hideg szél fujt Észak felől –

Repült a ló serénye;

De kedvezve világított

A már telő hold fénye.

„Rózsa! Rózsa! közel vagyok –

Hahogy hívem maradtál,

S megtartottad, amit nékem

Badacsonyon fogadtál? –

Szigligetben fogunk élni,

Szerelmünkben boldogok:

Hol fészkünkből kirepülni

Egykönnyen már nem fogok.”

Ezt gondolá s több effélét

László úrfi magába,

S nyargalt-nyargalt, hogy szikrát hányt

A száguldó ló lába.

Estve későn volt az immár,

Hogy kiért a tisztára, –

Felpillantott, és ráismért

Csobánc-várnak fokára.

Itt megtoppant paripája,

És egy nagyot horkantott;

Mert éppen egy nyúl az úton

Ott keresztül illantott.

De sarkantyút adván László

Ágaskodó lovának, –

Most még annál sebesebben

Nyargalt Csobánc várának.

Tovább jutván, – a sziklák közt

Ott egy bagoly huhogott;

Borzadozott Szentgyörgyi ott,

S bátor szíve dobogott:

Mert tudta még dajkájától,

Hogy semmi jót nem jelent,

Amit most hall, – s imént látott;

De a bajnok – tovább ment.

Továbbá, hogy odajutott

A hegy gyöpös aljába,

Ahonnan felkanyarodik

Az út Csobánc várába:

Szomorúan hallott kongni

A várban egy harangot, –

Mit jelent ez? – Az erős szél

El-elkapta a hangot.

„Úrfi lassan! (mondta Farkas.)

Én itt nem jót érezek? –

Torba megyünk – a faluban

Valakit megkérdezek.”

S egy paraszt jött éppen szemközt,

S László imily kérdést tőn:

Földi! minek szól e harang?

Válasz erre, jaj! – ez lőn:

„Dicsértessék az úristen!

Kisasszonyunk vívódik

Tegnap-óta a halállal –

Mondják, szörnyen kinlódik!

Bár az isten megtartaná!

Mert igen szép s igen jó;

Régen beteg – lelkéért ez

A harmadik harangszó.”

S mintha ezer kardot döftek

Volna László szivébe,

Elbődüle, – minden vére

Visszaszaladt keblébe;

S mint a nyíl a várban termett,

Lova eldűlt alatta;

De haj! Rózsát László elől –

A halál elragadta.

Kisfaludy Sándor Csobánc*

Kisfaludy Sándor
Csobánc^*