Kisfaludy Sándor
Boldog szerelem^*

(Részletek)

1. Dal

Halljátok! kik esmerétek

Keserveit éltemnek,

Kik szántatok s részt vevétek

Gyötrelmiben szívemnek:

Örüljetek, hív barátok!

Boldoggá lett éltemen,

Áldássá lőn a vad átok,

Mely függ vala szívemen;

Halljad s érezd, föld s levegő!

Enyém! enyém örökre ő! –

Hála, Lizám, szívednek!

Sorsom! rendelésednek!

16. Dal

Más a világ ábrázatja,

Másként látnak szemeim;

Más a dolgok folyamatja,

Más hangúak verseim;

Mások éltem érezeti,

Más alakja testemnek,

Mások lelkem repületi,

Más aránya létemnek,

Más most egész természetem:

Mert szeretek s szerettetem;

Másként jár most az idő,

Miolta már enyém ő.

18. Dal

Tiéd minden gondolatja,

És értelme lelkemnek;

Tiéd minden indulatja,

S érzeménye szívemnek;

Tiéd minden kívánatom,

Tehetségem és erőm;

Tiéd minden akaratom,

Téteményem és időm;

Tiéd vagyok mindenemmel,

Mind lelkemmel, mind testemmel,

Ébren úgy mint álmomban,

Éltemben mint holtomban.

20. Dal

Néha, midőn mellettem ül,

S ereimben a vér forr,

S kivántában keblem feszül,

Imigy esdek én sokszor:

„Adj egy csókot, adj te kedves,

De hosszút ám s édeset,

Éles legyen, tüzes, nedves,

Fájjon is egy keveset!”

S ha oda hág az érzemény,

Honnan tovább nincsen remény –

Vajha ezen határnál,

Halál, egyszer ott várnál!

35. Dal

A bereknek gyors kaszási

Már utolsót vágának;

Az árnyékok óriási

Hosszuságra nyúlának;

Mink ott járánk, meg-megállánk

A rét magas füvében;

S hogy a bürűn általszállánk

A folyamnak mentében,

A vízbe letekintettünk,

És alattunk, és felettünk,

És bennünk is a menny volt,

S szívünkben szent tűz lángolt.

51. Dal

A szokáshoz, emberekhez

Nem szabom én éltemet;

Oskolai törvényekhez

Nem szabom én versemet:

Amint érzek s gondolkodom,

Akként élem napjaim;

Csak szívemhez ragaszkodom,

Midőn zengem dalaim;

Természetes az életem,

Természetes versezetem;

Ami nincs, nem tettetem;

Csak szívemet követem.

99. Dal

Mint borzasztó havasoknak,

Hol szirtnek szirt hegyette,

Temetőknek, sirhalmoknak

A szelíd hold felette:

Úgy jősz feldúlt nemzeteknek,

Országoknak hamvain,

Milliom holttetemeknek,

Megölteknek csontjain,

Keresztül vértengereken,

Segítni az embereken,

Áldott béke! üdvez légy!

Maradj! vesznünk kell, ha mégy.

V. ÉNEK

Szeretek én tébolyogni

A tavasz szép zöldjében,

Lovag, gyalog csavarogni

A természet keblében;

Mindennek új életében,

Mindennek új örömében

Érzelmekbe merülni,

S én is élni s örülni.

S eltikkadván, szeretek én

A zöld berek szélében

Kipihenni, odadülvén

A csörgeteg mentében;

Egy fa boltos árnyékában

A rét hímes bársonyában,

Ott pipára gyújtani,

S némán látni, hallani:

A patak fénytükörében

Virágokat lengeni,

A levegő tengerében

Pacsirtákat zengeni;

S ezek dalló örömére,

S fülemilék énekére

Magam is felborzadni,

S elmés dalra fakadni.

Szeretek én kertészkedni,

Kikeletkor kertemben;

Öröm, látnom nevelkedni

Ezt azt kertészségemben:

S minden virág elsőjével,

Minden gyümölcs zsengéjével

Néki kedveskedhetnem,

S egy kis kedvét tölthetnem.

Szeretek én nyár hevében

Az erdőben rejtőzni,

És susogó zöld éjében

Lágy szellőben hűtőzni;

S egy titkos völgy mély ölében,

Egy hűs csermely gyöngyvizében

Szomjúságom oltani,

S néha meg is mosdani.

Szeretem én, a mezőben,

Mely áldással terhelve,

Vélni magam egy erdőben,

Magas rozstól elnyelve;

S látni cifrán tarkállni ott

A cyánát és pipacsot,

S egy lappangót hallani,

Pitypalattyot mondani;

Látni a szél fuvalmában

A gabona tengerét

Hányni zörgő tódultában

Zöld hullámi ezerét:

Látni a föld szőnyegében

A nagy mestert nagy mívében,

Hallni madárhangzatban,

Szívni virágillatban.

Szeretem a természetet

Nézni teremtésében,

A tenyészet s érlemetet

Látni menten mentében:

S mint pacsirták, úgy reppennek

Sugárához az istennek

Háláim az áldásért,

Melyet rám is bőven mért.

Szeretem én bíborulni

Látni reggel rózsáját

A hajnalnak, mint pirulni

Egy szép hölgynek arcáját,

Midőn első reggel kél fel,

Aurorának szemérmével

Kedvesének karjából,

Hymen rózsaágyából.

S ily hajnalkor szeretek én

Lizám mellől elszökni,

És magamat, lóra vetvén,

A szabadba kilökni;

S az illatos levegőben,

Harmatgyöngyös zöld mezőben,

Örömimből üdülni,

S meg fészkembe kerülni.

Szeretem én pompájában

Kelni látni a napot,

És jóltévő pályájában

Minden dombot és lapot

Elönteni világával,

És tüzének hatalmával

Tenyészteni, érlelni,

Táplálni és nevelni.

Így tesz jót a nemzetekkel

Egy nagy szív a trónusról;

Így tesz jót az emberekkel

Egy nagy lélek Pindusról.

Ti, a napként istenkedők,

Uralkodók! bölcselkedők!

Áldott légyen nevetek

S boldogító lelketek!

Szeretem én látni, mint jön,

Támadtában néma s rest,

S utóbb, ha több társakat vőn,

Egy borzasztó fellegtest,

Földet rázó robajokkal

És cikázó villámokkal,

Egy rémítő szörnyeteg,

Az égi nagy fergeteg;

Mint jön zúgva és ordítva

A bús szélvész szárnyain,

Erdő mező megindítva

Alig áll helyt inain;

Mint okádja ki tüzeit,

Miként önti le vizeit,

Melyek víttak keblében,

S meg mint szakad testében.

Hűves ősszel szeretek én

Lovag gyalog vadászni,

Régi szittyák faja lévén,

A vadakkal csatázni:

A rónákon száguldani,

A sűrűkben lappangani,

S Lehel szittya módjára

Kürtöt fúni nótára.

Látni: a nyúl mint ugrik el,

Mint hány füttyöt farával,

Hajsza! s Cicke mint nyúlik el,

S penderíti fogával.

S ha kopóim harangoznak,

Hogy az erdők riadoznak,

S vadat látok illantni,

Néki puskát durrantni.

Badacsonynak szüretjében

Öröm nékem mulatnom,

S ízes édes gerezdjében

Kényre válogathatnom;

S a szép hegynek pompájával

Eltelvén, egy sas szárnyával,

Mely ott lebeg tetején,

Szeretek fellengni én.

Szeretek ott merengeni

Azon évben elmémmel,

Melyben szívem kifejleni

Édes kín közt kezdett el.

Hogy előbbi lételembe,

Szilaj, s rideg kebelembe

Új szebb élet villámlott,

Ezt gondolnom, öröm ott.

Szeretem a szittya lantot

Szittya hangon hangzani,

Hol a lantos jól szippantott

Kőltőszeszből, hallani.

A zengő vers muzsikája,

Érzett s gondolt tárgyak bája

Visszhangozván keblemben,

Édes kényem lelem benn.

Szeretem én, ha szívemben

Bizonytalan fakadoz

Az érzemény, s kebelemben

Mégis széljel áradoz,

Azt hangokba kiönteni,

S hegedűmön elzengeni;

Édes így elmerülnöm

Lethébe, s megenyhülnöm.

Szerettemmel szeretek én

Kandallómnak tüzénél,

Mikor kinn fagy, melegedvén,

Vitnyédinek füstjénél

Erről arról beszélgetni,

Múlt időket emlegetni;

Vagy ujjait hallani

Hayden után hangzani.

Szeretek egy jó baráttal,

Ki érzékeny s értelmes,

És sorsomban, ha jó, ha bal,

Részesülni figyelmes,

Gondolkodva és érezve,

Egyről, másról értekezve,

Egy-két órát tölteni,

És kedvekkel telleni.

Ezek kényi és kedvei

Szívemnek és lelkemnek;

Ezek gyönyörűségei

Az én boldog éltemnek;

De leginkább szeretem én,

Hüvelyemet félre vetvén,

Ölelgetni kincsemet,

S élni Himfy-létemet.

VI. ÉNEK

Szeretem én komor télben

Forgatni a jó könyvet,

Ha szép elmevirág kél benn,

S a szív sok szép lobbot vet.

Heliconnak istennéi,

Músák, lelkünk barátnéi!

Élésinknek e földön

Szépe, titőletek jön.

Szeretem én látni, mint kél

Egy nap fényes pompában,

Az ébredő görögöknél,

S félvilágos Hellában,

Homer dicső geniusa!

S az egész föld Parnassusa

Mint lop szikrát tüzéből,

S életet nagy lelkéből.

Szeretem én látni, mint fon,

Nyájas, vidám lélekkel,

Rózsapártát Anacreon,

Már remegő kezekkel;

Mint érez csak szerelmeket,

Örömöket és kedveket,

Enyelgő lant kezében,

Már-már elhúnyt éltében.

Szeretem én látni, mint ég

Önnön-lelt tűzhangokban,

Sappho, s mint vész, mert Phaon jég,

Szilaj dühös lángokban;

A szerelem indulatja

Szívét eszét mint ragadja:

Ezt lángszárnyú ódába,

Azt a tenger habjába.

Szeretem én látni, mint vőn

Virgil Homer lelkéből

Egy oly szikrát, hogy új nap lőn

Homer tüze lebjéből:

Tróját látni kőhalomban,

Didót gyilkos fájdalomban,

Tróját látni enyészni,

S a nagy Rómát tenyészni.

Szeretem én Horác által

Tudni, mi a bölcseség;

A bölcs ember miként él s hal,

Mi néki a föld és ég;

Ezt a csuda természetet,

S benn az embert és életet

Milyen pontból szemléli,

S míveit mint itéli.

Szeretem én a szerelmet

Ezer képben, formában,

Most örömöt, majd gyötrelmet

Adni látni lángjában:

Mint elmésen rajzolja ezt

Ovid, aki hazát is veszt,

Mert szeretett, s énekelt,

S tilost látott, s érdekelt.

Szeretek én elkapatni

Cicero szép szavával,

Mint Róma elragadtatni

Beszédje tűzárjával;

Élni Cato hazájában,

A világ fővárosában,

A Músák szép honjában,

A hajdani Rómában.

Szeretek én Ossiánnak

Komoly, magas lelkével

Fellengezni, s hazájának

Eltelni agg képével;

S viadalmi csatájában,

Hárfájának bús hangjában

Árpád hajdankorában

Lelni szívem, honjában.

Shakespearnek szeretem én

Lelket-rázó szavában,

(Emberinél többet rejtvén

Ő keblében s agyában,)

A teremtést mindenével,

Angyalával és férgével

Látni s tudni, amint van,

Mi, mért, s miként voltában.

Nyitva látom míveiben

A sors örök könyveit;

Az indulat szélvészében

Az életnek rendjeit.

Miként bontja, mint zavarja,

Hányja, zúzza és csavarja,

Embert fel s le miként vet,

A játszó vak történet.

Szeretem én, Pope isteni

Lantja lelkes hangjában

Megismerni: ez itteni

Napalatti laktában,

Az ember ő portestével,

És mennyei elméjével,

Mely kétesen tenyészett

Csudálatos természet!

Mint lehet föld királyává

Égből eredt eszével;

S meg mint lehet föld barmává

Földből forró vérével;

Valójának ingerei

Életének mily szelei:

Istenhez fel mint kapják,

Férgekhez le mint csapják.

Wieland által vezettetvén,

A Gratiák honjában

Otthon lenni szeretek én,

A hajdani Hellában:

Ismerkedni bölcseivel,

Mesterinek remekivel,

S több bölcset, mint Hellában,

Lelni Wieland magában.

Szeretek én Schiller magas

Erős, bájos lantjával

Felkapatni, hol csak a sas

Lebeg erős szárnyával;

S lelkes velős erejében

S elragadó kellemében

Uralkodni látni ott

Minden szépet, jót, nagyot.

Szeretem a természetet

Szép együgyüségében,

Az embert és az életet

Természetes szépében,

Arcadia ligetiben

Látni Geszner képeiben,

Magam oda képzelni,

S kedvesem is ott lelni.

Szeretem én a világot

Dolgainak folytában,

A szentséges igazságot,

Többnyire bal sorsában,

Pfeffel lelkes meséiben,

Oktalani’ tetteiben

Bölcs fátyolban szemlélni,

És hallani beszélni.

Szeretem én látni, tudni:

Voltaire esze szárnyain

Dicsőséggel pályát futni

Pindus minden útjain,

Mint telik ki egy elmétől,

Egy ember egy életétől

Százfelé elágozni,

S mindég dicsőt magozni.

Rousseau által szeretem én

A szerelem forrását

Kelni látni, s eleredvén,

Nőttön nőni folyását;

Most a remény napfényében,

Majd setét bú fellegében,

Most öröm közt zajogni,

Majd kínok közt zokogni.

Egyet mint tesz százezerré

Az öröm s bú nemében,

S végre mint lesz egy tengerré,

Mely az élet földjében,

Zajgó tüzes hullámival

Mindent elönt, borít, nyel, fal,

Minden örömvirágot,

Minden reményfaágot.

Szeretem én jeleseit

A hajdani éveknek,

Bajnokait és bölcseit,

Bal sorsában élteknek,

Melpomene játékiban,

Corneille s Racine munkáiban

Elevenen szemlélni,

És hallani beszélni.

Szeretem én Petrarchának

Szívét fájni hallani,

S szép vadonját Valclusának

Laurától visszhangzani;

S lantja lelkes hangjaiban,

Keble búja fájdalmiban

Elmerítni szívemet,

Részegítni lelkemet.

Szeretem én vitézektől

Jeruzsálem falait

Víva látni, s tündérektől

Bajnok szívek várait,

Tasso Siren-énekében,

S Armidának bájkertjében

Megbűvölve ámulni,

S ezer kénybe csordulni.

De leginkább szeretem én

Forgatni a levelet,

Melyben szíve felgerjedvén,

Nékem első lobbot vet!

A szív, kiért úgy epedtem,

Kiért mindent felejtettem,

Ki magában mennyet zár,

S most, boldog én! enyém már.

A levelet, melyre, úgy mint

A termékeny igére,

Mellyel a nagy teremtő int,

A zűrzavar éjére

Napfény terjed: napfény derült

Bútengerben már elmerült,

Már haldokló szívemre,

S testét megúnt lelkemre.

165. Dal

Seregesen meg a vad lúd,

Egy-egy betű képében

Oda, hol jobb helyeket tud,

Kiált magas röptében;

Csóka, varjú alant repül,

Emberlakot keresgél;

Sármány, pityer kertekbe gyűl,

Csípősen fúj a felszél:

A tél ajtónk előtt immár,

S ez majd mindent szorosba zár;

Én mindennek bőjében

Vagyok Lizám ölében.

197. Dal

Kendericék! fülemilék!

Rég elolvadt már a hó;

Karikáznak már a pillék,

Fakad már a fabimbó:

Hol késtek még, ti kertemnek

Tavaszi hív lakosi?

Az életnek, szerelemnek

Kedvit dalló lantosi?

Jőjetek meg, kis kedvesek!

Minden karvalyt csővel lesek,

Hogy békében legyetek,

S több kis lantost költsetek.

199. Dal

Az embert, ki kebelében

Soha tiszta szerelem

Nem fogamszik, bár fejében,

Sok az ész és értelem;

Ki a vallást s jámborságot

Gúnyolja s megneveti,

Az erkölcsöt s igazságot,

S hazáját nem szereti,

Az oly embert kerülni kell:

Mert élete poklot lehell;

Mert méreg foly erében,

S egy ördög ül szívében.

Kisfaludy Sándor Boldog szerelem*