Kisfaludy Sándor
Kesergő szerelem*

(Részletek)

1. Dal

Az életnek tengerében
 Két örvény van: szív és ész;
A kettőnek egyikében
 A jobb ember könnyen vész.
Az ész ezer bajt okozó:
 Ezt el lehet kerülni;
A szív, minthogy ragadozó,
 Könnyű benn elmerülni.
Engem a sors forgó szele
Ez örvénybe csapott bele;
 S elragadt ez engemet:
 A szív szerzi vesztemet.

6. Dal

Semmiként sem remélhetvén
 A kemény szív irgalmát,
S tovább immár nem tűrhetvén
 Fájdalmim nagy halmát:
Vérző szívvel kifejtőztem
 Barátim karjaiból,
S a nagy harcba kiköltöztem
 Hazámnak határiból.
Ott, hegyeken s völgyeken túl,
Hol Mars vért ont s népeket dúl,
 Kínom végét, halálom,
 Talán majd ott találom.

7. Dal

Mint a szarvas, kit megére
 A vadásznak fegyvere,
Fut, de későn, foly már vére,
 Vérzik tőle a csere:
Úgy futok én a pár szemtől,
 A seb mellyem baljában;
Ázik a föld keservemtől
 Lábam minden nyomában.
De hajh! mennél tovább érek,
Annál jobban gyűl a méreg,
 S beljebb rögzik szívembe:
 Futok, hajh! de vesztembe.

III. ÉNEK

Mars vad dühe bont, dúl, vág,
 Amerre jár, s öldököl;
Vérben fetreng a fél világ,
 Minden kidül helyéből;
Századokig büszkélkedett
 Tartományok omlanak;
Örök létre törekedett
 Alkotványok bomlanak.
Keltek olta meg nem rendült,
 Trónusok felfordulnak;
Százak olta felségben ült
 Főhatalmak elmulnak;
Világszerte jót s hasznot tett
 Törvények eltörlődnek,
Kezdetjeket istentől vett
 Kormányok kiűződnek.
Róma! te ki a világnak
 Hajdan sorsot osztottál,
Mily sanyarú szolgaságnak
 Igájába jutottál!
Boldogabb volt jámbor atyák!
 Vallástok, szokásitok
Gúnyolódva változtatják
 Szilaj onokáitok.
Szív a szívtől, szülőjétől
 A még nevendék legény,
A deli férj kedvesétől,
 S kisdeditől, óh szegény!
A jó barát barátjától,
 Vérétől az atyafi,
A birtokos birtokától,
 Honjától a hazafi
Ezer kín közt szakadoz el,
 Sírva megy bal sorsába;
Küszködik a veszélyekkel,
 Míg oda dűl sírjába;
S meghalva már, nem nyughatik
 Anyaföldje keblében;
Idegentől tiportatik
 Idegen por szennyében.
Aki előbb uralkodott,
 Most inségben nyavalyog;
Aki előbb pompáskodott,
 Most ringyrongyban fanyalog,
Azok, kiknek több ezerek
 Térdet fejet hajtának,
Most mely nyomorúlt emberek:
 A föld alá bújnának.
Az ott elébb bőségében
 Adakozott szívesen;
S most keserű inségében
 Azok marják mérgesen,
Kiket ő, most gyilkosait,
 Értékével s kegyével
Úgy táptála, mint fiait
 A pelikán vérével.
Annak előbb csillag fénylett
 Kevély mellye baljában;
Mely szegény most! mily cserét tett!
 Kenyere is alig van.
Ott egy atya, nem atya már,
 Gyámol nélkül maradt vén,
Némán keserg a szép huszár
 Egy fiának elestén.
Ott egy szép szűz, elcsüggedve,
 Mint a hervadt liliom,
Csak alig él: mert temetve,
 Hol sírba dűlt milliom,
Eltemetve van most már ott
 Választottja szívének,
Kiben öszvegyilkoltatott
 Boldogsága éltének.
Ott egy másik, hah! fertelem!
 Óh természet, fordulj el!
Ily gyalázat, ily sérelem,
 Emberiség! borzadj fel!
Ott egy másik, nem asszony még,
 Leány sem már, sorsában
Kétségbesve – boszúld meg ég! –
 S elbódúlván agyában,
Most is látja bomlott ésszel
 Marsnak dühös szolgáját,
Ki elrablá gyilkos kézzel
 Szüzessége pártáját:
Virginia foglalatja
 Eszét vesztett fejének,
Kit megmente derék atyja,
 Vérét ontván szívének.
Ott egy szép hölgy – óh szörnyűség!
 Első gyermek méhében
És már özvegy, s nem tudja még,
 Sorsa mit mért mérgében;
Halljad, szegény: bajnok híved,
 Kit oly hosszan szerettél,
De csak nem rég nyert meg szíved,
 Az nincs többé, már nem él.
Értvén ő, hogy oda híve,
 Nem küzdhetik kínjával;
Meghal, mert meghasad szíve,
 S a mi benne, vele hal.
Egy élet felgyilkoltatván,
 Így visz többet magával;
Ama tölgy levágattatván,
 Így dült oda ágával.
Ott, hol előbb az életnek
 Kénye s kedve zsibongott,
S barátságos több nemzetnek
 Víg zavarja tolyongott,
Minden üres, puszta most ott,
 Néma, lankadt, szomorú;
Azt, a mit Mars még meghagyott,
 Éhség öli, vagy a bú.
Mindenfelől kicsapának
 Az inségnek árjai;
Mindenfelől megnyílának
 A halálnak torkai!
Óh! és mennyit emésztének
 Már az élet javából!
Mennyit, mennyit elnyelének
 Az élőknek számából!
Embervértől, hányszor vala,
 Hogy bíborrá levétek,
Emberélet mennyi hala,
 Rajna, Duna, belétek!
E veszélynek itt a földön
 Szajna! te vagy forrása;
Pokol-Páris! általad lőn
 A világnak bomlása!
Ott egy város, csak tegnap még
 Fészke, boldog békének,
Most köz célja két ellenség
 Neki dühödt mérgének,
Füstbe, lángba enyészik el:
 Trója, te is így vesztél!
S akik lakták, inségikkel
 Elszéljednek, ki még él.
Ihol egyik övéivel,
 Ki jókor megszökhetett,
Kínjává lett örömivel,
 Kiket még megmenthetett,
Borzadozva tekint vissza
 Füstbe menő házára,
S kiknek vérét a föld issza,
 A megöltek halmára.
Itt egy asszony jön egyedül,
 Egy csecsemő karjában;
(Férje otthon a tűzben sül
 Régi betegágyában;)
Itt jön, lába már nem bírja
 Súlyát meredt testének,
Minthogy szeme ki nem sírja
 Fájdalmait szívének;
Elájulva öszveroskad
 S magzatjával ott fekszik,
Hová épen két lovas had
 Száguldozva igyekszik;
Hah! s most, midőn öszvecsapnak,
 Egymást vágják, nyaggatják,
S kik sebet, kik halált kapnak:
 Ott – őket eltipratják!
Jőj el, jőj el, áldott béke!
 Jőj le hozzánk az égből!
A föld egész kereksége
 Így kiált az inségből.
Engeszteld a szörnyeteget,
 Hajh! eleget dühödött!
Oszlasd a harcfergeteget,
 A föld váltig bűnhődött.
Valamint Mars hóhérolja
 E földtekét dühével,
Keblemet úgy marcangolja
 Ő is bájos szemével.
Szívembe is jőj le, béke,
 Sorsot osztó szeméből;
Szakadj lelkem kínos féke,
 Jőj, megváltás, szívéből.

27. Dal

Ott, ahol én nevelkedtem,
 Egy dombról egy patak folyt:
Hányszor ott nem estvéledtem!
 Éltem akkor boldog volt.
Vígan, mint a völgy öblében
 Ama patak csordogált,
Az ártatlanság ölében
 Életem úgy folydogált.
Ez idők az örökségbe,
Mint a vizek a mélységbe,
 Lefolytanak. Halandó!
 A jó hamar mulandó.

71. Dal

Édes, kínos emlékezet,
 Ó Badacsony szürete!
Mulatságos gyülekezet,
 Te rabságom kezdete!
Ott tudtam meg, ki légyen ő,
 S mi legyen a szerelem;
Amor nyila miként sebző,
 S mi az édes gyötrelem.
Nem úgy mentem, amint jöttem;
Nagy különbség volt közöttem,
 Aki valék az előtt,
 S aki lettem, látván őt.

75. Dal

A Havasnak oldalában
 Keletkező patak te!
Mely a fenyők homályában
 Búsan zúgva szakadsz le,
És tétova csavarogva
 Fába szirtbe ütődöl
Míg küszködve és zokogva
 A tengerbe vergődöl:
Képe vagy te életemnek,
Mely temérdek sérelemnek
 Tőrit lelvén útjában,
 Zokog kínos folytában.

76. Dal

A fecskék elköltöztenek,
 Hull a fának levele;
A víg dalok megszüntenek,
 Erdő s mező bús bele;
A rét fakó térségein
 Száraz füvek suhognak;
A vén tölgyek gerébein
 Csókák s varjak kárognak:
Közelget az évenyészet,
Haldoklik a szép természet!
 Így hal szívem fenekén
 A remény, így halok én.

85. Dal

Szerelemben fogantattál,
 Szerelemtől születtél,
Szerelemmel tápláltattál,
 Szerelmek közt termettél;
Amit szemed lát s füled hall,
 (Így szól a bölcs értelem)
A teremtés valóival
 Nem egyéb, mint szerelem:
Szerelem a föld, víz, tűz, ég,
S azt te mégsem ismernéd még?
 Kémleld ki csak szívedet,
 Megtanít az tégedet.

89. Dal

Láttam őtet siránkozni,
 (Barátnéját siratta)
És hallottam sohajtozni,
 Keblem hajh! mint szaggatta:
Meleg hó volt ábrázatja,
 Szemöldöke szivárvány;
Szeme az est csillagzatja,
 Mellye pihegő márvány;
Láng volt az ő sohajtása,
Felhős hajnal mosolygása;
 Gyöngyök voltak könyei,
 Halvány rózsák színei.

90. Dal

Hallottam én szép szavának
 Ezüst hangját zengeni;
Philomela panaszának
 Hangja nem oly isteni.
A természet figyelmes volt,
 S olvadozni láttatott;
A patakvíz lassabban folyt,
 A fatető hallgatott;
Megszünt minden madár dala,
Minden Zephyr fülel vala,
 Megszünt minden fúvalom:
 S mosolygott a fájdalom.

107. Dal

Úgy lebegett ő szüretkor
 A táncolók sorában,
Mint a Zephyr szürkületkor
 A rét szélte hosszában.
Mely nemes volt mozdulása,
 Mely felséges lépése,
Mely gömbölyű fordulása,
 Milyen könnyű lejtése;
Teli keble mint pihegett,
Rózsaszája mint lihegett:
 Hajh! midőn így táncola,
 Mennyi szívet láncola!

126. Dal

Napok jönnek, napok mennek,
 De búm csak nem távozik;
És az órák elreppennek,
 De sorsom nem változik:
A volkánok kifáradnak,
 De nem az én tüzeim;
Folyók, tavak kiapadnak,
 De nem az én könyeim;
Erdők, mezők felvidulnak,
Csillagzatok megfordulnak,
 A szerencse forgandó:
 Csak inségem állandó.

155. Dal

Zúg a zápor, ordít a szél,
 Csikorog a rengeteg;
Dörög az ég, fél ami él,
 Iszonyú a fergeteg!
Viaskodik ég, föld, víz, tűz,
 Dühödik a természet,
Egy mennykő más mennykövet űz,
 Így lesz a vég egyészet!
A nyomorék ím! itt vagyon,
Szánd meg, villám, vesd, zúzd agyon,
 Égesd porrá csontjait:
 Szánd meg, s végezd kínjait.

172. Dal

Téged látlak az egeknek
 Magas, tiszta kékjében;
Téged látlak a vizeknek
 Folydogáló tükrében;
Nappal a nap aranyának
 Ragyogó lángfényében;
Éjjel a hold világának
 Reszkető ezüstjében.
Minden időpercenetben,
Mindennemű szegeletben,
 Üldözőm vagy szünetlen:
 Hagyj békét, oh kegyetlen!

180. Dal

Végtére hát elértelek,
 Édes hazám! tégedet?
Végtére megnyerhettelek?
 Itt csókolom földedet.
Óh Hunnia! sínlettelek,
 Kedves honom, tégedet!
Te, kit mindég sziveltelek,
 Nyisd meg anyaöledet! –
Hogy elmentem, poklom valál:
Jobb élet-e, avagy halál,
 Amire most érkezem?
 Óh hazám! azt kérdezem.

182. Dal

Amott látom domborodni
 Nagy-Somlónak kalapját;
Amott, jobbról, nyálasodni
 A Marcalnak iszapját;
A felhőben merőn ott áll
 A sümegi vár foka;
A Bakonyból ott kandikál
 Tátikának homloka;
S a tündérnek lakóhelye,
Kínaimnak a műhelye,
 A kék gőzben ott borong –
 Kebelem, hajh! mint szorong.

199. Dal

A titok kinyilatkozott:
 Szeret, de nem engemet!
Nem érettem sohajtozott –
 Fojtsd meg, óh kín! szívemet!
Boldogtalan indulatok,
 Melyek létet adátok,
Emlők, akik tápláltatok,
 Nézzétek itt munkátok!
Nyílj meg, óh föld! szakadj rám ég!
E pontban itt hadd legyen vég:
 S te, ki megölsz, vad lélek!
 Légy boldog! ha nem élek.


Hátra Kezdőlap Előre