| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| | Most érzi először Károly életében, |
| Mely kínos bú mardoz az ember keblében: |
| Ha attól, bár kisség kéntelen elválni, |
| Kiben szerencsés volt hív társra találni. |
| Minden szempillantás napokká változik, |
| Míg véle ujólag öszvetalálkozik. |
| Azért mint a villám Károly elsietett, |
| Hogy hamar meghozza a víg feleletet. |
| A szerelem kölcsön engedte szárnyait, |
| S atyjához repülvén igy önté szavait. |
| | Édes Atyám! tudom, szereted fiadat, |
| Ha az boldog, annak állítod magadat. |
| Igaz boldogságnak jutnék kútfejére, |
| Ha reá állanál fiad kérésére. |
| Te mondád: keserű az ember élete, |
| Hogyha erőszakot szenved természete, |
| Valaki él, annak kín a magánosság, |
| Gyönyörűség a két egyszívű párosság. |
| Ennek köszönhetjük mi is lételünket, |
| Ezáltal vihetjük messzebbre nevünket. |
| Unokákban fogunk holtunk után élni, |
| Mint Főnix hamvából ujonnan kikélni. |
| Hagyd helyben, jó Atyám, tett választásomat, |
| Hogy Ágnest szeressem mint hitvestársomat. |
| Ágnest a természet oly igen szerette, |
| Hogy legszebb javával felékesítette: |
| De a jámborság is úgy tündöklik benne, |
| Hogy érte nálod is, tudom, kedves lenne. |
| Amit a szerencse tőle megtagadott, |
| Abból, édes Atyám, Néked bőven adott; |
| Közöld kegyességből csak kis részét vélünk, |
| Igérem, mindenkor örömedre élünk. |
| | A fellázadt atya csendesen hallgatott, |
| Valamíg Ágnesnek neve nem hallatott; |
| De értvén, hogy nem nagy házból születtetett, |
| Csuda-hamar mérges haragra gerjedett. |
| A vér összefutott ráncos homlokára, |
| Honnan a nagy bosszú nézett le fiára, |
| Sárga képén barnás foltok fakadoztak, |
| Szemeiben vörös erek dagadoztak, |
| Melyekből talántán dölyfös könny is folyna, |
| Ha a neheztelés bé nem itta volna. |
| Dúlt-fúlt epét rágván, lábai dörögtek, |
| Félrevont ajaki rútúl így höbögtek: |
| Méltatlan vagy, hallod, érdemes nevemre, |
| Méltatlan nagy gonddal szerzett értékemre, |
| Hogy alacsony porba akarsz leheverni, |
| S felkapott híremet így bűzbe keverni. |
| Kinek ütközhetett csak esze ágában, |
| Hogy kedved telhessék egy koldustáskában! |
| Hej! szemmel ész nélkül kezdtél e játékhoz, |
| Amely bús fejedre késő bánatot hoz. |
| Én nem adom reád soha áldásomat, |
| Hogy lealjasítsad vagyonos házomat. |
| Takarodj előlem, szégyenlem szívemből, |
| Hogy ily szennyes lélek néz ki gyermekemből. |
|
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| | Ha csak nem tud a toll maga is érzeni, |
| Haszontalan készül azt jól kiejteni, |
| Amit Károly s Ágnes érzettek szívökben, |
| Midőn egymást ujra látták személyökben, |
| Soká merőn függtek egymáson szemeik, |
| Melyekben reszkettek bámuló könyveik. |
| Csak ezek szólhattak néma pillantással, |
| A nyelvök le lévén kötve szív-fogással. |
| Négy kar közé dűlve merevenen álltak, |
| Mint egy csudát szerző bálványokká váltak; |
| Csak az öszveforrott ajakok mozogtak, |
| Valamint belölről a szívek dobogtak. |
| Ölelkezésökből azt lehetne vélni, |
| Talán lelkeiket akarják cserélni: |
| Míg lassan az öröm életre nem gerjedt, |
| S a frissebben verő mellyekbe elterjedt, |
| Csak azután vették észre, hogy boldogok, |
| Hogy nem álom-látás örvendetes dolgok. |
| Végre a szerelem hív sugarlására |
| Károlynak ez igék jöttek ajakára. |
| | Kincsem! úgymond, igaz: sok bú ér bennünket, |
| De azért elesni ne hagyjuk kedvünket; |
| Reménylem, sőt tudom, hogy egymásért lettünk, |
| Ki fog tehát kelni az ég is mellettünk. |
| Ő volt, ki szívünket együvé kötötte, |
| Midőn a közérzést mellyünkbe öntötte. |
| E szent egyességet nincs ki felbonthassa, |
| Bátor a fösvénység fogát csikorgassa. |
| Itt a jelenlévő Istenség láttára, |
| A mennyei dolgok legszentebb voltára, |
| A hív szeretetre, mellyel folyvást égek, |
| Esküszöm, hogy hozzád hív leszek, míg élek; |
| S mihelyest a kegyes sors engedelméből |
| Részemet vehetem atyám értékéből, |
| Édes öröm között az oltárhoz megyünk, |
| S egész világ előtt hangos vallást tegyünk: |
| Hogy valamíg a vér csergedez erünkben, |
| Csorba nem fog esni soha hívségünkben. |
| Édesem! lehet-e már nagyobb üdvösség, |
| Mint amelyet igér az állandó hívség? |
| Ha a gondolatok egymást ölelgetik, |
| Az édes ösztönök kedvöket követik. |
| Ha a szeretetnek szíves zálogai |
| Reánk mosolyognak mint ég angyalai; |
| S dadogva előttünk versenyt emlegetik, |
| Kedves szüleiket mi igen szeretik; |
| Vagy ha enyelegve egymásközt mulatnak: |
| Szemeink hány örömkönnyeket hullatnak. |
| | Képzem: ha egy beteg fájdalmas ágyában, |
| Midőn csak a halált várja már kínjában, |
| Véletlen egy kegyes orvosra akadna, |
| Ki a gyógyulásra reménységet adna: |
| Mint vetné reája elgyengült szemeit, |
| Mely mohón venné bé orvosló szereit; |
| Mint vallaná őtet őrző angyalának, |
| Mely készen fogadná szavát tanácsának. – |
| A szerelem vala Ágnes nyavalyája, |
| S mivel sok akadály férkezett hozzája, |
| Beteg szivét a bú oly kicsinnyé tette, |
| Hogy célhoz jutását már nem reménylette. |
| Azonban, midőn így tünődik magában, |
| Ott terem egyszerre Károly szobájában: |
| Ki az érzékenység gerjedő tüzével, |
| Mint a nap a ködöt tiszta kelésével, |
| Elüzte szívéből a bús aggodalmat, |
| Helyébe ültetvén a víg bizodalmat; |
| Mert azt oh mely könnyű hihetővé tenni, |
| Aminek szív szerint ugy kellene lenni! |
| | Már Ágnes kis kertjét járja elméjében, |
| Sok tarka virágot szaggat örömében. |
| A szűz koszorúkat belőlek kötözi, |
| S szíve forrásából gyengén megöntözi; |
| Hogy mindenik szálja frissen megmaradjon, |
| S szerencse jeléül jó illatot adjon. |
| A kerek jegygyürüt már ujján viseli, |
| Benne örökkén víg napjait képzeli. |
| Mennyegzős ruháját felveszi magára, |
| A hívség szent láncát köti oldalára. |
| Már kart karbaöltve indul az oltárhoz, |
| S vallást tesz, hogy holtig hív lesz Károlyához. |
| Édes csalattatás! mely tág birodalmad, |
| Mennyire kiterjed csábító hatalmad? |
| Néked, s azon furcsán szédítő beszédnek, |
| Mely oly kellemetes egy ifjú személynek: – |
| Néktek, néktek! lehet tulajdonítani, |
| Hogy Ágnes meg hagyta magát vakítani. |
| | Mint ama por, melynek mind színe fekete, |
| Mind károkra készült undok természete, |
| Senkit sem sért addig, míg tűzre nem talál, |
| Noha benne lakik a rettentő halál; |
| De mihelyest hozzáfér ez, fellobbanik, |
| A mennydörgéseknél szörnyebbet csattanik, |
| Valamit ér, mindent feldúl erejével, |
| Még a kővár sem ment őrző seregével: |
| Úgy a rosszra kísztő heves gerjedelem |
| Megvan minden szivben; de a veszedelem |
| A gyarló birtokost addig nem érheti, |
| Míg azt az ész szoros pórázon vezeti; |
| Míg kerüli az oly alkalmatosságot, |
| Mely bátorrá teszi a magánosságot, |
| Melyben a rút képek megelevenednek, |
| S a gyönyörűségnek buján hizelkednek. |
| Ha ebbe jut, kidűl az erkölcs helyéből, |
| Szennyesbe öltözik tiszta köntöséből. |
| Ebbe jutott Károly: s ime mire fakadt! |
| A jámborság benne gyilkosára akadt. |
| | Ágnes! nem érzed-e, úgymond, kínjaimat, |
| Melyek elfutották minden tagjaimat? |
| Bár látnád, hogy tűrök: szívedben megesnél, |
| Vigasztalásomra enyhülést keresnél. |
| Mint a méreges harcnak zordon tolongása, |
| Olyan most szívemnek tüzes háborgása. |
| Ezt Te élesztetted; lecsillapíthatod, |
| Ha magadat hozzá kegyesnek mutatod. |
| Add vissza, könyörgök, kevély nyugalmamat. |
| Adj vissza magamnak Tebenned magamat. |
| El ne fordulj tőlem; oh ne kezdj gyülölni! |
| Hacsak hivségemért nem akarsz megölni. |
| Miért nem fedted bé angyali arcádat, |
| Előbb hogysem bennem láttad rabszolgádat? |
| Akkor kötelesség, mármost vétek volna, |
| Ha jóindulatod más tárgyhoz hajolna. |
| Futsz? Utánad csúsznak tántorgó térdjeim, |
| Míg meg nem indítnak ezer kéréseim. |
| Ó Leány! ne vigyázz semmi tilalomra: |
| Vesd gondolatodat azon szent templomra, |
| Melyben enyim lészel; ottan kitisztulunk, |
| Ha az érzékenység utján megindulunk. |
| Ágnes látván Károly arcáját pirulni, |
| Szemeit szikrázó hév nedvbe borulni, |
| Hatalmas erővel remegni inait, |
| Ajakin rebegni esdeklő szavait; |
| Egy névtelen érzés fogta el ereit, |
| S lángolásba hozta rejtetteb tüzeit; |
| Amitől oly mélyen kezde andalodni, |
| Hogy megszünt a lélek benne okoskodni. |
| Mert, bátor az erkölcs soká viaskodott, |
| Mégis a természet diadalmaskodott. |
| S igy meg nem fojthatván a test hevülését, |
| Jaj! a szüzességnek elnyomja nyögését. |
| Már némán szédeleg, lábai roskadnak, |
| Dűl, s az ártatlanság virági hervadnak. |
| | Hej! némuljatok meg lantomnak hurjai! |
| Nehogy énekemnek sértsenek hangjai. |
| Fedezze vak homály örök setétséggel, |
| Valaminek köze van a feslettséggel. |
| Olyanra a forgószelek süvölthetnek, |
| Amin csak a vétek cinkosi nevetnek; |
| Amin a természet búra ereszkedett, |
| S iszonyodásában, úgy tetszik, reszketett; |
| Amin a hold – világ szemérmetessége |
| Irtózott, s felhőbe borult fényessége; |
| Amin a csillagok tüze eloltódott, |
| S a zúgó szél alatt az éj megrázkódott. |
|
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| | Úgy van! Károly hamva el sem volt temetve, |
| Már Ágnes is vele el vala felejtve. |
| Régi baráti közt nem talált egy lelket, |
| Aki veszteségén valóságos részt vett; |
| Aki szívből gondolt elhagyott ügyével, |
| S egyelített volna könnyet bús könnyével. |
| Még akiktől kegyes szánást reménylhetett, |
| Saját szüleitől csaknem üldöztetett; |
| Kikben a szeretet átokká változott, |
| Midőn reménységek úgy megcsalatkozott, |
| Hogy az öröm helyett emésztő fájdalom |
| Lett fáradságokért a szörnyű jutalom: |
| Ám vévén a rossz hírt, borzadtak testekben, |
| A sárga irtózás látszatott szinekben, |
| Reszkető ököllel verték homlokokat, |
| Boszonkodva tépték szétfolyó hajokat, |
| Gyülölték a Napnak áruló világát, |
| Szidták az emberek rontó társaságát; |
| Átkozták az órát, melyben leányt szültek, |
| Kiáltal ily hires szégyenbe kerültek, |
| Kiről nem akartak semmit már hallani, |
| Bosszújokat ezzel kivánták torlani. |
| | Mit tégyen hát szegény? Rebegő nyelvével |
| Sokszor elvesződik Károlynak nevével: |
| Egyre csordogálván a bánat szeméből, |
| Bár más-más indulat fakadoz szivéből. |
| Majd felháborodva fennyen megszólítja, |
| Az itélő bíró elejbe állítja, |
| S számot adat vele fertelmes bünéről, |
| Rajta elkövetett kegyetlenségéről; |
| Majd ismét megszánja, untig mentegeti, |
| A vétket a gyarló természetre veti: |
| Avagy azt teljesen magáravállalja, |
| S az igazság előtt tettét bévádalja. |
| Ő volt, mondá, aki a levelet írta, |
| Mely Károlyt a hozzá jövetelre birta; |
| S pedig ezen szeles lépésből szármozott |
| Azon rossz, mely végre halált is okozott. – |
| Igy benne a kinnal öszveesküdt szégyen |
| Szinte az életnek lakhelyéig mégyen, |
| S ottan gyötri őtet dühös furdalással; |
| Bármint engesztelje keserű sirással. |
| | Egyetlen öröme volt árva magzatja, |
| De még ezen is nyőlt szüntelen bánatja. |
| Édes fiam! mondá sokszor keservében, |
| Hordozván gyermekét anyai ölében: |
| Azon kedves, kitől vetted életedet, |
| Már árnyék, s örökre elhagyott tégedet; |
| Elhagytak mindenek vele egyszeriben, |
| Nem is bizhatsz te már e földön senkiben. |
| Hány szégyenpirúlás lepi el arcádat, |
| Ha utóbb megtudod nevedet s anyádat? |
| Az én gyötrelmeim velem elvégződnek; |
| De jaj! a tieid élteddel kezdődnek, |
| S azon rosszak soha ki sem is száradnak, |
| Melyek szüleidről fejedre áradnak. |
| Igy tehát egyedül azért hogy születtél, |
| Saját vétked nélkül nyomorulttá lettél. |
| Mint amely virágszál korán kezd fakadni, |
| Megcsipvén azt a dér, el szokott hervadni. – |
| | Jer, jer, boldogtalan! szaporán siessünk, |
| Menedéket egy szűk fal között keressünk: |
| Ott tengődjünk, távul e csalárd világtól, |
| Hosszú búcsút vévén minden mulatságtól. |
| Ott legalább mégis egy kedvvel birhatunk, |
| Hogy balszerencsénken szem kivül sirhatunk. |
| Könyveink oly forrón oly sürűn folyjanak, |
| Hogy tőlek a falak megmohosuljanak: |
| Melyek megtanulván bokros panaszinkat, |
| Visszahangoztassák zokogásainkat. |
| Ezen egyetlen hang fog nálunk hallatni, |
| Amely választ tudjon, akarjon is adni; |
| Amely a bánatnak küzdő áradásit |
| Hirdesse, s ébressze lelkem furdalásit. |
|
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| | Jerünk most Ágnesnek temetőhelyére! |
| Reá emlékezvén bús történetére; |
| Gördítsünk egy gyászos könyvet sírhalmára, |
| S véssük e verseket keresztje fájára: |
| „Itt fekszik a szebbik nemnek szép magzatja, |
| Egy kemény atyának fia áldozatja. |
| Könnyen hitt az ifjú szédítő szavának, |
| Azért kárát vallván ártatlanságának: |
| Rövid volt öröme, hosszasak kinjai, |
| S itt is szégyen-hirben hevernek hamvai. |
| Döbbenj meg érző szív! ez intő példára, |
| Hogy ne juss Ágnesnek siralmas sorsára.” |
|
|
