| Immár a sík várost füstös köd takarja! |
| Ki a nyugvó Napot szemlélni akarja, |
| Ide jöjjön ezen zöld domb tetejére, |
| Az ég s föld csudái tág nézőhelyére. |
| Íme már a szellő felkapott szárnyára, |
| De csakhamar leül vagy a fa ágára, |
| Vagy a zöld vetések tetejét megszállja, |
| S a játszó habok közt magát ott lóbálja. |
| A hegy, völgy is kezdi hinteni illatját, |
| Felfogván az égnek lehulló harmatját; |
| Melyben minden, ami nappal ellankadott, |
| Megfürdött, s újulva ismét feltámadott. |
| Az egész környékben a munka kezd múlni, |
| Ki-ki mezejéről haza kezd indúlni, |
| A bőgő csorda is ballag bő tőgyével, |
| Hogy dézsákat töltsen jó édes tejével. |
| De a szolgáló is siet kosarával, |
| Hogy viszont jól tartsa szedett zöld gallyával. |
| A juhász késéri gyapjat termő nyáját, |
| S ártatlan kedvében megfújja dudáját. |
| Azonban mindenütt a zaj csendesedik, |
| Míg a nagy Természet el nem szenderedik. |
| Az égről is leszáll az éj szelídséggel, |
| Erdőt, falut, mezőt béfed setétséggel. |
| | Én ezek közt nyugodt lelkiismérettel |
| Imádom azon jót méltó tisztelettel, |
| Akinek régenten isteni szavára |
| A csendesség élő erőt vett magára. |
| Ha a Hold ártatlan világával felkél, |
| Tudván, hogy amely részt felém fordít, csak fél, |
| S mégis gömbölyűnek tetszik, csudálkozom, |
| Látom, hogy gyakorta könnyen csalatkozom. |
| Ha megfáradt testem pihenni vágyódik, |
| Nehéz szemem is már önként bécsukódik: |
| Nagyhamar örömmel felbontom ágyomat, |
| Mert nem félek, hogy kár rémítse álmomat. |
| Ha az Est-csillagát már alig láthatom; |
| Végy, mondom, öledbe édes nyugodalom; |
| Képe vagy te ama hosszasabb éjjelnek, |
| Mely után nincs vége az örök reggelnek. |
|
