| Vagyis – mivel köszönjem én neked, |
| Hogy bús magánosságomban meglátogatsz? |
| S hogy (amit embertől szívem hiába vár!) |
| Vígasztalást és kedvet adsz? |
| Ékes szavú, szép tollú, drága kis madár! |
| Mivel köszönjem én meg ezt neked? |
|
| Fel-felrepűlsz rostélyos ablakomra: |
| Majd bévasalt szűk rejtekembe, |
| Hálát mosolygó bánatos szemembe. |
|
| Szárnyadra kelvén, újlólag leszállsz |
| Sebes folyónak zúgó partjain |
| Büszkén emelkedő bokros halomra; |
| S onnan, szokott örvendezésed |
| Kellős, verőfényes hegyéről, |
| Onnan tekintgetsz fel homályos ablakomra. |
| Ott hangzik újra kedves éneked |
| A fenyvesek tollas polgárinak |
| S a városokban fonnyadó kevély halandók |
| Szemetcsaló tündér hívságinál |
| Százszorta méltóbb, boldogabb s szebb életéről! |
| A halmok, erdők, völgyek, s tér mezők |
| Önként jövő, szünetlen változó, |
| Mindenkor új, mindenha víg, |
| S mindég örömmel teljes ünnepéről! |
| Ott hangzik, ott zeng éneked |
| Az e kerek föld birtokánál, |
| Kívánatosb, áldott szabadság |
| Meg nem becsülhető nagy érdeméről! |
|
| Boldog kis állat! ártatlan, szabad lakossa |
| Ezen magas hegyek homályinak! |
| Te szép, te kedves kis madár! |
| Egyetlen egy vígasztalója |
| Elbágyadott lelkem fájdalminak! |
| Mivel, mivel köszönjem én neked |
| Elmémet ébresztő gyöngy éneked? |
|
| De íme! már meg itthagyott… |
| Az esti szellők gyenge szárnyain |
| Ama bokros halomra; – s ott, |
| A nyári dísziből kivetkező |
| Gyönyörködésre kísztő mennyei |
| S hangokra olvadott szebb érzeményei |
| Messzére hajtanak minden bút, bánatot. |
| Tornyunkra felható édes lehelletit |
| Enyhűlve szíjják bé sokat tűrt szíveink |
| S dobogva hajlanak le víg dombjának a völgy |
| Felénk kóválygó lágy szellőihez; |
| A szenvedők el nem feledkező |
| Keblünkbe hullanak le könyveink!… |
|
| Elhallgatott: s majd ágról ágra száll, |
| Majd újra nagy büszkén megáll: |
| Méltán magasztaltathatik, |
| Fülelve néz mindenfelé, s kérdezni látszik: |
| S kitől miként hallgattatik? |
|
| De néma csendesség uralkodik |
| Már mindenütt: s hallgat, figyelmez a vidék |
| Csak a feleslő visszahang fondorkodik, |
| Csak ő cseveg, s ingerli még |
| A messze kősziklák felől. |
| Bámulva bámul és álmélkodik |
| E táj kis Orpheussa szép szaván |
| Még a folyó is, csendesebben |
| Nem oly zajogva dúlván partjait, |
| Zengj még tovább! zengj, ó kegyes |
| Enyhítsed ah! s felejtesd el velem |
| Határt nem érhető keservemet. |
|
| És íme zeng!… De mely szokatlan, |
| Mely új erővel hangzik ezüst szava? |
| Mint éled ah! s mely ellenállhatatlan |
| Vígságnak indul minden a partok körűl! |
| Mely víg örömre gerjedének, |
| S miként felelgetnek mindenfelől neki |
| Látatlanul enyelgő gyermeki! |
|
| Téged, Szabadság! tégedet énekel. |
| Nincs szíved, ember! hogyha nem érdekel: |
| Ha fel nem indíthatnak édes |
| Hangjai zengedező szavának – |
| Megbájoló kedves szavának, |
| Életet ád az egész tanyának! |
| E vad vidéknek éhes ölyvei! |
| Ah! el ne érjenek téged soha |
| Kegyetlen üldöződ vérengző körmei! |
|
|
