| Keress a hűs árnyékokban nyugodalmas rejteket |
| | Músám! s zengedezz Tritonnak hálaadó éneket. |
| Balázs szélveszes innepén szentelj egy innepnapot; |
| | Emelj a Balaton parton emlékezet oszlopot. |
| Metéld fel elkophatatlan betűkkel, vas pennával |
| | Mint bánt ezen napon Tethis az Apolló fiával?* |
| Énekelj az életünkre törekedő habokról, |
| | S kedves hazám kis tengerén történt zűrzavarokról. |
| Tedd példává szerencsétlen esetedet másoknak, |
| | Hogy ne higyjenek akármely kis vizen a haboknak – |
| Már két órányi magasra a nap felemelkedett, |
| | A sík víz csendes tengeri színekkel kedveskedett, |
| Jó terhével a nagy sajkát előre elbocsátom, – |
| | Indulunk egy kis csónakon én s egy kedves barátom; |
| Tán mindketten megérzettük véletlen esetünket, |
| | Mert otthon hagytuk morogva pattogó fegyverünket: |
| Mellyel a csendes víz színén olyan jeleket adtunk |
| | Nemrég is, hogy hangzott az ég, s rengett a föld alattunk. |
| Dagad a víz, noha nincsen szél, nincs legkisebb szellet, – |
| | Sebes repten elsuhanunk a terhes sajka mellett. |
| Bámulunk, hogy a nagy terhet ama nagy fa meggyőzi, |
| | S nevetkezünk hogy a kicsiny a nagyot megelőzi: |
| Hasítja csónakunk orra a dagadó habokat, |
| | Elértük már a Tihanyi hegy-bérc órozatokat. |
| Ott előhozza Lővei minapi víg óráját, |
| | Hogy egy mohos kövön álló gémre sütvén puskáját, |
| A hang, egy a bérces hegynek horpályába akadott, |
| | S mintha a hegy leszakadna olyan zendülést adott. |
| És onnan, hosszan kerengve a hegy-görbületeken |
| | Amint kinn ültek a bércek hol görbén, hol kereken, |
| Elment a hang a templomig és abba megütközött, |
| | S kísért a vízen bennünket csattogó ekhók között, |
| Füredhez már távol voltunk egy óra járásnyira, |
| | De mégis minden puskaszónk odahallott jobbára. |
| Én ez édes dicsekedést mosolyogva hallgattam |
| | Kedvesen rémlett előttem amit minap álmodtam, |
| S hogy a tündérálom után tengernek ereszkedett |
| | Kis hajóm, ez hegy óráig hányattatást szenvedett. |
| S itt víg álmamon tűnődő szívem biztatására |
| | Hirtelen csendesség feküdt a habzó víz hátára. |
| Megszólaltat Széphalmimnak kedves emlékezete, |
| | Ah! mondok, vajon, valaha – valaha meglehet-e? |
| Hogy Széphalmit* e tengeren Füredrül egy húzomba |
| | Csendes széllel általhozzam remete lakásomba. |
| S míg édesen folydogálnak így a képzelődések |
| | Mind erősebb habot hajtnak a szél-lengedezések |
| Észak és napnyugot között a hegy kanyarúlatja |
| | A szelet a tágas térre jobban hánytatja: |
| Elértük már fele vizet; tekintek az órára, – |
| | Még, mondék, nincs egy órája – kiérünk nemsokára – |
| Már elhagytuk jó messzire a Tihanyi partokat, |
| | Hát lát Lővei északról felhőtornyozatokat, |
| Jövendőt mond, s igazat mond, nem tudván mit szólana, |
| | Vajha, gondolom magamban, igazat ne mondana: |
| Szelünk lesz, úgymond – tekéntek én is a víz habjára, |
| | Észrevettem a színéből, hogy szél lesz nemsokára: |
| De kettő volt az evezőnk, bíztam mind a kettőbe, |
| | Magamat is érzem, mondék, még most olyan erőbe, |
| Hogy a harmadik lapátot ha kezembe vehetem, |
| | A hajót harmadmagammal elébb partra kergetem, |
| Mint ama fenyegetőző felhők bennszorítsanak; |
| | Mert ha innen visszamegyünk, Füreden mit mondanak? |
| Míg magamat szél ellen vakmerően biztatom, |
| | S ülésemet, hogy evezőt kaphassak, igazgatom; |
| Bizony vészünk lesz, Lővei ezt akará mondani, |
| | Veszünket mondott, s igazán talált csaknem szólani. |
| E szóra én nagy kacajjal elnevetem magamat, |
| | S oly erősen megforgatom evezőlapátomat: |
| Hogy innen, hármas erővel amint a hajó haladt, |
| | Elérnénk Füredre csendes széllel egy fertály alatt. |
| Hajtjuk a hajót erőnkből valamint csak hajthatjuk, |
| | Az elhagyott terhes sajkát távolról mutogatjuk, |
| Dicsértük a kormányosnak előre vigyázását, |
| | Hogy ő nem hagyta messzire a hegy-bércek hajlását. |
| Hanem annak árnyékában a szelet elkerülte, – |
| | A mi csónakunk már billeg, sok hab tolong körülte. – |
| Fordul a szél – az északi fellegek változtatják –, |
| | A zuhogó hullámokat felszélről hármaztatják, |
| Szokatlan volt az evező – neheztelték karjaim –, |
| | Lábomnak sem volt zsámolya, tántorgottak inaim. |
| Leteszem, hogy megpihenek, s hátom megett vizsgálom |
| | A felhőt, – hát már az elsőt fejem felett találom: |
| Mint sebes madár úgy repül – részekre szaggatódik, |
| | És ismét az eloszlottra újabb pára tolódik. |
| Nézek nyári napnyugotra; onnan jött egy fekete, |
| | S egy reménytelen pillantás csaknem megreszkettete. |
| Három sor felhőn belől, egy negyediknek gyomrában |
| | Elpattana az égi tűz – ez volt már valójában, |
| Ami, hogy vészünk vagy talám veszünk lesz jelenthette, |
| | S ami testem a tűz ellen hidegre készítgette, |
| Mondanám már – mert meg is vólt – én is, hogy veszünk lészen, |
| | De láttam, hogy már Lővei le is feküdt egészen. |
| Fejét felsőruhájával vastagon betakarta, |
| | A jövendő vészt, és veszélyt csak látni sem akarta.– |
| És hát kéntelen-kelletlen biztatásra fakadok, |
| | Újra egy vastag evezőt a kezembe ragadok. |
| Húzzam-e még? – hát Lővei megszólamlik a hátom |
| | Megül – húzd Isten áldjon meg; húzd csak édes Barátom! |
| Alig mártom jól a vízbe az evezőlapátot, |
| | Érkezik zúgva a felhő melyet Lővei látott, |
| Ellenünk szegezi magát a szél minden erővel, |
| | Alig bírunk a hajóval a három evezővel. |
| De még eddig a kormányos jóízűn fütyölgetett, |
| | S bíztában csak egyenesen a forrásnak vezetett: |
| Biztattam én is, hogy tartson csak a rövidebb útra, |
| | Már talán egy fertály alatt csak elérünk a kútra. – |
| Már nekem csak egészen ellankadtak karjaim; |
| | Vérzettek a tenyeremen feltörött hólyagjaim, |
| Csak nem embermagasságnyi evező volt markomba |
| | A nyele vastag, darabos, faragatlan, otromba. |
| Mégis amint a hullámok halmairól lehágtunk, |
| | Alig értünk vizet vele, csak a hab után vágtunk. |
| Tekintek ismét a partra – hát új felhő érkezett, |
| | Ez az – mondám én magamban –, ami a vízre vezet. |
| E szóra a szél ereje felkap egy csoport habot, |
| | Juttat Lővei fejének, s nekem is egy darabot. |
| Engem hátulról találván, ruhámat bemocskolja: |
| | Hajporral hintett hajamat mind öszvekovászolja. |
| Csak egy fából volt kivésve hajónk teknőformára, |
| | Melynek erőszakos hullám tolongván az orrára, |
| Eltekeríti hajónkat északról kelet felé, |
| | És nagy kegyetlen szél hordta hullámok csapnak belé. |
| Felejti a kormányosunk elébbi fütyölését. |
| | Alig bírta a csónaknak visszatekerítését. |
| Hajtjuk, hajtjuk mind a hárman, amint erőnktől telhet, |
| | Gyors munkánkról egyedül csak magunk karja felelhet. |
| Mert akik a partról nézték kemény hányatásunkat, |
| | Soha csak meg sem reménylték partra juthatásunkat. |
| Két révész megvonta magát a parton a fal mellett, |
| | Látták kis csónakunk felett a hullám mint kékellett? |
| Mint szórta a szél örömmel a habokat nyakunkba, |
| | S sokkal rosszabbat gondoltak rólunk mint mi magunkba. |
| Nekem a tulajdon hasznom szememet elcsábítja, |
| | S ama terhes sajka felé Tihany alá fordítja. |
| Vesztemre, akkor találék éppen rátekénteni, |
| | Mikor azon is a nagy szél egyet kezd perdíteni; |
| Mint egy nagy nyomtató szűrű olyan hullám látszatott |
| | Felreppenni, melytől talám sajkám elboríttatott. |
| De megcsalatott látásom – igazabbat láthattak |
| | Akik Füredről mifelénk pespektivát forgattak |
| S csak akkor látták hab közé rejtezett csónakunkat, |
| | Mikor nagyobb hullámokra felemeltük magunkat: |
| Már némelyek imádkoztak nem megmaradásunkért, |
| | Mert azt nem hitték – hanem csak boldog kimúlásunkért. |
| Túl dél felől cselédjeim egy dombra szaladának, |
| | S mivel mindnyájan felőlünk oly hiszemben valának; |
| Hogy a terhes sajkán ülünk, mely akkor középtájon |
| | Billegett a nagy hegy alatt egy benyúlt víz-horpályon, |
| Azt vélték, elbújván sajkánk a nagy hegy árnyékába, |
| | Hogy elmerült s belevesztünk mi is a víz árjába. |
| Oh nem – még akkor izzadott markunk legkeményebben, |
| | A vízhegyeken mászkáltunk, hol nagyon hol kisebben – |
| Elmúlt már az első veszély – a szél megcsillapodott, |
| | Lővei szabadulásról már nem is gondolkodott. |
| Én is, ha tovább tartana, elfárasztván karomat, |
| | Már csak arra határoztam eltökélve magamat; |
| Hogy megfordítom a hajót a kormány-evezővel, |
| | Hadd vigyen amerre tetszik a szél minden erővel. |
| De egy kicsinyt csillapodván – tekintek tenyeremre, – |
| | Folyt a vérem – hát keszkenőt kerítek a kezemre, |
| Szokatlan izzadásokkal magamat erőltetem, |
| | Amint a felszél engedte a csónakot kergetem. |
| Néha néha a part felé tekintgetek előre, |
| | Írtóztató volt, mint rohant a hullám nyakra-főre; |
| Mintha mászkálnunk meredek nagy hegyekre kellene |
| | Mikor csónakunknak egy-egy víztorony állt ellene, |
| Melynek ha hátára hágtunk s az evező megcsapta, |
| | Hajónkat egy más meredek nyílásba úgy lekapta, |
| Hogy aki kívülről nézte semmiképp nem hihette, |
| | Hogy csónakunkat e vészes tenger el nem temette. |
| Eliszonyodtam csakhamar ezeknek látásától |
| | Megfordulok – s hát hirtelen új szélvész kerül hátul, |
| Nem bírhattunk erejével – az elhagyott helyekre |
| | Visszaragadott bennünket egynehány lépésekre. |
| A szél az evezőmet is hátrafelé vezette, |
| | Sokszor a hullám megfogta s karomat késleltette, |
| Az üres fa oldalának nekitűzöm térdemet, |
| | Akkor meg, egy sikoltó szél, csaknem kivet engemet. |
| Szólítom az inast, s hanyatt elémbe lefektetem, |
| | S lábomat az ő lábának tántorogva megvetem. |
| Mely reszkető inaimnak zsámolyszékül szolgála, |
| | S csak alig pihegő mellyem újabb erőt talála. |
| Egyszer csepegnek a felhők szapora záporokkal, |
| | Biztat minket a kormányos, s kiált tele torokkal; |
| Rajta! rajta! már a parthoz nem igen messze vagyunk, |
| | Minden egy-egy rándítással egy-egy habot elhagyunk. |
| De jóllehet ő biztatott, s izzadtak a munkások, |
| | Nem használtak Lőveinek ezek a biztatások: |
| Ő hogy a habra tekintsen fel sem emelte fejét, |
| | Noha már elég moslékos víz lepte nyugvóhelyét. |
| Hanem, mikor másodszor is a szél elcsendesedett, |
| | Én is eluntam dolgozni – a karom elsenyvedett; |
| Leteszem az evezőmet, s a szél ellen fordulva, |
| | Éneket kezdek nevetve, (de valóban búsulva) |
| Dalra szedem Lőveimnek köztünk kedves nótáját |
| | A korcsmárosnét danolom s annak a kápolnáját. |
| Az ördög mondja most, úgymond egy kicsinyt mosolyogva, |
| | – Hát ehol jő a harmadik terhes felhő suhogva. – |
| Helyreülök – előrántom evezőlapátomat, |
| | Nekifeszítem az inas lábhegyének lábamat. |
| Unszolom biztató szívvel evező társaimat, |
| | Noha már csak alig bírtam elsenyvedt inaimat. |
| A szél magát evezőnknek úgy ellene szegezte, |
| | Hogy lapátunk hátra, s a szél előre nem ereszte; |
| Mint mikor tiszta napfénnyel kieskedő időben, |
| | Felemelvén a kis madár magát a levegőben, |
| Játszi szárnyát sem előre sem hátra nem ereszti, |
| | Hanem testét lengedező tollakon felfüggeszti; |
| S rá támaszkodván a könnyű levegő oszlopira, |
| | Hangokat bocsát az égnek magas boltozatira; |
| Könnyű teste egy helyben áll, csak szárnyát billegeti, |
| | S hogy örül a fényes napnak víg hanggal jelentgeti, |
| Így a mi kis csónakunk is, karunk bosszúságára, |
| | Ránehezkedvén az alá tolongó víz hátára, |
| Úgy billeg az evezőkön mint megannyi szárnyakon, |
| | Az egy-egy házmagasságnyi csattogó hullámokon, |
| A nézőknek csudájára, szívünk rettentésére, |
| | Áldozatul visz mint zsákmányt Tethis tisztességére. |
| A tengeri csudák hozzánk csoportozzák magokat |
| | S kedvekre szedik a belénk ütközött hab-hangokat. |
| Szabadíts Triton! vedd elő háromágú villádat, |
| | Szánd meg az ennyiszer orron csapkodott hajócskádat. |
| Ne bocsáss több szeles habot csónakunk ellenére |
| | Ez izzadozva dolgozó hat karnak szégyenére. |
| Elmúlik a harmadik szél; az idő vidámodik, |
| | Nem is volt ez oly kegyetlen, mintsem ama második. |
| Fúj a szél, de a hullámok már nem emelkedhetnek, |
| | Mert a közelített partok jobban ellent vethetnek; |
| Én visszafelé fordulok, nézek a nádszélekre, |
| | S onnan örvendő szemekkel tekintek az Egekre; |
| Felállok a kis csónakban, Lőveit is felköltöm, |
| | Tömjénezőmet jószagú faddi fűvel megtöltöm. |
| Füstölök a felszél ellen Triton tisztességére, |
| | S míg ez tartott, már jól ki is értünk a nád szélére, |
| Mely édesdeden hallgattuk ott a nád suhogását, |
| | Mikor már általhaladtuk a zúgó hab morgását! |
| Mintha mind megannyi Sálvét adnának a nádszálak, |
| | A veszély után ebben is örvendezést találok, |
| Holott aki a parton áll attól is borzadozik: |
| | A nagy baj után a kicsiny kész örömre változik. |
| Evezünk a nádas mellett csendesebb suhogással, |
| | Játszi dicsekedésekkel beszélgetünk egymással, |
| Miket látunk, miken mentünk által? és szerencsére |
| | Mint jöttünk ki nagy munkával, a tó felső szélére? |
| Élte megmaradásáról ki miként kételkedett? |
| | Egynek karja, másnak szíve hányszor s miként csüggedett? |
| Végre a kikötőparton utoljára megállunk, |
| | A hajóból a nézőknek köszönünk, és kiszállunk. |
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
