| Hol vagytok, óh Léthe nyugtató partjai, |
| Nemtudás, nemérzés csendes határai! |
| Mely’k sarokba fekszel, óh boldog tartomány, |
| Hol semmi főfájást nem szűl a túdomány, |
| Hol legédesb érzés az érzéketlenség, |
| Hol édesden altat a feledékenység? |
| Andalgó árnyékkal béborított berek, |
| Hol ismét emberre lesznek az emberek. |
| Te, aki másként is, akármeddig élünk, |
| Holtunk után mindent elfelejtetsz vélünk, |
| Nyílj meg, áldott vidék, s megszánván engemet, |
| Fogadd bé előre megfáradt lelkemet. |
|
