| Esztendeink sasszárnyadon repűlnek; |
| | Vissza hozzánk egy se jő, |
| Mind a setét kaósz ölébe dűlnek. |
|
| Nincsen neked sem kezdeted, se véged; |
| Szabdalt fel apró részeidre téged. |
|
| Vagy a világot is te szűlted éppen? |
| | Mert ha csak nincs napvilág, |
| Nem mérhetünk időt mi semmiképpen. |
|
| Te, aki mindenünket öszverontod, |
| És láncodat magad zavarba bontod? |
|
| | Mert, ihol lám, mindenek, |
| Bár bírtanak szépséggel és erővel, |
| Vagy semmiségbe mentek ők idővel. |
|
| Idővel újabb változásba lészen, |
| Ki most derűl, ki béborúl egészen. |
|
| | Hát de mennyit szenvedett |
| Már ekkorig főldünknek állapatja, |
| Tenger, vagy Etna lángja szántogatja? |
|
| Ma delfinek cicáznak a vizekben, |
| Most zergenyáj ugrándoz az hegyekben. |
|
| Sok vőlgyek a nagy bércekig dagadtak, |
| | És ahol hegy volt s liget, |
| Fenéktelen sós tengerek fakadtak. |
|
| A nemzetek forgó enyészetével: |
| S a másik elmúlik saját nevével. |
|
| Régólta szolgaság alá kerűltek: |
| Ma már a hérósok sorába űltek. |
|
| Hol Trója, a világ csudája állott: |
| Most London, a világ csudája áll ott. |
|
| Sorsán hatalmad így előmutattad: |
| | Hát mi, gyarló szerzetek, |
| Mit várhatunk, – mit várhatunk miattad? |
|
| | Gyermek-, ifjú-, vén-korunk, |
| A bú, öröm s a jó, gonosz szerencse, |
| | Ép, beteg voltunk, s torunk |
| Kezedbe van, hogy jöttödet jelentse. |
|
| | Futsz te, nem vársz senkit is, |
| Gyakorta sok hosszú reményt ledúlál. |
| | Ím, te, míg ezt mondtam is, |
| Öt-hat parányi perceken kimúlál. |
|
| Csak múlt, s jövendő pont lehet tebenned; |
| Repten-repűl, úgy kell veszőbe menned. |
|
| Sok kedves esztendőm sebes-haladva; |
| | S meglehet, hogy nékem is |
| A véghatár ma is ki lészen adva. |
|
| Négyszer hat esztendőt eléldegéltem, |
| Szűk életének harmadáig éltem. |
|
| | Vajha már – ha több nem is – |
| Mindegyik esztendőre jutna benne |
| | Egy – csak egy órácska is, |
| Amely az érdem oszlopára menne. |
|
| | Kész vagyok meghalni – kész, |
| Csak ezt tegyék síromnak a kövére: |
| EGY NAP XXIV ÓRA: ENNYIT ÉRE. – |
|
| Szép tettek életembe nem tetéznek, |
| Légyen dicsőítésre még Vitéznek: |
|
| | Semmi, csak te, óh Lilim! |
| Te, akiért az életet szerettem, |
| | Csak te légy, Lillám, enyím: |
| Mindég fogom becsűlni, hogy születtem. |
|
| Elseprik a legédesebb időket: |
| Virítnak, el ne is veszessük őket. |
|
| A bársonyos hajnalra gyászköd árad, |
| A rózsaszál egy délbe is kiszárad: |
|
| Majd elrepűl vidor tekintetedről, |
| Eltűnik ám kacsingató szemedről. |
|
| Nem fognak úgy kis ajkadon nevetni, |
| Ah, nem tud úgy örűlni és szeretni. |
|
| Vérrel barátkozom hideg Lilimmal, |
| Vén, pelikán, ifjúi daljaimmal. |
|
| A szép időt, óh Lilla! meg ne vessük. |
| Egymást viszontöröm között szeressük. |
|
| Nem fog fejemre zöld babért tetetni, |
| | Semmi sem! mind semmi sem! |
| Csak hogy te, Lilla! meg ne szűnj szeretni. |
|
| Ne trombitálják messzi tartományok, |
| Te hints virágot arra s a leányok. |
|
|
