| Hamar-követje a tavasznak |
| | Hímes pillangó, idvez légy! |
| Még nincs rózsa; s te a kopasznak |
|
| Miért szállsz ama puszpángokra? |
| Adott még új kantust azokra; |
|
| Menj inkább a setét rögökbe, |
| És súgd az ő dugúlt fülökbe, |
| | Hogy élet és tavasz van már. |
|
| Lát’d, még a földben szúnyókálnak |
| S a napra félve kandikálnak |
|
| Nézd csak, az orgonák tövébe |
| | Mely kellő szagok lengenek; |
| Menj, fuss a szellők ellenébe, |
|
| Eredj s egy hosszú csókkal szídd ki |
| És szárnyad zörgésével hídd ki |
|
| | Osztod, te csélcsap, csókodat? |
| Be bóldog vagy, hogy egy virágra |
|
| De én csak egy rózsát szerettem; |
| | Ah! csak egy bírta szívemet, |
| S miólta már ezt elvesztettem, |
|
| Az én lelkem is hajdanában, |
| | Mint te, vídám s eleven volt, |
|
| De most lomha s hernyó módjára |
| | Magának verskoporsót fon. – |
|
| Ah! szárnyad eszembe juttatja |
| | Psychét s az ő bánatjait, |
| És a Psyche gyötrő bánatja |
|
| | Egykor édes nektárral élt |
| | Kedvet s örök tavaszt remélt: |
|
| De egy bűbájos hang neszére |
| S az ő halálos gyötrésére |
| | Ég, föld, mind felesküdtenek. – |
|
| Óh, mikor lesz, hogy bús kínjában |
|
| Mikor lesz, hogy lelkem, letévén |
| S angyali pillangóvá lévén, |
|
| Hol őtet egyik vígasságból |
| | Másikba új szárnyak vigyék, |
| Hogy a szférákban nőtt rózsákból |
|
|
