| | A napnak hanyatlik tűndöklő hintaja, |
| Nyitva várja a szép enyészet ajtaja. |
| Haldokló súgári halavánnyá lésznek, |
| Pirúlt horizonunk alatt elenyésznek. |
| Az aranyos felhők tetején lefestve |
| Mosolyog a híves szárnyon járó estve; |
| Melynek új balzsammal bíztató harmatja |
| Cseppecskéit a nyílt rózsákba hullatja. |
| A madarkák meghűlt fészkeknek szélein |
| Szunnyadnak búcsúzó nótájok rendjein. |
| A kis filemile míg magát kisírta, |
| Szomorún hangicsált fészkén a pacsirta. |
| A vadak, farkasok űlnek szenderedve, |
| Barlangjában belől bömböl a mord medve. – |
|
| | Ah! ti csendes szellők fúvallati, jertek, |
| Jertek füleimbe, ti édes koncertek; |
| Mártsátok örömbe szomorú lelkemet; |
| A ti nyájasságtok minden bút eltemet. |
| Lengjetek, óh kellő zefírek, lengjetek, |
| Lankadt kebelembe életet öntsetek! |
| Mit érzek?… míg szólok, egy kis nyájas szellet |
| Rám gyengén mennyei illatot lehellett. |
| Suhogó szárnyával a fák árnyékinál |
| Egy fűszerszámozott theátromot csinál, |
| Melybe a gráciák örömmel repűlnek, |
| A gyönyörűségnek lágy karjain űlnek; |
| Hol a csendes berek barna rajzolatja |
| Magát a hold rezgő fényénél ingatja. |
| Egyszóval, e vídám melancholiának |
| Kies szállásai örömre nyílának. |
|
| | Késsél még, setét éj, komor óráiddal, |
| Ne fedd bé kedvemet hideg szárnyaiddal: |
| Úgyis e világba semmi részem nincsen, |
| Mely bágyadt lelkemre megnyugovást hintsen; |
| Mikor a világnak lármáját sokallom, |
| Kevélynek, fösvénynek csörtetését hallom, |
| Mikor az emberek körűltem zsibongnak, |
| S kényektől részegen egymásra tolongnak. |
|
| | Bódúlt emberi nem, hát szabad létedre |
| Mért vertél zárbékót tulajdon kezedre? |
| Tiéd volt ez a főld, tiéd volt egészen, |
| Melyből most a kevély s fösvény dézmát vészen. |
| Mért szabtál hát határt önfiaid között; |
| Ládd-é már egymástól mind megkülönözött. |
| Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, |
| Miolta a miénk nevezet elűle. |
| Hajdan a termő főld, míg birtokká nem vált, |
| Per és lárma nélkűl annyi embert táplált, |
| S többet: mert még akkor a had és veszettség |
| Mérgétől nem veszett annyi sok nemzetség. |
| Nem volt még koldúsa akkor a törvénynek, |
| Nem született senki gazdagnak, szegénynek. |
| Az igazságtévő határkő és halom, |
| A másét bántani nem hagyó tilalom |
| Nem adott még okot annyi sok lármára. |
| Mert az elégség volt mindennek határa. |
| Nem állott volt még ki a kevély uraság, |
| Hogy törvényt hallgasson tőle a szolgaság; |
| S rozskenyérhéjból is karácsonyja legyen, |
| Hogy az úr tortátát s pástétomot egyen. |
| Nem bírt még a király húsz, harminc milliót, |
| Nem csikart ki tőlük dézmát és porciót, |
| Melyből boldogokká tudja őket tenni, |
| Azaz tonkin fészket legyen miből venni. |
| Nem bújt el a fösvény több embertársától, |
| Hogy ment legyen pénze a haramiától. |
| Akit tán tolvajjá a tolvaj világ tett, |
| Mert gonosz erkőlccsel senki sem született. |
| Nem is csuda, mert már a rétek árkolva, |
| És a mezők körűl vagynak barázdolva; |
| Az erdők tilalmas korlát közt állanak, |
| Hogy bennek az urak vadjai lakjanak; |
| A vizek a szegény emberekre nézve |
| Tőlök munkált fákkal el vagynak pécézve. |
|
| | Te vagy még egyedűl, óh arany holdvilág, |
| Mellyet árendába nem ád még a világ. |
| Te vagy még, éltető levegő! amellyen |
| Indzsenéri duktus nem járt semmi hellyen. |
| Téged még, óh legszebb hangú szimfónia, |
| Ingyen is hallgathat minden emberfia; |
| S titeket, óh édes erdei hangzások, |
| Hallhatnak a szegény pásztorok s munkások: |
| Mikor a mesterség gyáva hangjainál |
| A kényes nagyvilág fárasztó bált csinál. |
|
| | Óh, áldott természet! óh, csak te vagy nékem |
| Az a tetőled nyert birtokom s vidékem, |
| Melynek én örökös földesura lettem, |
| Mihelyt teáltalad embernek születtem. |
|
|
