| Szent György havának tizedik napját megint |
| Elértem, és ővéle hatvannégy tavaszt. |
| Hogy űzik egymást! melly hamar futnak az üdők |
| A semmiségnek tengerébe! benne van |
| Az, amit éltem. Halni kezdődtem, mihelyt |
| Kezdődtem élni. Nem maradt sem jó s gonosz |
| Cselekedetimnél más egyéb. – Nagy Alkotóm! |
| Töröld el ezeket: fel ne gyűjtsd rám, érdemem |
| Szerint, haragodat! Vallyon érek-e több tavaszt? |
| Vagy már utolsó lessz ez? A tündérkedő |
| Világ miattam ellehet: csak megvetést |
| Várhat fejére tőllem. Ő reményemen |
| Erőszakot tett, s elevenen temetőre vitt. |
| Félhólt vagyok már: élni, halni nem tudok. – |
| Ti gyenge zefirek, írt ugyan kötöztetek |
| Minap sebemre: de fog-e hasznot hajtani? |
| A puszta hír is melly öröm vala! hát ha még |
| Megtellyesednék! Újra képzelem magam |
| Születni, ha feláll a ledöntött társaság. |
| Oh! igaz-e hírmondástok? Én nektek fejér |
| Bárányt öletnék: s vélle már adós vagyok, |
| Ha megleendőt súgtatok szomjuhozó |
| Füleimbe. – Melly tapsolva költözném kegyes |
| Atyám ölébe vissza! fényes trónokért |
| Fel nem cserélném. – Üss az hosszas tél után, |
| Üss, bóldog óra, hozd fel a vidám tavaszt! |
|
