| Itt nevető rétek, kékellő völgyek amottan |
| | Színökkel szemeim melly nagy örömre viszik! |
| Innen rózsa pirúl, violák mosolyognak amonnan; |
| | Líliom arra havaz, s égnek ereszti fejét. |
| Kit nem fog meg az ék, kit nem köthet meg ez illat? |
| | Illy gyönyörű helyeken, mondd, ki ne verne lakást? |
| Csalfa remény! A gyenge virág, melly langyos időben |
| | Él vala, változván napja, halálra siet! |
| Ezt dér csípi, s amazt hőség forrázza, kiveszti; |
| | Azt, melynek vad idő kedvez, harapja kasza! |
| Gyenge virágszál sincs Lakezisnak alólla kivéve: |
| | Ennek az orsóján jár forog élet, halál. |
| Nézd amaz erdőt ott: nézd, a tölgy, bükkfa, s az híves- |
| | Árnyékú száldok zöld haja fejti magát. |
| Éltetik a ligetet madarak csevegési: hibázok, |
| | Vagy pedig itt élet, s béke lakása vagyon? |
| Melly kis percentés! zördüljön az éjszaki szélvész; |
| | Kezdjenek egymás közt víni, csatázni szelek: |
| Vagy Nap, tűzlovain, nyargaljon messzire tőlünk, |
| | És kezdjen Boreás földre lehellni fagyot: |
| A kivirúlt fának megnyíretik üstöke: minden |
| | Ék, születéshelyiről megszomorodva kifut. |
| Nem zengnek madarak; s kis idő vártával az erdőt, |
| | Mellybenn országlott víg öröm, éri panasz. |
| Nincs maradás: minden kornak ki van adva határa, |
| | Míg álljon; mikoron verje le sírba halál. |
| Győzzön bár klárist ajakad, bár homlokod hószínt, |
| | Arcáid rózsát; víjjon arannyal hajad: |
| Érje fel Herkulesét vas-erőd: végtére csak eljő |
| | Rád is, mint eljött fára, virágra, halál. |
|
