| | Itt az ártatlanság kellő lakhelyében, |
| Hol nyugszik a béke örökös csendében, |
| Hol mentségét a szív törvény alá veti, |
| S a kénytelen virtust önkényt is követi, |
| Elmém nyugodalmát mi szélvész zavarja? |
| Egy gyönge szűz keblét mi komor gond marja? |
| Ah, nem tudtam!… mégis égek!… mégis áldlak! |
| Oh kedves, oh bús név! Abelard! Imádlak! |
| E levelet – százszor hinték rá csókokat, |
| Százszor olvastam el! – ez ismert sorokat |
| Heloíz esdeklő szájára szorítja |
| Abelard!… de hitem, jaj! mi tántorítja? |
| Ki nevét említém! mit írok, vonásom |
| Mossa el szívemből felforró sírásom. |
| Bosszúálló isten! engedj meg vétkemnek! |
| Te tiltod, ne írjak egyetlen egyemnek. |
| Kegyetlen hagyásod Heloíz fogadja… |
| Jaj! szívem parancsol, s tollam őt hallgatja. |
|
| | Te az önkényt fogoly virtus sötét zárja! |
| Hol fojtja bűn nélkül ezt a bánat árja, |
| S az ember, tulajdon csöndének gyilkosa, |
| Ajakit csak a bűn könnyeivel mossa. |
| Ti, virággal hintett lelketlen márványok, |
| Tiszteletünk tárgya, hideg maradványok, |
| Midőn Abelardhoz vonz a hív szerelem, |
| Érzéketlenségtek váltsátok fel velem!… |
| Hiába mennydörög teremtőm egében: |
| A természet győzött Heloíz szívében! |
| A szőrzsák, imádság, bőjt, esküvéseim |
| Nem bírnak, s lángomat nem oltják könnyeim. |
|
| | Pontban hogy orvasam szomorú soraid, |
| Szíved keservének titkos tolmácsait, |
| Bennem az indúlat ismét szárnyra kele. |
| Abelard! félelmem tárgya s lelkem fele! |
| Amor, karjaidon mely kecseket nyújta! |
| Amor, nálad nelkül, oh mely búba sújta! |
| Olykor myrtusággal borítva képzellek |
| Nyúgodt szívvel esni lábamhoz, s ölellek! |
| Olykor csak egyedűl a néma pusztában |
| Porral hintett fővel, illetlen csuklyában, |
| Halálszínbe borúlt, éktelen orcával, |
| Elzárva bús cellád homályos falával. |
| Itt – az irigy vallás sokalló javokat, |
| S eltépte Amortól fűzött szent láncokat – |
| Abelard, s szeretett Heloíze rejtve, |
| Itt fogyasztja éltét egymást elfelejtve. |
| Itt fojtja szívébe lángoló szerelmét, |
| S átkozza kínjában kevély győzedelmét. |
| Ah, írj inkább, kössünk egy új szövetséget, |
| Te sirasd a szegény Heloízt – ő téged. |
| Kölcsönös jajaink Echo visszahányja; |
| Echo a szenvedő szeretőket szánja; |
| Enyhít a sírásban, hogy a szív fájdalma |
| Ne lelje, a sorsnak nincs annyi hatalma. |
| Ki tiltja Heloízt fakadni könnyekre? |
| Az égnek van, mondod, csak jussa ezekre. |
| Kegyetlen! mindenem oda van, s nem lelem |
| Nyugtomat, mióta nincs Abelard velem. |
| Egyedül miattad hull szemem bús nedve. – |
| Az ember bújában telik az ég kedve? |
|
| | Írj, a rejtett titok jellel kiadása, |
| A szív s az értelem e gyönyörű mása; |
| E néma mulatás kellemetes neme, |
| Hol az ember füle nem hall, s nem lát szeme, |
| Az írás, bizonnyal oly szerelmes műve, |
| Kinek fogoly kincsén epedt vérző szíve. |
| A heves indúlat az elmét mint dúlja, |
| Eleven színekkel festi Amor ujja. |
| Itt a szív szabadon kiönti titkait, |
| S szégyen nélkül vallja szerelmi kínjait. |
| Ah, tisztán ver vala szabad lángunk heve! |
| Az ég felindúla rajta, s vétkes leve! – |
| Mikor leláncolád szívemhez szívedet, |
| S a barát név alatt nyújtád szerelmedet, |
| Kék szemed hódító fénnyel ragyog vala, |
| S sebhedt szívem néked éle, néked hala, |
| Mit tennék? nem földi szépség ülte képed; |
| Ki félt volna? Isten vagy, azt vélte széped. |
| Kevésbe tölt jutnod kincsek birtokára, |
| Szóltál, s kívánságod elére céljára. |
| Te Amort bájoló színekkel festetted: |
| Nyájas, édes, mondád; s vélem elhitetted. |
| Áh, ékes szájadból folyt alá szívemre |
| E szó, s ajakidról csepegett nyelvemre! |
| Megejtél: ízleltem szerelmed kecseit, |
| Öledben felejtém az ég törvényeit. |
| Tisztem, becsem, elmém kincsemnek szentelém, |
| Őneki áldozék szívem, őt tisztelém. |
| Melletted a világ Heloíznek megholt – |
| Boldogságom, ég, föld, isten: Abelard volt. |
|
| | Te tudod, hogy lelked lelkemhez kapcsolva, |
| Hymen oltárához hívogat unszolva. |
| Kedvesem! mit kívánsz? mondám; én nem vélem |
| Amort bűnnek: én őt virtusnak ítélem. |
| Minek azt polgári járom alá venni, |
| S a törvény hagyási által fogllyá tenni? |
| Nem visel bilincset, nem rab a szerelem: |
| Szabadon s nyűg nélkül születék ő velem. |
| Ámor tégyen minket, nem a hit, egyekké! |
| Hidd el azt, Hymen csak a gyönge lelkeké: |
| Kiknek a hamisság tulajdonok lehet. – |
| Engem boldoggá csak Amor kecse tehet. |
| Az igaz szerelem hitszegést nem gyanít: |
| Szeress, s kövesd mire a természet tanít. |
| Tanuljuk meg, egymás kedvét mint keressük; |
| Szívet szívvel, Amort Amorral fizessük. |
| Szálljon le székéből a földnek királya, |
| S Heloízt felséges ültével kínálja: |
| Emeljen a porból fényes trónusára, |
| Csak hogy szívem legyen szerelmének ára: |
| Kedvesed elhagyja a kevély nagyságot, |
| S karjaidon indul lelni boldogságot, |
| Abelard! szívedben emelt trónust híved; |
| Nagyságom, javaim, címem nekem szíved! |
| Nem kell név, amelynek anyja a sors leve; |
| Elég nekem: „A te szerelmesed” neve: |
| S ha lehet édesebb s méltóbb nevet lelni, |
| Azzal illess: érted azt fogom viselni! |
|
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
