| A barna felleg szárnyain az éj |
| A földre borzasztó árnyékot hint, |
| A hold csillámló fénye beborúl, |
| Homályba sűlyednek csillagjaink, |
| A záporral terhes köd megszakad, |
| S özönbe fojtja el a természetet. |
| Nézd, a gyilkos villám mint hembereg, |
| Mint csattogtatja mennykövét alá |
| A zordon ég. A pusztító tüzek |
| Hasítják a kősziklás bérceket. |
| Az öldöklő villámok fényinél |
| A halvány orca rettegést mutat. |
| Felréműl ágyából a Babona, |
| S szentelt világgal űzi a halált. |
| Ím újra csattan, és az ártatlan |
| Lelkét kegyesse karján hörgi ki. – |
| Tovább, tovább, kérlelhetetlen ég! |
| Forgasd fel a réműlt természetet, |
| S szegezd rám életoltó nyíladat! |
| De, jaj, megszűnt a gyilkos fergeteg, |
| A hold eléjön a homály mögűl, |
| A csillagok halvány fényt hintenek, |
| Az ég derűl. Rémítő éjszaka! |
| Ah – holnap ismét hajnalom hasad! |
|
