| | Szomorú csillagzat! mely bús sugárokkal |
| Játszol a csendesen csergő patakokkal! |
| Csak te vagy még ébren boldogtalanokkal, |
| Kiknek szive vérzik s küszködik bajokkal. |
|
| | Hallod, hogy sohajtnak estvél homályában, |
| Midőn a természet szunnyadoz álmában. – |
| Nincs álom ezeknek gyászos kunyhójában! |
| Eltűnt, eltávozott boldogabb házában! |
|
| | Ott egy temetőnek látom keresztjeit, |
| Bágyodt szél mozgatja ciprus leveleit. |
| Ó! az árnyékozza soknak tetemeit, |
| Kik velem érezték az élet terheit! |
|
| | Egy fehér árnyékot szemlélek sírjából, |
| Suhogva felkelni, halottas honából – |
| Vajon nem lesz-é ez azoknak számából, |
| Kik, mint én, könyveztek szivek fájdalmából? |
|
| | Ó bár felém jönne! nem félnék képétől; |
| Többet reménlenék borzasztó lelkétől, |
| Mint élő halandók szemfényvesztésétől, |
| Kiknek számkivetve vagyok kegyelmétől! |
|
| | Jajj de ismét eltünt… ez is fut engemet!… |
| Talám észrevette hullani könnyemet! |
| Ó hát nincs már senki, aki nyögésemet |
| Hallaná, s enyhítni akarná ügyömet? |
|
| | Üss, te boldog óra, amely inségemből, |
| Ki fogsz szólítani ily sok gyötrelmemből, |
| Szakaszd ki e sebes szivet kebelemből, |
| S csinálj port agyagból készített testemből! |
|
| | Talám majd valaki jön sírom szélére, |
| S akasztván egy darab fátyolt keresztjére, |
| Reá emlékezik barátja szivére, |
| Egy könnyet gördítvén hideg tetemére! |
|
|
