| | Már Febus eljárván földünk kerekségét, |
| Éjszaki tengerbe mártja fényességét! |
| Bágyadt sugarakkal festi a világot, |
| Mert már kerék sarkán félig áltol hágott. |
| A távol kékellő hegyek füstölögnek, |
| A patakok nagyobb zajjal hömpölyögnek, |
| Minthogy csillapodik a világ lármája, |
| Melyet Morfeusnak szunnyaszt álmos fája. |
| Az izzadó munkás visszatér mívéről, |
| Csekély eledelét eszi tűzhelyéről; |
| A szomjas csecsemő csügg mellén anyjának, |
| S kapálózva örül kis vacsorájának. |
| Ott egy juhász ballag bús furuglyájával, |
| S közli búját hazasereglő nyájával; |
| Itt egy pásztor veti tarsolyát vállára, |
| S bőgő seregével siet tanyájára. – |
| Az egész természet készül csendességre, |
| Csak szivünk intetik elmés ébredtségre! |
| Mely hasznos gondolat jön itt elméinkbe, |
| Milyen szent irtózás zsibbog ereinkbe, |
| Ha jól megfontoljuk a nap elenyésztét, |
| Mely oly gyorsan éri fényessége vesztét! |
| Ebből vegyél példát ember életedről, |
| Ez int hathatósan mulandó végedről. |
| Mert mely nap eltűnik, többet nem világít; |
| Fonnyadt virágocska réteket nem sárgít; |
| Az elfolyt patakok már vissza nem térnek, |
| Vén s kiszáradt tölgyfák nyárt soha nem érnek: |
| Úgy, ha elaluszik életünk világja, |
| Többet fel nem derül, – – mert a sír elzárja! |
|
