| Mely szent csipet hamu szállott homlokodra? |
| Lőrinc! jöjjön áldás, kívánom, papodra: |
| Ki oly nótát adott ciberés torkodra, |
| És oly szent beszédet fűzött ajakodra. |
|
| Felmetszem, barátom! leckédet szívembe, |
| Hagyd, ébresszen jóra sok gyengeségembe. |
| Elviszem magammal temető-helyembe, |
| A hív tanácsadás ritka ez életbe. |
|
| De ne véld, hogy Bécsnek álarcos piacán |
| Én buján hevertem hívság puha karján, |
| S ülvén incselkedő szépeknek lócáján, |
| Vélek tolakodtam táncolók pajtáján. |
|
| Ha néha világnak árja ragadott is, |
| Ha a gyönyörűség ölében hívott is, |
| És ha gyenge szívem szinte habozott is, |
| Még soha rabjává nem téve Sybaris. |
|
| Ezer érzékenység lakja e szívemet, |
| Mely szüntelen osztja rövid életemet, |
| Igaz, de meg ezer kín rágja szívemet, |
| És így miben leljem gyönyörűségemet? |
|
| Nem tudom, Társ! nálad talán feltalálnám, |
| Ha veled az örsi kerteket kapálnám, |
| S ott a gyümölcsfákat sorjába plántálnám, |
| Vagy hasznos veteményt burjántól gyomlálnám. |
|
| Ha töviset tépnék, ama rossz nyelveket |
| Képzelném, kik öntik éltünkre mérgeket, |
| Ha bojtorjánt, vélném ama rest lelkeket, |
| Kik más munkájával hízlalják testeket. |
|
| De azonban még te új zöldellő ágat |
| Mezgésen lefejtvén fújod víg nótádat, |
| És csendes akolba hajtod nyájacskádat, |
| Én csak messze hallom fűzfa-furuglyádat. |
|
| Minap is előbbször kivívén nyájamat, |
| Hogy szép napfény érte legelő-tájamat, |
| És szökdösni láttam víg báránykáimat, |
| Csernek vetvén hátam, próbáltam sípomat. |
|
| Azt véltem, hogy talán öröm lesz szólása, |
| Azonban a szomszéd kőszikla hangzása |
| Szomorún tért vissza, mert bús volt hallása, |
| S mint nékem, néki is panaszos mondása. |
|
| A fák levelei, hallván keservemet, |
| Ők is kettőztették gyászos énekemet, |
| A patakok vélek vitték nyegésemet, |
| Hogy még a vizek is tudják esetemet. |
|
| Ha Chlóris valaha Neptunus ölében |
| Hitetlenül menne habok közepében, |
| Hagyd, jusson panaszom Thétisnek fülében, |
| S küldje Chlórist vissza kunyhóm küszöbében. |
|
| Azonban a nap is égő Lybiának |
| Érvén határira meleg Afrikának, |
| Hegyekről vastagabb árnyékok hullának, |
| Az én kecskéim is hazaballagának. |
|
| Magam, Isten hozzád, pedig az erdőknek, |
| Isten hozzád, mondék kies legelőknek, |
| És a virágok közt mulató szellőknek, |
| S a harmatos égen bujdosó felhőknek. |
|
| De akár est-csillag ragyogó fényével, |
| Akár világos hold éjjeli díszével |
| Tűnt légyen szememben hódító színével, |
| Útamat mulatám csak Chlóris képével. |
|
| Mindenütt ő bírja egyedül lelkemet, |
| S midőn éjjel álom enyhítné testemet, |
| Akkor is árnyéka foglalja szívemet, |
| És jelenlétével csalja reményemet. |
|
| Hánykódásim között sokszor álmaimban |
| Azt vélem, hogy őtet tartom karjaimban, |
| S hogy lábait mosván könnyhullatásimban, |
| Végtére kegyelmet nyerek kínjaimban. |
|
| Számtalanszor látom komor tekintetben, |
| Hogy előttem állván gyászos öltözetben, |
| Panaszos szavakkal juttatja eszemben, |
| Mely keserve légyen most távollétemben. |
|
| Kegyetlen árnyékok! tündéres látások! |
| Kik csendes elmémet így háborítjátok, |
| És szabad szívemet újra raboljátok, |
| Nehéz fogságomat, kérlek, tágítsátok. |
|
| De már újra virrad, keljetek, zsellérek! |
| Izmos tulkaitok igában vessétek, |
| Pásztorok! az ehes nyájat vezessétek, |
| S délre e sövénybe fejni térítsétek. |
|
|
