|
| Te! kihez köt vala nemcsak atyafi vér, |
| Hanem ami annál drágább lánc s tovább ér, |
| Az igaz barátság állandó hűsége, |
| Mely síromban kísér s ott sem lészen vége, |
| Te! akinek hamvát, míg megöl bánatom, |
| Szívemből kiforró könyvekkel áztatom! |
| Oh! kedves Eszterám! magam kedvesb fele! |
| Kivel volt, van s lészen szívem, míg vér, tele! |
| Te meghalál s hogy-hogy lehet, hogy én élek? |
| Elszakadhat-e hát két eggyé vált lélek? |
| De élek-é vagy csak hogy élek, képzelem, |
| S valami mély álom hiteti el velem? |
| Mert élet-é melyhez képest a halál kincs, |
| Melyben már csak gyászt látsz, akármeddig tekints? |
| Élet-é a napot, hogy még szemlélhetem, |
| Vidító erejét, ha nem érezhetem? |
| Élet-é szívemet, hogy még a vér járja, |
| Ha elfojtva tartja a mély bánat árja? |
| Élet-é az éltet tartani teréhnek, |
| S a természet ellen örülni végének? |
| A halálra mint főbb orvosra vágyódni, |
| Hogy késik, sőt, hogy nem siet is, aggódni? |
| Élet-é az ilyen vagy csak lassú halál, |
| Melynél kínosabbat Phalaris sem talál? |
| Bizony az életről, ha jól gondolkozom, |
| Ezt az igazságot méltóbban kihozom: |
| Te élsz, én holtam meg; te örvendsz, én sírok, |
| S mint az igaz megholt magammal sem bírok: |
| Mert néked a halál élet ajtaja volt, |
| De bennem azólta is az élet megholt: |
| S amely sírban néked csak testedet tettem, |
| Abban elevenen magam eltemettem, |
| Músám! ámbár te is érzed e bánatot, |
| S szívemnek nagy sebe reád is elhatott: |
| De mégis ha szólhatsz, mentsd meg fájdalmomat, |
| S felettébb valónak tetsző siralmomat: |
| Mondd meg, de ingyen sem cikornyás versekkel, |
| (Ahol a szív sebes a pipere nem kell) |
| Mondd meg, hogy annyi gyászt szerzett ez esztendő, |
| Hogy eltörlésére nem elégedendő |
| Akármily jól s hosszan folyjon az életem, |
| Elhagyván, kikért azt leginkább szerettem, |
| Mondd meg s e példában győzd meg a világot, |
| Hogy hijában keres itten boldogságot. |
|
|
