A Szabó Lőrinc politikai megítélése körüli viták 1947 végén lezárultak. Az Írószövetségbe való felvétele egyrészt a költő politikai állásfoglalását, másrészt az irodalmi életben elfoglalt helyét tükrözte. Ezt a kettős meghatározottságot hangsúlyozza a felvételt indokoló cikkében Barabás Tibor, az Írószövetség akkori főtitkára a Magyar Nemzet december 21-i számában.

„A felvétellel kapcsolatosan az Írószövetség elnöksége arra kérte Szabó Lőrincet, hogy alapszabályai legfőbb paragrafusát, tagságunk kritériumát aláírásával erősítse meg. Alapszabályainknak e princípiuma így hangzik: ,Feltétlenül híve vagyok a demokratikus magyar köztársaságnak, s elítélem a fasizmus minden megnyilvánulását’. Szabó Lőrinc felvételével az Írószövetség elnöksége dokumentálni kívánta, hogy át van hatva nemzetünk vezetésének és nevelésének ugyanattól a céltudatosságától, mely társadalmi és politikai életünket egyaránt jellemzi. Különbséget akarunk tenni olyan írók között, kiknek egyike a felszabadulás óta egyetlen írásában sem törekedett demokráciánk támadására. Ugyanakkor a legélesebben szembeszállunk minden olyan felvételi igénnyel, amely már a demokrácia idejében is reakciós vagy fasiszta magatartást tanúsító íróra vonatkozik. Szabó Lőrinccel kapcsolatosan meg kell még említenünk továbbá, hogy 1. ellene semmiféle eljárás folyamatban nincs, 2. a Válasz című folyóirat [212. o.] egyik főmunkatársa, 3. hogy verskötete jelent meg a felszabadulás óta, és azt minden könyvkereskedés kirakatában bárki láthatja, és bárki megvásárolhatja, 4. a rádió nyilvánossága előtt rendszeresen szerepel. Így tagságának további megtagadása csupán azoktól a szociális vívmányoktól fosztaná meg őt, amelyek a demokráciában minden dolgozó embert méltán megilletnek.”

A Tücsökzenét követő időszak a viszonylagos egyensúly éveit jelenti a költő életében. Viszonylagos: mert a megerőltető, hajszás munkatempója, az erőteljesen jelentkező betegségek, rossz előérzetek és halálfélelmei ezután is, fokozottan nyugtalanítják. De ekkor érzi magát alkotóereje teljében: műveit – saját verseit és fordításait – várják, baráti folyóirat támogatását élvezi, a fiatalok mind többen fordulnak hozzá tanácsokért. Úgy érzi: a Tücsökzene alkotásfolyamata lezárultával szinkronba került ismét korával, témáiban is nagy formátumú, egyetemes méretű költészet létrehozására képes; a világban felfedezett harmóniát életmagyarázattá tudja átkódolni. Ennek a nyugalmi-harmonikus létezésmódnak egy ellesett pillanatát Radnai Béla, a gyorsírás mestere, a költő ez éveinek kísérője örökítette meg: „Hirtelen támadt ötleteit többször rögzítette le társalgás közben egy heverő papírlapra. Egyszer kint ültünk Cimbalom utcai otthonom terraszán és beszélgettünk. Lábamnál feküdt pulikutyám. Egyszer csak Lőrinc előveszi ceruzáját, s az asztalon heverő táblacsokoládé fedő papírjára felírja a következő három sort: [213. o.] 

(Radnai Béla emlékezik Szabó Lőrincre 1959-ben a Rádió számára. Kézirat.) A költőnél szokatlan telítettség jele: szinte soha sem volt ennyi dolga, mint ez években, mégis, ahogy lélegzetvételhez jut, versek születhetnek, létérzékelésének mozaikjai.

Ekkorra érnek be korábbi, több éves eredményei. „Nagyon örülök az Ö. B. folytatásának. Ha egybevetjük a ,Tücsökzenével’, kiderül, hogy soha ilyen termékeny éveid nem voltak.” – örvendezik a régi barát, Kardos Pál 1947 végén (december 18.). És ugyanezt veszi észre az újabb barát, a Tücsökzene egyik házigazdája, Dóczi Antal is: „Nagyon örülök annak, hogy olyan sokat dolgozol! Te hivatott papja vagy a Múzsának, Neked dolgoznod, alkotnod kell, hogy mi – mások, ezáltal is szebbé tegyük, megjobbítsuk földi tartózkodásunkat… Jólesik tudnom azt, hogy írásod bizakodóbb, erősebb, mint eddig. Hiszem, a lelked is az.” (1947. november 14.) A következő évben is pétfürdői vendéglátója, Jancsó Tibor örömmel látja: „A soraidból kiolvasható hangulatod változásának tehát szívből örülünk és melegen gratulálunk.” (1948. március 24.) És idézzünk még két külföldi levélből. Az egyikben a kitűnő szlovák költőtárs és barát, Emil Boleslav Lukač üzen, a népeiket korábban sokban szembeállító hisztéria múltával: „,Tücsökzenédet’ a legnagyobb élvezettel olvastam, szívből gratulálok!” (1948. december 22.) A másik 1947 októberéből származik, Dórától érkezik, azaz a Tücsökzene egyik női főszereplőjétől, Annától:^[1] „Itt vannak az őszi ködök, a réteken kikirics virágzik, az erdők vad [214. o.] színekben égnek. Ilyenkor szárnyat bont a lelkem, és messzire elrepül oda, ahol a könyvtárszobában új versek íródnak, és ahol sok gond dacára repül a lélek… Hogy is van, hogy oly régen nem hallottam semmit se magáról? Pedig úgy kellene... Pedig kellene sokról beszélni, és olyan irgalmatlan és kietlen a papír, mert nem enged többet kifejezni, mint ezt a pár sort, amelyet 2 perc alatt elolvas az ember. Olyan sok szépet olvastam mostanában... és (és ez mindennap) ,Az összes versek’-ből egyet!”

Sőt: a mindig, ekkor is anyagi zavarokkal súlyosan küzdő költő, aki ekkor is éppen egy orvosi könyv stilizálásán dolgozik, hogy némi pénzhez jusson, úgy érzi, társadalmi helyzete kötelezi rá, hogy felajánlást tegyen. Érettségi találkozóján Debrecenben vállalja, hogy a Református Kollégium Gimnáziumában minden évben egy tanuló tankönyvvel való ellátását – körülbelül 100–150 forintot – biztosít, mint erről a kollégium igazgatójának 1948. szeptember 17-i leveléből értesülünk.

1949 tavaszán pedig „nagy meglepetést okozott egy meghívó: Szakasits köztársasági elnök március 4-én teára s a magyar irodalom aktuális problémáinak megbeszélésére meghívott engemet is. (Még Németh Laci volt meglepetés.) Körülbelül százan-százhúszan lehettek vendégek, az elnöki palotában” – írja Bernbe Varga Irénnek március 19-én.

Ezeknek az éveknek ismét rangos, vezető költője tehát Szabó Lőrinc, akinek újabb verseit eseményként fogadják, és akinek részesedése a kor költészetét reprezentáló antológiában természetesen jelentős méretű. A Sőtér István összeállította és Szabó Lőrincet is dolgoztató, őt barátilag is becsülő Parnasszus Kiadó gondozásában megjelenő Négy nemzedék antológiában való szerepeltetésről 1948. május 26-án értesíti a szerkesztő, kérve, hogy jelölje meg azt a [215. o.] húsz versét, amelyet szeretne látni a gyűjteményben. Az akkori időben nagy vihart kavart antológiával, mely – irodalomtörténeti távlatból tekintve – mégis a korszak reprezentatív gyűjteményévé vált, 1948. november 6-i, Varga Irénnek küldött levelében dicsekszik el a költő, életműve értékének objektív tudatában: „Aztán megjelent pár napja egy új antológia. A Parnasszus adta ki, egészen vonalas hely. Címe: Négy nemzedék – Élő magyar költők. Terjedelme körülbelül 350 oldal, ára fűzve 20 Ft. Ez a könyv foglalkozik negyedfél év óta először úgy velem, ahogy az mindig természetes lett volna. Sőtér István kis tanulmánya után,... tizenöt versemet közli a kötet; összesen tizenhat oldalon foglalkozik tehát a bemutatásommal, amit csak Illyésre pazarol még. – Ismét nézzen tehát rám, s ismét úgy, hogy vagyok talán valaki én is.”

És a megbecsülésre válaszként a közössége gondjait magára vevő, eredményeit örömmel regisztráló ember képe is kirajzolódik ezekben az években. „Kis nép fia”-ként az emberiség űri korszakának magatartásnormáján meditál, világméretekben gondolkozik. A budai várban a népe értékeinek pusztulása kiváltotta fájdalmat fejezi ki, de örvend: azon, ahogy fokozatosan „közben talpra állt” a „múltja roncsain” botorkáló nép; és immár az Írószövetség tagjaként, költői vetélkedésben fogalmazza epigrammává az újjáépített Lánchíd üdvözletét: ^[2]

A Lánchíd-epigramma variációi után pedig a házi példányon verseiből összeállítja az újjáépülő ország pillanatait. „A Tücsökzenéből: CCCXXIII.: A ,Kopogó!’ (Ostromkép, végítélet), CCCXXIV.: Temirkul Umetoli (A kirgiz poeta), CCCXVII.: Gombák (Az új élet első rezzenete), CCCXXX.: Biztató a tavaszban (A hit kezdete), CCCXXXI Nyár (Az ittmarasztaló élet), CCCXLII.: Föld (A messziről nézett haza), CCCXXI.: Közös sors (A szocietásba épült lélek), CCLXIV.: A Költő és a Földiek (Közösségi irodalom). Szonett: A budai várban (Válasz, 1948. december)”

Ellentéte ez az aktualizálás az 1945 elejeinek: akkor az önigazolás, az életidegenség, elkeseredés verseit kereste, most újabb verseiből az új ország történetét igyekszik kiolvasni. Az egyensúlykeresés éveiben így valójában jelen van az egyensúly korszaka is.

És tulajdonképpen ekkor rögzül költészetének értékelése is. Paradox módon a személyére vonatkozó szenvedélyes viták, korábbi szerepléseinek értékelése során fogalmazódik meg költői és műfordítói munkásságának méltatása, határozódik meg művészi rangja. Németh László [217. o.] idézi később a szenvedélyes személyes és elvi ellenfél, Hatvany Lajos megjegyzését, aki e korszak legjobb műveiként a Tücsökzenét és az Iszonyt jegyezte. És valóban – a Tücsökzenében a korszak reprezentatív műve született meg, az azt követő életmagyarázatok pedig egy új, nagy költői felvirágzás előhírnökei lehettek. De kérdés, hogyan épül be a kor lírai összképébe a Szabó Lőrinc-i költészet, hatással lehetett-e ekkor líránk alakulására.

A kérdés megválaszolásához tudatosítanunk kell azt a tényt, hogy tulajdonképpen a Szabó Lőrinc-i költészet is állandó alakulásban-változásban volt. Az a kép, amely az irodalmi köztudatban róla kialakult, a Különbéke idején formálódott úgynevezett epikus vershez kötődik. Ennek a versalkotási típusnak a segítségével egy-egy megfigyelt életjelenség feldolgozása során igyekezett a költő tájékozódni az életben létrejövő folyamatokról. Az Útkeresés és különbéke kötetemben szembesítettem e verstípus különböző megjelenési formáit, és jeleztem azt a kölcsönhatást, amelyben e típus két legjellegzetesebb mestere, Szabó Lőrinc és Illyés Gyula alakítja e verstípust: Szabó Lőrinc a személyes létezés és az ember magánviszonylatai vizsgálatára, Illyés a közösségi elhelyezkedés és a szociológiai meghatározottság bemutatására. És jeleztem azt is: a Különbéke; illetőleg a Rend a romokban után hogyan indul el a két költő egymás irányában, hogyan próbálják ki egymás témáit, hogyan tágítják saját lírájuk befogadóképességét. És ezzel tulajdonképpen a harmincas években kialakított verstípus példajellegét, a korszakot kifejező lehetőségeit is hangsúlyozták. Olyan erőteret alakítottak, amely a felszabadulás utáni időszakban továbbra is líránk egyik meghatározója maradt, és amelyen belül saját költészetük is állandó átalakulásra, változásra, variációkra vált képessé. Illyés számára az ekkoriban közzétett bulgáriai verses úti [218. o.] napló, a nyugati útjának emlékét összegező A reformáció genfi emlékműve előtt meditáló nagy költemény, majd a Kézfogások közösségi számvetése vagy utóbb a konszolidáció jeleit történelmi korszakváltásként tudatosító Mozgó világ című körkép éppúgy e verstípus keretei között vált kifejezhetővé, mint az ember személyes-biológiai alakulásának követése-átélése éppen már a Kézfogások című kötet nem egy versében; Szabó Lőrinc számára pedig az egész elkövetkező életmű életmeditációja és életmagyarázata egy-egy variációt jelent e verstípuson belül.

Ugyanakkor tudatosítani kell az idők folyamán alakuló különbözést is: az adott erőtéren belül a Tücsökzene kérdésfeltevése, alkotásfolyamata és megoldása lényegében különbözött a Különbéke költői világától, az ezt követő életmagyarázatok pedig éppen a Tücsökzene megoldatlanságából származtak, attól elkülönböző szemlélet felé tendáltak. Így érthető, hogy a Szabó Lőrinc–Illyés nemzedéket követő különböző verseszményeket és szemléleti módokat valló generációk tagjai különbözőképpen kötődtek a Szabó Lőrinc-i költészethez is.

A legközvetlenebb kapcsolatot e verstípus Szabó Lőrinc alakította változatával ekkortól Vas István költészete tartja: a vers racionalitását megőrizve a Szabó Lőrinc-i célratörő keménység helyett meditálóbb, a kétségekkel mindinkább telítődő elégikus hangot alakít ki. Az ő költészetében alakul ki ekkorra az epikus vers egyik jellegzetes változata: a teljesség igényének megfogalmazása érdekében a kétségeket is tudatosító elégia.

A politikus költészetet hirdető fiatalabb pályakezdők bevallatlanul is ezt a verstípust követik: a leírást és az anekdotikusságot tartva meg. De ezáltal az életkép mindinkább esetlegessé vált, az általánosítás pedig a jelszavak különböző színvonalú újramondásává formálódott. A köl [219. o.] tői és társadalmi tapasztalatszerzés nehéz éveinek kell elkövetkezniök, amíg majd Simon István vagy Csanádi Imre költészetében ismét megújul ez a verstípus: az anekdota, illetőleg az életkép általános élettanulság levonására válik alkalmassá.

De miközben a harmincas évektől líránkban jelenlevő verstípus erőterében a közösségi költészet egymástól is különböző újabb és újabb formái alakultak, a típus ősképének megteremtői – és közöttük maga Szabó Lőrinc is újabb variációit készítették az általuk alakított verstípusnak: Szabó Lőrinc a személyes-életrajzi és emlékező feldolgozással szemben, a Tücsökzene új verseiben, majd az ezt követő, Válaszbeli költeményekben a tárgyias életképből indul ki, hogy a részt az egészhez viszonyítva a létezés rendjére kérdezzen rá, illetőleg az ember léthelyzeteit gondolhassa végig. Így érthető, hogy az újabb nemzedék, különböző eszmények szerint indult, a személyiség vizsgálódását vállaló és az ember léthelyzeteit vizsgáló költői egyként épp e korszaka nagy verseként méltatják utóbb tanulmányokban: mind Rába György, mind Somlyó György A földvári mólón című vers tárgyiasságával formált életmagyarázatát látják az életmű egyik csúcsán.

E kor sok magyar költőjének útja érinti azt az erőteret, amelyet a Szabó Lőrinc-i költészet is segített alakítani, de mindegyik más szemléleti, formálásbeli világ felé halad, igaz, maga Szabó Lőrinc is megújítja, átalakítja eddigi versalkotó módját. Nem iskolát teremtett ő sem, hanem egy olyan erőtérben munkálkodott, amely ekkor költészetünk több, egymástól is különböző alkotási módját meghatározó volt, illetőleg motívumaival hatással volt a tőle különböző alakulatokra is. Közvetlen követőket nem vonzott, mégis mesterként tisztelhették, mert ennek a verstípusnak – minden korszakában – kiemelkedő példáit tudta létrehozni. [220. o.] 

Pedig ezeknek az éveknek tervezett feladatai – úgy tűnik fel előre a számára – nem engedik saját költői vállalkozásokhoz: „Májustói kezdve egy évig nemigen érek rá eredeti verset írni, annyira lefoglal majd a sok műfordítói kötelezettség” – írja Várkonyi Nándornak még a Tücsökzene utolsó hónapjaiban, 1947. április 3-án. És ennek a fordítói életmódra váltásnak bejelentése: a Tücsökzenét méltató könyvnapi Diárium-számban a kétoldalas műfordítás-bemutató az Egyetemi Nyomda számára ekkor már készülő új kötetből.

Több nagy műfordítói feladat várja: az Egyetemi Nyomda vállalkozik az Örök barátaink II. kiadására, a Franklin a Shakespeare-szonettek új, átdolgozott, kétnyelvű kiadását várja, majd az új Shakespeare-összes számára kétszer is (1947. február 17. és március 7.) sürgetően unszolja a háború előtt abbamaradt Troilus és Cressida-fordítás befejezésére. És ezekkel még el sem készül, szinte máris két újabb nagy megbízatás: a Gáspár Endre szerkesztette Puskin-kötet számára a rövidebb verseken kívül a Bahcsiszeráji szökőkút és az Illyés szerkesztette Racine-összesben az Andromaché fordítása. Íme a program: 1947 tavaszától 1949 nyaráig.

Az Örök barátaink II. tulajdonképpen a negyvenes évek különböző műfordító-vállalkozásainak foglalata. Már a háború alatt készültek barátai szerkesztésében az Athenaeum Kincsesházai: az Illyés szerkesztette francia, a Keresztury gyűjtötte német és a Halász Gábor összeállította angol. Ezek a fordítások az első kötetbe kerültek, de az akkori inspirációk tovább munkáltak, már a második kötetet gazdagítva. Olyan baráti hívások-orientálások segítet [221. o.] ték, mint a Halász Gáboré, aki a harmincas évek Szabó Lőrinc-köteteit kritikáival végigkísérve legjobban ismerte a költő rokonságát olyan angol barokk lírikusokkal, akikre korábban senki sem figyelt fel, illetőleg éppen a Halász Gábor–Szabó Lőrinc együttműködést megelőzően szintén Halász Gábor, majd Szentkuthy Miklós baráti figyelemfelhívása után Vas István. Íme, a kényszerítő baráti hívás: „Ha már most jámbor óhajaimat is előadhatom: Donne, Donne, Donne. Kaptam ugyan már egy-kettőt, de ez a fogalmakból és ösztönökből szőtt költészet még a Te hangodra vár. Mily szép lenne magyarul pl. az Ecstasy vagy a Lecture upon the shadow, vagy a VII. elégia Sz. L. megoldásában! Azután a metafizikus költők, akikért Eliot lelkesedett (kár, hogy élők nem szerepelnek, különben a Prufrockot is kívánhatnám telhetetlenségemben), szóval Vaughan, Crashaw, Marvell, Cowley és mind a többi tetszés szerint. Később egy kis Blake, R. Browning, Hardyról nem is beszélve, esetleg Hopkins; kívánni csak szabad? Mindenesetre bármi újat kapok Tőled, nagyon hálás leszek.” (1940. november 20.) Hasonlóképpen Halász Gábor szerkesztette a Franklin Kétnyelvű Remekművek sorozatában a Cs. Szabó bevezetőjével megjelent C. F. Meyer-kötetet, amelynek jó néhány darabja Szabó Lőrinc fordítása.

Azután ott volt a Révai Kiadó Jammes-kötete, amelyet Illés Endre szorgalmazott: „A Jammes-fordítások jegyzékét is küldöm, – kötetenként összeállítottuk, milyen anyagunk van.” (1943. augusztus 13.) A költő egész 1944-es szabad idejét erre szenteli, az Új Idők számára is ezekből a fordításokból ad. És ugyanennél a kiadónál, szintén Illés Endre buzdítására, egy régi fordításkötet átdolgozását is elvégzi: A romlás virágai általa fordított verseit. [222. o.] 

Hasonlóképpen még a negyvenes évek elején volt jugoszláviai és bulgáriai utazásainak emlékéül, baráti gesztusként két költeményt beemel gyűjteményébe, ezekről a szintén közvetítő nyelv segítségével készült fordításairól írja az Örök barátaink II. bevezetőjében: „Ezeket nagyrészt személyi kapcsolat, a költői tisztelgés vágya vagy a véletlen hozta létre.” A náciellenes röpiratot aláíró bolgár Bagrjana mellett még weimari utazása idején is felszólalt, a lelkiismereti szabadságot védve naiv módon a náci rendezte írótalálkozón; Jovan Dučič, az egy ideig budapesti jugoszláv követ verse, a Tengeri fűz pedig épp Szabó Lőrinc egy jellegzetes versének, a Fűz a tóparton-nak testvéralkotása. Mégis, a biztonság okáért az idők változtával tanácsot kér a szakértő költő- és fordítótárstól és valahai útitársától, Csuka Zoltántól. A válasz természetesen biztató: „Bagrjana baloldali, progresszív írónak számít, így hát a dolog rendben van, a legnagyobb lelki nyugalommal közölheted. Ducsity Jiván [sic!] halálának évét pontosan senki sem tudja, annyi bizonyos, hogy 1936-ban még életben volt.” (1948. február 11.)

Az ostrom alatt és után fordított Puskin-, Lermontov-, és Tyutcsev-versekről már beszéltünk, ezek először az Athenaeum 1947-ben megjelent Az orosz írók kincsesházában láttak napvilágot.

A Cs. Szabó-féle antológia, a Márvány és babér szintén a Tücsökzenével párhuzamosan készült, benne régi és új Goethe-, George-, Browning-, Rilke, C. F. Meyer-, Longfellow fordítások mellett egy ismeretlen angol katonaköltő, N. T. Morris háborús látomásával, amelyet Ózdon fordít a költő, oda küldte utána a szöveget egy háborús antológiából kigépelve a szerkesztő. Íme, a finoman türelmetlen szerkesztői sürgetés, még a nyáron (1946. augusztus 7.): „Elragadó szorgalmad után fájdalmasan nélkülöznek. A he [223. o.] gyek megindulnak, havasok támadnak: az antológiát szeptemberben kezdik szedni! Az anyag majdnem teljesen együtt van. Kitartásodra apellálok hát. (,A zseni szorgalom.’) Adósom vagy a Longfellow-verssel, a Goethe-elégiával s a hosszú, rímtelen Georgéval. Ezen kívül negyedikül nagyon szeretnék lefordítani egy angol verset, amelyet egy angol katona írt 1943-ban egy szétlőtt olasz városkában. Browning támad föl a költeményben.” De a költő épp ekkor jött meg Igalról, ment a temetésre, majd Bélmegyerre. A szerkesztő pedig hajthatatlan, így végül Ózdon éri utol; ismét a verset méltatva: „A legmeglepőbb Browning redivivus. Az öreg csodálatos elevenen élt a harcolók emlékében, megélesítette a látomásukat a háborúról, Itáliáról, drámai értelmet adott a koszos frontéletnek.” Ennyi biztatásnak nem lehet ellenállni. A „tücskök” közben, kicsit templomi hangulatban el is küldi a fordítást, amit azonnal köszönettel nyugtáz a szerkesztő: „Nagyon szépen köszönöm a gyors munkát és kedves levelet. Szívbéli örömmel láttam, hogy szívvel csináltad.” (Október 2.) De mit tegyen: egy furcsa leiterjakab csúszott belé. A triangle-t Szabó Lőrinc három angyalnak fordította a reneszánszra utaló háromszög helyett. A szerkesztő diplomatikusan esszéistává változik, és szerető magyarázatba csomagolja a javítást: „Te három angyal = three angels-t fordítottál a háromszög = triangle helyett. Soha ennél kedvesebb, ennivalóbb elnézést! Javítsd ki a nálad levő eredetiben, s írd meg légy szíves a változtatást, hogy a nálam levő példányba is bevezessem.” A legjobb szándékok is így keresztezhették egymás munkáját, mégis a szeretet, a segíteni akarás süt át a közeledésen, melyet a költő is honorál: a Diárium 1947-es könyvnapi számában a műfordításaiból adott mustrába felveszi ezt a darabot, és az

Örök barátaink II.-ben a szerkesztő sugallatát [224. o.] követi a bemutatásnál: „A második világháború után az angol hadvezetés kiadta az Afrikában és Itáliában küzdött VIII. hadsereg tagjainak partraszállás és harc közben írt katonaverseit: ezek közt szerepel N. T. Morris is. Adatképpen csak annyit jegyeztek fel róla, hogy közlegény; a vers maga Browningon iskolázott technikára és kiváló komponáló tehetségre mutat.”

Részt vesz ezenkívül a költő, közvetlen a Tücsökzene befejeztével a Poe összes verseinek fordítását szerkesztő Kardos László kötetében is, szinte a sürgetést sem várva mentegeti előre magát, és ígéri a gyors teljesítést: „Tudom, esedékes nálad egy másik apró ügyem is, két Poe-vers fordítása. Nem nézhettem rá se eddig a könyvre. De most már rövidesen, elsőnek, sorra kerül” – írja a Tücsökzene finisében. (1947. május 14.)

És hasonlóképp baráti óhaj, Gáspár Endre és Illyés Gyula hívása kapcsolja be a Puskin- és Racine-kötetekbe is.

Barátok közös, egymás kvalitásait, érdeklődését figyelembe vevő évtizedes összemunkálásának eredménye az a sikersorozat, amelyet ebben a rövid két évben műfordításaival elér a költő. Sikereire ő maga büszkén hivatkozik, leveleiben pontosan követhetjük e sorozat eseményeit. Leginkább a Varga Irénnek, a még háború előtt, Püskiék környezetében megismert tanárnőnek, a berni követség ekkori munkatársának küldött leveleiből rekonstruálhatjuk fordításainak történetét, természetesen kiegészítve egyéb baráti híradásaival. A távolba írva azt is el kell magyaráznia, ami a hazaiaknak közérthető, főleg az új kötetek pontos leírásával kedveskedik a távolban élő barátnak.

Az Örök barátaink II.-t 1948. február 28-án fejezi be, ekkor készítette a Bevezetést is hozzá. Ugyanekkor már a Troilus és Cressidán dolgozik, mint erről március 4-én [225. o.] Kardos Lászlót értesíti. Ugyanekkor, a Babics-klinikáról Thomas Marianne-nak így ír: „Egyébként dolgoztam is, egy üres külön szobát a prof. rendelkezésemre bocsátott nappali használatra, én meg behozattam a Shakespeare-irodámat – csakugyan egész iroda! –, és a ,Troilus’ -t előbbre vittem 1200 sorral! Most már nem lesz nagy a késedelmem.”

Azután nemsokára, a kiadás bürokratikus és technikai akadályai ellenére megszületik az Örök barátaink II. Örömmel újságolja 1948. május 25-én Bernbe: „…Végre, végre, végre megjelent az Örök Barátaink II. Ma van a hivatalos napja a könyv megszületésének. Én már tegnap kaptam, titokban, egy példányt. A hét végén aztán még egynéhányat… A könyv egészen gyönyörű, a legszebb, amit hosszú idő óta a nyomdaipar produkált, noha még mindig tömegkönyv. Papírját rég tartalékolták erre az alkalomra, célra. Csak kötve kapható… Ez azonban ,könyvbarátszövetségi’ könyv, ami azt jelenti, hogy mintegy 2500 példány előre eladottnak tekinthető, belsőbb, olcsóbb, előfizetői áron, vagyis talán féláron… Összesen 4000 példányban jelent meg, ebből legfeljebb ha ezer kerül igazi könyvárusi forgalomba. Mindamellett számítanak rá, hogy el fog fogyni ez a ,szabad’ ezer is hamarosan… Hanem az új könyv csakugyan nagyon szép. Fekete háta van, rajta végig nagy arany betűkkel alulról fölfelé a cím, fent, keresztben, a név s két csillag, jelzéséül a II. kötetnek. A kötés papírrésze sárgásfehér, halványbarna kis emblémával, amely valami egyszerű vonalú növényi krikszkraksz, mondjuk egy darabka borostyán. A borítéklap, a külső, fekete; fehér és világosbarna betűkkel, ill. rajzocskával. Bent a papír nemes, fehér, vékony. A szedés itt-ott tömött, ki kellett ugyanis használni nagyon a helyet, de a betűtípus elegáns, egyszerű; majd minden oldal zárt egység, s [226. o.] mindegyiket külön komponálták meg… S akárhogy nézem, ehhez társként odaállítható sehol még egy… Látja, van itt még büszkeség, sőt gőgre is szépen futja!” (1948. május 25.) Majd pedig július 11-én eldicsekszik Baumgartneréknek, hogy a kötetről „pár napja nem egész rossz kritikát írt a Szabad Nép”.

De ugyanez a levél, amelyben a kritikával dicsekszik, az újabb munkáról is tudósít: „Eszem ágában sincs újra meg újra kimenni a zöldbe, a környékre, ehelyett itt csücsülök a gép mellett és Shakespeare mellett, és csinálom azt, ami senkinek sem kell, ezeket a szonetteket, rémüldözve azon, hogy micsoda lelki zűrökben vergődött szegény ősi kollégám, nők és férfiak között.” Október elsején azután már így számolhat be erről Bernbe: „A fordításokkal szeptember elejére elkészültem, úgy tudom, már szedik a kötetet. Boldog vagyok, hogy ezt a munkát még elvégezhettem, hogy jóvátehettem ezt is ifjúkori könnyelmű irodalmi tetteimből. Több ízben hallottam már a bókot a kiadó lektorátusától, hogy az én Troilus-om lesz az új teljes Shakespeare-ben ,a legszebb fordítás, beleértve Arany Jánost is’. Én megtetőzöm öndicsérettel a dicséretet, s azt mondom: a Szonettek még a Troilusnál is szebb mű lesz. Azt tudja, ugye, hogy a négykötetes műhöz mint ötödik külön könyvecske járul a verseskönyv, bilingvisen?” Majd október 17-én megírja a bevezetőt a Szonettekhez, október 27-én pedig Bernbe küldött beszámolója szerint, így áll a kötet: „Megírtam a bevezetőt a Szonettek elé. A Franklin, tegnap hallottam Zádor Annától, már vissza is kapta, szó törlés nélkül: mehet! Azt tehát szedik, e hét végére meglesz. Ugyanakkorra meglesz a második, a már tördelt korrektúra, s valószínűleg az angol szövegrész is… Elkészültem a jegyzetekkel is: nem lesz sok, s talán még mulat [227. o.] ságos pontok is akadnak benne. 2000 példányban nyomják a könyvet, sikerre számítunk.”

1948. november 28-án azután elújságolhatja Thomaséknak: „Megjelent ezen a héten az összes Shakespeare-dráma. Egy példány van itthon mutatóban. Gyönyörű. Kívül fehér kötéssel, bibliapapíron. Négy szép kötet, 285 forint. …Külön pótkötetként jelenik meg a Shakespeare szonettek, hasonló, de nem azonos külsőben, kétnyelvűen. Ez is gyönyörű lesz, kívül-belül.” December 16-án a kötete bemutatójáról ír Bernbe: „Itt nálunk a legnagyobb ügy az volt, ami magának is lelki-szellemi ügye: a nagy Shakespeare megjelenése. Házi ünnepség keretében adták át a sajtónak a Franklinnál a bibliapapirosos, 2300 oldalas, négykötetes, pompás remekművet, amely – természetesen – dicsősége lenne minden kornak és rezsimnek, az lehetne, s az is. A Nemzetiben vasárnap délelőtti rögtönzött ünnepségen magasztalta Major Tamás igazgató a könyvet, s jelmezes részleteket mutattak be belőle. Péchy Blanka egy kis Ben Jonson verset mondott el előtte, függöny előtt, nevemet is bemondva, mint fordítóét, befejezésül pedig Bajor Gizi olvasta mikrofonba Milton Shakespeare emlékezete című versét, mely szintén az én munkám magyarul. Major közölte, hogy májusban most már biztosan jön a színházban az Ahogy tetszik. A Szonettek talán ma jelennek meg…”

De alighogy a Shakespeare-rohammal elkészül, máris új feladat: december 13-án megkapta A bahcsiszeráji szökőkút nyersfordítását. Előbb szabódik, nehezen kezd neki, végül igen megszereti: „Utolsó hetem egy hosszabb Puskin-vers fordításával telt el. Mindig csak fordítok, és fordítok… A vers A bahcsiszeráji szökőkút volt, kb. 600 sor, romantikus tatárföldi háborús és szerelmi történet, kissé Byronos; igen színes háremjelenetekkel és kaukázusi-krími táj [228. o.] leírásokkal, remek érzelemfestéssel stb. Lassan megkedveltem. A Magyar-Szovjet Társaság májusi nagy Puskin-kiadása számára rendelték, amelybe egyébként sok lírai Puskin-fordításomat is átvették. Most ún. nyersfordítás alapján dolgoztam. Január végére ígértem a 600 sort, még ősz végén; s jóleső érzés volt, ma éjjel 12 óra 7 perckor megnézni az órámat: már január 31-e volt, s ugyanakkor írtam le az utolsó sort. Igaz, hogy az utolsó héten szinte folyton ebben a versben ültem (mint egy fürdőkádban).” Így számol be Bernbe, 1949. január 31-én a fordítás menetéről.

És nemsokára egy újabb nagy vállalkozás, amelyről 1949. március 19-én beszámolhat Bernbe: az Andromache. „Vállaltam Racine Andromachejának fordítását, szintén a Franklinnál jön majd ki egy nagy kötet Racine-ban, melyet Illyés Gyula szerkeszt.” Április 22-én már az elmaradt munka behozásáról ír, szintén Bernbe: „Húsvét után nekiláttam újra a munkának. Mérgesen, keményen. Egy teljes hónapot kell behoznom, egy teljes havi elmaradt termést. Mint bizonyára jeleztem, a Racine van soron, az Andromaché; jelenleg a 600. sor körül tartok.” Május 9-én Hévízről írja ugyanoda: „Itt a Racine-on dolgozom; már készen viszem haza.” Majd május 23-án, már Pestről írja Baumgartneréknek: „Hévízen... fejeztem be... az Andromachét.”

Mindezek összegezése pedig az a sikersorozat, amelyről hévízi orvosainak, a Moll házaspárnak számolhat be 1949. június 17-én: „Hadd meséljem el kutyafuttában az újabb eseményeket. A bahcsiszeráji szökőkút fordításomban megjelent a Fórum című folyóirat júniusi számában, tehát a ma elképzelhető legmagasabb helyen; előzetesen pedig már a nagy Puskin-kötetben, sok társával együtt. Hivatalos voltam ezekkel a dolgokkal kapcsolatban vagy négy-öt ünnep [229. o.] ségre, s a minap engem is megtiszteltek a Puskin-éremmel. További jófajta hír: a Nemzeti Színház csakugyan játssza az Ahogy tetsziket, a Shakespeare-vígjátékot, melyet szintén én fordítottam.”

Tehát: klasszikusok társaságában, nagy, országos kulturális vállalkozások részese, társadalmi megbecsülés övezi ismét. Ebben a sikeres szellemi magasfeszültségben alakítja azt a tudati világot, amelyből időnként műalkotássá izzít néhány ötletet, és ezáltal sikerül műalkotások segítségével meghatároznia a világban való létezése koordinátáit.

A költő erkölcsi bázisa, alkotói létének biztosítéka a Válasz című folyóirat megindulása volt. A koalíciós idők párt- és kultúrpolitikai fejleményeként 1946 őszén Sárköziné Molnár Márta anyagi támogatásával, Illyés Gyula szerkesztésében, a parasztpárt égisze alatt meginduló folyóirat a korszak jellegzetes politikai és irodalmi műhelye lett. A szerkesztő európai és közép-európai tájékozódását pontosan megrajzolja a béketárgyalások alatti franciaországi tartózkodásáról szóló útirajza és a bulgáriai, Dimitrovval is tárgyalásokat folytató útjának verses beszámolója. Ugyanakkor a folyóirat a parasztpárti centrum és jobbszárny politikai publicisztikájának is helyet adott. És míg például a parasztpárti Darvas József vagy Erdei Ferenc sohasem írt a lapba, a közéletből kiszorult Németh László, Kodolányi, Sinka állandó munkatársai voltak, novella- és drámaíróként Illés Endre, költőként Weöres Sándor, esszéistaként pedig Szentkuthy Miklós a lap megbecsült [230. o.] munkatársai. A fiatalok közül Sőtér István és Sarkadi Imre szépírói és határozott irodalompublicisztikai-kritikai munkássága jelentős. Így azután mind Szabó Lőrinc életrajzi számvetése, mind pedig a Tücsökzenében megszülető, majd utána kifejlődő ontológiai igényű életmagyarázata otthonra találhatott szellemi környezetét tekintve is a múlt életformával kritikusan számot vető, az ember társas helyzeteit elemző és létezése problémáit vizsgáló klasszikus értékű műveket, Illés Endre A parancs című elbeszélését és Hazugok című drámáját, Kodolányi Vízöntő című történelmi látomását, Németh László Iszony és Égető Eszter című regényeit, valamint Sőtér István Hídszakadás című kisregényét közlő és a költő műveit is elemzően méltató baráti-művészi műhelyben. Tehát a Válasz Szabó Lőrinc számára nemcsak megszólalási lehetőség volt – természetesen az is volt, és ekkor ez létkérdést jelentett a számára –, hanem művészi törekvéseinek társra találását is jelentette. Még akkor is, ha például ő személyesen fenntartásosan fogadta saját műveinek itteni recepcióját: „Szentkuthy Miklós a Shakespeare-szonettekről ír, a maga ismert, ősnemzéses, mélylélektani, sub-hyper-peri-,realista’ modorában: csak ott higgyen neki, ahol boszorkányüstöt kavar: másutt mindenütt gaukler!” (Varga Irénnek, 1949. április 22.)

Mint láttuk, a Válasz megindulása a legjobbkor történt a költő számára: akkor szakadtak meg a számba jöhető egyetlen központi folyóirattal, a Magyarokkal a korábban, csak műfordítói szereplése idején megvolt jó kapcsolatai. A készülő Tücsökzene számára otthont másutt nem talált volna. A folyóiratot ózdi tartózkodása idején jelentik be hivatalosan, egy parasztpárti nagygyűlésen, és még ott tartózkodik a költő, amikor hírlik számára levélben az első szám megjelenése. Ő maga nemcsak költőként szerepel [231. o.] majd a folyóirat számaiban, hanem kritikusként is: nagy terjedelmű tanulmányt ír mártírhalált halt költő barátja, Sárközi György még életében elkészített, de már csak posztumusz kiadott gyűjteményes verskötete megjelenésekor (1947. 9. sz.), majd pedig az 1948-as 5–6-os összevont számban Radnóti La Fontaine-fordításait elemzi.

Szabó Lőrinc a szerkesztés munkájában is részt vesz, erről tanúskodnak az olyan érdeklődő levelek is, amelyeknek egyik példája a Berczeli A. Károly által 1947. február 17-én írott: „Illyésné említette, hogy még két versem ki van szedve a Válasz számára, s hogy ezeket te választottad ki. Nagyon megkérlek, ha már így belekapcsolódtál a szerkesztői munkába, hass oda, hogy ez a két vers márciusban megjelenjék. Elmennék hozzád, de Tasnádi K. Banditól tudom, hogy valahol a Svábhegyen dolgozol, mert otthon nincs fád. Szerencsére már múlik a tél.”

Ismerősök és ismeretlenek keresik fel, közülük például a hódmezővásárhelyi Szokolay Károllyal hosszas levelezésbe kezd, egy másik tanácskérő, Kelemenné Takáts Ilona nemcsak verseit, de életét és sorsát is kitárja a költő előtt, és bárha ekkor csak egyéves késéssel válaszol Szabó Lőrinc, élete utolsó éveiben szorosabb szellemi kapcsolatba kerülnek.

Mint láttuk, a Válasz első évében még futotta a Tücsökzene-versekből. Ezután pedig az 1945-ben keletkezett verseket adja le közlésre (1947. 12. sz.: A kiszolgáltatottak, Mégis isteni?; 1948. 5–6. sz.: Eső–?; majd a 9. számba a Hálaadás és az utóbb 1947-es keletkezési dátummal köte [232. o.] tébe vett Ember panasza). De ezzel kifogytak a versek. Sárközi Márta is, Illyés Gyula is sürgeti a költőt. Mit tehet? Új verseket készít. Az 1948. szeptemberi számra az említett két régebbi mellé kisajtolt versek között a költő ekkori legnagyobb alkotásai is helyet kapnak: Vers versek helyett, Ember voltam, Versírás, A holdhoz, A földvári mólón.^[3] A versek a sokfelé kalandozó nyári utazások hangulatát, emlékeit összegezik. Kísérjük végig egyenként ezeket az utazásokat, amelyek e versek tárgyi ihletői lettek.

Kezdődött júliusban, a debreceni érettségi találkozóval: „28-i levele 30-án megjött. Akkor jöttem meg én is, és pedig éppen Debrecenből! Mit szól hozzá? Ha szerdán délelőtt véletlenül felnézett az égre, mikor az a gép kétszer körülkeringte a várost, akkor – vegye tudomásul utólag –, akkor engem is látott: abban a repülőgépben élveztem az utazást, már hazafelé. Négy napot töltöttem ott, s közben másfelet Nyíregyháza mellett” – írja július elsején berni barátnőjének, aki ekkor éppen Debrecenben nyaral rokonainál. A „Nyíregyháza mellett” az utolsó sóstóhegyi látogatást és búcsúzást jelenti, a repülős út emléke pedig a következő télen írt egyik versben tér majd vissza (Körszivárvány).

A következő utazás éppen a Vers versek helyett „viszonylatait” foglalja magában: motorcsónakkal indult le a Dunán, néhány fiatalember társaságában. A feleségéhez írott lapokból ismerjük a „lecsurgást” a Dunán (1948. július 21–23.), míg végleg elromlott a motor, és Paks alatt elvált a fiatal társaságtól. A Sió csatorna elején elbúcsúzott barátaitól, majd elutazott az előző évi, Lócival, Igalról történt kirándulásáról (1947. augusztus 3.) ismert szekszárdi plébánoshoz, Perr Viktorhoz. Bárha ő maga most nem volt otthon, helyettesei szívesen látták. Innen kirándult kakasdi rokonait meglátogatni, majd vasárnap reggel busszal Sió [233. o.] fokra ment. Szekszárdról írja haza a tőle oly ritka sorokat: „Nagyon jól vagyok” (július 24. szombat reggel).

Útjának következő állomása Siófok, itt Dobrovics Viktorék fogadják, akik ekkoriban vették át az OTI üdülő vezetését. Az asszony, Panni még Az Estnél gépíróként munkatársa volt Szabó Lőrincnek. Most is örömmel hívták a költőt, június 21-i levelükben ezt írják: „Gondolom, még nem jártak a Sión Lócival, és nem késtem el a meghívással. Lőrincke! Bármikor jön, akár egyedül, akár Lócival vagy mindkét Klárikával mindig a legnagyobb szeretettel várjuk. Legalább 2 személynek férőhelyet is tudunk adni pár napra nyáron, ősztől kezdve pár hétig. Azt nem kell hangsúlyozni, hogy kitüntetés számunkra, ha a nagy költőt vendégül láthatjuk.” Így most csak egyedül érkezik a költő vasárnap, és épp a rengeteg embert látja: „A mai vasárnap óriási embertömeget hozott Pestről, kiszorítják helyéből a Balatont a vendégek” – írja a feleségének küldött levelezőlapon. A vendéglátás? Ismét csak ritka szuperlatívuszok: „Panniéknál csodavilág van, ami az ellátást s a szeretetet illeti. Nem is értem, miért szeretnek annyira. Vagy csak most tud megnyilatkozni valami, ami eddig is élt bennük” – írja feleségének július 30-án.

26-án hétfőn pedig átrándult Baránszkyékhoz Tihanyba, itteni programját egy gyorsan megírt üdvözlőlapon sorolja fel 27-én: „Tegnap Tihanyba fújt át a szél, este Illyésékhez, Kálmusékhoz mentünk át, ma délelőtt értem jött, mint kiránduló, Panni…, megjártuk a hegyet, csak az ,Inturist’ csodaszállót nem néztük meg, mely a volt főhercegi kastélyban rendezkedett be, s most déli 12 van, s indulunk vissza Siófokra.”

Innen rándultak ki Kodolányihoz, Akarattyára: „Szerdán előzetes siófoki terv szerint Akarattyára mentünk, én meg a két nő, buszon. De mondtam Viktornak, hogy oda [234. o.] nem állíthatunk be váratlanul ennyien, csak úgy. Hát mi kell? Láttam, milyen gazdagon élnek, gazdagabban még az igaliaknál is, hát viccből listát készítettem: három rántott csirke, egy kiló kenyér, fél kiló fagylalt, 30 deka felvágott, egy torta, főzelék, gyümölcs stb. És a házigazda szó nélkül s komolyan véve a dolgot, összeállított egy csomagot reggelre. Enyingen még egy kilónyi vadász-szalámit is feladott buszunkra az ottani hentes, mikor átmentünk a falun. Így aztán csak természetes, hogy János, mikor meglátott, hogy jobbról-balról egy-egy angyallal kezdek beállítani a kertjébe, akárcsak egy címer, alig tudta leplezni megrökönyödöttségét: mit adok én ebédre ezeknek az embereknek?! S mikor tízóraira terített Juckó, pár szelet kenyérke jött és sok zöldpaprika meg egy fél boros pohárnyi libazsír. ,Kenyeret keveset fogtok kapni’, mondta János, ,az magunknak is csak a jegyre járó van’. Erre előhúztuk a fürdőruhák és a lapulevelek alól a két szatyorból előbb a szalámit, majd a 20–30 darab sült húst, majd a többit és a puncstortaszeleteket, s egyszerre hogy fölragyogtak az arcok!... Hát szóval ez volt az akarattyai kirándulás lényege, s ezt én intéztem így, ...” (a feleségéhez július 30-án írott terjedelmes beszámolólevélből).

A kirándulás, az utazás derűje továbbsugárzik majd a versbe, ha adatszerűen csak kínos emléke marad is:

Hiszen még augusztus 7-én, már otthonról is emlegeti Baumgartneréknek írva: „Erről jut eszembe, a sok orvosemlegetésről, hogy az én lábam már majdnem teljesen [235. o.] rendben van. Babics, kit, úgy látszik, mindenesnek használunk, szépen újrakötözte, megkenőcsözte, a köteléket ma este fogom leszedni, a sebecske érintése már nem fáj, nyomásra egy helyen egy kicsit. Bosszantó, mit nem tud tenni egy nyomorult száraz tövisbokor.”

De Siófokról még további út várta, az újabb nagy vers, A földvári mólón helyszíne felé. Előbb még Igalra látogat. Eddig „olyan zsúfolt volt minden nap”. „Tegnap óta Igalon vagyok – írja július 30-án pénteken feleségének –, és ez a hely megközelíthetetlen Magyarországon, annyi kalandba kerül az idejutás, ha az ember nem a legegyenesebb utat választja. Márpedig én anélkül is csavarogni akartam. Tudja, hogy belejöttem a kocsmázásba, csárdában-hálásba, spriccerezésbe? Én tulajdonképpen már a múlt hétfő óta vagy mióta jövök, vagyis jöttem ide! És már úgyszólván mehetek is: ijesztő a dátum!” Itt egy kis pihenés következhet, és a Shakespeare-szonettek, de már július 31-én szombaton arról ír: „különben is kedden vagy szerdán este otthon leszek”. (Azaz 3-án vagy 4-én.) És közben a Bernáth Aurél által kért francia fordításokat készíti. Így tudjuk, levelezésükből, a további programját: július 31-én írja, hogy „innen [Igalról] hétfőn megyek tovább” , majd már Pestről, augusztus 4-én, szerdán, hogy „tegnap jöttem meg”. Igali házigazdáinak pedig a visszaút történetét rögzíti: „Kitűnően utaztam, egy napig még Földváron maradtam, újabb sor szonettel elkészültem, ismerősöket kerestem föl. Másnap haza”. (Augusztus 7.)

Tehát utazása utolsó napjain, augusztus 2-án és 3-án, hétfőn és kedden volt Földváron, és ennek a látogatásnak az emléke A földvári mólón című vers, Szabó Lőrinc költészetének egyik legkiemelkedőbb alkotása. [236. o.] 

Otthon kórház, betegség, szinte segédszerkesztői feladatok a Magyar Művészetnél Bernáth Aurél számára, egy gyors Béranger-fordítás Kardos László közvetítésével (az Ivetot-i király című sanzon), és megszaporodott házi gondok várják, mert felesége Tihanyba Baránszkyékhoz meg Siófokra Dobrovicsékhoz ment nyaralni. És épp ekkor, mielőtt szeptemberben ismét elutazhatott volna a Balaton köré, kapja az értesítést Sárközinétől:

„Lőrinckém, Illyés főszerkesztő urunk szeretné, ha még szeptemberben megjelenne egy szimpla szám, és az október-novemberi volna dupla. Ezért kellene tudnom, hogy a Te 10 oldal versedet hova osszam be. Ha e hó [szeptember] 15-ig megkaphatnám, jöhetne a következő számba. Kérlek, írd meg vagy üzend meg, vagy reggel 10-ig a lakásomra telefonáld meg, hogy mire számítsak. Ölel S. Márta.”

A sürgető kihívás tehát megérkezett, és elkészült a költő válasza is, a megigazított és az új versek: „A szeptemberi Válasz számára elutazásom előtt írtam néhány verset, hetet, hat nap alatt; a lap most fog megjelenni” – írja október elsején Bernbe, majd október 27-én már a sikerével is eldicsekedhet: „Ezt a hetet nagyon megbecsülték.”

Az ezt követő őszi napokban még egyszer végigutazgat a déli parton Igal végcéllal. „Én holnap elutazom, két hétre, a Balaton mellé. Ott fogok dolgozni. Shakespeare Szonettjeinek új fordítását készítettem el, azt nézem át. Meg egyebeket” – írja szeptember 13-án Szokolay Károlynak, a Válasz-ban jelentkező fiatal költőnek. (Szabó Lőrinc levelei. Napjaink, 1978. december 26. l.). Szeptember 19-i levelében beszámol feleségének a különböző állomásokról [237. o.] (Szemes, Öszöd, Földvár), majd szeptember 21-én jelenti, hogy „hétfőn reggel átjöttem ide” Igalra. A Shakespeare-szonetteken dolgozik, és főleg egy orvosi könyv stilizálását fejezi be. „Most ugyanazon a vidéken kalandoztam két hetet, ahol nyáron: gyönyörű az őszi Balaton. Útközben a Szonetteken végeztem egy-egy végső simítást, s egy orvosi szakmunkát néztem át, stílusszempontból megjavítva a szöveget: csak ilyesmikből jutok valamicske pénzhez” összegezi október 1-én útját berni barátnőjének. Említésre méltó legfeljebb egy este Bajor Giziéknél, Földváron: „Germánék udvarán viszont autó állt, és nagy sürgésforgás volt. Bementem, szívesen fogadtak, néztem, hogyan bridzsel a társaság, aztán beszélgettünk. Tibor csak víkendre jött le, s este 8-kor indult vissza a társaságával… Gizike júniustól nagyjában lent volt Földváron, pár nap múlva költözik Pestre. ,Még mindig olyan tehetséges?’ – kérdezte. Férje igazi szívélyességgel kérdezgetett mindenről; hívtak, hogy keressem fel őket Pesten” – írja majd le feleségének Igalról, szeptember 21-én küldött levelében a találkozást, amikor még nem gondolhatta, hogy pár év múlva A huszonhatodik év zárószonettjei közé kénytelen fűzni a költő vendéglátói nevét, az öngyilkosokról szóló versben.

Ez év őszén azután ismét ír egy újabb széria verset a Válasz számára. „Valamiféle nyugtalan nyugalomban élek, pihenek, várok, sétálgatok, tervezek, olvasok. Látta hét versemet a Válaszban? ...míg lehet, írok megint néhányat, hogy ne felejtsenek el egészen, mint önálló költőt, az emberek” – írja Bernbe október 27-én, majd december 16-án már a végeredményről számolhat be: „A decemberi számban megint lesznek verseim. Tudja, annyira versfordításra szorít a helyzetem, hogy nem jutok hozzá a magam dolgaihoz, a közvetlenekhez, s megragadok minden alkal [238. o.] mat, amikor írhatok. Olyankor aztán egyszerre csakúgy ömlik a vers; most is, november végén, három vagy négy nap alatt tizenkettőt írtam. Egy a Diáriumban jön majd karácsony előtt, kilenc a Válaszban. Sok darab a világűrben kóborol belőlük, úgy értem, hogy ilyen extramundán fantáziákat próbál rögzíteni.” A versek a következők: „Kis nép fia”, Fent és lent, Kísértetszonáta, Asztronauták, Nap (utóbb: Nézz föl: a nap! címen), Ostromzár alatt, Nájlon és celofán, Coreggio Lédája előtt, A budai várban. A Diáriumban az Őszi meggyfa című jelent meg (1948. 5–6. sz.), de utóbb ezt is leadja majd a Válaszba is.

A következő év még két ilyen versírási hullámot biztosít a számára. 1949. február 7. dátummal a következő furcsa parancsoló-unszoló hangvételű baráti levelezőlapot kapja Hévízről, az ottani szanatóriumban pihenő barátjától és 1945-ös ismeretségük óta családi háziorvosától, Tompa Kálmántól: „Kedves Lőrinc! Vegyél egy kis kuffert: rakj belé 2–3 inget, 1 hálóinget, 2–3 alsót, harisnyákat, zsebkendőt, 1 törülközőt, fürdőnadrágot, borotvát, 1 cipőtörlőrongyot, vegyél fel pulóvert, hozz fürdőköpenyt (vagy hozd el az én 2. sz.úmat a fürdőszobafogasról), házikabátot, ceruzát, tollat és sok papirost és kedvenc könyveidből. Ma vasárnaphoz 2 hétre megyek haza kb., addig itt léssz egy külön szobában, reggeli, ebéd, vacsora bevitetik a szobádba, amely jól fűtve van. Sokat, tökéletes, nyugalomban dolgozol, ha akarsz fürdesz (nagyszerű – jól fűtött kádfürdő vagy közös bazin, én először a szabad tóban úszom [239. o.] 3/4 órát, öt percet tornászok bármely hidegben kint, aztán forró fürdő és rövid hideg tus). Egy-egy órát sétálsz egyedül. És naponként vagy 2-naponként (aszerint, hogy mennyire intenzíven dolgozol) megajándékozol, megjutalmazol 1 órácskával este. Amikor egyúttal ellenőrzöm hogyléted és esetleg szükség szerint ösztökéllek további munkára. … Reggel 7 ó körül délivasútról indul, azt hiszem: Szt Györgynél egy rövid átszállás, Keszthelyről autóbusz, 15 perc alatt itt. Tudni szeretném, mikor érkezel. Egyáltalában sürgős választ kérek.”

Erre a hívásra meg kellett érkezni. Szállása a Keresztes nővérek penziójában, az Erzsébet királyné út 5. szám alatt volt. Szabó Lőrinc apácáknál? És itt is megtalálja a hangot. Rajongókat szerez, akik meg akarják téríteni, és akik örök vitapartnerei maradnak. Köztük főleg kedvence-ellenfele Radich Chrysostoma nővér. Felolvasó estet tart az apácáknak: A bahcsiszeráji szökőkútból. És ezt az ütközetet is megnyeri. Az ózdi napokra emlékeztető szellemi feszültségben él, amihez még hozzájárul a kettős nőiség tannhauseri jelenlétének vonzása: az apácák a maguk szellemi-intellektuális légkörével, és a három napra szabadságra érkező Erzsébet, a későbbi A huszonhatodik év hősnője. A kétheti üdülés történetét az idill megteremtője, Tompa Kálmán doktor mondta el 1959-ben a Rádiónak készített emlékezésben:^[4]

„Meghívtam Hévízre. Én SZTK beutalással voltam, együtt nem lakhattunk. Nem találtam sehol üres kiadó szobát másutt, csak egy akkor még működő, apácák vezette penzióban. Kíváncsi voltam, milyen arcot vág ehhez Lőrinc, szorongtam is, fog-e vajon ez tetszeni neki. De nagy örömömre kajánul derűs arcot vágott hozzá, s minél jobban közeledtünk az állomásról a penzió felé, annál jobban mulatott rajta. Hát még az apácák. Amikor tudomá [240. o.] sukra jutott, hogy ki az új vendégük, lázasan igyekeztek minél kellemesebbé varázsolni ottlétét. Télvíz ideje volt, dupla adag tüzelővel fűtöttek neki. Étkezést már senkinek sem adtak, de Lőrinccel kivételeztek. Gazdag reggelivel, jó ebéd után feketével szolgáltak, s elhalmozták különféle különleges figyelemmel. Egy sovány, aszkéta típusú, rendkívül művelt apácatanárnő járt ebben az élen [Radich Chrysostoma nővér]… Egyik vasárnap estére [tévedés: szerdán, 23-án este volt] felkérték Lőrincet, tisztelje meg őket azzal, hogy az egész rendháznak olvasson fel költeményeiből... A kitűzött estére a rendház nagy termét zsúfolásig megtöltötték az apácák, akik messzi környékről sereglettek össze, hogy egy eleven, modern, nagy költőt közelről láthassanak és hallhassanak. Aki ezenkívül még eretnek is, és híres férfiszépség. Lőrinc először Puskin nagyságát ismertette meg velük, majd elkezdte olvasni fordítását. Élvezet volt tanulmányozni a hallgatóságot, a kb. 50–60 apácát, legkülönbözőbb korúakat, 17–70-ig, ahogy Lőrinc egyre jobban belemelegedett a hosszú, érzelmes elbeszélő költeménybe. Egy apácarendház dísztermében, Szűzmáriás képek alatt Lőrinc a nagy busa művész fejével papírlapok fölé hajolva, hosszú ujjaival magyarázó mozdulatokkal kísérve, kihangsúlyozva a bahcsiszeráji hárem életét. Színesen, melegen, minél inkább úgy, hogy a hallgatóság, a csupa apáca képzeletét elragadja a szenvedő, a bosszúálló, a szerelmes háremhölgyek sorsa. Szinte láttam, hogy élték bele magukat a szereplőkbe. A fiatalabbak lélegzetvisszafojtva hallgatták, többen átszellemülten, sőt áhítattal, az egész fiatalok alig visszatarthatva, hogy egymás közt ne kuncogjanak; az öregebbek pedig rendkívül fegyelmezett komolysággal. A végén, amikor a fiatalabbak, kivárva, hogy milyen példával járnak elöl az idősebbek, majdnem önfeledt nagy tapssal ünnepelték Lőrincet – az [241. o.] előbb említett tanárnő egy kis speech-csel is méltatta és köszönte Lőrincnek ezt a szép, értékes élményt, és mindjárt ünnepélyesen felkérte, hogy Lőrinc jövőre is látogasson el hozzájuk, s teljesen vendégként tisztelje meg őket, s ajándékozza meg hasonló irodalmi estével is… Volt olyan alkalom is, amikor nem titkolta előttük rossz véleményét a kereszténységről sem, amely szerinte lejárta, kiélte magát anélkül, hogy lényegében beváltotta volna, amivel indult, amit ígért. Heves vita közben a tanárnővel Krisztusról is Rainer Maria Rilkével egyetértve majdnem ellenszenvesen nyilatkozott. Hisztériás, bár nagy műveltségű bűvész-művész embernek tartotta, aki tanításai legnagyobb részét a keleti vallásokból, bölcsektől vette át. Kijelentette azt is, hogy istentelenségének – materialista felfogása mellett – az is az oka, hogy Isten és Krisztus nevében nemcsak mérhetetlen szenvedéseket okoztak és gyilkosságokat, hanem korlátok és korlátozottságok özönét is. Teméntelen kényszert, kétszínűséget, önzést, álnokságot, mind a Krisztus palástja alatt. Volt idő, amikor azt hitte, hogy a buddhizmusban meg tud nyugodni. De mégsem tudott hinni sem túl- sem másvilági életben. Hangsúlyozom itt azt, hogy ,nem tudott’, mert újra meg újra nemcsak szerette volna meggyőzetni magát arról, hogy ezekben téved, de sóvárgott is rá. Időnként ismételten felkavargott benne a ,hátha’, ,mégis’.”

A két hét (február 10-én írta feleségének, hogy „tegnap érkeztem meg”, és február 24., „csütörtök délben” jelzi, hogy „holnap este hát otthon leszek”) gazdag ismét saját termésben. Versei alakulását feleségéhez küldött leveleiben követhetjük. Egyik, „szombat éjjel” időmegjelölésű levelében a készülődésről ír: „Olvasok, próbálok dolgozni. De nehezen megy. Még nem találtam közvetlen kontaktust a témáimhoz. S a témák? Ami eszembe jut; minden. [241. o.] Két vers azonban úgy nagy körvonalakban már megvan; az egyiken harmadnapja dolgozom.” Egy „szerda délelőtt” jelölésű, a postai pecsét szerint Hévízen február 16-án feladott levélben már eredményekről számolhat be: „Dolgozom is. Ha így megy (nagyon lassan), akkor viszek Sárközinének vagy öt-hat verset. Ennyin dolgozom egyszerre.” Végül a február 19-i levelezőlapján, amelynek hátoldalára a Hévíz, télen című versét is leírja, jelzi: „Sárközinének feladtam hét verset, rábízva a korrektúrát.” Ugyanerről eldicsekszik Baumgartneréknek is 22-én: „Írtam 7 verset is, a Válasz (tán utolsó) márciusi számában láthatod majd őket.” És már hazaindulóban így ír az ihlet elapadásáról feleségének, egyik, „hétfő d.e.” jelzésű lapján: „dolgozni nem tudok, a feladott darabokat ma kapja meg Márta, elküldésükkel egyszerre összeestem, semmire nincs kedvem, erőm”.

A Válasz-nak küldött versek a következők: A rossz szerető, Jég, Az eredmény, Körszivárvány, Hévíz, télen I–II–III. ; és a tavalyi Őszi meggyfa. (A rossz szerető az 1960-as Összegyűjtött verseiben A gyáva szerető; a Hévíz, télen az 1956-os Válogatott versei-ben Három szonett a téli Hévízről címen jelenik meg kötetben.)

De mintha mégsem lenne minden rendben ezekkel az ekkor keletkezett versekkel, mintha titkolna valamit. Bernbe a következőket írja róluk: „Verseim, mint írtam, esedékesek a lapban, a februáriak, a lap azonban egyre késik, noha a március-áprilisi dupla szám ma talán már mégiscsak megjelent. Természetesen küldetek belőle Maguknak,^[5] hadd lássa, mi forog a fejemben, azaz hogy mi forgott ott Hévízen; habár egy költőnél sose lehet tudni, mi a régi és mi az új, mi mivel hogyan keveredik” (április 12.).

A hét vers így megvan, a Tompa Kálmánnál megmaradt [243. o.] ma a Petőfi Irodalmi Múzeumban található füzet tanúsága szerint egy kivételével a pontos dátumot is tudjuk: A rossz szerető: február 11.; Az eredmény: február 13.; a három hévízi szonett: Hévíz, télen: február 14.; Kádfürdő : február 15.; A tó, éjjel: február 19.; a Körszivárvány : február 16. És a füzetben egy kitépett lap helyét is találni, „Hévíz, 1949 II. 22” dátumozással Együtt címmel A huszonhatodik év Képzelt képzeleteddel című szonettjét küldte el Vékesné Korzáti Erzsébetnek, a kedves hagyatékával kerül utóbb az MTA Könyvtára Kézirattárába. (A Hévíz, télen címen megírt szonett a másik két darab elkészültével kapja A tó, reggel címet, A tó, éjjel pedig az 1956-os Válogatott verseiben A tó, éjszaka címen jelenik meg kötetben.)

A titok nyitja pedig talán a ,régi és az új’ élmények keveredése. A régi: A rossz szerető (A gyáva szerető), a hihetetlen találkozásra való emlékezés, a „kivétel”, amely a Tücsökzenében „lett a szabály”; a magányos álmodozásban újra felidéződő emlék rutinvers és talán verses üzenet Annának, külföldre. Az új pedig, amiről akkor szinte senki sem tudott: az említetteken kívül még két verset találni a füzetben, Bözsi, azaz Erzsébet távozása utánról február 22-ről a Vezeték címűt, amely majd A huszonhatodik év első darabjai közé kerül; és még egyet, a közvetlen távozás után, február 21-i dátummal, az eddig kiadatlan, Ébredés előtt címmel. A vers talán éppen a tannhauseri kiszolgáltatottság szólamára rímel, az ideális és az érzéki közötti egyensúlyozás egyéniséget megtartani akaró pillanatára. A vers rangját Vas István határozza meg a költőtárs érzékenységével: „Szabó Lőrinc egyik legjobb szonettje, érezni rajta az angol barokk költők közellétét, akik akkor jelentek meg Magyarországon, és aztán a végén, ahogy ebből a John Donne-i barokk szenvedélyből hirtelen visszatalál a maga jellegzetes közbeszédébe, az remekmű, igazi Szabó Lőrinci remekmű.” ^[6] [244. o.] 

Az apácák újabb meghívásával nem kellett várni a következő évig, húsvét vasárnapján Radich Chrysostoma a főnöknő nevében meghívja május elejére „pihenésre vagy csendes munkára” a költőt, majd április 26-án a fogadásra készen írja: „Bármely órában érkezik, mindig tárt ajtó és sok meleg várakozás fogadja. Szobája kész, az éléskamra is fog működni. Nem szükséges még külön értesítést küldenie. Jön, mintha hazaérkezne.” Május 4-én kedd délben írja haza, hogy megérkezett, és május 17-én kedden délután indul azután vissza. De ekkor már új, saját mű nem készül: „Itt a Racine-on dolgozom; már készen viszem haza. Velem van dr. Radnai Béla, a híres gyorsíró, jó barátom, ő is könyvön dolgozik, rendszere nem tudom hányadik reformján” – írja május 9-én Bernbe. [245. o.] 

Ez évek utolsó igazi ekkori fellobbanása a nyár közepén, „balatonozó” útján lesz, főleg Bernáthék vendégeként, Kisörsön. Kövessük ezt az útját is.

Igali fogadtatásáról július 9-én számol be feleségének: „Dolgozni még nem próbáltam, inkább olvasok” – írja, és örömmel veszi Mickiewicz Pan Tadeusának egy angol prózai fordítását, hiszen neki is kell Radó György felkérésére, a Magyar-Lengyel Társaság számára négy Mickiewicz-szonettet fordítani, amelyek elkészültéről július 15-én ír. (Bár utóbb dühöng: 19-én ír neki Radó, hogy pénzt nem tud utalni, mert a kötet ügyét a Kultúrkapcsolatok Intézete vette át, a kötet sorsát azután csak az év végére tisztázzák, akkorra találnak kiadót a számára.) Igalon tulajdonképpen ezen kívül nem is dolgozik, illetőleg a ház fiát tanítgatja latinra, különbözetire, kedvéért rögtönzésként lefordítja Ovidius Daedalus és Icarus történetét („Fordítottam 53 sor Ovidiust, a Daedalus és Icarus-részletet, amelyet Pityu számára preparáltam, s amelynek megverselésére is kedvet kaptam” – írja július 11-én feleségének), és Basch Lóránt felkérésére átnézi Babits beszélgetőfüzeteit, véleményezve esetleges kiadás szempontjából. Végül, elutazása előtt két vers mégis, itt is születik: a július 20-i, feleségének küldött levele utóiratában ezt írja: „írtam egy szonettet, és feldolgoztam egy mohamedán legendát, egy 50 sornyi kis elbeszélő versben: Salamon és Azráel”. Majd felesége kérdésére válaszolva, már Kisörsről, július 29-én: „Az: a ,legenda’ persze hogy saját vers. Szövegét Kisklárának elküldtem. Amit még Igalon írtam, az egy szonett; véglegesen készen van már.” A ,legenda’ Igalon hagyott kéziratán a vers keletkezési dátuma: július 19, a szonett [246. o.] pedig, amelyet, mint „második” igali verset azután szeptember 6-án küld igali házigazdájának emlékül: a Julius csatája.^[7]

Innen készül Kisörsre a hó végére, de nehezen tudják egyeztetni az időpontot Bernáthnéval. Ő azt szeretné, ha férje érkezésével egybeesne a költő megérkezése is, de ő sem tudja, hogy az egy pályázat ügyében Pesten tartózkodó festőművész mikorra érkezik vissza. Szabó Lőrinc pedig írja, hogy 27-e után már nem lesz Igalon, de nem tudja, hogy hová küldhetne Pestről Bernáth Aurél táviratot az érkezési időpontról. Végül megegyeznek: érkezzen a költő 29-én Kisörsre.

Az időpont okozta kapkodást, bizonytalanságot a költő részéről A huszonhatodik év versei fogják megfejteni. Igalra megérkezve, július 9-én beszámol feleségének, hogy „a környezet, a kis ,fenyves’, a gyümölcsös, minden a régi”. De közben, a fenyves melletti kőlugasban már az újabb találkozásra készül, amelyet vendéglátója, Baumgartner Sándor segítségével szervez: ő szerez a Balaton partján egy szőlősgazdánál szobát, ahol már várja a költőt Erzsébet. Erre emlékezik vissza a szintén Igalon, 1950 szeptember 18-án keletkezett Tavaly még című szonettben:

És erre emlékezik a Szárszó és a Maguk láthatnák benned (mindkettő 1950. szeptember 20-i keletkezésű): [247. o.] 

De most még Kisörs felé érkezik a költő, nyugodt korszaka utolsó (bár mindinkább kétségbeesett) verseit írni. 1949. július 29 és augusztus 6-a között keletkeztek a versek, melyeket aztán otthon véglegesít (mint majd Baumgartneréknek utóbb írja: „Dolgozgattam. Megírtam a még Kisörsön elkezdett egyik további versemet, a nyolcadikat.” 1949 szeptember 6.) Keletkezési sorrendben: Valóság: július 31.; Nemsoká: augusztus 1.; Ébredés: augusztus 2.; Megnyugvás (eddig ismeretlen): augusztus 3.; Rabság: augusztus 5 és 6. A Bernáthné gyűjteményében hiányzó Kisörsi nádas tehát a nyolcadik, amelyet már otthon fejezett be, ennek variánsait a család tulajdonában levő hagyatékában találtuk meg.^[8]

Munkamódszeréről így emlékezik háziasszonya: „…délig nem is igen láttuk, szobájába kapta reggelijét, vagy ha ki is ment a kerti reggeliző asztalhoz, ez olyankor volt, mikor mi már szétszéledtünk... csak az ebédnél találkoztunk, utána le se pihent, hanem kb. du. 6-ig megszakítás nélkül dolgozott. Mindig szobájában írt, korrigált, fordított, sohse a szabadban, nehogy bármi is csökkentse a szükséges koncentrációt. Estefelé aztán elégedetten vagy kevésbé elégedetten, aszerint, hogy jól elvégezte-e a magá [248. o.] nak kiszabott feladatot, bekapcsolódott társaságunkba.” (Bernáth Aurélné: Szabó Lőrinc utolsó látogatása Ábrahámhegyen. A Rádió számára 1959-ben készült emlékezés. Kézirat.)

Vendéglátói szinte semmit nem vesznek észre a verseiben követhető elkeseredésből. Bernáthné és Marili naplóiból a változatos társaságról, Szabó Lőrinc költői termékenységéről és az augusztus 3-i és 4-i estéken tartott Racine-felolvasásokról marad bejegyzés: a költő utolsó nyugodt-megelégedett napjait tölti itt, egy nagy költői korszak utolsó felvillanásait hagyva emlékül.

Kisörsről Tihanyba megy, ahol felesége már várja Illyéséknél, illetőleg Baránszkyéknál. Majd augusztus 17-én hazaérkezik; „Tegnapelőtt éjjel értem haza nagy cifra utamról. Klára már előbb; ő vagy tíz napot töltött Tihanyban, én is…” – így számol be 19-én, kisörsi vendéglátóinak. És ezzel a „cifra úttal” zárult élete egy szakasza, amelyben talán több volt a fény és a siker, mint a szorongás és az elkeseredés.

De hát ezeknek az éveknek a leveleiből mégis egy ellenkező előjelű portrét is rajzolhatnánk. Szinte mindegyik levél tele van ugyanannyi panasszal, mint dicsekvéssel, ugyanannyi személyes, konkrét személyektől származó sérelemmel, mint köszönettel és emberi melegséggel.

Mert a sok siker mellett mennyi sikertelenség is: Az Örök barátaink új kiadása, amelyet az Egyetemi Nyomda vállalt, se 1948, se 1949 végére nem indul meg, helyette [249. o.] egy válogatott kötet készül csak: „Sok zavar volt azóta az Örök barátaink köteteivel… Kivágtak az első kötetből vagy 150 verset, mint fölöslegeset, a II.-ból még többet. Néhány nagyon fontos darabot vissza sikerült pörölnöm. Más cím kell, más beosztás, beállítás, más kis életrajzok, más olvasópublikum stb. Mindegy már nekem, csak legyen valami. Hát egy nagy kötetke így is lesz, Sz. L. versfordításainak gyűjteménye a mai kor számára. A Franklin NV-nál.” (Baumgartner Sándoréknak, 1949. október 29.) De nem nehéz kihallani az elkeseredés mellől még itt is a dicsekvést.

Másik nagy fájdalma, a meghiúsult Milton-fordítás. 1948 óta készült rá. Londonból, nagy körülményesen, baráti utánjárással hozatja meg Az elveszett paradicsom angol szövegét, amelyet azután majd minden útjára magával visz: fél tőle, hogy évekig elveszi minden idejét, de reménykedik is, hogy beburkolózhat a várt és félt változások idejére a klasszikus fordításába. Szinte percenként változnak esélyei, végül mégsem kapja meg a megbízható szerződést.

Személyes bajai is sokasodnak. Fiát, aki az érettségire összeszedve magát, jó eredményt produkált, ekkor nem vették fel a filmművészeti főiskolára, bár mint sportoló – röplabdás – ő is szép eredményeket ér el.

De mindezeken túl a fő baj: egészségének romlása. Ekkortól él az elmúlás, a halál tudatában. Egymás utáni években temeti el apját (1946), majd édesanyját (1947). Ő maga is, mind gyakrabban panaszkodik egészsége romlásáról. Betegségei kezdetét később, 1954. július 24-én egy győri műkedvelő asztrológus, Móricz Emil unszolására így foglalja össze: „Komoly beteg csak 1914 tavaszán voltam, mint gimnazista: skarlátom volt; s ennek tulajdonítják ideges szívbajom kezdetét, amely az évtizedek folyamán [250. o.] mind rosszabb lett, majd végül szervivé súlyosodott. 1948-ban sok bajom volt vesekövekkel s azóta coli-bacillusokkal… A gyermekkori vörheny óta, még ma is myóp vagyok: –4, –5-ös szemüveget hordok. Egyéb lényeges bajom tudtommal nem volt.”

Már Naplójában panaszkodik szívére többször, de az igazi, konkrét betegség 1948-ban éri utol: vesekő. Az ez okozta szenvedések már végigkísérik életét. Először 1948. február 17. és március 10. között fekszik bent a Babics-klinikán, közben Shakespeare-t fordítva. Majd éppen nagy balatoni útját kell megszakítania, mert ismét várja az orvosi kontroll. „Ahogy földre tettem Pesten a lábam, szörnyű görcs fogott el; már ismertem: vesegörcs, urétergörcs. Itthon rögtön orvos, domatrininjekció, majd szívgyengülés ellen valami koffeinos. Pár óra múlva rendben voltam. S 24 óra múlva teljesen simán elment tőlem egy borsó nagyságú vesekő, az első saját, amit életemben láttam. Csuda, hogy észrevettem! Hát ez nagy öröm volt, biztosan a sok országúti zötykölődés… rázta ki nyugvó helyzetéből.” (Baumgartneréknek, 1948. augusztus 7.) Mégis augusztus 17. és 23. között be kellett feküdnie a klinikára, hasonlóképpen egy év múlva, 1949. november 2. és 12. között.

Betegség, szorongás az ellenpontja ezeknek az éveknek. A Kísértetszonáta tulajdonképpen ennek a felszínre törése éppúgy, mint a kisörsi versek, amelyekben végül is tudatosodik és uralkodó szólammá változik a reménytelen, összetört, öregedő ember vallomása az élet elvesztéséről. Ennek egyik végső összegezése a Megnyugvás című, a Bernáthné hagyatékában maradt, eddig publikálatlan verse: [251. o.] 

De talán mindezek ellenére megérezte és talán meg is értette: amit költőként és fordítóként ezekben az években alkotott, az a személyes sikereken túl ennek a korszaknak reprezentatív, szükséges, azt kifejező művészi alkotássorozata. És ezáltal mindez nem szétválasztja, de összeköti ismét az emberekkel. Egy furcsa álma – amelyről berni barátnőjének számol be –, mintha a lemondás és halál tudatában is ennek adna hangsúlyt: „Olyan egyedül vagyok, mióta Babits nincsen. S mióta mások is olyan messze. Őneki is úgy szeretnék küldeni egy Shakespeare-t; megérti, ugye, ezt a vágyamat? Nem vagyok, nem vagyok megzavarodva, ne higgye. Csak ma éjjel megint annyit álmodtam kedves embereimről; sőt még nem-kedvesekről is: olyan furcsa volt: valahogy ostromra mentünk Pest ellen, az öt évvel ezelőtti dolgok zajlottak le megint, de tel [252. o.] jesen simán, s én együtt voltam a személyes ellenségekkel és a barátokkal is, és mind együtt mentünk, s együtt éreztünk és hallottuk egymás néma gondolatait, ahogy már álomban szokás, és nagyon jól összefértünk, s én egyre jobban csodálkoztam, hogy miért kellett hát akkor annyi bajt okozni egymásnak. Mindenki ott volt. Mi ez? Mégis babonás vagyok, és valami halálra készülök, a magaméra, azért békülgetek mindenkivel?” (Az 1949. április 22-i levél másnapi folytatásából.)

A Tücsökzene személyiséglátomása Az elképzelt halálban, a záróképben olyan harmonikus pillanatot rögzített, amelyet hosszan kitartani, állandó költői gyakorlattá tenni nem lehet. Ugyanakkor megteremtett egy olyan mértéket, hasonlóan a korábbi Te meg a világ szintéziséhez, amelyhez minduntalan visszafordulhat nosztalgiával, mint az egyszer már elért, majd túlhaladott csúcsponthoz. Ez a mérték lesz a következő gyűjtemény, az 1947-ben összeállított Örök barátaink II. szervező elve. Ezt hangsúlyozza a korrektúraolvasáskor összegezésként írt Bevezetésben is: „Egy magasabb fokon megszűnik az első és a második személy különállása és ellentéte – és sajátságos, hogy erre az objektiválódásra éppen a legszemélyesebb művészet, a líra adja a legtöbb és legmeggyőzőbb példát. A költészet azzal vonz, nevel, gazdagít, azzal nyer csatát, hogy élményünkké tesz dolgokat, amelyek eddig nem voltak élményeink. Az egyéniség növelésének eszköze; eszköze azonban egyúttal az egyéniség egyéntelenítésének is? Nincs kizárva. A nagy dolgok meglepően egyformák, a líra legnagyobb hősei közt sokkal élőbb a hasonlóság, mint amilyet köztük és az aprószentek közt láthatunk…” A személyességnek, épp létezése legrejtettebb titkain keresztül a személytelen létezés végtelenével való összeszövése – ez volt Az elképzelt halál kivételes pillanata. A műfordításkötet is ennek a pillanatnak idézéseivel indít: olyan ars [254. o.] poeticákat gyűjt egybe, amelyek – a nyitó Goethe-vers címével élve: – a maradandóságot mutatják fel a változásban. így azután az Örök barátaink II.-ben egy fordított Tücsökzenét teremt: ott – hogy Villon-fordításának meghatározásával éljünk – az „apró képek”-ből indul, hogy végül a változó eljusson a maradandóhoz, itt a maradandóból indul, hogy létezésünk „apró képeit”, az élet különböző ciklusait követve bemutassa a konkrét változatosságot. És ezáltal visszajut a végtelenben megtalált harmóniától az egyes ember veszendőségének, mulandóságának tudatáig. Azaz az Örök barátaink II. elkészültekor már épp az ellentétére fordul Az elképzelt halál és a műfordítás-gyűjtemény eszméje: „szinte nap-nap után megszégyenít a tapasztalat: töredék minden tudásunk, ... és reménytelen minden erőfeszítés, amely egyetlen agyba, egyetlen életbe próbálja fogni az emberiség kollektív zsenijének, kollektív idegéletének megnyilatkozásait. S emellett ez a kollektív zseni tulajdonképpen nincs is meg, az egész világirodalmi tudatot csak a tükre, csak az egyes ember teremti, csak a felfogó szellem: ez a szellem együtt születik, együtt épül az éhével, táplálékaival, ismereteinek anyagával, mindazzal, amit magába fogadni képes, és e szakadatlan tágulásban mind borzongóbban érzi, mennyire a fogyhatatlan végtelennel kelt versenyre, mennyire csüggesztő korlátok közé szorítják materiális kötöttségei, mennyire rabja lesz és hamarosan áldozata a romlásnak és saját fogyó idejének. ... Az értékek relativitását, a létezés függvény voltát siratom, a szellem gyöngeségét. A mulandóságot. Épp a gazdagsága miatt érdemes siratni!...” Ezt az általánosítást azonban egy konkrét képpel érzékíti meg, a létezés változandóságán, töredék voltán kétségbeesve rátalál arra a metaforára, amelyben nemsokára majd épp ez ellentmondás heroikus elfogadását fogja átélni e kor [255. o.] szaka legjelentősebb versében, A földvári mólón címűben: „Ezer gyűszűnyit merítettem a tengerből, a tengerekből, amelyek köröttünk fekszenek…”

De ekkor, 1947-ben, 1948 elején ez még a kétségbeesést szítja, mint ahogy ennek az évnek jellegzetes versévé éppen az Ember panasza, ez a Lászlóffy Aladár által is olyan hangsúlyosan kiemelt szonett válik. (Szabó Lőrinc költői helyzetei, Kolozsvár, 1973. 120. l.) Természetesen nem jelent mindez visszatérést a Tücsökzene előtti személytelenséghez és veszendőségtudathoz, kiszolgáltatottsághoz, még akkor sem, ha terminológiailag egy-egy megfogalmazásban közelít is hozzá, vagy ha az idézett bevezetőben az utóbbi tíz-tizenöt évet összevonja is. Ez a panasz már nem a Te meg a világ után egyedül maradt élőlény szava, hanem a Tücsökzene kozmikus rendjében helyét megtaláló ember egyedi fájdalma. Mindannak a tudatosítása és újra átélése ez, ami a Tücsökzene új verseiben felhalmozódott. Csakhogy míg ott a kompozíció a kiteljesedett rend irányába rendezte ezeket a verseket, ott nem tudatosíthatta a belőlük következő személyre szóló – nem az életrajzi személyre, hanem minden egyes emberre mérhető – ellentmondásokat. Ott az ember költőként megtalálva az élet célját, a költészetben eljutott az egyes embert a végtelennel összeszövő rend látomásáig. A műfordító pedig az Örök barátaink II.-ben megidézte Az elképzelt halál testvérlátomásait. De – épp a fordításkötetben – a költő visszatérve az élet mindennapjaiba, az „apró képek” világába, tudatosítja önmagával, hogy a világ rendjét átélő költői tudat, a rend látomását a versben felépítő és megörökítő alkotó: mulandó. A rend örök, a róla alkotott kép, látomás még viszonylag maradandó, de a látomást megképző tudat az egyes emberrel együtt változó, alakuló és végül is pusztuló. A Tücsökzenében a cél, amely az egyes embernek értelmet, [256. o.] az elvesztett életrajzért kárpótlást adhat: a mű, illetőleg épp e mű létrehozásának az aktusa volt. Ahogy a mű kiteljesült, úgy vált mind világosabbá, érthetőbbé a létezés rendje. Ezután következett a szellem másnapossága: a mű kész, és a művet alkotó tudat feleslegesnek érzi magát, és ezt a feleslegességtudatot átsugározta a tudatot hordozó emberre. És ezzel realizálódik tulajdonképpen a Tücsökzene ellentmondása is: nem fejlődésregényt adott, nem az élet kiteljesülését kísérhette végig, hanem az alkotás lehetőségének megszületését, az alkotó aktus önkiteljesítését. A mű megszületett, de a benne átélt rend egy elmúlt alkotói pillanat kövületeként rögzült, nem vált egy élet megoldásává, hanem maradt egyetlen műalkotás-emlékké.

Így válik szét Szabó Lőrinc számára ekkor az „emlék”, a „nyom”, amelyet hagyott és az élet:

A megtagadott életrajz visszatér az élet jogán, és adja újabb jelzéseit („a kegyetlen romlás uton van”) és újabb feladatait a költő számára. És ez a feladat: a személyes tudat működtetésével az élő ember helyének, helyzetének vizsgálata. A versben idézett őslény emléke és a halott Babits látványa a hullaházban – csak tárgyi jelenlétet jelentenek, a világ rendjéből kihullott dolgokat képviselnek, mint a már elkészült mű, a tegnapi alkotás, a Tücsökzene. „Siratni” nem ezeket akarja, hanem a most, a jelen [257. o.] ben létezőket: „Siratom magamat, s a füvet. Egyén, mulandó vagyok.” De ez a siratás már különböztet is: nemcsak a minden élőre vonatkozó veszendőségtudatot mondja ki, éli át. A rend teremtésének szándékával teszi ezt. Az egyén és a fű közötti különbséget épp a vers központi magja mutatja: az emberben a minden élőre jellemző közös tények mellett a sajátos értéket, a Tücsökzenében felmutatott lényeget, a tudatot hangsúlyozza. Az emléktől, a kész műtől már elválasztja ugyan magát, de a költeményt teremtő, a világ rendjét megérteni akaró tudatot, mint állandó meghatározóját tételezi fel. Ezáltal megtartja az önmaga számára megtalált életcélt: a valóságban elfoglalt helyzeteinek állandó tudatosítását; azaz ihletet a költői alkotásra.

Csakhogy míg a Tücsökzenében ennek az alkotásnak a célja az életrajz megszüntetésével az egyes embert körülvevő világ-egész rendjének elgondolása, az ontológiai igény beteljesítése volt, most éppen ennek az alkotó tudati folyamatnak a kontrollja, nyomon követése lesz a feladata, annak figyelése, hogy hogyan követi ez a költő a dolgok egymáshoz való viszonyát, és hogyan foglal helyet a világ egyszer már megértett rendjében.

Az 1948–49-es verstermés nyitánya, a Vers versek helyett tulajdonképpen a Tücsökzene utólagos ars poeticája, de az akkor adódott módszertani problémák vizsgálata, tovább [257. o.] gondolása is.

A költészet célképzetessége, amely a Tücsökzene epopeia-részének eredménye, és amely a költőt az új versekhez segítette; költeménye ontológiai igényének kielégítése felé – itt a visszájáról jelenik meg: ott az életrajz megszüntetése vezetett az új versek megszületéséhez, itt a költészet megjelenési formája lesz az életrajz. „A megélt költemény a legszebb” – írja. És ezáltal beteljesedve átalakul a Tücsökzene ars poeticája: Ott az élet volt a műért, az életlehetőség kiteljesítési maximuma a művészi alkotás, itt az élés folyamata válik folyamatos alkotássá, élettényeit úgy tudatosítja önmaga számára, mint költészetében a kiemelt időpillanatokat. Élete – tudata működése révén – úgy tudatosodik előtte, mint költemények sorozata: „ez az én élt versem!”. Ezáltal, ,míg leszünk’ ismét kapcsolódni tud a világ rendjéhez. A megírt költemény, a kész jel már tárgyiasult, az képtelen tartani a kontaktust. A Tücsökzene épp másfél éves alakulása, szerves létezése, örök tudati jelenléte által tudta biztosítani ezt a rendbe szövöttséget. Elkészülte után ez a kontaktus megszűnt, tőle önállósult alkotója, az ember az egyedül maradtságot, a kivetettséget érezte épp az általa meglátott rendből. De ezáltal, hogy az ottani eredményt módszerként, életreceptként önállósítja, ezáltal állandósítja önmaga számára a védettséget, a világ rendjébe ágyazottságot. Eddig a tárgy, a műalkotás létrehozása volt a célja. A befejezett műalkotás kiürítette, feleslegessé tette az embert. A tárgy megköt és elválaszt, az ő számára létezése egész idejére érvényes, állandó, élő-alakuló-változó feladat volt szükséges: helyzetének nyomon követése a világ rendjében. Vonatkozás, kapcsolat, viszony – ezek a kulcsfogalmak, amelyekkel a megélt, az [259. o.] élő költeményt, azaz életét meghatározhatja. A műalkotás befejezése után magára maradt alkotó, egzisztencialista jellegű kérdésfelvetésére a már korábban is jelentkezett fenomenológiai jellegű sejtések tudatosításával, módszerként való vállalásával felel. Nem a tény, a tárgy, de amit belelát, ami számára valóvá tette annak létezését, az válik e megélt költemény témájává. Mint az akarattyai híd melletti katáng, mely megcsikarta:

Mint ahogy a megélt pillanatok, például a „csurgás a Dunán” négy napja, amelynek „töredék szemcséi is egészek”. De már nem ezek az egészek, azaz múlttá vált tények érdeklik, a befejezett és elemezhető időpillanatok, mint volt a Különbéke idején, és nem az életrajzi emlék, mint a Tücsökzene folyamatában. Hanem ezeknek a tényeknek, emlékeknek a mostani jelenléte benne, illetőleg tudatának működése, amely folyamatban ezeket az emlékeket újrarendezi:

A feltámadás a kulcsszava ennek a fajta emlékezetnek, de nem a tények, tárgyak feltámadása, hanem az észlelő tudaté, amely épp ez állandóan változó, szerveinkben magát továbbszülő kapcsolattartás révén éli, élheti a maga sajátos életét:

Így kapcsolódhat az ember az élet rendjébe, nemcsak egyetlen kivételes időpillanatban, Az elképzelt halálban, de a költői alkotásként felfogott életfolyamatban:

A Tücsökzene speciális mechanizmusa itt módszertani általánosítást kap. A lezártság, a múltban élés helyett az állandó nyitottság, a jelenhez kötöttség lesz a belső végtelen új megjelenési formája. Az állandósuló „tücsökzene”, ami körülfogja: a jelenbeli viszonyok, kapcsolatok rendszere. Ennek a „zenének” részese, „hangszere” a költő, aki a nagy zsongásból kiszűri a „külön dallamokat”, az egyes költeményeket. [261. o.] 

Ugyanakkor felvetődhet a kérdés: egyetlen ember önnyugtató játéka lenne ez, személyes életrecept, az individuális kontempláció egy megújított formája?

Már a Tücsökzenénél felvetődött ez a kérdés. A Tücsökzenében el kellett érnie a költőnek az emberi tudat értékeléséhez, és ezt csak az embernek mint társas lénynek a feltételezésével érhette el. Az így újraértékelt tudat jelenik meg a kiüresedést, céltalanságot ismét átélő, versben az Ember panaszában is: ennek feladatnélküliségét siratja, és ennek pusztulásán esik előre kétségbe. És ennek a tudatnak a működése révén találja meg a kapcsolatot, a helytalálási eseteket a létezés rendjében, a Vers versek helyett módszertanában. És miután megtalálja a speciális, az őrá, költészetére érvényes megoldást, ezt egyúttal közösségi tett részeként értelmezi.

Tulajdonképpen a Tücsökzene fikcióját folytatja a vers: ott is párbeszéd, társas vállalkozás volt az alkotásfolyamat. Ott különösen szüksége volt erre a fikcióra: hiszen épp az önmagába fordulást, az önmagának elég individualista kontemplációt kellett feloldani, a személyes léthelyzetet szituálni, egy közösségi kapcsolat által meghatározottá tenni. Levél a Válasz szerkesztőjéhez alcímet viseli a mostani vers; napi viszonyt jelez, választ a legtermészetesebb, a költőt érintő kihívásra: „Hol a tíz vers, amit ígértem?” Így érthető, hogy a személyes rendteremtést mindjárt a feladatteljesítéshez méri, egyformán fontosnak, meghatározónak tartva a verssel születő megoldást, és a megoldással elérhető szolgálatot. Így a költőlét egyszerre teljesíti be a személyes életrajzot és alakíttatja a költővel a végeredmény pillanatában elidegenedő, de épp ezáltal a közösséggel alakító kapcsolatát elkezdő műalkotást: [262. o.] 

És ehhez a kezdethez kapcsolódik a vers zárása, amely úgy objektiválja, lényegíti át tárggyá, műalkotássá, teszi elküldhetővé a verset, hogy közben megtartja magánál a módszert, amellyel tovább éli a maga számára az életet és egyúttal tovább készíti az újabb és újabb, elküldhető „dalokat”:

És ezzel a zárással nemcsak elméletileg vállalja a közösségi tett, a ,versküldés’ szolgálatát, hanem mindjárt azt a konkrét viszonyt is elemzi, amelyik erőterében ez a „hangszer” működésbe jöhet, zendítheti „dalait”. A költő pozíciójából nézve egy köztes állapot ez. Már „nem oly erős”, mint ahogy ezt Naplójában is lejegyezte, a Buddha válaszol című verssel kapcsolatban, az Összes versei legkésőbbi darabjára utalva; az individuális bezárkózásnak már a Tücsökzene előtt elmozdult erről az előbb erőt, utóbb kétségbeesést kifejező holtpontjáról. Ugyanakkor elkerüli az individualista kontemplációnak azt az önkielégítő módját, amely csak a „megélt költemény” vállalását, a világban [263. o.] való alakulás magános szemlélődését teljes megoldásként feltételezhetné: „s nem oly ópiumszívó”. Költőléte tehát nem egyéni kreáció, nem terméketlen folyamat, hanem éppen, a közösség által ráosztott feladat, amelyet úgy tud teljesíteni, ha ,elküldi’ a költő termékeit azok számára, akik már várják, azaz, a vers végszavával: nemcsak önmagában éli, de „már zendíti dalait”.

Ugyanakkor ez a személyes költőlét nemcsak belső, hanem külső meghatározottsággal is bír „mihelyt nyomorult külső élete engedi”. És ebben benne van mindaz a panasz, amelyet életrajzából ismerünk: a körülötte többször megújuló közéleti viharok, a műfordító munka sűrűsödése, és betegségei, mindazok, amelyek 1948. április 22-i Barabás Tiborhoz írott levele kifejezésével: visszamutatnak elhúzódó betegsége idejére. Ezt a személyes pozíciót, amely a költőnek a költői létét és a közössége által szükségelt költői jelenlétét összekapcsolta – ezt határozta meg Illyés Gyula baráti biztatása, amely ekkor már nemcsak a jóbaráttól és költőtárstól érkezett, de szerkesztő funkciója révén egyúttal a társadalmi várakozást is megszólaltatta. Ezáltal olyan optimális egyensúlyi állapot jött létre, amely a Tücsökzenében elért speciális eredményt mértékként hitelesítette, másrészt a költőt olyan általános ars poetica alkotására késztette, amelyben életét és annak értelmezését „hasznos akarat”-ként feltételezhette. [264. o.] 

A Vers versek helyett egy újfajta alkotói magatartást fogalmazott meg, amelynek sajátos gyakorlat felelt meg. Már ez a vers is az ígért tízes széria helyett keletkezett, magába építve egy konkrét verset a katáng-csikart lábról és egy mozgóképsort a júliusi ,levlapokból’ is ismert dunai ,csurgásról’^[9]. Az első téma szinte egy önálló szonettet hasít ki a versből, a második képsorból talán kettőt lehetne önállósítani. Ez évek műformája – az ekkor véglegesített Shakespeare-ciklusra rímelve – a szonett: egy-egy ötlet köré szőtt viszonylatok villanásszerű feldolgozása, rendszerint nem is egyedül, hanem az egymás szomszédságában létrejöttek egymást kiegészítő-magyarázó ciklusában.

A régebbi helyzetérzékelő élményversekkel szemben ezek a versgondolatok az embert körülvevő létezés mechanizmusának vizsgálatát célozzák. Hasonló szerepük volt már a Tücsökzene új verseinek is, de azok célja még az adott személyiség meghatározása volt. A mostani versekben még a személyes élmények és vonatkozások is jobbára csak apropók az általa átélt, az emberre, az ember léthelyzeteire vonatkozó megfigyelések lejegyzésére. Jellegzetességük nem valamely megoldásra törekvés, inkább a megfigyelések mechanizmusának, a gondolatok elgondolásának bemutatása. Verstípusukat leginkább Az elképzelt halál Búcsú-fázisával hasonlíthatnánk, amelyikben még a földi kérdésekhez-kíváncsiságokhoz kötve, racionális magyarázatát igyekszik adni annak, amire ő maga is csak azt mondhatja: „Még nem tudom.” Drámai szaggatottságú lesz a vers, a képek, hasonlatok az élet különböző területeiről kerülnek egymás mellé. Béládi Miklós egy későbbi [265. o.] vers kapcsán írja, de éppen a Tücsökzene utáni periódusra is érvényesen: „Képei nem egyszerűen csak több mozzanatúak, de a hasonlított köréből messze el is távolodva, önálló életre kelnek, és a költői emlékezés, életmagyarázat kifejező szerepét vállalják magukra.” (Májusi orgonaszag. In: Miért szép? 1968. 3. kiadás.) A Tücsökzenében még az emlékezés, utána az életmagyarázat kerül a Szabó Lőrinc-vers középpontjába. Ennek jellegzetessége a sok részletmegfigyelés, amely az ötlet jogán egymás magyarázatára összeáll: a megfigyelés rendszerét bemutatja, de a megfigyelt rendjét teljes látomásba fogni emlékezés, életmagyarázat ugyanakkor már, egy kivételtől eltekintve, nem bírja.

A két év termése tulajdonképpen vázlatok és kísérletek sorozata. A személyes problémát feloldó Tücsökzene után valami általános érvényű életmagyarázatot szeretne alakítani, de a témák részlegessége, alkalmisága vagy az alkotásra adódó idő kimértsége mindig megakadályozza, hogy egy új költői korszakot szervezzen e feladat köré. A Vers versek helyett tulajdonképpen azt jelentette, hogy megvan a módszertani lehetősége egy új költői korszak világképének megépítésére. A tapasztalat, a gyakorlat mégis ennek lehetetlenülését mutatja. Valahogy ugyanaz a dráma játszódik le alkotásfolyamatában, amelyet nagyobb fordításaiban és az Örök barátaink II.-ben is nyomon kísérhetett. A gyűjteményben, mint láttuk, egy világképlátomás bomlik darabjaira, amelyet ugyanakkor ott az antológiaszerkesztő szándék ismét egységes egésszé tud kerekíteni. De az 1948 elején, a végleges megoldást eltaláló Troilus és Cressida fordítás, valamint az ezt követő nagyobb lélegzetű fordítások, az 1948-as, 1949-es év eleji Bahcsiszeráji szökőkút, majd az 1949-es Andromaché azt a háború és pusztulás utáni pillanatot rögzítik, amelyből egy új békeforma, az élet rendjének új szintézise születhetne (a trójaiak [266. o.] vendégsége Hector és Ajax párbaja után a görögöknél, Pyrrhus szerelmes tervei Hector özvegyével és annak fiával, és Girej kán türelmes szerelme keresztény foglya iránt), de amely pillanat múltával a pusztító szenvedélyek erőtere tragikusan felerősödik, a szép vágyak, amelyek már tervvé szerveződtek, alkotóikkal együtt az értelmetlen pusztulás áldozatai lesznek. A „háborús rend” jelen valósága ismét fölébe kerekedik az ezt megrendszabályozni akaró elképzeléseknek.

Tulajdonképpen Szabó Lőrinc ekkori vázlatai is ezt a párharcot mutatják: a megoldatlanság, a témák feladása, a könnyeden jelentéktelenítő poénok mind egyfajta rendezetlenséget jeleznek, de a mindben készülő életmagyarázat, a világ egészét egymáshoz fűző képszerkezet arról a nagyigényű vágyról árulkodik, hogy a költő egy olyan általános érvényű modellt alakítson, amelyről elmondható:

A „Kis nép fia”-ként küldi a frigyládát a nagyvilágnak ebben az Adyra („Bennünk egy szép ország rejtőzik” / Mint gím a fekete csalitban”) visszarímelő formulában. A „háborús rend” hatalmi meghatározói és nagyságmértéke ellenében a „szellem” szavára apellál, a szellemre, amelynek követésében „Ő vagy én... éppolyan felnőtt vagyok”. A háború utáni pillanat sok nagy művészt megejtő optimizmusa tükröződik ebben a nagyigényű vállalkozásban, az egyéni konfliktusain a Tücsökzené-vel költészetében túlnőtt költő történelmi-társadalmi igényű tervezgetésének öntudata íratja ezeket a bizakodó sorokat [267. o.] 

E két év, témáját tekintve legfontosabb ciklusa azután pontosan követi az igény és megvalósítás között megfigyelt ellentmondást. A Válasz-ban 1948 decemberében közölt szonettek közül négy témájában szorosan összekapcsolódik: Fent és lent („Ott fent-e vagy itt lent” eredeti címen), Nézz föl: a Nap!, Ostromzár alatt, Argonauták. A versek a kozmikus ismeretek birtokába lépő ember tudatállapotának átrétegeződését követik: a korábbi földi meghatározottságú veszélyeztetettség kozmikus méretűvé tágulását idézve edzi képzeletünket az elkövetkező korszakhoz. Ugyanakkor nem a technokrata jellegű korszakváltás hírnöke: éppen a földi, hagyományos kultúrképzetek segítségével teszi ,emberméretűvé’ a tudatnak ezt az átállását. Végül pedig a „háborús rend” űri látomásának ijesztő volta ellenében megidézi lehetséges ellenpontját, az űri korszak humanista rendjét.

Egy új szemléleti korszak szinte születési pillanatában érez rá az aktuális költői feladatra, büszkén vállalhatta a „felnőtt”-séget, vallhatta világviszonylatban is a korszerűséget. Akkor és úgy tudatosít valami meghatározóan újat, amikor az még, ha már nem is ismeretlen, de az emberi gyakorlat a tudat mechanizmusa számára még szinte feldolgozhatatlan, „képzelhetetlen”.

Az élő ember indul ezután a világűrbe: nem Az elképzelt halál látomásában akarja már átélni a világ rendjét, hanem az itt létező, saját indulatai, érzelmei és gondolatai [268. o.] által meghatározott ember kozmikus szintű életmagyarázatára kíváncsi:

Az eredmény? Az ismert kiindulás, mint a nosztalgia tárgya: a Föld; és sajnos: a mulandóság is, amely épp az életmagyarázat kíváncsi ihletője:

De a kíváncsiság itt meg nem nyugodhat, többet mégsem tudhat, mint a szertelen bizonytalanságot:

Ettől a Földtől csak a képzeletben lebeghet el, de az akkor és ott is visszavonzza gravitációjával. Kezdődhet az újabb nekirugaszkodás: Nézz föl: a Nap!-ba, mit tudhatsz?

A kapcsolat? A kapcsolatnélküliség, mely mégis meghatározó. A nap „szétrombolja magát, csakhogy te élj!”, ezáltal az ember tényei „mindenképp változtathatatlanok, s tőle függenek”, az mégis közömbös: „tudod, hogy nincs igénye rád!”. A kapcsolatteremtés módja: „Nézz föl s imádkozz… nézz rá, és imádd.” De ez végül is nem teremtheti meg az egyoldalú meghatározottságon belül a kommunikációt, ez csak az életmagyarázat csődje: az ember a világrend eredménye ugyan, de egyben mégis alárendelt, alakítóan vissza nem ható, kiszolgáltatott tényező.

Eddig az emberből indult ki („Lődd be gépeid szemét lángfehér őrületébe”), és kereste az ember tudatában a világ magyarázatát. De a tudat rendszere számára ez a rend a maga valójában megfoghatatlan, feldolgozhatatlan volt, ezért minősül számára „őrült”-nek. Csak az egyoldalú viszonyt, az ember egyszerre védettségét és kiszolgáltatottságát, valamint a megmagyarázhatatlanságot regisztrálta. Ezután megfordítja a vizsgálódás irányát, most azt nézi: a világ rendje hogyan irányul az emberre, hogyan hatol be az ember rendjébe, hogyan tartja Ostromzár alatt

Itt, ebben a mesés motivációban megjelenített életmagyarázatban mutatja meg módszerét a költő. A Búcsúból ismert „még nem tudom” nem agnoszticizmust, nem a tudás fegyverletételét jelenti, hanem a költő emberközpontú megközelítési módját. Nem a tudomány eredményeit építi versébe, életmagyarázata a tudományos eredményekről is tájékozott profán ember vizsgálódása. Ahogy a világ tényeit érzékeivel felfogja egy korunkbeli tájékozottságú ember, ezt követi nyomon a versekben. „Mondják” vezeti be versét, ahol mindjárt átkódolja az információt az emberi fantázia által már legalizált rémekre és csodákra. Az érzékelő tudat nyelvére fordítja le a kozmikus tudásról csak számtani formulákban és érzékelésen túli műszerekkel fogható méréseredményekben kifejezhető tudást. Nem a tudást kapcsolja ki primitíven, hanem éppen a tudás (vagy az arról beszerzett alapos információk) birtokában próbálja meghatározni az ember helyzetét az így felfogott kozmoszban. Az emberiség kultúrképzeteinek segítségével keresi az újfajta viszonyulás formáit. A kutatásra való eltökéltség kifejezésére a személyes indulattól az istenképzet valaha erőt jelentett szimbólumáig egymás mellé gyűjti a hagyomány által szentesített („mind szent!”) ösztökélő eszközöket; az embertelen kiszolgáltatottság bemutatására pedig a fölfelé nézést és az értelmetlen őrülettel szemben való rémület érzését vagy a nyomorultságot átérző imádkozásra való felszólítást használja. De miután mindezt az újfajtájú veszélyeztetettséget átéli a veszélyjelzés hagyományos formáira utalva – a helytállás formáit is éppígy megidézi. Már az első versben a Föld mint egyetlen biztos pont, mint nosztalgiájának tárgya jelent meg, a harmadik versben az emberi létezés véletlenségével szemben mint egyetlen emberi kötöttségre, a Földre utal – a magyar füleknek egyértelműen hangzó, Szózat-idézettel, és a [271. o.] káoszon úrrá levést vágyó képzetkört feldolgozó Milton-mű hasonlatul hozásával:

Szinte elsőként idézi fel a költők közül Szabó Lőrinc az ember újfajta helyzetét a kozmikus korszakban. Azt a viszonyt mutatja be, amelybe a mindennapok embere került a világűr értelmezésének és kutatásának korszakában. A kezdő pillanatban veti fel a témát, és gondolja át következményeit az emberi tudatra és érzelemvilágra. És ha látszólag pesszimista is a kép, valójában épp az ellenkezője: nem elijeszteni akar, hanem felkészíteni. Az emberi lét végessége, amely eddig a hagyományos veszélyeztetettség keretei között volt meghatározott, most egy tágabb, kozmikus méretű térben helyeződik el. A jelen embere, aki a Földön is csak a veszélyekben tud gondolkodni, a felismerés percében az űrből számára következő, megsokasodó veszélyeket látja. De ez csak a kezdet, a belépő, annak a kornak a tudati reflexére jellemző, amelynek meghatározója: „míg magát öli az ember”. A borzalmak és félelmek földi kora az űrhatás félelmeit tudatosítja. De ezzel szemben készül az új emberi lehetőség, az Asztronauták világa. Most, „mig magát öli az ember”, az új korszak hősei „álmodva... űrhajót építenek, most még papiron…”.

A négy szonett vergődésében így születik meg („Meglesz! Megvan!”) az új ember eszménye, azé a koré, amely [272. o.] az ember létformáját kitágítja, feltárva „Csillag-Amerikát”. Nem utópikus-ujjongó, nem a technika lehetőségeitől megszédült – épp ellenkezőleg: szabatosan, aggályos figyelemmel mérlegelő. Mily pontosan, az utólagos gyakorlati tapasztalatokkal igazolhatóan gondolja át az űri út technikai és pszichológiai meghatározottságát:

És a diadal jelzése is csak egy paradoxon, amely önkritikusan utal vissza a jelenkorra, a költő korát még meghatározó ,öldöklő’, ,hadi’ valóságra: „s ágyúik néma mennydörgésében hirdetik, hogy feltárták Csillag-Amerikát”.

Ha az Asztronauták végére a vágyott rend képéhez, jelöléséhez el is jut, életmagyarázatának visszáját, rémálmait is kivetíti. Az Ostromzár alatt című versben is feltűnik az utalás a rémálomra, és a Troilus és Cressidát, a Bahcsiszeráji látomást és az Andromache tragédia-törvényét követve a költő saját versben is bemutatja a tótágast álló világot: ekkori módszerének karikatúráját. A Kísértetszonátában is a különböző képek, valóságjelenetek, kultúrképze [273. o.] tek egymást vágásszerűen váltogatják. De összehangzásuk: a semmi, azaz a dolgok kapcsolattalansága, össze nem rendezhetősége; és poénja: az ébredés, mely az egész értelmetlen kavargást végül hatálytalanítja is. Az életmagyarázat ezúttal elmarad, sőt mi több: lehetetlen.

A módszer itt önpusztítóan fordult önmaga ellen. A korszak szonettjei ilyen végletesen nem utalnak e módszer lehetetlenülésére, de gyakorlatilag hasonló eredménytelenséggel zárulnak. Némelyik egy-egy emlékszilánk felvillanása, mint a Körszivárvány (egy kicsit halovány utánzataként az Asztronauták-nak); és hasonló módszer és közlés okán az 1948-as évre datált még 1945-ös keletkezésű Eső–? ; pontos megfigyelés-rögzítés, mint az Őszi meggyfa és A Holdhoz; elgyönyörködő pillanatkép, mint a Nájlon és celofán; a természet nagy ütközetének, a nyárfordulónak felnagyított víziója, mint a Július csatája ; az építés és romok arányainak figyelemmel kísérése, mint A budai vár [274. o.] ban; az életrajznak a megélhetésért való hajszára való redukálása A sátán műremekei-nek receptje szerint, mint az eredetileg „Ötven év eredménye” címen írt Az eredmény; a szeretkezés természetrajza, magyarázata, a szerelmi kapcsolat a Tücsökzenében tudatosított jellegzetességének újramondása, mint a Vezeték; és a Vers versek helyett egy-egy kinagyított mozzanata, mint az Ember voltam és a gyenge poénnal elejtett Versírás. Nagy részben amolyan szép versek ezek, amelyekben „vénülő” szemével áldja „az értelmetlen életet”, sikerült megformálásuk sem feledteti keletkezésük rutinjellegét, nem pótolhatja a bennük kidolgozatlanul maradt életmagyarázatot.

Legjellegzetesebb közülük a korszak egyik legsikerültebb kis ciklusa, a Három szonett a téli Hévízről. A maga nemében remeklés ez a sorozat; a tájkép, a vendéglátók elbeszéléséből és a saját megfigyeléseiből alakított ,kísértetkép’ és jelenetsor a tó jelenségeiről, az emberi jelenlét, az ironikusan bevezetett kultúrképzetek, sőt a végül felszárnyaló kozmikus látvány Szabó Lőrinc legjobb sorait-képeit idézik. Csakhogy végül nem tud mit kezdeni ennyi szépséggel, rutinnal fúj visszakozz-t, hogy befejezhesse, lezárhassa a leírást:

Ez a „nem tudom” már funkciótlan, nem a Búcsú vagy a kozmosz-versek éppen a tudás átrendezésére törő „nem tudom”-ja. Lemondás, a vállalt módszer kihagyása a versalkotás során. Határvonás, mint a Coreggio Lédája előtt vagy A gyáva szerető esetében. Vagy éppen ellentéteként: a módszer az álmodozás tehetetlen eszközévé lesz, amint [274. o.] 

Egy részüket maga a költő is kihagyta az 1956-os Válogatott verseiben általa összeállított Valami szép gyűjteményből, csak a halála után, 1960-ban megjelent Összegyűjtött versei-ben kerültek ma ismert helyükre.

Jellegzetes Szabó Lőrinc-versek, az életmű jól ismert motívumainak kitűnő kidolgozásban való felvonultatását jelentik – csak éppen a költő által felállított mérték alatt maradnak, nem jelentenek megoldást az általa felvázolt problémákra. Közülük kettő emelkedik ki csupán, a többivel ellentétben éppen a költő világkép-alakító vállalkozásának eredményeként, az életmű egészében is fontos helyet elfoglalva. Az egyik, a Jég című, szubjektív jellegű, az érzelmi világ oldaláról teremt kapcsolatot ember és a világ tényei között, a másik, A földvári mólón a tárgyi világ képét szembesíti feldolgozójának, az embernek mint társadalmi lénynek a létezésével.

A Jég című versben sikerül a témát és a módszert egyensúlyban tartania végig a versen. A hideg érzete hatására a természet, a lélek, a kozmosz és a versalkotás tényeiből kiemel egy-két jellegzetes mozzanatot, és ezeket az égető-hideg paradoxonához kapcsolva párhuzamosan futtatja végig a versen. Ezáltal az emberi érzelmek (fájdalom, a lélek iszonya, a kín dühe), a közvetlen empirikusan észlelhető természeti jelenségek (hideg, mint a jég, a kilincs fagya, a jeges Hold, ahogy a februári éjben ragyogott), a kozmikus hasonlatok (a maguk poétikusan érzékelhető voltában: az űr csillagfénynesze és a jeges Hold tükörhalk éneke, ami hallgatható, vagy ahogy roppant súlya alatt dermedve fe [276. o.] szül a lángtestű Nap), valamint a költői alkotás („Vers lehet olyan hideg, mint a jég”), amely az egész verset alkotó párhuzamos szálak jellegét meghatározza: egyetlen megfelelés rendszer alkotóelemeiként kapcsolódnak egymáshoz, és egy témán keresztül a világ ellentétekben jelentkező összefüggés-rendszerét jelölik. A szonett poénja azután ezeket a motívumokat egyetlen mondatsorban antropomorfizálja: azonosítással, hasonlattal és paradoxonnal egyetlen alanyhoz, a költői művet létrehozó ember metonímiájához kapcsolja:

És mindennek részesévé is tesz minket, a vers olvasóit: velünk beszélgetve fejti ki külön-külön megfigyeléseit. Csak a poénban hagyva ki minket a versből: az összegezés, amely objektíve éppen a világ összefüggés-rendszerének tükörképe, lesz a vers legszubjektívebb részlete, benne fogalmazódik meg a költő személyes lélekállapota. Egy észlelés és egy hangulati állapot így kapcsolódik egymáshoz olyan verset teremtve, amelyben ez a lírai alkalmiság egyúttal az ember léthelyzetét is felmutatja, életmagyarázatot is szolgáltatva.

A Jég személyes-lírai vallomás is, az életmagyarázat a költői érzelmi állapot ellenpontjaként jelenik meg. A földvári mólón ellentétes alkotói helyzetből született. Itt a költői szubjektum háttérben marad, a szemlélődés pontos remeke adja a vers testét: az életre, alkotásra és természetre vonatkozó meghatározástípusok összemunkálásából harmóniájuk és diszharmóniájuk tudatosításából alakítja a tóparti látomást. Minden szó más-más képzetkörbe köti a leírást, valóban az élet megjelenési formájává lényegül át a látvány. Olyan költői pillanat szülötte, amely nagy köl [278. o.] tők esetében is kivételes, „még Szabó Lőrinc mértékével mérve is kivételes, hibátlan remek”, írja Rába György monográfiájában. A sok ötlet, vázlat ennek a látomásnak megformálásához kellett: Az elképzelt halál látomásrendje itt realizálódik és materializálódik.

Az első huszonhat sor után ez a szinte mitikus pillanat megtörik, tudatosodik a viszonylat: a látvány a figyelő emberi tudatban alakult látomássá. Most már előléphet az alkotó tudat: a kiragadott pillanatot belehelyezheti a világegészbe, viszonyíthatja, mérheti, minősítheti, és mellé állíthatja az embert, a maga sajátos, társadalmi-történelmi viszonyrendszerével (barát és ellenség, rangsor stb.). A természet és a történelem törvényei szembekerülnek itt: az emberi rend a maga alakította fogalmak, rangsorok szerint játéknak, léhaságnak, semminek tekintheti a természet e versbe fogott pillanatát. Ha a Jég egy indulat történetében a pszichikai, és a földi-természeti és űri világ azonosságát tételezhette fel, A földvári mólón szemlélődő költő éppen a különbözést tudatosítja: a magának való természet életét és az emberi történelem önmagába zártságát:

De ez a mérekezés nem lehangoló, hanem így, ezzel a záradékkal teljes életmagyarázat. Az élet egésze azáltal tudatosodhat, hogy az emberi tudat felfogja, feldolgozza azt. [279. o.] A természeti pillanatot épp azáltal lényegíti a „rettentő végtelen” megjelenési formájává a költő, hogy szemlélődése során tudatában elgyönyörködik a látványon, és felfedezi a mikrokozmoszban az Univerzum teljességét. És ezzel változás következik be a Szabó Lőrinc-i líra szemléletében. Korábban a természeti végtelennel az ,örökkévaló világ’-gal nem tudott mit kezdeni. Számára csak az ember által megélt végtelen, a történelem, „a Szfinx ötezer éve” volt a feldolgozható, tudatosítható. A természeti végtelen megalázó magasság volt, „roppant egek alatt”, megalázottan és ,összeroppanthatóan’ tekinthetett csak az élet erre a teljességre. Az űri-versek esetében is ez az „őrült”-nek való kiszolgáltatottság jelzi az ember és a természeti végtelen viszonyát. A földvári mólón az első és ekkor az egyetlen verse, ahol a „nem értem” helyébe megtalálja a végtelennek azokat a jeleit, amelyek segítségével tudatával feldolgozhatja, értelmével felfoghatja azt, és a felfedezés örömében megszólíthatja: „a Szfinx ötezer éve”, az emberi végtelen kitágul a belátható természeti végtelenné, amely már nem „roppant”-ó hatású, legfeljebb „rettentő” viszonyban áll az őt figyelő, vele kapcsolatot teremtett emberi tudattal.

De ez a tudati perspektíva csak úgy teljes, ha ebben életarányosan el tudja helyezni az embert és az emberi történelmet is. Tehát: egy ember szemlél egy természeti pillanatot, és ebben a viszonyban megjelennek az emberi történelem jelenségei és a Természet egésze. Ebben a változó optikában teljesedik ki e korszak életmagyarázata: kap hangsúlyt az emberi tudat világot értelmező szerepe, az emberi végességet vállaló tudomásulvétel már nem tragikus hangsúllyal, és jelentkezik a mindezt viszonyító-feldolgozó tudati ténykedés rögzítésének, a vers alkotásnak immár nem a szenvedést, a kiszolgáltatottságot panaszló, [279. o.] hanem gyönyörokozó jellege. Megtartja korábbi személyes lírai hangsúlyát is: elgyönyörködő vonzódását a természeti létezéshez és kritikai távolságtartását a társadalmi formákkal szemben, de ez a hangsúly már egy teljes világképen belül jelentkezik, az objektív rendben való szubjektív helykeresés mozzanataként. Ezzel megtalálja azt a harmonikus pillanatot, amely felé a Tücsökzene meditációjában csak ontológiai igényként vonzódhatott. A természetmisztika helyébe a valódi ontológia léphet: a szervetlen és szerves természeti, valamint a történelmi-társadalmi lét együttérzékelése.

A szinte még ki sem fejlesztett, végül is egyetlen nagy verssel tetőző korszak ezután hirtelen zárul. Az 1949. július végi, augusztus elejei kisörsi versekben épp e rövid, kétéves korszak módszerének leépítését, eredményeinek visszavételét kísérhetjük figyelemmel. A Valóság mintha épp A földvári mólónra utalna vissza:

Így ismétli el, általánosítva a konkrét versben elért életmagyarázó helyzetet, hogy itt, visszatekintve rá, minősítse is eredményét, az emberi történetben az elérhető rangsort megnevezze, hiszen a célra talált ember ezzel beteljesítette a ráosztódó célt. A „hőst, szentet, királyt” számára (a Babits-példa során kimondva a Tücsökzenében) a költőlét jelentette, és ha költőként a maga elé tűzött feladatot, az életmagyarázatot elvégezte, beteljesítette szerepét is:

És feltárja módszerét is: a tudatban összegezi az „érzékein át” befogadott világ tényeit:

Sőt a kapcsolat viszonyjellegét is jellemzi: épp az életmagyarázat során ,tágul’ a tudat, teljesedik ki a költői személyiség. A Tücsökzene személyiséglátomása és az azt követő évek életmagyarázata, kapja meg összegezését a költő és a valóság viszonyát jellemző ars poeticus versben. És a búcsúztatását is. Mert maga a vers így kezdődik, múlt idővel: „Be szép voltál, s dicső!” A záró két terzina azután a fenséges búcsú utáni pillanatot rögzíti: az életmagyarázatra berendezkedett tudatot visszafordítja a személyes élethelyzethez, jelen esetben az öregedő embernek a személyes elesettséggel való szembesüléséhez :

A Vers versek helyett idején megalkotott módszer addig maradhatott ihlető, amíg a benne objektiválódott egyensúlyi állapot fennmaradt. Ott a szerkesztői sürgetés tette a költő életmagyarázatát közüggyé, illetőleg mozdította el a költő gyakorlatát a személyiségvizsgálatnak a magányos individuumra vonatkoztatott gyakorlatától. Mihelyt ez a biztatás megszűnik a Válasz-szal együtt, a költő életmagyarázata is visszabillen a személyiségvizsgálat területére. Ébredés ez a verses önvizsgálat. Az első versben ráébredt arra a pusztításra, amit az elmúlt évek testében végeztek: tudatosítja megöregedését. A másikban (Nemsoká) a külső bajokat sorolja, és az azok meghatározta hangulatát engedi szabadon, szinte káromkodássá szilajodik a vers. Az eddigi bajok, melyek költészetében észrevétlenek maradtak eddig, elemi erővel törnek be, emléküket a holnaptól való félelem sejtelme súlyosbítja:

A külső bajt legfeljebb a belső kedvéért állítja félre, feltámad a lelkiismeret-furdalás és belőle a groteszk álmegoldás, a „részleges becsület” ötlete. És mindnek összegezése: a feleslegesség tudata. A pusztuló test, a külső bajok, a lelkiismeret mardosása – mindez egy idő óta magánügy volt számára, nem költői feladat. Hogy ekkor ismét mégis versben mondja el? Hiszen élete értelme a versalkotás, az életrajzot a költőlét kedvéért szüntette meg. Tehát magára maradását is csak a versben panaszolhatja el. De ezt a verset [282. o.] már nem a tudat elemző akarata vezeti, hanem a célját vesztett ember indulata.

Visszájára fordul az élet, a költészet is A rab boldogsága marad, mint ahogy a Rabság című vers 1949. augusztus 5-én elkészített és csak utóbb „Első variáns”-ként jegyzett változatának címében pontosítja ezt, az ismét csak önmagára koncentráló kényszerű szemléletet.^[10] Keserű „megnyugvás” ez, amely csak az élet visszájában önmagára ismerő ember köré rendeződik. A Kísértetszonáta szorongva félt rémálma válik valósággá ezekben a napokban a számára: erről beszél keserű Megnyugvása. Így azután természetesen következik e versek záróköve, amely a költő céltalanságát a szerepeit viselő ember létezése értelmetlenségével azonosítja: „Nem volna szabad élnem.”

De még egyszer megpróbál ebből a mélységből felemelkedni, példázatot találni, amely a költő számára felújítja a feladatot. A Kisörsi nádas sokáig formált vers: ellentétben többi társával nem egy emlék, nem is az elkeseredés önpusztító indulata adja ihletét, hanem egyfajta ,de ha mégis’ feladatkeresés, saját szükségességének kinyilvánítása. Egy kicsit arra a groteszk helyzetre emlékeztet (a Fűz a tóparton szituációját megismételve), amikor saját haját húzva próbálja kimenteni magát a vízbefulladó.

A vers A földvári mólón fordítottja. Itt is az első rövid, témamegjelölő mondat vezeti be a verset. De annak mitikus természetképével szemben itt egy kihagyásos mondat: „A nád dala!” Ott a költő szemléli, ahogy „partra döng a tó”, itt erőszakkal figyelteti magát egy részletre, egy jelenségre. Ott a látvány teljessége tágul a Valóság és a Végtelen látomásává, itt mindjárt egy tagadószó követi, amely a költőt hangsúlyosan elválasztja a látványtól: [283. o.] 

Felidézte a korábbi legnagyobb eredményt, a látványban és a látvánnyal táguló tudat gyönyörködését: „élveztem”. De a földvári mólón volt jelenet, a szemlélő és a látvány egyenrangú viszonya közben megbomlott: a szemlélő, a sérült ember („nem tudok úszni”), „huzódva” figyel „ijedős rejtek”-éből. És ha a látványt ,élvezetre méltó’-an szeretné fogadni, ha a korábbi, a természet teljességét jelző ellentétet még rá is látja a képre („csupa fény meg árny volt”), egy konkrétummal ki kell egészítenie még: „csupa rács”. Ezáltal megszűnik az életmagyarázatokból ismert időtlen természeti kép. Már csak a részletek kapnak hangsúlyt, nem mitikus viszonylatok, de konkrét jellegzetességek: őrhad, érzékeny vadon, bujdosó szél, ijedős rejtek.

Ahogy az előző versekben a tudatára figyelő ember jelenlétét hirtelen egy esendő, bizonytalanságai közt magára maradt öregedő ember vergődése váltotta fel, úgy itt a természet egy veszélyekkel teli természeti képpé részleteződik, fokozódik le.

Ebből a képből emel ki egyetlen jellegzetességet, a „muzsikus náderdő”-t, amelyben az élet „izgúl”:

Az itt meglátott természetnek csak ez lehet a tudatosítója: értelmezője, kiszolgáltatottja és áldozata.

De ezzel az első zárópoénnal nem elégszik meg, hiszen a költőszerep még lehetséges megjelenési formáját akarja felmutatni. Ezért a második terzinában értelmezi is ezt a poént, éppen a költőlétre vonatkoztatva a képet. De ez a vonatkoztatás egyúttal önmegszólítás is: a költőszerep egyfajta lehetőségét feltételezi, és ezt önmagára méretezi – a költőlét megújított esélye egyúttal az ő személyes életlehetőségét is biztosítja. De ez a költőlét, bár célként a Te meg a Világ egymást még viszonyban látó tágasságát idézi, mégis már csak szétválasztva tudja versébe vezetni a kettőt: egyrészt az önmaga esendőségére figyelő embert mutatja be („leskel folyton, és beszél haza benned”), másrészt a számára már csak nosztalgiaként megjelenő, az esendő létezésén túlmutató valóságra utal („és néz a végtelenbe”).

Ugyanakkor a versnek ez a metaforát magyarázó tanulságrésze, a záró terzina tulajdonképpen stilizált versrészlet, szokatlan szövegjelenség a Szabó Lőrinc-i természetes versbeszédben:

A „leskel” a maga archaizálásával és az alliterációval vele összekötött „lenge” jelző mintha közösen egy emlékkeretet alakítanának a vers köré, megidézve azt a határhelyzetet, amelyet a veszélyeztetettségben is daloló apródok történetében mutatott be Arany János:

A két szerkezet, mint jelrendszer egymásra üt. A „szél zendül” mozgásképzetére rímel a „lenge idegszál”-lal képzettársítható mozgástípus: „amely valamely erő hatására, főként a szélben, rögtön megmozdul, inog, hajladozik, imbolyog, ide-oda leng” (A magyar nyelv értelmező szótára. IV. k. 728. l.). A leskelő hold pedig a nyugtalan-mozgó földi tájnak és jelenetnek a mozdulatlan végtelen felé való meghosszabbítása. És szinte egybezárja a két versszerkezetet, hitelesíti egybevágásukat: ekkoriban a Hold gyakori szereplője Szabó Lőrinc verseinek is, éppen a végtelenbe futó látványokban. Mindkét versrészlet a valóság kétféle tulajdonságának megjelenítése: a közel s távol, a mozgás és mozdulatlanság, az időben véges és időtlen, a cselekvő és a szemlélődő véglet összevetése egy adott természeti képben (Aranynál), illetőleg egy alkotáslélektani metaforában (Szabó Lőrinc esetében).

Ugyanakkor mindkét vershelyzet az alkotás lehetőségének vizsgálata, illetőleg az alkotás folytatásának etikai kényszeréről való vallomás. Szondi két apródja a török rabságában dacol a követ által felidézett ijesztő éjszakaképpel, Szabó Lőrinc az újabb elhallgatás küszöbén a tájképben bemutatott veszélyeztetettség közepette szólítja meg önmagát mint költőt, épp ebben a szerepében biztatva meg a veszélyekkel szemben. A „lenge idegszál”, a költőlét lehetősége éppoly veszélyeztetetten helyezkedik el a versbe ágyazottan, mint a két apród a maga veszélyei között. De ugyanúgy dacol is a veszélyekkel minden rezdülésre ,rögtön megmozduló’ „lenge”-ségében.

A verszárásnak ez a stilizálása egyben az áttételesség, a megfigyelt valóság átkódolásának szükségességét is jelzi, a valóság természetes magyarázatának lehetetlenülését. Óhaj, felkiáltás a vers: a témát kijelölő elliptikus mondat éppúgy felkiáltójellel zárul, mint az első terzinával befejeződő [285. o.] metafora; és tulajdonképpen, maga a nád-kép is ennek a felkiáltójelnek a megtestesülése. Óhaj: hogy maradjon valamilyen alkotáslehetősége; és felszólítás: hogy ezt a lehetőséget elérhesse, a maga számára kidolgozhassa. De az így leírt költőlét végül is ekkorra már csak lefokozott lehetőségnek marad: védtelen figyelés és lemondó elnyugvás. És ennek az állandó védekező figyelésnek az eredménye már nem lehet életmagyarázatot adó költemény, csakis önmagára vonatkoztató információközlés: „beszél haza benned”. Tehát az aktív alkotó folyamatot csakis a mindenképp jelentkező lefokozottságban valósíthatja meg. Ezen túl a költőlét legfeljebb ellenpontként, a nosztalgia tárgyaként, passzív ténykedésként egészülhet ki eddigi témájával, az életmagyarázattal: „és néz a végtelenbe”. Eltérő irányba mutatnak a képek: az egyik befelé, önmagába zárul, a másik kinyílik, a végtelenbe vágyik.

Eddigi költői eredményei és törekvései azután a költőlétnek ezek között a leszűkítő meghatározói között nem lehettek fenntarthatók. A személyes sebzettség szüntelen kimondása és a teljesség igénye ekkori témáiban összeegyeztethetetlenné vált. Vagy abbahagyja ezen a ponton költői ténykedését, felfüggeszti költőlétét mindaddig, amíg optimális körülmények biztosítják ismét számára az alkotás lehetőségét, vagy talál egy olyan témakört, – ahol a személyes sérülésről való beszéd egyúttal a teljességgel való mérekezés, a végtelenbe nézés lehetőségét is biztosítja. A kisörsi versek azt mutatták, hogy személyes problémái erre a szintre nem emelhetők. Személyes viszonyai elemzésénél korábbi, életmagyarázataira alkalmazott módszerével nem tudott ekkor jelentős eredményt felmutatni.

A személyes problémák közül az emberi kapcsolatok tekintetében a megismerést csakis a nemek közötti kapcsolatteremtésben tételezi fel: „Nőt férfi, férfit csak nő ismer [287. o.] meg” – írja a Coreggio Lédája előtt című versében. Az életmagyarázat alapmódszerét ki is próbálja egy ilyen viszonyelemző versben: a

mintájára megír egy szonettet, amely egy régi viszony értelmezését adja:

De nem tudja ebben a témakörben kiteljesíteni módszerét:

És az életmagyarázat még fontosabb ekkor, mint az életet élők közvetlen kapcsolata: a „világközi hatalom”, a „Titok” – azaz a végtelen vonzza figyelmét; az emberi kapcsolat csak személytelen vezetékként jelenik meg, amellyel a létezés köre zárul (Vezeték). Költőléte realizálásához tehát bárha elméletileg meglett volna a személyes viszony (férfi-nő kapcsolat) és az életmagyarázat módszerének kapcsolódási lehetősége, mégsem találta meg a műalkotás számára megfelelő intenzitást biztosító témát. A költő a kisörsi versek után tehát elhallgatott, legfeljebb két magánjellegű verssel magyarázta tovább 1950 januárjában személyes, magánéleti helyzetét (Önvád, Ostrom után). [288. o.] 

És ekkor következett egy gyászeset, amely a személyes kiszolgáltatottság döbbenetét és az életmagyarázat kényszerét összekapcsolta, szembesítette a költőt a személyiség határhelyzetével, a halál közvetlenül jelentkezett tényével. Így azután az optimális alkotási lehetőséget váró, a hosszasabb hallgatásra berendezkedett költő számára átmenetileg ismét adva lett a lehetőség: a költőlét szubjektív kényszere olyan erővel jelentkezett, hogy áttörte az objektív lehetetlenséget. Megszületett – titokban, senki által nem várva, mindenféle publikációs lehetőség reménye nélkül – A huszonhatodik év.