Amikor 1949 nyarán a Válasz megszűnik, és Szabó Lőrinc életmenetében a szorongás és bizonytalanságérzés ismét hangsúlyossá, verset indikálóvá válik, nem egy elszigetelt személyi vagy csoportváltozás történt, hanem a kulturális életnek „a fordulat éveként” emlegetett, a „társadalmi forradalommal” együttjáró szerkezeti változása következett el. 1949 második felétől egy év leforgása alatt az irodalmi élet fórumai is átszerveződnek: a koalíciós években létrejött különböző párt-, illetve irodalmi csoportosulások irányította folyóiratok megszűnnek, a Csillag központi irodalmi folyóirattá alakul át; az írószövetség szerepe megnövekszik, tagságát revízió alá veszik; a különböző hagyományos könyvkiadó cégeket és a kisebb magánvállalkozásokat államosítják, és ezt követően jön létre a két nagy állami kiadó, a magyar és világirodalmi műveket publikáló Szépirodalmi és a szovjet és orosz irodalmat népszerűsítő Új Magyar Kiadó.

Az irodalmi életnek ez a szerkezeti átalakulása végül is ellentmondásos eredményekhez vezetett. Fő feladatát, a szocialista kultúra megszervezését, ideológiai meghatározottságának biztosítását, a szépirodalomban a szocialista realista alkotások szorgalmazását, a klasszikus világirodalmi kultúra tervszerű terjesztését megalapozta; ugyanakkor a személyi kultusz megerősödésének következtében mindez a szektás-dogmatikus szemlélet felerősödésével járt [292. o.] együtt, amely személyi megkülönböztetésekhez és tematikai bezárkózáshoz is vezetett.

Szabó Lőrinc 1949 nyarán bekövetkezett hangulatváltozása, nyugtalansága a változásokkal szembeni feszélyezett várakozásból táplálkozott. Hiszen megbecsülésben éppúgy részesül (Puskin-emlékérem, fordítóként a kommunista ideológiai folyóiratban, a Fórumban való szereplés), mint mellőzésben (a Milton-fordítás meghiúsulása, az Örök barátaink tervezett megújításának elnapolása). Fordítóként is csak alkalmi feladatokat kap, még nem alakul ki a világirodalom közvetítésének az a rendszere, amely azután 1950 végétől a véglegesen megszerveződő kiadókon keresztül állandó feladatokkal biztosítja Szabó Lőrinc megélhetését és jelenlétét az irodalmi életben.

Szabó Lőrinc politikai tájékozatlanságából és naivitásából következően a „szükségszerű”-en bekövetkezett történelmi-társadalmi változást és az azt kísérő voluntarista bürokratikus-dogmatikus torzulásokat továbbra is csak személyes összefüggésekben érzékeli. Korábbi problémáinak elvi tisztázatlansága, közéleti szereplése megoldásának csak személyi jellege azt a látszatot alakította ki benne, hogy az elmúlt évek kusza viszonyai csakis személyes ellenfelei támadásai miatt alakultak számára kedvezőtlenül: a történelmi számvetés kényszere csak személyes ellentétként rögzült tudatában. Így azután ekkor különválasztja az egymással összefüggő jelenségeket, nem látja, hogy az, amit megkönnyebbüléssel fogad, azaz ellenfeleinek félreállítása, bebörtönzése, ugyanúgy szerves része a változás elbürokratizált és törvénytelenül eltorzított végrehajtásának, mint például az, hogy megszűnnek a verseit közlő folyóiratok.

Éppen ezért a körülötte alakuló változásokat tudomásul veszi, de csak önmagára vonatkoztatva értékeli őket: korábbról kialakult kiszorítottságérzetével ekkor csak azt [293. o.] firtatja, mi jó és mi rossz az ő számára, függetlenül a közösség egészének érdekétől. Csak a személyes arányokra figyel: például csak azt látja, hogy ellenfelei kegyvesztettek lettek, ő pedig, amikor lakása ismét veszélybe kerül, házukat az Államvédelmi Hatóság akarja lefoglalni, a Kodolányi barátsága révén ismert Haraszti Sándor segítségével, Devecseri Gábor mint írószövetségi titkár támogatásával, Losonczy Géza akkori államtitkár közbenjárására Péter Gábor utasítására menekül a súlyos csapástól. Köszönőlevelekkel fordul külön-külön mindegyik vezetőhöz, aki segítette, majd beszámol az egész eseményről Kodolányinak (1950. január 1.): „A karácsony előtti hétfőn egy igen magas hatóság lefoglalta a házat, melyben lakunk, kiküldöttje közölte, hogy megveszik, a lakóknak január elsejére el kell hurcolkodniuk. Igen ripsz-ropsz ment az egész, sőt rejtélyesen, eleinte. Télvíz ideje, beépített nagy könyvtár stb., amikor minden költözködés egyébként is fél leégés. Harmadnapra eljutottam a Népművelési Minisztériumban Losonczy államtitkár elé, másfél órán át beszélgettünk, fekete mellett, a szobájában. Először a lakásügyről, amelyben egyebet már nem kérhettem, csak azt, hogy ne sommás kényszermegoldással elégíttessem ki... Megígérte, hogy írói műhelyhez illő elhelyezést igyekszik biztosítani, függetlenül mindentől. Mire este hazaértem, azzal fogadtak, hogy már délután négykor ott volt a levele, melyben közölte, hogy az ügyet elintézte, az egész villát nem veszik igénybe. Este nyolc órakor pedig Péter Gábor rendőr altábornagy küldöttje jelentette be, hogy – hála istennek – vissza az egész.” Úgy érzi, hogy a változott körülmények között megismétlődött az Umetoli biztosította csoda. Majd hasonló ,magas’ közbenjárásra újítják meg – ezzel egyidőben – leánya szerződését is a rádiószínháznál: ez a család megélhetése szempontjából létfontosságú volt ekkor.^[1]

Mindez elősegíti, hogy helyét ezekben az években is megtalálhassa az irodalmi életben, és mint költői személyiség létezhessen a változott körülmények között. Amit biztosít magának: a műfordító léte; illetőleg senkitől se várva, asztalfiókjának dolgozva: a műfordító örök-klasszikus eszményének alkalmazása saját alkotásfolyamatában, egy szonettciklus készítése, amely a kisörsi versek halálélményét, emberi bukáshelyzetét igyekszik ellensúlyozni egy stilizált téridőben.

Mindezt a maga tárgyilagosságával így foglalja össze, szinte az elkövetkező évek programját megadva Miskolcon élő sógornőjének küldött, 1950. április 10-i levelének a bátyjához szóló beszámoló-részében. A levél hangja ugyan kicsit idillizálja is a valóságot, a költő inkább a látszatot igyekszik rögzíteni, hiszen a nehéz körülmények között is tartania kell költőléte igazolását a család ,szabályos’, műszaki volta miatt ez években is a megbecsült értelmiségi réteghez tartozó szárnya, az írói életforma bizonytalanságától mindig is magát elhatároló mérnök környezete előtt: „Az Írószövetségben a nagy szűréseknél bent hagytak, ez nem rossz. Mióta Horváth Zoltán a régi, gonosz, személyes ellenségem lebukott, kissé jobb a helyzetem általában. (Tudod ki ez a H. Z.?: legutóbb a Népszava főszerkesztője volt, ő gyilkolt éveken át, s tavaly aug. óta több társával együtt, akik mind csak ártottak nekem, mint angol-amerikai kémgyanús ül, azazhogy nem tudni róluk!) Nagyon lassan s egyre rosszabb jövő ígérete mellett, de most már majdcsak megjelenik a válogatott versfordításaim kötete: már be van tördelve, körülbelül 400–420 oldal lesz. Csak fordításból élek, bár privát irodalmam – versek – is létezik az íróasztal számára, mivel ma nincs még szükség individuális művekre... Most voltam március 31-én 50 éves. Az Írószövetség kisikerített egy pár soros üdvözlő [295. o.] irományt. Ma már ez is nagy szó. De: ,Igazán te vagy csak az oka, hogy a mai napon nincs országos ünneplés’ mondta sajnálkozva egy elég bennfentes és számító szakember…”

Arról, hogy ez a helyzetleírás nem aránytalan, egy kívülálló, régi futólagos ismerős levele is meggyőzhet. Bakos Endre, akinek felesége Püskinél volt alkalmazásban, a költőt 50. születésnapján „mint nemzetemnek egyik legkiválóbb költőjét” köszönti. Nem a levél szólamai, de tényleírásai azok, amelyek pontosan fedik a költő által rögzített képet: „... És örültem, hogy az utolsó évek viharát átvészelted, és lelki egyensúlyodat is visszanyerted. S örömmel látom nevedet nemcsak a Tücsökzene, az Örök barátaink, a Shakespeare-szonettek önálló köteteinek címlapján, hanem a teljes Shakespeare, Puskin, sőt Majakovszkij gyűjteményes kötetek címmutatójában is; örülök, hogy ezek szerint nem mellőznek úgy, mint többeket azok közül, akik szintén közel állnak szívemhez. S ha az ötvenedik születésnapodat méltóbb módon szerettem volna megünnepelve látni, mégis, úgy gondolom, rosszabbul is járhattál volna (l. Mécs, Erdélyi, Győry stb.). Nemzedékedből Illyésen kívül csak Te maradtál a láthatáron belül.”

Munkáját – igaz a fordítóét – továbbra is, nyilvánosan is méltatják. Amikor a Nemzeti Színház bemutatta a Macbethet, Mátrai-Betegh Béla így fejezi be kritikáját a Magyar Nemzetben: „Szabó Lőrinc fordítása modern költői szárnyalást ad a zengő shakespeare-i szónak, nyelve gazdagon áradó, kifejezései tömörek és újszerűek, s ugyan úgy a Macbeth igazi lényegét adják, mint a Nemzeti Színház mostani felújítása.” (1950. április 26.)

A koalíciós időkben, a „négy nemzedék” békés-vitatkozós egymás mellett élésének időszakában költészete a korszak reprezentánsa lehetett, a költő személyében ellen [296. o.] ben állandó – életrajza korábbi szakaszából következő – ellentétek kusza szövevényében egyensúlyozott. Az évtized végére azután ezek az ellentétek lassan kiegyenlítődtek, Szabó Lőrinc személyében válik befogadottá, ugyanakkor költői teljesítményében különbözik az új követelményektől. Érzékeli, hogy megváltoztak a kultúrpolitikai igények, az értékelés szempontjai: a korábban még reprezentatív, életmagyarázatot adó művek ekkorra negatív előjellel ,individualista’ versekké minősülnek. Ugyanakkor örömmel veszi, hogy személyében továbbra is megbecsülésnek örvend, ha verseit nem is emlegetik, de a műfordítóra igényt tartanak „a mai kor számára” is. Helyzete ugyanekkor már nem egyedi, paradox eset, mint volt a korábbi években; barátai, kollégái és ellenfelei egy része is hasonló helyzetbe jutott: nemcsak a korábban mellőzöttek, hanem többen a koalíciós idők baloldali művészei közül is.

Szabó Lőrincnek az irodalmi életben való jelenléte látszólag tehát valóban biztosított volt az 1950-et követő években. Ennek első dokumentuma az 1950. február 24-én kelt és Gergely Sándor elnök, valamint Devecseri Gábor titkár által aláírt hivatalos írószövetségi levél, amelyben közlik, hogy a „taglétszám-felülvizsgálat” során „régi tagságodat a bizottság is és a Vezetőség is megerősítette”. Március 28-i kelettel pedig Devecseri Gábor titkár aláírással, „baráti üdvözlettel” érkezik az említett köszöntő levél, amelyhez baráti gesztussal, kézírással hozzáfűzi a küldő : „és Devecseri Gábor költő”. [297. o.] 

Az Írószövetség szervezeti életében mindig is számon tartja Szabó Lőrincet, aki több éven át részt vesz az írók számára tartott szemináriumokon, ott van az 1951 télutóján tartott közgyűlésen (melynek eseményeiről az épp Ózdon, baráti környezetben pihenő feleségét tájékoztatja leveleiben), 1951. július 21-én felkérik a Rádió és az Írószövetség közös állandó műsorszámában, az Írók béketízperce-adásban való részvételre: „Nagyon szeretnénk, ha e fontos műsorszám sikerét elősegítené azzal, hogy megírná nekünk: hogyan vált személyes élményévé a világot átfogó hatalmas békemozgalom.” A költő pedig nem formális értesítésnek tartja ezt, hanem fontosnak, valóban „személyes ügyének” érzi a témát, hiszen a háborús veszélyeztetettség élménye még A huszonhatodik év verseibe is bekerül. Eseményként fogadja a felkérést is: „Ebben a percben jött a posta, hozta egyebek közt az Írószövetség és a Rádió felkérését, hogy nyilatkozzam: hogyan vált életélményemmé a nagy békemozgalom” (írja azon melegében Baloghné Bozóky Máriának, 1951. július 26-án). Erre a felkérésre készíti el Személyes ügyem a béke című írását.^[2]

Majd pedig, ahogy betegségének hírét veszik, 1952. január 25-i kelettel az Irodalmi Alap három hónapra havi ezer-ezer forint segélyben részesíti, amelyet azután egészen 1953. januárig állandóan megújít, Tamási Lajos, az akkori titkárhelyettes pedig szeretettel aggódó levelet ír április 25-én, amelyben szanatóriumi kezelésre akarja rábeszélni a költőt, hangoztatva: „Mi fontosnak tartjuk Szabó Lőrinc egészségét, biztosítanunk kell nyugodt munkádat!” Az Irodalmi Alap révén kap ekkor beutalót Galyára is, amit azután rendszeresített: az év elejéket feleségestül, Illyés Gyuláék társaságában Galyán töltötte (1952-, 1953-, 1954-ben, és ide készültek 1955-ben is, amikor második infarktusát kapta).  [298. o.] 

Nemcsak az irodalmi élet hivatalos szervei, hanem fiatalok, pályájukra készülő költők is felkeresik, tanácsát várják: ekkoriban már a család hűséges barátja Hárs Ernő, Kisklára barátnőjének, Sándor Judit operaénekesnek a férje; 1948 óta Szokolay Károly, 1949 nyara óta Lakatos István beszéli meg költői és fordítási terveit a költővel, mint erről levélváltásuk tanúskodik; és épp a legnehezebb időben, 1950. július 10-én fordul a költőhöz Dunaharasztiból Tornai József – a biztató válaszlevél nem várat magára, postafordultával (július 14.) érkezik a szíves meghívás (Tornai József: Hogy mondjam el az életem? Új Írás. 1977. 4. sz.). És baráti körében van az akkorra már ,befutott’ költő- és műfordítótárssá vált Kormos István, akit 1945-ös Naplójában, még név nélkül, mint tehetséges népi-szürrealista költőjelöltet jegyzett meg magának (387. l.). Pedig a költő-mester segítsége nem a dicsérgetést, hanem a pontos, ízekre szedő kritikát jelenti, nemegyszer fájdalmat is okozó bírálatot, mint ezt éppen Tornainak egy 1953. február 13-án kelt levele jelzi, és ahogy azt a tanító-oktatómódszert utóbb Hárs Ernő írta le emlékezésében: „Általában nem olyan kritikus volt, aki a közhelyszerű elismerésekre vesztegette volna a szavait. Azt, hogy egy versnek érnie kell valamit, természetesnek vette, ő csak a hibákat sorolta… Szövegváltozatain keresztül győződtem meg arról, hogy saját műveihez sem volt kevésbé kíméletlen, mint az eléje kerülő idegen alkotásokhoz. S arról is, hogy ez a magára kényszerített szigor élete folyamán csak nőtt, s végül szinte csontig ható könyörtelenséggé élesedett.” (Szabálytalan emlékezés Szabó Lőrincre. Forrás, 1974. 12. sz.) De túl ezen: a hozzá forduló tanítványokat egymásnak is bemutatja, mintegy olyan baráti kört képzel el a fiatalok között, mint ami őt is óvta-segítette a nehéz években.

Mert egy szűk, művészi, illetőleg az irodalom iránt ér [299. o.] deklődő baráti kör igyekszik az alkotóban a lelket tartani; levelezőkapcsolatot teremt, és nyarait gondtalanná teszi meghívásaival: Illyésék és Baránszkyék Tihanyban, Bernáthék Kisörsön majd Ábrahámhegyen, Baumgartnerék Igalban, Kovács Józsefék Bogláron és Liptákék Balatonfüreden, megteremtve ezzel ,balatonozós’ nyarainak színhelyét.

Mégis túl idilli lenne a kép, ha nem látnánk, hogy e baráti és esetenkénti fiatalos-rajongó kapcsolatkeresés ellenére a költő magányosan él az irodalmi életben. Kapcsolata inkább csak a könyvkiadók fordításokkal foglalkozó lektoraival, a készülő antológiák szerkesztőivel, műfordítóival és a hozzá hasonló helyzetbe került, fordításokra kényszerült költőkkel marad. Levelezését és a számára dedikált könyveket átnézve ezen évek irodalmi életének szereplői (régi, közvetlen barátain, segítőin: Illyés Gyulán, Kardos Lászlón kívül) semmilyen közelebbi kapcsolatot nem tartottak a költővel. Még a tanítványságot vállaló Kuczka Péter kötetei közül is csak az 1955-ös Jónapot című található meg könyvtárában „Szabó Lőrincnek szeretettel a tisztelő, a tanítvány – s ha megengedi – a barát. Kuczka Péter Bpest, 1955. június 22.” dedikációval.

Költői tervei iránt időnként érdeklődnek, de megnyugodnak, amikor csak a fordítói terveket nyújtja be a költő. A magyar lírát bemutató Hét évszázad magyar versei című antológiában pedig összesen két és fél verssel szerepel. A köztudatban a költő emléke él csak ezekben az években. [300. o.] 

Szabó Lőrinc jelenléte a műfordítói irodalmi életben ugyanakkor jelentős hangsúlyt kap. A rangos költő műfordítói munkájára számítanak, annak a költőének, akinek ,individualista’ hangjára épp akkor ,még’ nincs szükség, de kvalitásait elismerik, és fordítói részvétele emeli a vállalkozások értékét. Az ő esetében egyetlen példát sem találunk a munkájával kapcsolatos olyan fanyalgásra vagy olyan lektori-szerkesztői akadékoskodásra, mint amilyenekről Németh László emlékezéseiben olvasni (Homályból homályba, 1977.). Igaz: Szabó Lőrinc – ellentétben a műfordítás terén kezdő írótársaival – ekkor már rangos, nagynevű műfordító, az ekkor fellendülő műfordító-iskola kánonját szinte az ő korábbi gyakorlata alapján alakíthatják.

A műfordító akár egy-két versre vagy egész színdarabra, esetleg regényre is kap megbízást, a szerkesztők, költő társai, barátai tudják, hogy mivel forduljanak hozzá: a legnehezebb feladatokkal őt keresik meg. Példaként hadd idézzem, ahogy a Burns-kötet két szerkesztője ostromolja az akkor épp gyengélkedő költőt. Először Kormos István, 1952. január 7-én: „Mikor decemberben Nálad jártam, beszélgettünk a készülő Burns-kötetről. Szóba került a The Jolly Beggars, amit Neked szántunk. Mivel nem nagy kedvet mutattál a fordításhoz, gondolkoztunk, kire bízhatnánk, de újra csak Hozzád tértünk vissza: nem tudja ezt a verset kívüled senki lefordítani. Talán legnagyobb verse Burnsnek; a forma nagy virtuózt kíván, a hang is felüdítene egy kicsit betegségedben.” Majd január 20-án Kéry László: „Mint a készülő magyar Burns-kötet szerkesztője, külön is megkérlek: vállald el ezt a munkát, ame [301. o.] lyet meggyőződésem szerint – különösen ami a Jolly Beggarst illeti – senki sem tudna úgy elvégezni, mint Te.” Persze, hogy megteszi: egyik legnagyobb fordítói remeklését készítve el ezzel. Az Írószövetség a kész szöveget a fordítói szakosztályban azután stenciles szövegként le is sokszorosíttatja, ezáltal az év végén ezzel kedveskedhet barátainak a költő karácsonyra. És a költő-szerkesztő is honorálja a készséget: baráti társaságban kívülről mondja fel a teljes költeményt, ámulatba ejtve a hitetlenkedő fordítót.

Másik példa: a Szépirodalmi Kiadónál előkészületben levő Lengyel költők antológiája számára a kötet egyik szerkesztője, Vészi Endre meg akarja nyerni Szabó Lőrincet Dobrowolski Barátomhoz című versének fordítására; éppen ezért az 1951. június 13-án írt hivatalos hangú levél befejezéseként mintegy a költőre apellál a szerkesztő bemutatkozásul: „Épp a napokban olvasgattam kedves kötetemből, a Te meg a világból.”

Milyen vállalkozásokban vett részt ezekben az években a költő?

A magyar műfordítás-irodalom mindig is gazdag volt. De rendszerint egyes költők egyéni, bár korszükségletet kielégítő vállalkozásai adták ezt az összképet. Tömegméretű és tervszerű, az egész világirodalmat megszólaltató fordítói vállalkozás éppen az ötvenes évekkel kezdődött hazánkban. Az a baráti együttdolgozás – amely a koalíciós időkben a Szabó Lőrinc-fordításokat is inspirálta – vetette meg az alapját a klasszikus világirodalom megszólaltatásának. Ehhez járult a kevéssé ismert orosz klasszikusok és a szovjet irodalom alkotásainak megismertetése. Az előmunkálatokat még a Franklin és az Athenaeum indítja, a végrehajtás a két újonnan szervezett kiadóra vár: a Szépirodalmi Könyvkiadóra és az Új Magyar Könyvkiadóra (amely az orosz és [302. o.] szovjet műveket terjeszti, és amelynek irodalmi vezetője Illyés Gyulának a Szovjetunióból nemrég hazatért ifjúkori barátja, Wessely László lesz). De a Rádió és az Ifjúsági Könyvkiadó, valamint a különböző színházak egyként foglalkoztatják a műfordító-költőket, köztük Szabó Lőrincet is.

Az 1950-es év a Válogatott műfordításai elkészítésével kezdődik („Lőrinccel a Franklin telefonon közölte, hogy az új kötet néhány első tiszteletpéldányát ma küldönccel küldik” – május 12. péntek; a miskolci sógornője naplójából), és legnagyobb vállalkozása a – szintén a Franklin tervei alapján – készülő négykötetes nagy Molière-ben való részvétel. A Shakespeare és a Racine összes után ez következett volna a kiadó gondozásában. Mindenesetre a nyarat ebben a munkában való elmélyedéssel tölti. Előbb a Psychéhez kezd, majd kedvesebb megbízásként az Embergyűlölőt kapja. 1950. július 12-én adja hírül Bernáthéknak: „Én váratlanul egy újabb Molière-t kaptam, méghozzá most jó darabot, fontosat: a Mysanthrópot. Ez is végig vers, valami 1800 sor. Az előző fordítás nem volt formahű, ami ennél a készülő kiadásnál alapvető és egységes szerkesztői elv, s miután betegeskedő művészének már kétszer visszaadták a fordítást, most – olyan nagy a késés, hogy nem lehet tovább kísérletezni – rám bízták. Nem átsimítás a feladatom, hanem újonnan megcsinálni az egészet. Örülök neki.” Ezzel a munkával telik balatoni útja is. Erről feleségének küldi beszámolóit. Július 25-én Földvárra érkezve mindjárt a munkának lát: „A hegytetőn aztán  [303. o.] folytatom majd Molière-t egy padon, míg be nem sötétedik.” Augusztus 6-án már arról ír, hogy Bernáthékhoz érkezve máris nekiült a munkának: „Idegesít munkának ülnöm, de ez elmúlik, mihelyt az első nap meghozza a maga hozamát: azután majd, azt hiszem, ,mint a karikacsapás’ megy majd a munka. Ez a próbanap, az első.” És hozzáteszi: „Ha itt lesz, azt hiszem, már diktálhatom az Embergyűlölőt… Nem baj, ha nem készülök el még teljesen vele; ami pedig a ,végső kezet’ illeti, az a simítás már olyan kevés változtatást jelent, hogy nem teszi tönkre egyáltalán a gépelt kéziratot.” Augusztus 26-án ugyaninnen eldicsekszik Kardos Lászlónak: „Molière Misanthrope-ját abszolváltam... Szeptemberben még átnézem a Psychét, s legépelem valahol, aztán csakugyan pihenni fogok.” A Psychét Bogláron fejezi be és gépeli is le, innen írja szeptember 7-én Thomas Marianne-nak: „Főképp Molière-ekben ültem ,rabként’ eddig, örömmel csináltam meg magyarul két darabját, az operettszerű Psychét s a nagyszerű Embergyűlölőt.” A pontos dátumról Bernáthékat tájékoztatja szeptember 8-án: „Ebben a percben fejeztem be a Psyché gépelését! Itt persze nem volt segítség, se Kláráé, sem Aurélé, sokáig tartott; és most, utólag, úgy érzem, célszerű lett volna előre valami kis tündérpatkót veretni arra a három ujjamra, amellyel a gépen pötyögök. Egész tyúkszem nőtt rajtuk.” Majd már Igalról, szeptember 10-én a feleségének: „A szép nap eredménye, hogy kijavítottam a teljes Psychét.”

De a lázas és még örömteli munka – ekkor úgy látszott – eredménytelen maradt; november 29-én már így panaszkodik Thomas Marianne-nak : „A Molière-darab színre kerüléséből semmi se lesz, sőt könyv is aligha lesz belőle. Tihanyból most, november elején hazaérkezve, kaptam a nem örvendetes értesülést, hogy a tervezett teljes magyar [304. o.] Molière pénz, papír és közönség hiánya miatt leáll, négy kötet helyett esetleg egykötetnyi válogatott mű az legfeljebb, aminek kiadásáról szó lehet. Hogy ebben a kétes, magányos kötetben helyet kapna-e a Misanthrope, melyet én fordítottam, azt nem tudom, de tekintettel a mű nagyszerűségére, elég valószínű; másik fordításom, a Psyché, olyan operaszöveg féle, semmi esetre sem. És hozzáteszi: „Megrendelésszerű munkám három hónapja semmi sincs. Ennek megfelelően pénzem sem.”

Ez az az Illyéséknél együtt töltött tihanyi ősz, amelyről Wessely László emlékezik, és amelyet mint egyik befolyásoló tényezőt említi, hogy elvállalta a vezető beosztást az Új Magyar Könyvkiadónál, ezáltal is segíteni remélve Szabó Lőrincen és a hozzá hasonló helyzetbe jutott író és költőtársain.^[3]

Az 1950-es év mégis, ezen kívül is, jelentett többféle műfordítói alkalmat. Az Új Magyar Könyvkiadó új kiadását készíti elő Majakovszkij verseinek, ebbe újabb verseket fordít Szabó Lőrinc is; a Szépirodalmi Kiadónál pedig Kardos László szerkesztette Shelley Válogatott költeményeit. Ugyanezen évben három fordítással szerepel a Franklin Nyekraszov-kötetében, valamint Szász Imre július 12-én felkéri a Gábor Andor szerkesztette Johannes R. Becher-válogatásban három vers elkészítésére szeptember 15-ig. A Független Magyarország című lap egy Tyihonov és egy Mickiewicz fordítását közli, a rádió pedig Mickiewicz-fordításokat kér tőle, valamint Alexandru Toma román költő 75. születésnapjára az Éljen a kommün! című vers gyors magyarítását. Ez a fordítás még a román követség kiadásában megjelenő tájékoztatólapba is bekerül. És ugyanez évben, július 8-án megkapja a Szépirodalmi megbízását Vörösmarty két Shakespeare-fordításának, a Julius [305. o.] Caesarnak és a Lear királynak a megigazítására, de ezek csak jóval később realizálódnak.

És még ez év elején megállapodott az Athenaeummal, amelynek vezetését ekkoriban vette át Haraszti Sándor, egy másik vállalkozásra, amely végigkíséri ezeket az éveket: Krilov állatmeséinek lefordítására. Komolyabb fordítói munka volt még a nyári útján, a Szépirodalmi Román költők antológiája számára az Eminescu fordítás, és ezzel ahogy elkészült, az Új Magyar Könyvkiadónak a Kardos László szervezte A szovjet költészet antológiája – benne Umetoli versei is –, amelynek szeptember 20-a volt a határideje. Umetoliról meg is jegyzi: „A kirgiz Temirkul Umetoli személyes ismerősöm: tőle akárhányat!”^[4]

Ezekről a fordításairól feleségének számol be útja különböző állomásairól. Az Eminescu-verset Bogláron készíti: „Ma befejeztem a hosszú Eminescut. Most már mindennel megvolnék a magammal hozott anyagból, kivéve egy másik ilyen hosszú és vicces Eminescut, melyet tán vissza is adok Vas Pistának; hiszen úgysem politikai vers. Jött azonban máris a pótlék, amit maga, Nagy Klára küldött, a szovjet népek versei” (augusztus 29.). Ezeket már Igalon készíti: „Simogattam még a kirgiz, tatár, baskir és mariec verseket” (szeptember 16.). Majd szeptember 21-én: „Küldöm a ‚szovjetnépek versei’-t.”

Ezek a munkák, részben mesterember-feladatok, 1951-től kezdve azután elöntik a költőt. Jellegzetességük, hogy legtöbbször nyersfordítás alapján, sürgősen kell magyar [306. o.] verset teremteni az eredetiből. E munka jellegéről és a költő véleményéről a következő dátum nélküli – Kormos Istvánnak küldött – levél másolata vall (Ms 4679/16–17. sz.): „Kedves Pista! Influenzával ágynak estem, egy napra rá, hogy telefonon beszélgettünk. A baj sajnos egy hétre mindenben visszavet. Ezt még össze tudtam hozni, s itt küldöm. Légy szíves beírni az író nevét. Üdv Sz. Lőrinc.” A küldött vers: Tvardovszkij: Mikor mégy a seregek útján, és az Új Hang 1952. 6. számában jelent meg, Vas István és Kormos István fordításai társaságában, és utóbb ceruzával maga Szabó Lőrinc írja be a szerző nevét: barátai is jól tudják, az egész a költő affektált gesztusa volt.

Az elkövetkező években valóban számtalan ilyen alkalmi feladat várja: a Dalok Sztálinról kötetbe éppúgy fordít, mint Osanyin Egy a jelszónk a béke című gyűjteményébe, az Ifjúsági Könyvkiadónak Marsak Írás-olvasás című gyermekversét készíti, egy másik megbízásra Kuba hosszú német költeményét fordítja, lengyel verseket Csorba Tibor, cseh költőket Szalatnai Rezső nyersfordítása alapján. „Dolgoztam is valamicskét, kurrens apróságokat, amikkel utánam nyúlt Pest” – írja 1951. november 22-én Baumgartneréknek, jellemezve ebbéli munkáit.

De barátai azért vigyáznak: inkább klasszikusokat kapjon és méltó feladatot. Az újabb Puskin-kötetbe pótolni mások régebbi rossz fordításait, újabb darabok egy újabb Majakovszkij-kötetben, Lermontov-, Krilov-, Hugo-, Burns-, Heine-, Lenau-, Goethe-, és La Fontaine-kötetekben való részvétel régi és új fordításokkal ez évek aprómunkája. De sokszor már ezekért sem lelkesedik. Ritka boldog pillanatainak egyike az, amelyről 1951. április 18-án adhat hírt feleségének Ózdra: örömmel látja, hogy letudta összes fordítás-adósságait. „Ma és még pár napig pauzálok a munkámban. Hiszen úgyis csak a júliusi Heinék vannak [307. o.] hátra; minden egyebet elintéztem, és gazdájához juttattam. Kardos Tibor esetleg még küld valami szerb nyersfordítást, utólag, a kosovói ütközetről (rigó mezei csata, olyasmi mint a mi Mohácsunk), régi néprománcot vagy balladát.” (1951. április 18.) És ekkor jön az újabb telefon, és vége a pihenésnek: „Kardos Laci most telefonált: 5 Puskint küld, 150 sor, újrafordítás a régi nagy kötet anyagának vacakabb részéből. Ez is megesz egy hetet. Hálistennek, ez még a jobbik eset.” (Április 21.) Nehezen biztatgatja magát: „Most már elő kell vennem megint valami fordítást: Kardos Laci kiad egy iskolai, rövidített Puskint, abba néhány silány fordítás helyett új kell. Öt darabot kaptam, sürgősek”, majd kézírással még hozzáteszi rosszkedvűen a levél átolvasása után: „Nem különösebb darabok.” (Április 23.) Végül így zárja az ügyet: „Keményen kell dolgoznom a Puskinokon, hogy holnap reggel átadhassam őket.”(Április 26.)

Hasonlóképp van az itt emlegetett Heinékkel is. Balatonfüredről, 1951. június 11-én írja feleségének: „Kezdtem Heinével foglalkozni; igen nehéz ez az egyszerű dalforma és hang. Olvasgatok.” Utóbb sem érzi szerencséseknek ezeket a fordításokat, sokat kihagy belőlük majd az Örök barátaink gyűjteményes kötetéből, hagyatékában külön dosszié marad az Örök barátainkból kimaradt Heine-dalokból.

Még nagyobb elkeseredéssel készíti 1952 őszén a La Fontaine-fordításokat, mint erről nyűgösen tudósítja feleségét balatonfüredi tartózkodása idején, Lipták Gábor vendégeként. Nehezen szánja rá magát a munkára, minden inkább az eszébe jut, élvezné a környezetet, és inkább arról ír, mintsem hozzálátna a munkának: „Két óra múlt. Felhők járnak, közepes szél fúj, de az egész jól bírható. A lakásban hidegebb van. Mindenki reméli, hogy komoly meleg is [308. o.] lesz még, a vénasszonyoké. Őszi kabátban ülök, s megpróbálok dolgozni. La Fontaine-t fordítok. Ennek 15-re (október) készen kell lennie.” (Szeptember 24.) A munka közben még elégedetlenebb, most már a művekkel is, környezettel is: „Nagyon nehezen megy ez a La Fontaine. Már sajnálom, hogy további két darabot vállaltam az első tízhez. A munkahely alkalmatlanságai okozzák? Vagy a mű belső nehézségei? Saját megnőtt igényem? Elég az hozzá, hogy rengeteget bajlódom vele…” (Szeptember 29.) Végül mégis elkészül határidőre, október 15-én írja: „Most pedig visszatérek a tegnapra. Utolsó napja volt a La Fontaine-nek. Elkészültem minddel. Gábor du. legépelte. Aztán expressz tempóban négy példányos kézirat-korrigálás következett, mert négy órára dr. Zákány [pontosan: dr. Zákány Ferenc] idegenforg. vezető jött autón – tudtuk –, hogy átvigyen Gabussal Illyéshez. De csak ¾ 5-re készültem el, a postázást a háziak intézték. Mi kocsin el.” Szinte hallani a fellélegzést: ezen is túl van.

De hát már a megjelent kötetekért sem tud úgy rajongani, mint tette 1948-49-ben. Például utóiratként, lakonikusan, mint egy idegen tényt közli Ózdra, feleségének a két sűrűn gépelt oldalas levél végén: „Megjelent a Román költők anthológiája, itt a t. p.” (1951. április 23.) És milyen ironikusan próbálja ,eladni’ az egyik hosszú fordított művet, a rádió érdeklődésére feleségét közvetítőként kérve: „Elmondható, nagy lírai versfordításom az új Victor Hugo: ,Szegény emberek’. – Halászélet szívfacsaró nyomorúsága, egy anya aggodalmai, aki a férjére gondol, majd egy szomszéd halott özvegynek két kis gyermekét odaveszi már meglevő öt kicsinyéhez. ,Édes’ idill – nevetségesen szívfacsaró, patetikus részletekkel – egyszóval igazi Victor Hugo-mű. Olyan, mint a regénye, A tenger munkásai.” (1952. október 1.) [309. o.] 

Ugyanakkor mindjárt fájdalmasan érinti, ha kimarad valamiből, bár a műértő objektív ítéletét ez sem befolyásolhatja, ha egy fájdalmas sóhajt utána is küld az ítéletnek: „A Szépirodalmi hivatalos véleményt kért tőlem, hogy milyen egy Sebők Éva nevű (nyilván új) írónőnek a fordításrészlete Mickievic ,Pán Taddeusz’-ából [sic!]. Domokos János kérdezett meg, hivatalosan. Most feleltem neki. A fordítás egészen jó, meglepően jó! (Mellesleg: emlékszik rá, milyen szívesen fordítottam volna én magam ezt a nagy Mickievicet?!)” (1952. október 24. feleségének írt leveléből.)

Amikor Molière Embergyűlölőjét fordította, még azt írhatta Basch Lórántnak, hogy „a fordítását igen élveztem” (1950. augusztus 26.), eztán már csak ritkán hallani egy-egy megelégedett megjegyzést, mint amilyet a Baloghné Bozóky Máriának 1951. július 26-án írott levelében olvasni: „A Rádiónak a közelmúltban néhány szép Lenau-verset fordítottam, nagy örömmel” köztük a Pusztai csárdát és A bakonyi betyárt.” Vagy a Wesselynek 1951. szeptember 22-én Balatonfüredről írt sorokban: „Ami a terminust illeti: az enyém szeptember 30-a volt, nem 15-e; ... Szóval hát nem késtem! – Ami pedig a fordítást: úgy érzem közben rájöttem Majakovszkij ,trükkjére’: megvan a ,hang’!” Hasonlóképpen ,harap rá’ az egyetemi segédkönyvnek készülő világirodalmi antológiák számára fordított anyagban az Archipoeta versére 1951 húsvétján, Balatonfüreden. „Dolgozom; belekezdtem az ,Archypoetá’-ba, a középkori latin versbe. (Most látom – eddig sehol se került elém efféle utalás –, hogy a hang és a ,világnézet’ mennyire rokon a Villonéval: ez a poéta és csavargó-diáktársai 2–300 évvel korábban csibészkedtek bor és nő körül éppúgy, ahogy Villon a maga korában…)” (Március 13) De a kötet egyik szerkesztőjének, Kardos Tibor pro [310. o.] fesszornak kettős diplomáciai buzdítása kell, hogy ösztökélje az időbeli befejezésre. Március 18-i levelében egyrészt az anyagiakról nyugtatja meg: „Hétfőn magam viszem ki a pénzt a feleségednek”; másrészt becsvágyát érinti, és a konkurrenciára utal: „Boldog vagyok, hogy az Archypoetát csinálod! Közben egész rohamot kaptunk miatta, mert felfedezték. Mikor megtudták, hogy Te csinálod, kissé lehanyatlott a vállalkozó szellem.”

Megvan ezeknek az éveknek a Molière-fordítás után a másik nagy vállalkozása is, a Hardy-regény, a Tess of the D’Urbervilles, magyar címén: Egy tiszta nő. 1951-es őszi ,balatonozós’ útjáról hazatérve november 22-én írja először az igaliaknak, hogy hozzákezdett: „Én dolgozom, fordítok egy nagy, nehéz s elsőrangú angol regényt, Thomas Hardy Tess of the D’Urbervilles-ét, egy parasztlány tragédiájának történetét...; mindig propagáltam, s most, hogy Moszkvában tavaly megjelent angolul az ottani idegen nyelvű kiadónál, hát itt is megpróbálják kiadni a Szépirodalmiék. Remekmű, mint minden, amit Hardy csinált; csak nekem nagyon sokat kell szótároznom hozzá.” Kezdetben még gondolkozott, hozzákezdjen-e a nehéz, időigényes feladathoz, de egy éjszaka, elbeszélve feleségének a történetet, az rábeszélte, fordítsa le, hadd váljék elolvashatóvá számára is ez a komor-tragikus, mégis számára igen kedves történet.

Lassan és nehezen haladt a munkával, elmúlt betegsége, első infarktusa utóhatása erősen érezhető még: 1952. ápri [311. o.] lis 29-én határidő-módosítást kellett kérnie, az Írószövetség is támogatta betegségére való tekintettel kérelmét (bár Tamási Lajos Thomas Hardy helyett félreértésből Thomas Mannt említ április 25-i e tárgyú levelében). De még május 18-án is arról panaszkodik Baloghné Bozóky Máriának, hogy pihenésre nincs lehetősége: „Most mégis erősen dolgozom. A Hardy-regény után azonban, melyből még vagy száz oldal hiányzik, csakugyan pauzálok, s később szerény tempóban fogok csak dolgozni egy darabig.” És ugyancsak őneki jelenti július 8-án: „... most örömmel közlöm, hogy a nagy Hardy-regény fordítása egy hete elkészült.” A Gellért szállóban betegként, félig pihenve fejezte be a nagy művet.

Végül az elkészült fordítás korrektúráját az 1952-es tihanyi-balatonfüredi őszben, Illyés és Liptákék vendégeként, a La Fontaine-fordítások társaságában készíti – az előbbit fogcsikorgatva, az utóbbit élvezettel. Megszerette ekkorra ezt a munkáját. Fázisait feleségének küldött beszámolóiból ismerjük. Íme, egy szeretetteljes pillanat, ahogy kommentálja az egyébként fáradságos korrektorfeladatot: „Most fejeztem be a legújabb korrektúratömeget: azt, ami tegnap, szombaton délben, majd este és ami ma reggel érkezett. Első javítású levonatokban most 230 lap van készen, az egész műnek kb. ¾-e. Második korrektúra, vagyis tördelt, könyvoldal nagyságú levonatok is érkeznek már; ebből a mai napon a könyv első 127 oldala megy vissza, – Tess most indul Talbothays-ba. Olyan nagy a tempó (bár a postázások miatt így is alighanem késedelmes), hogy emellett a munka mellett még szusszanni sem érek rá.” (Október 18–19.) Aztán egy örömteli lélegzetvétel október 22-én, amely a levelekben oly szokatlan kedvességgel teli: „Ma véget ért a Tess I. korr. – ... – Maga jöhet, jöjjön, valószínűleg együtt megyünk majd haza. [312. o.] Rém sietek. Sok csók: Lőrinc.” Szinte naponta várja a korrektúrát, és igen aggodalmas, hogy időtakarékosság miatt a második korrektúra egy részét már nem kapta meg: „A postán írok, megint csak roppantul sietve. Most adtam fel az egyelőre utolsó korrektúrát a Tessből: a második korrektúra második felét ugyanis a Szépirodalmiék maguk csinálják. Domokos János, az igazgató, szép, kedves levélben kért meg erre, és fogadkozott, hogy ilyen-olyan gondosan végzik, majd a dolgot; de hát időt kell nyerniük, s az eddigi módszer minden fordulóra három napot vett igénybe. Ezért késik a könyv. Október 31. helyett november közepén fog csak megjelenni. A 240 első lapot én korrigáltam, magam, kétszer; – a többit csak egyszer…” (Október 23.)

És, ó, boldog kiadói idők, november közepén már meg is jelent a könyv, 22-én már azért bosszankodhat, hogy még nem kapott kötetet, csak a megjelenés híre jut el hozzá Pesttől. Morog a kiadóra is: „Bosszant nagyon, hogy a Hardyt Balázs Alajos a pontos levelem ellenére nem küldi. Ide 3 példányt kértem a 15 tp-ből. Ma neki is írok, ha a déli posta nem hozza.” Mintha saját könyvéről lenne szó. Régen volt hallható tőle ilyen szeretetteljes és türelmetlen aggódás és gondoskodás. És várva a kész kötetet, összegezi lelkesedését, mindjárt átadni, átszuggerálni akarva: „Fantasztikusan szép, nagy és kiegyensúlyozott tehetség műve, ritka-ritka remekmű… Lélegzetelállító igazság, költészet és valóság! ... ilyen könyv nem lesz egyelőre. Óriási gonddal, szeretettel csináltam, – így is csak: amennyire tőlem telt.” (Basch Lórántnak 1952. szeptember 20.)

Sőt, mint valaha a Tücsökzene után, az Ember panasza idején, itt is, a visszatért hidegben, a nagy munka utáni fáradtságban levert lesz, kedvetlen, összetört: „Rossz ked [313. o.] vemről nem kell tudnia, még kevésbé beszélnie; legfeljebb Gyulának mondhat annyit, hogy a Sátán Műremekeit meg tudnám írni még egyszer: de most már nem mint ,ideológus’, hanem húsból és vérből” – írja feleségének november 16-án. De ugyanakkor – az örök Szabó Lőrinc-i paradoxon: – ismét munkakedvet kap, vidáman tanulja az olasz nyelvtant, és merészen vág neki a fordításnak a valahai kitűnő latinos: az Ifjúsági Színház számára „kilenc nap alatt” (november 20.) lefordítja Goldoni A hazug című vígjátékát, a hirtelen újra hidegre vált időben napközben behúzódva Liptákék szomszédságában, Prágai Viktor gondnok és felesége jóvoltából a belügyi üdülő központi fűtéses egyik szobájába: „A szomszédságban kitűnő, magányos munkaszobám van, elég langyos, reggeltől estig itt vagyok” – jelenti november 16-án feleségének.

Ennek a munkának a mozzanatairól is beszámol feleségének, a fokozatosan feltámadó lelkesedésről: „A darab kitűnő; bár nem igazán gazdag a cselekménye és a kép, amit az életről ad. De kitűnő! Nő három szerepel benne, két testvér és egy szobalány. Az idősebb testvér, Rosaura kisasszony, a legjobb, legfontosabb. Kissé olyan, mint az udvarlásos jelenetekben az Ahogy tetszik Rosalindája: kötődő és kedves.” (November 19.) A munkával együtt megtetszik neki a darab is: „Most azonban másképp nézem az egészet. Valóban kitűnő darab, és valóban kitűnő az író. A Radó-fordítás nagy része jó, az egész mégis élettelen. Remélem, az enyém meggyőző lesz, és a siker, a színházé, nagy” (November 16.)

A hazug a költő minden lelkesedése ellenére kis, utóbb sok pontosításra szoruló játék maradt, ekkor bemutatójára sem került sor, de felvillanyozta, és előkészítette ez évek utolsó nagy vállalkozására, a Wessely László segítségével az év végén lefordított Majakovszkij-poémára, a 150 000 000-ra. De ez már élete egy újabb szakaszához vezet. [313. o.] 

Az 1952-vel záródó évek a műfordító költőt és a műfordító mesterembert egyként foglalkoztatták, lekötötték. Amikor 1953. január 15-én az immár szokásossá vált betegségi segély megszavazása után Bölöni György, az Irodalmi Alap igazgatója meghívja, hogy munkájáról elbeszélgessenek, a következő feljegyzésben összegezi legutóbbi működését:

„Szóbeli beszélgetésünk összefoglalásául és kiegészítéséül a következőkben próbálom egyéni tervemet körvonalazni.

…közelmúltban megjelent fordítási műveim.

1. Th. Hardy: Egy tiszta nő, 2. sok vers a Burns-kötetben, 3. sok vers a Világirodalmi Antológiákban, főleg a II. kötetben.

Most megjelenésre váró, már leszállított művek.

1. Majakovszkij 150 millió című kis éposz-fantáziája, 2. versek a Victor Hugo-antológiában. – Apróságokról nem beszélek.

További dolgok szállítása nyilván mindenekelőtt a testi állapotomtól, a betegségemtől függ, és függ a felmerülő szükségletektől, a megrendelésektől. Komolyan számíthatok egy kötet Tyutcsev-vers munkájára. Megbízásra örömmel folytatnám Milton Elveszett paradicsomjának magyar fordítását.

Színházi előadásra vár fordításomban Goldoni: A hazug című vígjátéka, melyet már a folyó évadra rendelt az Ifjúsági Színház. Még le nem zárt tárgyalásban vagyok ugyancsak az Ifjúságival Jersov: Mese a tűzmadárról (A púpos lovacska) c. verses játékának fordítására. [Ennek csak nyersfordítását kapta meg, a fordítása elmaradt.] [315. o.] 

Szeretném ha kiadnák: 1. Válogatott verseimnek egy kötetét; fordításaim közül: 2. Shakespeare szonettjeinek elfogyott kötetét és 3. válogatott műfordításaim elfogyott kötetét.”

Sajátos területenkívüliségben élt Szabó Lőrinc ezekben az években: mindenütt ott volt, mindenhová meghívták, mint az aktív költőket; számon is tartották, mint költőt, csak alkalma nem nyílt a költőlétre. Mégsem élte a nála fiatalabb, épp pályakezdésük starthelyzetében hallgatásra kényszerülők – Mándy által utóbb oly hangulatosan megrajzolt – hajszás-romantikus-rendezetlen előadói-fordítói-társszerzői életét. Korábban már elért költői rangja és az ezt értékelő-méltató nemzedéki és baráti köre jóvoltából jelenlevő és tényező volt az irodalmi életben. Szűkebb baráti köre pedig azt is tudta, hogy ez a jelenlét az alkotó jelenlétét is jelenti. Nem asztalfióknak, rejtve dolgozott, mint nem egy társai közül. „Egy keveset magamnak is dolgozhattam” – írja 1950 nyarán Kardos Lászlónak (augusztus 26.). Versei nem kritikát jelentettek a fennálló viszonyokról, nem társadalmi konfliktus szülöttei, csak ,individuális’ témájúak, ahogy öniróniával tudomásul vette, hogy ezekre a versekre ekkor még nem tartanak igényt. A műfordító, ahogy kényszerűen csapongott a korok között, kiszűrt magának egy ,korok feletti’, ,örök-klasszikus’ stílust, és a költő ezen a nyelven mondta el a benne felgyűlt feszültséget.

Mert a sikeres és erősen meghajszolt műfordító, a barátai segítségével hol itt, hol ott feltűnő ,balatonozós’ költő életében mindinkább megjelent a betegségeinek kiszolgáltatott és a halál közelségének tudatába jutott ember. Idegesség, türelmetlenség kísérte útjait, időnként legjobb barátaival a legmélyebb sérülésig összeszólalkozik (Kodolányinak 1949 végén ír egy ilyen hangulatú tisztázó leve [316. o.] let, és mint minden fontos leveléről, erről is másolatot tart magánál – Ms 4679/6. sz.. –; Illyéssel, vendégeként vitatkoznak át kegyetlenül egy éjszakát 1950 őszén, Liptákékkal szemben az 1952-es ottléte idején táplál magában forrongó indulatot, nem is beszélve a feleségével való közeledéseiről és indulatos távolodásairól). Kifelé csak ezek a pillanatok látszanak, nyomai másnapra finoman eltüntethetők, legfeljebb a feleség ismeri ez indulatok történetét a neki küldött beszámoló levelekből, melyeket rendszerint egy telefonnal vagy újabb levéllel közömbösít utólag. „Semmi sincs bennem, ami öt percen túl érzés bírna maradni” – zárja egy ilyen vitáját feleségével (1951. április 21.). De épp ebben a vitában el is szólja magát, kimondatlanul is utalva az ő módszerére, amivel ő fel tudja oldani fájdalmát. Tulajdonképpen A huszonhatodik év ars poeticáját fogalmazza: „Szavakká változtatni a világot csak akkor van értelme, ha építi az életünket, erősíti, ,szépíti’, meg mit tudom én mit csinál vele; másképp gyerekeskedés az egész.” Majd ugyanitt: „El a lelki daganatokkal, ha legalább annyi haszna nincs, hogy művészetet termeljen!”

A felszín alatt ilyen fájdalmak vulkanikus ereje működött, de a költő pacifikálta őket: „művészetet termelt”, és megszületett A huszonhatodik év.

A huszonhatodik év témáját tekintve egy szerelem története, a gyászévben újra átélve az elmúltakat. Valójában egy emberi helyzet kompenzálása: a halállal szembekerült tehetetlen ember védekezése. Ezúttal nem szójáték: a tehetet [317. o.] lenség ellenpontja a tehetség, az ismét megtalált alkotásfolyamat, majd pedig annak ismételt kommentálása.

A szülők halála csak utóbb, az ő életét záró Tücsökzene Utójátékban kerül feldolgozásra, most konkrétabb, újabb halálos élmény éri 1950 elején: február 12-én öngyilkos lesz (február 16-án temetik) az utóbbi évtizedek kitartó szerető kísérője, Korzáti Erzsébet. De a halálláncolat tovább is kísért: szinte ezzel egy időben meghal barátjának, Tompa Kálmán doktornak a felesége – egyszerre gyászolják halott kedveseiket, akiknek sírjai az időegyezésből következően egymás mellett vannak a Farkasréti temetőben.^[5]

Még évek múlva is egymás gyászában osztozva látogatják a szomszédos sírokat. A keresztnevükben is egyező asszonyok közös névnapján a két férfi gondolatban is összetalálkozik a sírnál. Az egyik a távolból, éppen Igalból írva a műben és tudatban őrizve kedvese emlékét, az alkotásfolyamat tapasztalatait összegezi: „Drága Kálmánom! Tegnap biztosan kint voltál Erzsike sírjánál, és akkor már odanéztél, ugye, a másikhoz is? Klára kérdezte, rendelek-e, akarok-e valamit, szívesen kimegy. Elhiszem neki. De még tégedet sem kértelek semmire. Érdekes, hogy ahogy személytelenedik a kapcsolatom az emlékével, úgy szorul egyre kevésbé külső dolgokra vagy cselekedetekre: minden teljesen mentális ,valóságban’ zajlik le. Ami kevés ugyan, de biztos és bármikor megteremthető” (1952. november 20.); a másik ugyanekkor szinte szó szerint beteljesíti barátja elképzelését: „Erzsébet nap a Tiédet is melengettem szívemen, szememen. S jól esett mondani, hogy ,tudhassa, L. is itt van, biztosan itt van’.”

De Tompa Kálmán nemcsak véletlen sorstárs, hanem e sokarcú kapcsolat utolsó évének legközelebbi tanúja is. Az ő emlékező leírásából ismerjük az asszony összeomlásának történetét: [318. o.] 

„Hévízen kétheti együttes pihenésünk közben Lőrinc közölte velem, hogy Erzsébet három napi szabadságidejére meglátogatja... Erzsébet már hervadóban volt… Erzsébet nyúlánk, igen jól formált, nyugtalanul mozgó (én magam úgy éreztem, mint aki a helyét nem találja), csinos, kedves, a legcsekélyebb affektáltság nélküli, virágjában szép asszony lehetett. Egyszerűen, de ízlésesen öltözködött és viselkedett… Lőrinc irányította, ellátta könyvekkel, s így átlagnál műveltebbé válhatott. Találó megjegyzéseiben eredetiség is volt, mint magatartásában közvetlenség... Melegebb, megértőbb, türelmesebb az átlagnál. Önálló, akit az élet nem kényeztetett el. Erősen beosztással élt. De anyagiak nem kötötték Lőrinchez. S aztán megadta magát sorsának. S lassanként helyzetének is, amelyen már nem volt elég ereje – 26 évig változtatni. Kis intézete megszűnés előtt állt. Nem kapott államilag beutalt nyomorékokat, magánosok pedig anyagilag nemigen bírták gyermekeiket hozzá adni, s így kátyúba jutott élete, lelkileg is, anyagilag is. Mindinkább érezte, hogy soká nem támaszkodhat már érzelmileg sem Lőrincre, s a fizikai viszonyuk is egyre lazább lesz, s az életük centrifugális erőit már nem sokáig lehet feltartóztatni. Boldogtalanná vált, holott nem volt boldogtalan típus. Kétségek közt hánykolódott, egyre jobban őrlődött, gyötrődött, holott alapjában véve nem volt komplikált lélek. Testi-lelki gondjai fokozódtak. Régebbi tüdőcsúcshurutja fellángolásától rettegett, szívszorongásokra, nagyfokú nyugtalanságára, alig bírható idegességére panaszkodott. Klimaxa is előre vetette árnyékát. Ezektől eltekintve különben egészséges volt. Lőrinc előtt nem is jajgatott sosem, s ritkán lázadozott. Ez is volt tulajdonképpen Lőrinc előtt az egyik fő erőssége. A könnyű, grizettszerű fiatalasszonyból így egyre komolyabb, tulajdonképpeni magányosságá [319. o.] ra egyre jobban ráriadt, révedt emberré vált, olyan diszharmonikussá, amely alapjában véve idegen volt tőle. Meghasonlott, célját vesztett, olyan utat kereső, aki már csak bolyong és érzi végzetét elkerülhetetlenül.”

A bekövetkezett tragikus esemény kíséri azután emlékeivel a költőt: „Biztosan tudja, hogy V. Erzsike meghalt. Ezt csak magunk közt mondom, bár nem titok. Maga ismerte. Szeresse egy kicsit az emlékét” – írja Gellérinének, Igalról 1950. szeptember 16-án.

És szinte mindenütt a halál élményével találkozik ezekben az években Szabó Lőrinc. De talán meg is fordíthatjuk: elkeseredése, egészségének romlása hangolttá tette a halálélmény fokozott tudatosítására.

Bárha „az újabb halál”-eset alkalmával, a régi ismerőstől, Schöpflin Aladártól még elbúcsúzhatott („szegény barátunk még gondolt rám, hogy ez érzelmileg milyen jólesett”), mégis a haldokló ember, a mulandóság látványa marad a költő emlékezetében, és az öngyilkosságról folytatott meditáció, mint ezt a haldoklónál tett látogatás emlékeként Basch Lórántnak leírja: „Eleinte úgy volt, hogy be sem mehetek hozzá. De mégis kéretett; s vagy 15–20 percig beszélgettünk. Inkább csak ő beszélt... Készült a végre, várta, kívánta. Egész teste szörnyen fájt. Öngyilkos lennék – mondta –, de nincs rá erőm. Fegyver sincs, nem adnának; mérget sem. Maradna az ablak: kiugrani; de az mégiscsak túlságosan csúf módja a távozásnak. (Nem is lett volna ereje, odavánszorogni, felkapaszkodni...) Egész idő alatt a kezemet fogta, most is érzem, milyen hűvös-langyos volt a bőre. Kifejezetten búcsúzott… Tökéletesen kimerült volt, s olyan benyomást keltett, mint aki végtelenül csalódott az életben, noha magát az életet nem gyűlöli, nem gyűlölné... Aztán elküldött: ,Nagyon kifáradtam, most már menj el…’ – és rám nézett, kezet [320. o.] szorított megint, befelé fordult, falnak, elaludt.” (1950. augusztus 26.)

Az újabb év is csak a fájdalmas emlékre utal vissza eseményeivel. 1951. február 12-én öngyilkos lesz Bajor Gizi és férje, akik oly kedvesen fogadták Földváron. Azután – még mindig – 1951-ben, Liptákékkal állandóan készül meglátogatni a beteg Egry Józsefet, de már csak a temetésére érkezhet, erről számol be feleségének: „Meghalt Egry Jóska. Kijöttünk Gáborral a temetésre, dr. Vajda kocsiján, láttuk a koporsó kocsiratételét, az özvegyet (Juliska), Pátzayt, Bernáthot. Gábor [beteg lába] miatt a kocsival mi ketten előrejöttünk a tomaji temetőbe, itt írok. Már szól a harang, vagyis a badacsonyi háztól indult gyászkocsi feltűnt a tomaji határban. Elvadult, gyönyörű kis temető, isten háta mögötti. Nagyon nehéz a szívem. Mindig-mindig elkésik az ember! Tíz napja folyton akarunk kijönni ide, és most már nincs többé. Megszokhatatlan ez a tapasztalat.” (1951. június 21.)

De a baj a családon belül is kerülgeti. Felesége 1951. tavaszi idegfáradtságát Ózdon piheni ki Dóczi Antalék vigasztaló környezetében; 1952. január 10-én pedig nehéz strúmaműtéten esik át a Klimkó-klinikán, majd az ezt követő galyai telelésükön elesik, lábát töri, így még másfél hónapig a kékesi szanatóriumban marad. Mindkét esetben az otthon megszaporodott gondjai is Szabó Lőrinc vállát nyomják. Hosszú, több oldalas napi beszámolókat ír az Ózdon (1951) és Kékesen (1952) nyomasztó hangulatban ,pihenő’ feleségének. 1950 tavaszán miskolci sógornője áll az idegösszeroppanás szélén, őt hívja-sürgeti Pestre, kis kikapcsolódásra. (1950. április 10-i, 19-i, 30-i leveleiben; sógornője május 2. és 23. között valóban fent lakik náluk, és ezekről a napokról a költő segítségével pontos naplót is vezet.) [321. o.] 

A baj, a betegség, a halálközelség szinte általános lelkiklinikává alakítja a költőt. Érzékenyen érez rá a ,megalázottak és megszomorítottak’ problémáira. Állandó levelező partnere lesz nem egy ismerősnek, akit valamely baj, szerencsétlenség ér ez években. Így például ismerősi körük több tagját kitelepítik vidékre, két családot éppen Csorvásra: a Baránszkyék baráti köréhez tartozó Bozóky Mária festőnőt és művészeti írót idős, szinte már haldokló férje, dr. Balogh László, a Lakatos-kormány volt helyettes államtitkára, a volt ,filmcézár’ miatt, valamint az őket többször megsegítő szomszédjukat, a Salgó volt jogtanácsosát, Déry Józseféket. Mindkét ismerősnek állandó nyugtató-vigasztaló levelezőtársául szegődik, sőt igyekszik könyvvel és élelemmel is ellátni őket a közelben lakó, régebbről költői próbálkozásai révén megismert Szokolay Károly és családja segítségével. De hosszas levelezést folytat szinte ismeretlen emberekkel is, akik hozzá fordulnak. Így például Kelemenné Takáts Ilonával, aki verseit küldi el, de élete-sorsa problémáira vár inkább választ vagy az akkor sok megpróbáltatás után a Bükk különböző turistaházaiban gondnokoskodó Forst Károly Frigyessel, aki a Pandora ideje óta tartotta vele megszakításokkal a kapcsolatot. A fájdalomra, a belső bizonytalanságra, a veszélyeztetettségre érzett rá a költő, arra, ami saját belső világát is kitöltötte. Másoknak levelekben próbál ,rendet teremtő’ tanácsokat küldeni, kipróbálni az élet praktikus tereiben mindazt, amit önmagában A huszonhatodik év műalkotásfolyamatában próbált rendezni. [322. o.] 

Mindezek a környező bajok csak ismét és ismét a saját bajára figyelmeztetik: visszautalnak a benne, az emberben szerveződő rendetlenségre: a súlyosodó betegségekre, halálfélelmére. A huszonhatodik év témájához kapcsolódik ez, az önmagára utaló, saját bajain meditáló töredék:^[6]

Nem hipochonder képzelgések ezek a bajok, hanem konkrét, kézzelfogható, figyelmeztető jelek: a mulandóság tudatosítói. A költő körül szerveződő rendetlenség fizikai egyenértékei. Korzáti Erzsébet halála a döntő láncszem volt, amely a minden vészek között megtartott egyensúlyt, a Németh László által megirigyelt „bölény természetet” felborította: a mulandóság kézzelfogható jelét felmutatta. Ezután már a költő saját sérthetetlenségében sem hisz: másokat vigasztal, kifelé rendet tervez, de önmagában már a veszendőség konkrét érzékelése váltja fel a korábbi állandó veszélyeztetettség- és veszendőségtudatot. És en [323. o.] nek jelzései a költő egészségi állapotának kisebb-nagyobb labilitását mutató tünetek és fokozatosan belépő súlyos betegségek.

„Tavasszal legjobb barátaim tudomása szerint is meghaltam, tüdővérzésben” – ironizál, volt tanítónőjének, Kacskovics Mártának összegezve egészségi állapotát 1950 karácsonyán, mégis a félig komoly leírás fokozatosan súlyosodik: „A hír korai volt. A vérnyomásom nagyon ugrál. 50 éves vagyok és ideges, csak ennyi a bajom. De igazán.”

Mi is volt ez a „tüdővérzés”? Az éppen a Mátrában tartózkodó Tompa Kálmán doktornak csak levélben tud az első ijedtség múltán beszámolni, 1950. április 26-án: „Pénteken este vacsora után, normális beszélgetés közben, egyszerre csak vért kezdtem hányni. Előbb nem vettem észre, vissza-visszanyelegettem, de aztán prüszkölésszerűen kipukkantam, a tenyerembe, zsebkendőmbe. Szaladtam a fürdőszobába, ott orromon-számon bőven jött a friss vér. Nem igazán sok, körülbelül két deci. A roham kétszer-háromszor ismétlődött, aztán csöndesült. Orvost hirtelenében nem tudtunk keríteni, Bernáthné rendelt telefonon elsősegélyszerű dolgokat, pl. sót nyeletett ostyában. Lefeküdtem. Bernáth Alisz közben elintézte, hogy azonnal vegyenek fel az Új Szent Jánosba, volt szoba, ágy, a Szanatóriumegyesület utólag mindent rendezett volna, a mentőket akarták hívni, de én nem engedtem. Éjjel ½ 2-kor jött át dr Csalótszky barátunk, az adott konyhasó és kalcium és coagulin és morfium injekciókat, és codeint nyeletett. Másnapra a vérzés csak köpésekké redukálódott. Akkor már elért az újságíró orvos is (dr. Csizy), megismételték az első injekciókat, a kezdeti jeges borogatást már elhagytuk. Vasárnapra néhány hirtelen mozdulat következtében a vérköpés visszajött, hányás már nem volt. [324. o.] Így ment ez még pár napig, ma, szerdán már egészen jól vagyok, a tüdőben megrepedt ér jól eldugaszolódott, sőt talán be is hegedt, a kalciumot mindamellett tovább kapom, és a codeint is, hogy ne köhögjek, és hogy ne rázkódjam. Úgy hiszem, a vérzés teljes megszűnése után két napig akar még fektetni Csizy, ezt nehezen bírom, bár kellő rökönyödöttséggel megtartom az előírásokból azt, amit igazán szükségesnek érzek.” Barátai mindjárt összefognak. „Bernáthné kétszer is kint volt, ritkább orvosszereket hozott, megmérte a vérnyomásomat és a vérsüllyedésemet. Utóbbi normális: 10; előbbi meglepetésszerűen változott, amennyiben most magas: 185.” Radnai, a gyorsírótanár pedig „mindenáron azt akarja, hogy ha majd jól leszek, utólagos kivizsgálásra feküdjem be a Haynal-klinikára, ahol ő egyengeti a dolgokat, néhány napra”. Ez utóbbi kivizsgálásról nem találunk dokumentációt a Bernáthné hagyatékából elő került kórházi anyagokban, de miskolci sógornője naplójából értesülünk róla: „Május 4. csütörtök. Lőrinc bement a klinikára.” „Május 6. Lőrinc a klinikán van. Betegsége még nincs megállapítva, csontvelőkivétel szükséges, vasárnapra hazaengedik.” „Május 9. kedd. Délután Lőrinc hazajött a klinikáról, vizsgálata még nincs befejezve.” És A huszonhatodik év gyorsírásos fogalmazványain a kivizsgálásra való utalásokat is találni.

A ,halálhír’ pedig nemcsak ironikus játék, ezt a sógornő naiv bejegyzése mutatja: „1950. máj. 2. kedd. A telefon 5 percenként szólt… barátok, ismerősök érdeklődtek Lőrinc után. Sokan halálhírét hallották. A halálhír a tüdővérzés és Klára gyászruhája miatt terjedt el.” Felesége ugyanis féltestvére, Mikes György vegyészmérnök hirtelen halála miatt épp ekkor viselt gyászruhát. Ez az a ,halálhír’, amelyre emlékezik Illyés Gyula is a költőről 1955-ben írott, az 1956-os Válogatott versei előszavaként megje [325. o.] lent portréjában. Bár emlékezete egy „nyárvégi vasárnap délután”-t rögzített a szövegben, és ezt vette át a hazautazás másik résztvevője, Farkas Ferenc is (aki az időpontmeghatározásra a jelenlevőkből, illetőleg a jelen nem levőkből következtet vissza: „Abból gondolom, hogy szeptember lehetett, mert még melegen sütött a nap, de a ház már gyermektelen volt, sem Ika, sem fiaim nem voltak ott” – de épp ez az érv épp úgy érvényes lehet a tavasz egy már meleg vasárnapjára is, amikor a gyerekek még iskolában vannak). Pedig ősz már azért sem lehetséges, mert ezekben az években ősszel sohasem volt otthon a költő, mindig Balatonfüreden és Tihanyban, tehát Illyésék környezetében tartózkodott.

És ahogy leíratja sógornőjével a naplóban ezt a ,veszélyes játékot’, utóbb ugyanígy kéri Farkas Ferencet is gyászoló útjuk elmondására, amelynek az Illyés-portré olvasása után, 1955. október 8-án eleget is tesz. A levél borítékjára pedig ezt írja a költő: „Levélbeszámoló arról, hogy hogyan sirattak el halálom álhírekor Gyuláékkal Tihanyban és Érden”:

„Szép, napsütéses délután volt. A tihanyi ház előtt ültünk… Jó ebéd után kellemes hangulatban sütkéreztünk mi négyen: Flóri, Panni, Gyula meg én. Nagyon jól éreztük magunkat. … A békés, megelégedett hangulatot úgy 5 óra tájt egy küldöncgyermek (vagy asszony?) zavarta meg, és közölte, hogy a tihanyi postára Pestről távirat érkezett. Gyula menjen le a halásztanyára – ahová akkoriban vezették be a telefont –, mert a postáskisasszony – postakihordó hiányában – be akarja olvasni a táviratot. Gyula látható bosszúsággal az arcán kelt fel, és indult le a meredek ösvényen. A jó hangulat azonnal megzavarodott, mi találgatni kezdtük a távirat tartalmát: bizonyára valaki jelzi a látogatását, gondoltuk. Filmgyár? Minisztérium? [326. o.] Fiatal költő? Külföldi vendég? Ilyesmiket találgattunk az alatt az öt perc alatt, míg Gyula távol volt. Azután megérkezett Gyula, sápadtan, feldúlt arccal – erre világosan emlékszem, hogy az ösvény felőli rozzant drótkapunál feltűnve már láttam, hogy valami nagyon rossz hírt hoz –, azután a meredek ösvénytől kifulladva remegő hangon közölte: ,Lőrinc az éjszaka meghalt’. ,Hogyan? mikor? miként? ki táviratozott? hát beteg volt?’ kérdeztük döbbenten, megzavarodva egyidejűleg. Azután Gyula elmondotta, hogy a távirat szövegét, amely így szólt: ,Szabó Lőrinc ma éjszaka meghalt. Marici.’ [Illyés Gyuláné testvére], a postáskisasszonnyal 3-szor is elismételtette. Percekig döbbenten, értetlenül álltunk, amikor Flóri megszólalt: ,Vajon mi van Nagyklárával! Fel kellene menjünk Pestre.’ ,Azonnal induljunk’ – mondotta Gyula. Szedelődzködni kezdtünk, s lent az országút mellett álló kocsiba beszállva, hirtelen összeszedett poggyászunkkal 10 perc múlva már robogtunk Pest felé Nagyklárához, a Volkmann utcába. Elöl Willers mellett ült Gyula, hátul, a kocsi, bal oldalán Flóri, középen Panni, jobb oldalon, Gyula háta mögött én: Gyulából, ahogy Pest felé közeledtünk, egyre nagyobb erővel tört fel a keserűség, a kétségbeesés s a lázadás. Húszéves ismeretségünk alatt ilyen legmélyebbről jövő feldúltságot és kétségbeesést sohasem észleltem. Flóri mozdulatlan, semmit el nem áruló arcán peregni kezdtek a könnyek, Panni magába roskadtan karolt belém, énbennem valami furcsa, érzéketlen üresség ült. A Veled szembeni adósságom jutott akkor eszembe. Másfél évvel ezelőtt, a Germán klinikán nálam tett látogatásod, amikor eljöttél betegágyamhoz, s megindultan, sután lehajoltál hozzám és megcsókoltál, s a mellemre egy gyűrött csokor hóvirágot tettél. Ez jutott eszembe, s az, hogy ezt a csokor virágot Neked már csak lélektelen, meredt testedre tudom [327. o.] visszaadni, a koporsóba. Nagyon bántott a lelkiismeret. Gyula a kocsiban félig hátrafordulva, a hitetlen ember kétségei között hányódva kérdezte tőlem: ,Feri, lehetséges az, hogy Lőrincből semmi sincs már?’ ,Lehet, hogy ekkora szellem csak úgy elmúljon, mint egy állat, amely megdöglik?’ ,Vagy mit gondolsz, marad mégis belőle valami, számunkra érzékelhetetlen?’ – kérdezte kétségbeesetten és sürgetően. Gyötrő kínlódása, gyásza és bánata a legmélyebbről jött, mintha idegsejtjeinek apró robbanásai váltak volna tömény keserűséggé. Én valami olyan lapos választ adtam emlékezetem szerint, hogy: ,Lőrinc tovább él, Kisklárában és Lóciban, s tovább él a Tücsökzenében, verseiben és fordításaiban. Az asszonyok: ,Vajon mit csinál Klára?’ ,De jó, hogy rögtön indulni tudtunk!’ ,Mi lehetett a halál oka?’ S a részletek: ,Vajon kórházban halt meg?’ S ,Nagyklára mellette volt-e?’ – ilyeneket beszéltek. Gyulát ezek a részletek látszólag nem izgatták. Willershez fordult: ,Nagy Willers, mi a maga véleménye?’ – kérdezte. Úgy várta a választ, mintha a titok kulcsa, a franciakulcsok között ott heverne a kocsi oldaltáskájában. ,Neki már minden mindegy’ – mondta Willers bádogarccal, mint aki az ilyen gyerekes halál körüli problémafeszegetéseken felette áll. ,Örültem, hogy ismertem. Furcsa ember volt.’ Ezzel a maga részéről lezárta az egész kérdést. Én tudtam, hogy Willers őszinte meggyőződését fedik e szavak. Visszaemlékeztem, hogy a saját apja temetésére sem ment el. Egy szombaton délután Szentendrére mentem vele haza. Ott megkérdezte: ,Elmehetek?’ ,Nagyon szeretném, Willers, ha a kútszivattyút előbb megjavítaná’ – mondtam gyanútlanul. A vízvezetéket tápláló szivattyú, Panni közlése szerint éppen felmondta a szolgálatot. ,Jó, akkor megcsinálom’ – mondta Willers. Azzal kiszerelte a szivattyút, 2 óra hosszáig babrált azzal, míg [328. o.] rendbe hozta, majd elment. Három nap múlva tudtam meg, hogy 82 éves édesapját temették a szivattyújavítás időpontjában. Képzelheted lelkiállapotomat, s amikor szemrehányást tettem neki, azt felelte: ,Mi köze a rothadó testnek, amit ceremóniával eltemetnek, az én apámhoz? Annyi, mint az eldobott kesztyűjének.’ Ilyen ember Willers. De Gyula indulatosan magyarázta neki, hogy Te ki voltál. Willers fapofával ült a kormány mellett, szemrebbenés nélkül figyelte az utat, mint mindig. Gyula azután hátrafordult, és nekünk próbálta elmondani, hogy mi ment veszendőbe Veled. Nem tudom már őt szó szerint idézni, de amit mostani méltatásában írt: feletted tartott gyászbeszédében azt akarta írni, hogy Arany óta a legnagyobb magyar költő voltál, elhangzott az autóban is. S ahogy közeledtünk Pesthez, s a halálhíred élményét önmagában teljesen feldolgozta, mindjobban előtérbe került, hogy a ,legnagyobb magyar szellem’ elvesztését gyászolja. Emlékszem, hogy míg én egyre inkább emberi kapcsolataink apró momentumait ástam ki emlékezetemből: a bibliofil kalendáriumot, a Nálatok eltöltött sok kedves estét, a könyvtárszobád most már gazdátlanná vált kerek, zárt világát, egy késő esti betoppanásodat valami almás zsákokkal, valahonnan vidékről, az ínség évében, 45-ben: addig Gyula mindjobban a nagy géniusz fényének kihunytát érzékelte: ,Mit alkothatott volna még, ha tovább él?’ ,Mennyi nagy mű, mennyi fordítás, ami nem születhetik meg.’ ,Fel sem lehet mérni, milyen lehetőséget vesztettünk…’ Érd után (ha a Balaton felé mész az országúton) van egy körív alakú vasúti aluljáró. Menet ,Vakáció kapu’-nak neveztük el, a jöveti oldalának ,Napi gondok kapuja’ címet adtuk. A ,Napi gondok kapuja’ előtt gumidefektet kaptunk. Míg Willers az eldurrant kereket le-, s az újat felszerelte, Gyulával az országúton visszafelé sétáltunk... [329. o.] Az új kerék helyére került. ,Mehetünk’, kiáltottam Gyulának. Gyula sietve közeledett. Visszaültünk a kocsiba, és a Volkmann utcáig alig szóltunk már többet. A Volkmann utcában mindnyájan elfogódottan szálltunk ki a kocsiból. Olyan lábujjhegyfélén, sompolyogva mentünk végig a kerti úton a kapuig. A szűk kis lépcsőházban előreengedtük az asszonyokat, mi hátul maradtunk. Én arra gondoltam, hogy másodpercek, és kinyílik az ajtótok, és megjelenik feketében, kisírt, karikás szemmel és sápadtan Nagyklára. E várakozással szemben azonban a küszöbötökön egy óriási szelindek hevert, amely olyan ugatásba tört ki, hogy valamennyiünknek földbe gyökerezett a lába. Önkéntelenül a ,halál kutyája’ jutott eszembe. Asszonyainkat hátrébb hagyva előrementünk, és a csaholó kutya fölött – ma sem értem, hogy került oda, és mit keresett ez az ugató bestia akkor ott – megnyomtuk a csöngőt. A mindenesetek nyitott ajtót, majd megjelent Nagyklára mosolyogva. ,Ti is a halálhírre jöttök?’ – kérdezte. ,Az egész város ezzel van teli.’ Azonnal megértettük, hogy élsz, tévedés volt az egész, s a következő pillanatban ott álltunk előtted.”

Meg is ijedt Szabó Lőrinc, el is játszott a lehetőséggel, de büszke is volt, hogy ilyen barátai vannak – és egy pillanatra megláthatta a földi utóéletét.

De túl ezen az első veszélyjelzésen, az év újabb és újabb vészjeleket ad.

A veséjével továbbra is bajlódik. 1950. július 12-i levele nem a legbiztatóbb egészségi állapotról számol be Ber [330. o.] náthnénak: „Egyébként fejlődöm vissza, zsugorodom, nemsokára el fogok tűnni a föld színéről, ez a mániám. Némi alapot ad gyanúimnak többek közt az, hogy a vesém megint rendetlenkedik. Mintha streptomycin se bírna a colikkal, legfeljebb egy-egy esztendőre. Most coerulamint szedek, tudja, azt a kékítő dolgot. S hamarosan Babics prof. színe elé fogok járulni. Az általános sajgó-imbolygó érzés napközben csökken a derekamban és a has táján, éjjel azonban, reggelre, már kellemetlen. Lehet, hogy a nagy meleg idején, amikor szinte óránkint be-beálltam a kádba a hideg víz alá, minden óvatosság mellett meghűltem.”

Ekkor komolyan is veszi, bár beletörődéssel, megszokással már ironizál is ezen a bajon, de azután megint újabb, ijesztő tünetek következnek.

Egy következő váratlan ,bevérzés’ nyáron éri. Előbb a felesége szemét, amelyet Badacsonyörsön Bernáthnéval vitat meg, majd az erről beszámoló levélben hozzáteszi: „Vigyázzon mindenképpen magára, s ne vegye viccnek a fekete- és cigarettaellenes dörgedelmeimet. Egyéb se kéne nekem, minthogy baj érje! (Ez a ,nekem’ itt egy ún. dativus ethicus.)” (Augusztus 6.) És pár nap múlva ugyanez ismétlődik meg Szabó Lőrinccel is, épp a Molière-fordítás hajszájában, erről kényszerül hírt adni feleségének: „Reggelinél Alice azt mondja: – Mi van a szemével? – Mi lehetne? – Mutassa csak!... S mikor megnézte, elhűlt: – Hát pont, ami a Kláráéval!! Érrepedés!!... Igen, itt a borsó nagyságú élénkpiros folt, a bal szemben. Most is itt van, biztosan nőni fog ma, s aztán tíz nap alatt felszívódik. Ha nem lett volna előttünk a maga esete, most meg lennék – lennénk – ijedve. Aurél így is emlegette már az orvost, aki Ábrahámhegyen él. De nem kell. Csakugyan pihenni fogok, és sokat alszom majd… Egész el vagyok [331. o.] hűlve. Ilyen vérzékenység?!” (Augusztus 15.) Azután hozzáteszi: „Délelőtt megcsináltam a kézirathibák jegyzékét…” ; azaz a legaprólékosabb, legszemrontóbb és legidegesítőbb munkák egyikét. Így fest a: ,pihenni fogok’. Persze, hogy ugrál a vérnyomása: „A múlt héten 150 volt. Ma 170. Reggel. A megoldás: „Szedem máris a barbilettát” – és folytatja az idegőrlő munkát. Majd szeptember 8-án ennek megismétlődéséről ír Boglárról Bernáthnénak: „Mint orvosnak is van némi referálnivalóm. Az ominózus szemvérzés, bevérzés, érrepedés, vagy mi, amit jól ismer, Alice, megismétlődött, egy napra rá, hogy ide kerültem! Mégpedig sokkal erősebben, mint amilyen a Kláráé volt, vagy az én elsőm; és szintén a bal szememben.”

Minden rosszulléttől fél, nagyobb baj előjelének véli. Egy ilyen felnagyított gyomorrontásos tünetsorról Ózdra ír azután feleségének 1951. április 25-én: „Borotválkozás közben émelyegni kezdtem, forgott velem a világ, csúnyán és gyorsan, a legszédítőbb és leghánytatóbb tengeribetegség se lehet különb. Öt percig; aztán elmúlt. Le kellett dőlnöm. Aztán dolgoztam a Puskinokon. Telefonáltam Tompának. Tizenegykor, mikor visszahívott, épp beszélgetés közben jött a második undok roham. Másodszor is hívott. Akkor, közben, már hánytam, ez sokat könnyített. Nyelvem hófehér volt. Szódabikarbonát, belloidot és papaverint vettem be, utasításra, két-két szemet. Reggeltől idáig – du. fél 5-ig – csak négy cigarettát szívtam. …úgy látszik, sőt biztos, hogy gyomorrontásról van szó.” De fennmaradt az a feljegyzés is, amelyben pontosan rögzítette rosszullétét:

„Dr. Tompának üzenet:

Rosszullétem, vagy ájulás esetére híradás: [332. o.] 

½ 9 körül:

Borotválkozás közben, minden előjel nélkül, forogni kezdett velem a világ, előbb lassan, aztán szédítő gyorsan, úgy emlékszem, csak balról jobbra, tehát óramutató-irányban. Támaszkodás nélkül csakhamar nem bírtam megállni a lábamon. A forgás egyre gyorsabb lett, növekvő hányási inger lépett fel. Szívem kicsit elszorult, gyomrom lebegni kezdett. Bevánszorogtam a díványra, a forgás és hányási inger tovább tartott, fokozódott, majd, egyszerre megszűnt. (Újabban csak keveset cigarettáztam.)

11 óra:

Karosszékben ülve dolgoztam, újra jött a forgás, most kétirányban, csak jobb felé sokkal erősebben, a föld hullámzott: tengeribetegség? Arcom áthevült, szívem szorult, a roham erősebb volt, mint az előbbi, de talán csak másfél percig tartott. Az előbbi három-négy percig.

Fél 12:

Dr. Tompa visszahívott. Referálásom közben, ültemben, forgás kezdődött, megállt. Hányási inger. Telefon után erősen szédültem megint, hánynom kellett, az megnyugtatott. Szódabikarbónát vettem be utasításra. Tompa dr. újra hívott: bevétetett két papaverint és két belloidot. Feküdjek egy órát, esetleg tegyek borogatást a homlokomra. (Nem érek rá...) Jobban vagyok; de a lány szerint nagyon sápadt és sárga. Be kell mennem az Írószövetségbe: utána Tompához megyek. (Reggelim: tej és pirított zsíros kenyér, tegnapi vacsorám fehérbab-főzelék és valami füstölt sonkaféle volt Bernáthéknál.) Gyomrom kö [334. o.] rül nyomásra semmi fájdalom. Gyenge vagyok; roham alatt kivert a verejték, most kissé fázom.”

Tulajdonképp a betegség, valami nagy bajnak a várása tölti be ezeket az éveket. Felesége 1951. augusztus 5-én így foglalja össze ezt az állapotot Baloghné Bozóky Máriának írott, a költő hagyatékában másolatban maradt levelében (Ms 4679/100. sz.): „Lőrinc elég sokat dolgozott ezen a nyáron is, fordításokat, közben tényleg sokszor és az aggodalomra komolyan okot adó módon volt és van rosszul. Az orvosa még nem döntötte el, hogy mi is a betegsége. Jó lenne, ha nem volna komoly a szívbajgyanúnk.”

Egy gyomorrontás kétségbe ejtette, ugyanez év őszén ugyanakkor, egy szívtrombózist lábon vészel át Tihanyban. 1951. október 13-i levelében arról számol be feleségének, hogy Tihanyból bejött gyalog Füredre, „nagyon szép út volt, ahogy az utóbbi napok egyáltalán nagyon szépek voltak”. És úgy mellékesen megjegyzi: „Bizonyára örömhír lesz, hogy a dohányzást csütörtök hajnaltól kezdve abbahagytam. Azon az éjen ugyanis igen kellemetlen – minden eddiginél sokkal – mondjuk: százszor – hevesebb szívgörcsöm, vagy mim volt. Ez nagyon megijesztett, lesújtott. Kb. eltemethetem magamat. A sok cigaretta mind megmaradt. Nem sajnálom, bár néha nagyon nehezen esik rá nem gyújtani… (A görcs egy óráig tartott, s csak egy második nitromint szüntette meg.)”

A rövid híradás az október 13-án, szombaton írott levelében „csütörtök hajnalról” ír, az pedig a 10-ről 11-re virradó reggel. A költő által készített feljegyzés is említ egy korábbi, „csütörtök hajnali” rohamot öt nappal korábbról, amikor szintén kéri Illyés segítségét. A feljegyzésre pedig okt. 9/10. éjjel időjelzést írja utóbb. Hány éjszakai rohama volt, mikor? Ennek utólagos költői megörökítése a Tücsökzene Utójátékának Szívtrombózis, Tihany című darabja: [334. o.] 

Orvosa, Tompa Kálmán így rekonstruálta; kissé összevonva a történteket: „Első szívtrombózis Tihanyban, Illyés Gyulánál érte, éjszaka a hegyoldali villában, orvos nélkül… Állati módon kínlódott. Azt hitte, hogy ez csak egy igen erős angina pectorisos érgörcsös roham. De verejtékezve, halálsejtelmében is minden érzésélményét lediktálta Illyés Gyulának. Minden pillanatban meghalhatott volna, és mégis külön tudta választani a fájdalmában vonagló testét a mindenben élményt kereső, önmagáról is mindent megfigyelő szellemétől. Már másnap hihetetlen akaraterővel fölkelt, és gyalog ment be a balatonfüredi szívkórházba. Ott és akkor az egész friss szívtrombózist az ottani EKG nem mutatta ki, és látva magatartását, értesülve, hogy gyalog jött be Tihanyból Füredre és a szív [335. o.] hallgatózási lelete sem erősítette meg éjszakai súlyos szenvedését – csak anginás rohamnak tartották és tanácsokkal ellátva útnak eresztették. Szabó Lőrinc szédelegve, de boldogan mindjárt áthajózott kedvenc Földvárára, programszerű találkozásra, és csak késő este tért vissza az aggódó Illyés Gyulához. A lezajlott szívtrombózist pedig csak néhány hét múlva Budapesten… Haynal professzor állapította meg kétségtelenül.”

Ezúttal is ismerjük a rosszullét pontos menetrendjét, a költő rögzítésében, ahogy 1951. november 15-én lemásolta Haynal professzor számára a fájdalmak jegyzékét:

„Tihany 1951. okt. 9/10. éjjel

1 óra 6 perc. – Nagyon fáj az, amit szívgörcsnek szoktam nevezni. Hat perccel ezelőtt vettem be egy nitromint tablettát, mert nem bírtam már tovább. Úgy látszik, ez se használ. De már előbb is keményen szenvedtem. Ezért 12 órakor elszopogattam egy nitrosant; azt hiszem, ez a gyengébb nitroglicerines orvosságom: ezért kezdtem ezzel. Egy teljes órán át azonban semmi enyhülést nem hozott: a fojtó, összeroppantó fájdalom csak nőtt, folyton oltottam és gyújtottam a lámpát, hánykolódtam, izzadtam, s így került sor a második mai tablettára, a nitromintre. Nagyon bíztam benne. De hát ez sem segít.

1 óra 18. – A fájdalom valami rengeteghúrú áramláshoz hasonlít, amely a gyomor fölött kezdődik, és szorító-szaggató kínból áll; nyalábos, kétarasznyi vagy épp félméteres szaggatások tömegéből, mely a nyakban keskenyedve összefolyik, felmegy a tarkóba, és – talán – az erősen lüktető halántékokban végződik. De a vállakon át lekanyarodik a karomba is; mégpedig mind a kettőbe!

1. óra 25. – Kissé fázom, bár rengeteg a takaróm. Félek [336. o.] (a haláltól). Csütörtök hajnal óta, vagyis ötödik napja nem volt komoly ,rohamom’. S most itt van ez. Bár – most még – tán nem is olyan nagyon rettenetes, mint az volt. Legalábbis nem tömörül különlegesebben magának a szívnek a környékére. – – De most már igen. – – – Nem akarok felszólni az emeletre – – – őrjítő a szaggatás – – Azért írok, mert nyomot akarok hagyni erről az éjszakáról. – Talán nem volna szabad már orvos közele nélkül élnem. – Úgy rémlik, mintha az egész nap folyamán magas lett volna a vérnyomásom. – Most a szívre megy rá a görcs? Jaj – De hiszen nem is dohányzom csütörtök hajnal óta! – Jaj!

1. óra 35. – Szúrás, sajgás, hasgatás, a szív a központ. Igen éles a fájdalom a két felső karban, a bicepszben: hogy lehet ez? Néha mintha nedvesednék az orrüreg...Jaj, jaj – A fájás nő, egyre nő, átlyukasztja a hátamat... Vagy a tüdő fáj? – Tüdőgörcs: van ilyen?

– – –

1 óra 40. – még egy fél nitromint. Múló hányási ingerek. Szörnyű szív- és karfájás. – Hja igaz: ma este negyed tíztől vagyok egyedül, alig olvastam az ágyban, rögtön aludni szerettem volna; éjfélig mégis csak egyetlen negyedórát ha aludtam!... 12 körül jött aztán ez a fájdalom – ahogy leírtam.

2 óra. – Megint gyújtottam, húszpercnyi sötét után. Semmi enyhülés. Üvölteni szeretnék. Megmérem a pulzusomat: 62–64 lehet; vagy kevesebb.

2 óra 5 perc. – Újabb fél nitromint.

2 óra 25. – Semmi hatás. A fájdalom úgy nőtt, hogy kínomban és félelmemben ma is (mint csütörtökön) lehívtam Gyulát az emeletről. Most az ő feljegyzései [336. o.] következnek egy darabig: azt írta, amit látott, vagy amit tőlem hallott.

3 órakor két alcacyl-tabletta, mert hátha ízületi fájdalom mégis; fél négyig semmi enyhülés.

fél 4-kor : 1/2 nitromint.

3 óra 40-kor az egész test felszínén gyorsan támadt hőérzet, a fájdalom tompulása, nagy bágyadtság, álmosság kezdete. ,Fáj még’; ,de most már el fogok aludni, érzem.’ Magasra felraktuk a párnát. Az alcacyl után enyhe hányinger.

3 óra 45. – ,Elmúltnak tekinthető’; ,csak annyi, amennyi 12-kor volt. Kis nyilallás, lüktetések. Az egész idő alatt a nagy, mély lélegzetvételek fájdalmasabbak voltak, mint a kurták.’

4 óra 30. – Gy. visszament az emeletre, én rögtön oltottam. Csak fátyolszerű, enyhe fájdalom maradt, az addigi ,tömör’ kín helyén, el lehetett felejtkezni róla. Oltottam s elaludtam. Ekkor azonban, 4 óra 30-kor csöndben felébredtem: a fájdalom a ,régi’, vagyis legutóbbiféle volt. Bevettem a ½ nitromintet lejegyeztem ezt a pár sort, s most majd igyekszem újra aludni. Írás közben érzem: a jobb felső karom nagyon fáj, vissza-visszatérő nyilallásokkal. Megint oltok.

5 óra 35 perc. – A gyötrő fájdalmak majdnem teljes erővel visszajöttek s tartottak már egy teljes órája. Teljesen kimerült vagyok és hidegen kétségbeesett. Több nitrót nem merek bevenni orvos nélkül. (Vásárhelyiné Zsóka azt mondta, hogy az ura akár ötöt is bevesz!) Nagyon gyötrődöm 1. a fájdalmak, 2. a hazamenetel gondjai 3. az elveszett élet, 4. az estleges gutaütés félelme és – – – szóval effélék miatt.

Később: – Várom a reggelt. Semmi enyhülés.

Utólag: – Úgy látszik, 6 körül elaludtam és negyed 9-kor [337. o.]  ébredtem fel. (Kibírható, enyhe fájdalom egész nap érződött még, aztán elhalt, és hetekig nem jelentkezett.)

[utána kézzel írva:] Persze, mert azóta sem dohányoztam, már hat hete! Sz. L.”

Tihanyi-balatonfüredi őszét nem szakította meg. Hazatérve, november 22-én így ír még mit sem sejtve Igalra: „Milyen gyönyörű ez a Tihany, milyen megfizethetetlen az állandósága annak a nagy-nagy kilátásnak, amely odafentről az ember elé tárul, s folyton kíséri a nap minden óráját, percét! Hanem később a szívem szörnyen kínozni kezdett; ijedtemben abbahagytam a dohányzást, ez segített, azt hiszem, mert azóta nem volt ,rohamom’. Közben elintézték, hogy befeküdjem itthon a Haynal-klinikára, s mivel amúgy is hidegre fordult az idő, november elején Nagyklárával együtt Füredről végleg hazajöttünk, s most itt dolgozom, s csakugyan készülök a klinikára. Csak ,nem érek rá’!”

1951. december 3. és 5. között, a klinikai kivizsgáláson aztán kiderül az igazi baj. A zárójelentés leszögezi: „A kb. három hónappal ezelőtt lezajlott coronaria thrombosisra való tekintettel a beteg huzamos időn át kíméletes életmódra szorul. Testi megerőltetéstől, huzamosabb szellemi munkától és lelki izgalmaktól tartózkodnia kell. Igen kívánatos volna legalább hatheti üdültetése.” És egy 1952. szeptember 2-ról szóló EKG-lelet szövegszerűen is meghatározza: „régi elülsőfali infarktus”.

Ekkortól kezdődik a ,beteg’-élet. Februárban Galyára mennek, júniusban a Gellértben fekszik körülbelül négy hétig. 1952. május 18-án írja Baloghné Bozóky Máriának: „Lehet, hogy rövidesen valami szanatóriumszerű helyre kerülök. Gyógyulásom: a pihenés! Vidék jobb volna, de míg jobb ékg-m nem lesz, Haynal tanácsára nem hagyom [339. o.] el Pestet. Szerinte újesztendőig nem szabad dolgoznom, semmit, sem. És még járni sem! (Ami persze lehetetlenség!)” Majd ugyanőneki ír július 8-án a Gellértből: „Szóval nekem kifelé áll a szekerem rúdja a ,szanatórium’-ból. Ez a Gellért volt. De nem rendes beteg voltam és vagyok, hanem ún. szállodai. Vagyis saját ráfizetéssel kis udvari szobában egymagam laktam és lakom itt (még pár napig): másképp nem tudtam volna dolgozni, sőt egyáltalán nem jöttem volna ide.” Ekkor, itt készítette Szilvásy Margit a jelenleg Móricz Virág tulajdonában levő olajfestményét a költőről.

,Balatonozós’ útjára is Tompa Kálmán doktorral indul, számítva már minden eshetőségre. Szikla Gusztávné Lám Ilona festőművész vendégei Balatonszemesen (július 23-án jelzi feleségének, hogy megérkeztek, előbb egy Földes nevű nyugalmazott postatanácsosnál szálltak meg, majd 26-án költöztek át vendéglátójukhoz az Ady Endre u. 1. sz. alá). A jól sikerült és csak olvasással, pihenéssel telt nyaralás biztatást ad, így azután az őszt már komoly munkával (a La Fontaine-fordítással, a Hardy-korrektúrával és a Goldoni-vígjátékkal) szeptember 18-tóI Liptákéknál töltheti, a közeli szívkórház biztonságában. Így azután, innen már fanyar humorral tájékoztathatja Basch Lórántot ,gyógyulásáról’: „Én is gyógyultam… Haynal prof. azonban továbbra is fenntartatja velem az előírt életmódot: üvegházi élet, csigalassú élet. Olyan kedves hozzám, hogy – hálából – kissé ott is megjátszom neki az üvegházban-létet, ahol lehetetlen…” (1952. november 20.)

És ahogy a szívproblémák időszakilag rendeződnek, jelentkezik ismét a vesekő: 1952. augusztus 8-án a Babics-klinikán „kőtávozással kapcsolatos coli-fertőzést” állapítanak meg, és aureomycin injekciókúrát kap.

Tehát a fordítói hajsza és a baráti és családi környezet [340. o.] ben sorozatosan jelentkező csapások végleg aláásták egészségét. A kedves halálában joggal láthatta saját halálának előrejelzését is: ezért A huszonhatodik év a halál előszobájából küldött üzenet is, a halál közeledtének tudatában; és erőinek összpontosítása egyben, hogy szembeszegüljön az alkotásfolyamatban a halállal.

De mielőtt szembeszállna a lehetetlennel, a halállal szemben a szonettek világában az élet diadaláról vallana – a tragédia pillanatában, még a halott kedves közvetlen közelét érezve, megírja egy: huszonöt kéziratoldalas levélben a huszonöt év történetének vázlatát. Emlékezést önmagának és számadást a kedves ittmaradt hozzátartozója, fia számára.

És ezután következhetett e valóság költői mása, a huszonöt év után A huszonhatodik év.

Az 1950-es év egyúttal az előző évek utazásainak megismétlése is volt, és az elkövetkező évek ,balatonozós’ nyarainak példája. Ezalatt járja be újra a helyeket, ahol korábban megfordult halott kedvesével, és készíti az emlékekből szonettjeit.

– találjuk a fogalmazványok között ezt, az 1950-es nyarat jellemző megállapítást. „Dolgozva pihenni; egész gö [341. o.] rögös kifejezés, nem?” – definiálja életmódját egyik levelében épp e nyári útja kezdetén Bernáthnénak (július 12-én).

Amikor bátyjának 1950. április 10-én azt írja: „bár privát irodalmam – versek – is létezik az íróasztal számára” – tulajdonképpen utalhatott az 1949-es kisörsi versekre, de már a ,halotti szonettek’ első darabjaira is, hiszen a keletkezési dátum szerint ismert versek közül a legkorábbi kettő a március 8-i dátumot viseli, a Bolond tükör és A jó hatalom címűek.^[8] Egy következő, a Tétova angyal március 21-i keltezésű. De a dátumozás csak a versek végleges elkészülését jelzi, jó részük pedig nem is kap dátumot. Az ,alapozó’ munkát ugyanakkor már 1950 tavaszán elvégzi. Hiszen a Tervezett költemények feliratú gyorsírásos fogalmazványfüzet^[9] 127. oldalán találjuk a Parancs című versnek, a véglegestől erősen különböző fogalmazványa mellett: „Gyomorsavvizsgálat közben, a számban másfél óráig gumicsővel. – Haynal-Klinika, 1950. május 5.” A 145 lapos füzet: az ötletek gyűjteménye, és egyben az alkotásfolyamat tervrajza is. Az ekkoriban egy ideig (ez év októberéig) Budán, a Szentföld Múzeumban élő Chrysostoma nővér közvetítésével még a megrendült gyászában osztozó felesége beleegyezését is elnyeri esetleges búcsúztató költeményekhez.

De a terveken kívül az első sorozat is elkészülhetett ekkoriban. Hiszen már április 28-án, amikor Bernáthné a tüdővérzés idején meglátogatja, 25 „halotti szonettet” felolvas a felesége távollétét kihasználva a költő, mint erről Bernáthné naplóbejegyzései között említést találunk. És az újabb sorozat elkezdése előtt már odaadja barátainak olvasásra és véleményezésre. Augusztus 8-án Kisörsre nem kisebb szaktekintély, mint Fülep Lajos visszaigazoló válaszát kapja, aki a Tompa Kálmán útján hozzá eljuttatott mutatványról írja: „Caro Lorenzo, megkaptam a verseket [342. o.] T. K.-tól, s ma vissza is küldtem neki – a többszöri olvasás növeli őket, s ez a legjobb próba.”

Az újabb sorozatra azután: már csak később, ,balatonozós’ útján, főleg a Molière és a szovjet költők fordítása után vállalkozhat. Július 12-én örülve is az újabb Molière-nek, mégis panaszkodva írja Bernáthnénak: „Noha jobb szerettem volna most már magamnak dolgozni valamit: június eleje óta fordítógép voltam csupán...” Ekkori utazgatását az egyik állomásról augusztus 26-án így jellemzi Basch Lórántnak írt levelében: „Apróbb kirándulásokat bőven tettem, mindegy volt, melyik réten vagy fa alatt, melyik vízparton vagy kocsmában dolgoztam: eszemben volt az egész íróasztalom és könyvtáram. Ez igen kellemes volt, ez a barangolás: úgy szomszédoltam itt a falvak és partok közt, mintha csak odahaza ülnék villamosra, hogy kiszaladjak soron kívül a Hűvösvölgybe vagy a Zugligetbe… Hol vendég vagyok, hol fizető vendég, hol teljesen idegen. Most, holnapután, Boglárra megyek át; aztán talán Igalra, aztán talán megint Gyuszihoz. Egyelőre csak a Boglár fix. Tompa dr. egyszer meglátogatott, elébe utaztam Tihanyba, innen; Klárával együtt jöttek.”

Kövessük tehát az utat, amint hazaküldött útibeszámolójából és a barátainak adott jelzésekből rekonstruálhatjuk az alkotásfolyamatot.

Első állomás Balatonföldvár, július 25-én jelzi, hogy „tegnap megjötem”. A Jókai utca 3-ban, Vértes Istvánnénál talál szállást. Talán épp ekkoriban készül az emlékező Balatonföldvár című verse. 27-én részletesen beszámol: „Jól vagyok, házilag kosztolok Vértes Ilonka (,néni’) társaságában, akivel igen megszerettük egymást. Egyszerű, okos, tevékeny, melegszívű és igen aktív magyar úriasszony.” Ekkor még sokat dolgozik a fordításon, várja a feleségét a hét végére, hogy azután együtt mehessenek a Bakonyba, [343. o.] ahol a rossz időben is a Cuha völgyén utazgatnak, oda-vissza, amely „még esőben is gyönyörű volt”, mint ezt Bakonyszentlászlóról augusztus 3-án írta, bejelentve, hogy 5-én, szombaton érkezik – ekkor ismét egyedül – Bernáthékhoz. „Édes Klárikám, tegnap éppen vacsorához mentünk, mikor Lőrinc megérkezett. Nem gondoltuk, hogy evvel a vonattal jön, délre vártuk. Örülök nagyon, hogy csütörtök vagy pénteken Te is itt leszel” – írja Bernáthné a költő érkezéséről augusztus 6-án. Szabó Lőrinc is beszámol a késés okairól: „Tudja, hogy értünk ki; hogy találkoztunk Baránszkyval, Borsosékkal stb. Szemelni kezdett, mire a hajó átvitt Füredre. Karomat jól meghúzta az egykilométeres út fölfelé a vasúthoz, a vonat negyven percet késett, nyolcra értem ide.” Közös segítséggel itt készül el az Embergyűlölő, de közben saját versek is, mint ahogy augusztus 26-án Kardos Lászlónak tudtul adja. A fogalmazványokon egy vers esetében jegyzi meg: Kisörsön Bernáthéknál” (Csodálatos-rémületes). Ugyaninnen, ugyanezen a napon Basch Lórántnak pedig így számol be alkotásfolyamata előrehaladásáról: „Hozzáteszem még: saját magamnak is dolgoztam valamit, az új ciklusom öt darabbal nőtt.”

Zaklatott kisörsi napjairól Betnáthné naplójának egyes bejegyzései tudósítanak. Augusztus 9-én elutazik, majd 11-én délben feleségével visszaérkeznek. A Molière-fordítás, a gyász és a szonettek alkotása a költőt is zaklatottá teszi, környezetével is érezteti nyugtalanságát. Augusztus 12: „Lőrinc sír, fél éve Erzsike halálának.” Augusztus 14: Nagyklára elutazása, de ezt megelőzően: „Lőrinc sír: Botrányok Klárával. Lőrinc elrohan otthonról. Aurél fut utána, és hozza vissza.” Augusztus 16: „Lőrinc már nyugodt. Embergyűlölőt olvassa fel.” Augusztus 17: Nagy beszélgetés: ,Őt mindenki félreértette’.” Augusztus 19-én [344. o.] elutazik ismét, 22-én megjön, hogy 28-án végleg távozzon.

Kisörsről augusztus 28-án Boglárra utazik, ahol a Békés István könyvkereskedő (egy ideig Püski bizományosa is) révén megismert Kovács József vaskereskedőnél lakik, és köt a családdal tartós barátságot. De az út idáig is megint romantikus: „Kővágóörs-Révfülöp, ahonnan hajó visz át Boglárra, az a kis hajó vagy a társa, amelyet maga is látott, nagy Klára, egészen közel van még Badacsonyörshöz. A vonat azonban késett, lekésette velem a hajót, ott kellett tehát rostokolnom a mólón ¾ 6-tól majdnem fél 9-ig, amikor az utolsó menet indult.” De mérgét a maga módján ki is adja: művé – bár megint nem sajáttá – transzponálja: „Úgy álltam bosszút a sorson, hogy dolgoztam. Bementem a Földművesszövetkezet korcsmájába, s előbb az utcai részen, szabadban, majd sötétedéskor, bent, az ivóban, folytattam az aznapit: Eminescu egy szörnyen dörgedelmes és valóban nem lendület nélkül való hosszú versét a romlott, céda és hazafiatlan ifjúság ellen”. (Augusztus 29.)

Itt, Bogláron érzi először nyugodtnak, a kötelező fordításoktól megszabadultnak magát: „Először történt az egész idő alatt, az egész távollétem alatt, hogy nagyot aludtam: 10-kor ébredtem. Most 11 van. Az ég felhőtlen kék, a nap süt, talán visszajön a jobbacska idő az is animál.” És haza is ezt üzeni: „Jóban vagyok magukkal, úgy érzem.”(Szeptember 5.)

Szinte felkészült lelkiállapotba kerül az alkotásfolyamat újrakezdéséhez. De erre majd igazán Igalon kerülhet sor. Oda érkezik a sorstárs, Tompa Kálmán buzdító levele is: „Könnyebbedj meg, lezserebben, lazábban, felelőtlenebbül élj – önmagaddal szemben is. A Te vérnyomásodat jobban felviszik az ideg-lelki dolgok, szorongások, mint bármilyen más sablonosan, kritikusan ún. vérnyomás fokozó [345. o.] dolgok, kívülről beléd kerültek. – Ne törődj a törődni valókkal. Élvezzed, hogy a hivatásaidat elvégezted! Most magadnak, magadból, magadba élj.” (Szeptember 14.) Azaz: hagyja a nyugtalanító kötelmeket és a lelkifurdalást, tegye azt, ami őt menti meg: kövesse a saját alkotásfolyamatát.

Igalra szeptember 9-re érkezik, másnap hosszú beszámolólevelet küld haza: „Szörnyen udvarias volt hozzám az idő a boglári távozásnál, ti. az éjszakai csepergés éppen elállt, de a világ fekete és kietlen, aztán, szürke és kietlen volt; s az maradt egész nap, és hideg, vagy legalább hűvös, és pláne az hajnalban, az autóbuszutazás alatt.” Tehát ezzel elment a kedve a Balaton-parttól, szívfájdalom nélkül távozhatott onnan. Igalon „este korán feküdtünk, Sándor dr. rábeszélésére nem vettem semmi orvosságot, s 10-től megszakítás nélkül aludtam ma reggel 8-ig. Ez aztán sokat segített.” A reggel kicserélte körülötte a világot: „nap sütött a szobámba, kék ég nézett be az ablakon. Mondom, az udvarias idő tudta, mit kell tennie: megbarátkoztatott az eljövetellel, s megvigasztalt a mával, az itt-tel”.

És íme, már ezen a napon, 10-én megszületik az első igali szonett: az Üldöző hiány. Majd 12-én az Egészség, 12-én és 13-án az Idegen nő egy vitorláson, amely még egy balatoni kirándulás emléke, 15-én a Kétszáz napja, 18-án a helyben emlékező Tavaly még és A végtelen pillanat, mely az első találkozásra emlékezik.

Baráti várakozás kíséri ezt a munkát figyelemmel: Fülep Lajos, Tompa Kálmán tudnak róla, és az akkor velük jó kapcsolatot tartó Basch Lórántnak számol be ismételt előrehaladásáról: „Közben magamnak is csináltam egyetmást .” (Szeptember 16.) A sok baj, betegség, munka után a természet szépségében való elgyönyörködés az alkotófolyamatban helyét, feladatát megtaláló ember örömét is [346. o.] jelenti. Szeptember 12-én Igalról ír erről Bozóky Máriának, akinek már a nyár folyamán fel-felolvasott a készülő műből: „Talán tudja, hallotta, hogy milyen régóta csavargok már a Balaton körül. Bizony, másfél hónapja. Pillanatnyilag ugyan elkanyarodtam kissé a Víztől, délnek, ide, igali barátaimhoz, pár napra; de a jövő hét elején megint Bogláron leszek, aztán I. Gyuszinál Tihanyban, amíg csak tart ez a szép nyár. (Milyen jó, hogy a Természet Vénasszonyai így húznak, ilyen barátságosan, a magunkfajta Vén Emberhez!). …Sokat, nagyon sokat dolgoztam.” (Szeptember 12.) És Gellérinének is ekkor írja megelégedett sorait: „Számomra csak a nyár az esztendő, a többit szeretném medvemód átaludni.” (Szeptember 16.)

De nemsokára indul tovább, készül a terv az út folytatására. Illyés „Gyuszi írja, hogy bármikor szívesen lát, valószínűleg egész kis férfi-akadémia gyűl össze majd 20–30 közt… Én innen még visszamegyek Boglárra, … kb. 20-a után, legkésőbb 22-én azonban Tihanyba érkezem” – jelenti haza szeptember 12-én.

Szeptember 19-én Boglárra érkezik, de ott, épp őszi nagytakarítást talál, tehát indul tovább Tihany felé. Útba ejtve másik emlékező helyét, Szárszót. A következő hazaküldött levél Szárszót szeptember 20-án jelöli, és itt több vers keletkezik ismét: Ugye, az voltál, Szárszó, Maguk láthatnák benned, Alkatrészemként.

Ezután Tihany következik, apróbb megszakításokkal november elejéig. A megszakítás: egy-egy kirándulás. Például: „Szerda este van, azaz estefelé. Átjöttem Tihanyból, Kodolányihoz megyek, s útközben írok, egy padon. Magammal hoztam a Shelley-t, azon dolgoztam az imént egy kocsmában. De már hűvös van, megyek is ismerőseimhez, akiket Maga még nem ismer, Liptákékhoz: ott hálok meg, s reggel a legkorábbi vonattal indulok, még [347. o.] aznap este visszajövök, s megint Liptákéknál hálva meg, pénteken a déli hajóval indulok haza Gyuszihoz” – írja haza, október 4-én.

Ennek a ,férfi-akadémiát’ alakító tihanyi ősznek harmadik szereplője Wessely László, a költő fordításainak későbbi kiadója, Majakovszkij-fordításainak inspirálója. „Fiúk, mondtam az imént. Mert most már hárman vagyunk. Tegnap délben ugyanis beállított Wessely László... Jókedvű, eszes, világjárt (de mennyire világjárt!) entellektüel; Moszkvában is élt közben. Úgy látom, engem is szível, Gyuszinak meg ősi, párizsi haverje. Délután a halászoktól, akik épp megjöttek, vettünk vele halat, egy csukát (40 dekásat), meg egy egykilós harcsát, s ebből – főleg W. – estére halászlét főztünk, igen kevés hagymával, és teljesen paprika és fűszer nélkül. Nagyon jól esett, nagyon jó volt így is. Ma még mindig az volt a fő-ebédrész, sőt holnap is alighanem az lesz az otthonmaradottaknak. Mindenki jól van” – írja szintén haza, október 11-én délután.

Kevés ilyen boldog időszakát ismerjük. A felszabadultság ritkaszép pillanata, az alkotó ember harmonikus természetlátása sugárzik a Baloghné Bozóky Máriának Tihanyból küldött válaszlevelezőlap szövegéből: „Az ősz, melyről olyan szeretettel (mit? szeretettel? – rajongással!) ír, épp olyan, amilyennek látta, látja, emlékeiben babusgatja; épp olyan tarkabarka, mint amilyennek magát gondolom, olyan szolid és gazdag és félénk. Istenem, sohase volt olyan hosszú nyaram és olyan bőséges őszöm, mint az idén: majdnem három hónapja már, hogy úgyszólván egy tagban itt élek a Balatonnál. Legtovább Tihanyban időztem most, így adódott, véletlenül és barátságból. Diákkoromban az iskolaév kezdete takarta el előlem ezt az időszakot, később meg a hivatalaim; tulajdonképpen most [348. o.] tartózkodtam és tartózkodom először az igazi, kiadós, ráérő őszben, s hozzá még olyan őszi tájban, mely maga is egy egyetlen, szakadatlan, nagy-nagy költemény, néma költemény – az istenfáját, de jó volna, ha az a nagy kékség, a víz, amelyre ablakomból reggeltől-estig lelátok, megírna engem!... De nem teszi a nyomorult: idegen marad, legfeljebb: azt mondja, hogy ő mindössze H₂O; s a többit mi képzeljük bele, Hy-ek;” (Október 24.)

Az itt keletkezett versek: október 1–2: Itt az ősz!, október 7: Huszonkétéves, október 9: Nemcsak emlék vagy, A titkolt rém, október 16–17. és 19: Az álom gyanui, október 19: A legrövidebb vezeték, október 26–27: Feloldás és fenyegetés, a Túlélt mese időpont nélkül „Tihany 51” megjegyzéssel. A november 2-án keletkezett Szótlan válasz esetében pedig nincs helységmegjelölés de a következő dátumnál, november 13-án már odaírja: Bp. (Hiányzó köznapok).

Ezután otthon, a következő, 1951-es év februárjáig dolgozik a többi darabon, barátainak olvasva fel – tanácsaikat kérve – a szonetteket. Majd minden visszaemlékező őrzi emlékezetében a költő hangját is, a mű „részletei még elevenen vernek bennem, az olvasó hangjával együtt” – mondhatják, írhatják barátai Fülep Lajos későbbi, 1957. április 26-án írott levele szavaival.

A végleges formába öntés az 1951. márciusi balatonfüredi húsvéti útján történik. Ekkor már Lipták Gábor vendégeként tartózkodik itt. Március 8-án utazik, odafelé útját Akarattyán, Kodolányinál megszakítva. A fordítói munkák mellett a verseket rendezi. „Minden nap egyformán megy: nagy iramban dolgozom. Esténkint olvastatnak, s vendégeket hívnak rá. Már három nagy ilyen esténk volt. ,Borzasztó siker’! Nagyon szeretnek itt” – írja haza március 16-án, bár, nem említi: mit „olvastatnak”, [349. o.] hiszen ekkor még családja nem tud a készülő nagyterjedelmű műről. Elutazása után aztán Lipták Gábor ezeket az estéket hiányolja: „Jó volt tudni, hogy itt dolgozol a másik szobában – hát még az esték” (április 11.), majd két év múlva is emlegeti: „Ma eszembe jutott, hogy két esztendeje itt voltál velünk húsvétkor.” (1953. április 6.)

Lipták Gábort kéri meg, gépelje le az összeállított verseket. „A papír megjött rendben az indigókkal együtt. – Szívesen és örömmel írom le a verseket, csak előre kérlek ne haragudj, ha nem tudok határozott terminust vállalni. …mire remélem június elején lejössz, ha egy mód van rá, készen leszek.” (Május 7.) Valóban, június elején megérkezik, akkorra elkészültek a gépiratok – küldhette szét az országba barátainak: olvasásra és megőrzésre. A halott kedves alakját megörökítő plakett is elkészül ekkorra, „a mű… a még ifjú arc éremmé alakítva”, június 8-án Ferenczy Béni éppen ide, Liptákékhoz címezi a levelet, amelyben az első öntésekről, és a második öntés problémáiról értesíti.

És ezzel lezárult ez évek második nagy alkotásfolyamata: a költő életben tartotta magát, indulhatott újabb utazásaira, végezhette az ekkortól állandósuló forditómesterségét – de ez az életmód már kevés volt, hogy ellene mondjon a szervezetében felgyűlt bajoknak: ez év őszén jött a betegség, amely beigazolta a sejtelmeket, és a valódi halálos távlatot megadta a ’halotti szonettek’ alkotójának is. [350. o.] 

Az írást a költő szeptember 5-én Balatonfüredről küldte Antal Helénnek, a rádió irodalmi osztálya vezetőjének; a levél és az eredeti gépirat Dalos László tulajdona, aki akkor a rádió munkatársa volt.^[VISSZA]

^[3] Az emlékezés a Petőfi Irodalmi Múzeum hangtárában 718/1. sz.^[VISSZA]

^[4] A feleségéhez küldött levelek között vázlatosan feljegyzett választémák között szerepel a szöveg.^[VISSZA]

^[5] A sír helyrajzi száma eredetileg: 19/1 parcella, 2. sor, 126. sz., utóbb átszámozva: 19/1, 1, 126.; 1975. augusztus 22-én 2000-ig meghosszabbítva.^[VISSZA]

^[6] A fogalmazvány az MTA Könyvtára kézirattárában: Ms 4656/185. sz.^[VISSZA]

^[7] A fogalmazvány az MTA Könyvtára kézirattárában: 4656/78. sz. 4. l.^[VISSZA]

^[8] A versek datálását az MTA Könyvtára kézirattárában levő kéziratok alapján közöljük.^[VISSZA]

^[9] Az MTA Könyvtára kézirattárában: Ms 4656/79. Dr. Gergely Pál olvasata (az általa megfejtett szöveg gépirata: 105. l.).^[VISSZA]