[1568. május 1., Gönc]
Kívül: Igen híres és tanult úrnak, Theodorus Beza Vezeliusnak*, a genfi egyházközség leghűségesebb elsőpapjának, Krisztusban tisztelt testvérünknek.
Igen híres és tanult férfiú, Krisztus Jézusban tisztelendő úr, tiszta szívből kívánunk az Atyaistentől és a mi urunk Jézus Krisztustól üdvösséget neked és az összes tieidnek a Szentléleknek ereje által.
Nem tudjuk szavakban kifejezni, mennyire örvendeztünk, amikor meghallottuk, hogy ezek az istenfélő és becsületes ifjak, Paksi Mihály és Thúri Mátyás*, akik korábban néhány évig Wittenbergben tanulták a tisztes tudományokat, a nagyobb és tisztább tudás megszerzésére, hogy végül nagyobb haszonnal szolgálhassák Isten egyházát, a ti akadémiátokra (melyet már csaknem az egész világ látogatni kezdett) akarnak indulni. Ezen a módon ugyanis, úgy gondoljuk, lehetséges, – noha csak levél útján, ha szemtől szemben a nagy távolság miatt nem is – hogy igen nagy hálát adjunk az egész földkerekségen legismertebb férfiaknak, mind azoknak, akik az Úrban meghalván mennyei életet élnek, mind azoknak, akik még élnek, de mindeneknél inkább neked, amiért csaknem az egész földre és a mi igen megnyomorodott hazánkra halmoztad jótéteményeidet, melyeket a te világos műveid jelentettek és most is jelentenek; s az is lehetséges, hogy nektek hírt adjunk a mi háromszor földre leveretett hazánknak és főként a gyülekezeteknek állapotáról, nem kételkedvén abban, hogy azoknak jó vagy balsorsa igen megindít titeket.
Először tehát hálát adunk az örökkévaló Atyának, valamint az ő valóságos és természet szerinti fiának, a mi urunk Jézus Krisztusnak, amiért ő az atyjának jobbján ülve ad nekünk prédikátorokat és doktorokat, megőrzi az egyházi szolgálatot, s közülünk egyházat gyűjt össze magának. Kérjük őt továbbá, hogy művét, melyen bennünk munkálkodik, erősítse meg, s emlékezzék meg a gyülekezetről, mely eleitől fogva az övé.
Ezenkívül hálát adunk Isten választott eszközeinek, igen híres és tanult férfiaknak, akik által Isten az ő igéjének világosságát ezen legutolsó században felgyújtotta, majd megvilágította; közéjük tartozik Martin Luther, Philip Melanchton, Oecolampadius Bucer, Zwingli és a nagyhírű Kálvin*, akik már mind mennyei életet élnek. Az első kettőnek közülük köszönjük, hogy ama gonosz embernek, a pápának csalárdságai lelepleződvén csaknem az egész földön kezdtek eltűnni, a mi királyságunkban pedig alig említik vagy hallják azokat, és hogy az Isten ingyen kegyelméből Krisztusért a hit által való megigazulás tanának igazsága, megoltalmaztatván a hamis vélekedésektől, helyreállíttatott. A többieknek pedig, különösen azonban Kálvinnak tulajdonítjuk az Isten gondviseléséről, a predestinációról, a szabad akaratról, a szentségekről, vagyis a keresztségről és az úrvacsoráról szóló tanok megtisztítását. Az ő írásait ugyanis, ha valahol másutt igen, a mi királyságunkban bizony kimondhatatlan, mily nagyra értékelik, és mennyire olvassák és olvassák újra meg újra.
Mivel pedig ennek a férfinak a tanítását, sőt a próféták és apostolok írásaiban összefoglalt tanítást nemcsak hogy szüntelen védelmezed, hanem csodálatos bölcsességeddel meg is magyarázod, oly nagy hálát adunk neked, amilyen csak tőlünk telik, és forró imádságokkal kérjük az Istent, hogy őrizzen meg minél tovább az ő sok és nagy veszedelemnek kitett, hamis vélekedésektől háborgatott és csaknem szétszaggatott egyházának épülésére. A te írásaidat is bizony oly nagyra értékelik nálunk, hogy nem haboztunk a te rövid hitvallásodat, melyet alaposan elolvastunk, kétszer is általános egyetértésben aláírni, s elismerni, hogy megegyezik a Szentírás tanításával*.
Ettől noha néhány cikkelyben valamelyest eltér ama híres zürichi egyházközség nemrég kiadott hitvallása*, mellyel ti is egyetértettetek, amint a címe tanusítja, mégis azt szintén szívből elfogadjuk, sőt azon egyházközség prédikátorainak is hálát adunk, kiváltképpen az igen híres és tisztelendő öregnek, Heinrich Bullinger úrnak. S bárcsak közelebb lennénk, hogy e hálánkat szóban is kifejezhetnénk! De akiket a földrajzi hely távolsága elválasztott, azokat a hitnek és a mi fejünknek, Krisztusnak az egysége egy lélekben egyesítette. Mi bizony az Isten és az ő angyalai, sőt az egész világ színe előtt bizonyságot teszünk arról, hogy azért tetszik nekünk a ti egyházközségeiteknek – tudniillik a genfinek, zürichinek, berninek – hitvallása, mert mindegyik közül a legtisztább, s a lehető legteljesebb módon egyezik a próféták és apostolok szent könyveivel. Erről ennyit.
Hogy e nyomorúságos királyság helyzete milyen és miféle, megtudhatjátok ezektől az ifjaktól. Három év telt el, mely alatt többet vesztett Magyarország és többet nyomorgatták nemcsak a törökök, de a hallatlan kegyetlenségű tatárok is, mint máskor húsz-harminc év alatt. Ugyanis azontúl, hogy a népből sokezer embert megöltek és a legalávetettebb rabszolgaságba hurcoltak, elvesztettünk két sok királyságban ismert erősséget, úgymint Szigetet és Gyulát, Németország, Csehország, Morvaország védőbástyáit, csaknem tizenkétezer igen vitéz katonával együtt. Most úgy hírlik, a császárok és az erdélyi fejedelem nyolc évre békét kötöttek. Bárcsak jó lenne ez nekünk! Schwendi Lázár most a hazatérésre készül.
Noha pedig nem kicsinyek hazánk külső bajai, mégis a belsők sokkal nagyobbak, és az istenfélő sziveknek nagyobb fájdalmat okoznak. Ugyanis amikor már csaknem az egész királyságban hosszú küzdelmek árán megerősödött a legszebb egyetértés a keresztyén vallás minden hittételéről, a Sátán, megirigyelvén Krisztustól és egyházától ezt a boldogságot, újraélesztette a pokolból az állatok igen jól ismert, istentelen és gonosz Blandrata* által Arius, Sabellius, Photinus és mások vélekedéseit, mert ez az ember már ezer formára változtatta magát. Csatlakozott hozzá néhány hagymázas és szédelgő lélek, elsősorban pedig Dávid Ferenc, a kolozsvári egyház elsőpapja, királyi prédikátor, aki nem annyira tanult, mint inkább merészecske. Néhányszor ugyan már megcáfoltattak és teljesen megszégyenültek, mégsem hagyják abba a káromlást, mert a fejedelem inkább akarja tűrni az egyház, mint saját testi egészségének kárvallását, noha Blandratának már megtiltotta e dolgok tárgyalását. Krisztusnak és a Szentléleknek istenségét tagadják és cáfolják; csak azért tartják Krisztust istennek, mert a Szentlélektől fogantatott, mert nem mérték szerint kapta az adományokat, s mert az isteni ígéretek benne és általa teljesedtek be. Ezenkívül azt tanítják, hogy Krisztusnak a feltámadáskor meg kell aláznia magát, hogy olyan legyen, mint egy a kiválasztottak közül. S ezeket bizony Magyarország belsőbb részein, tudniillik Erdélyben tárgyalják.
Ezen a vidéken más borzalmas jelenség keletkezett egy közepesen művelt ember, egy bizonyos Egri Lukács által, aki noha azt színleli, hogy nem ért egyet az erdélyiekkel, valójában azonban semmiben sem különbözik tőlük. Azt tanítja, hogy az Istenben nem voltak öröktől fogva valóságosan szétválasztva a személyek, továbbá hogy az egy és egyedül igaz Isten csak az Atya, aki magában foglalja az Igét és a Lelket, s hogy Krisztus nem öröktől fogva való nemzés révén Isten fia. Eme vélekedéseit Schwendi Lázár, Miksa császár főkapitánya rendeletére az egyház nemrég megcáfolta a Szentírásból, a szerző bilincsekben és börtönbe vetve most is ehhez a tévelygéshez ragaszkodik. Mivel pedig a Magyar Királyság minden főura, s leginkább az erdélyi fejedelem és az egész egyház reátok – tudniillik genfiekre és zürichiekre – figyel, kérünk titeket és esedezünk, hogy ha Isten dicsősége és egyházának haszna valamennyire megindít titeket, írjatok minél előbb ezek ellen az istentelenségek ellen név szerint vagy az erdélyi fejedelemnek, vagy csupán e királyság egyházközségeinek ajánlva; ezt hogy megcselekedjétek, újra és újra könyörögve kérjük.
Végül azt is kérjük, hogy ezek az ifjak, akik egykor egyházközségeink hasznára lesznek, legyenek nálatok igen szívesen fogadottak. Élj jól az Úrban, igen híres Béza, az összes tieiddel együtt! Kelt Göncön, 1568. május elsején.
Tisztelendőséged hívei:
Károlyi Gáspár
Hevesi Mihály
Szikszai Gergely
a Magyarország felsőbb részén levő egyházközségek esperesei.
[Szabó András fordítása]