Nagyságos úr, legkegyelmesebb urunk! Igen ismertek a Szentírásban a fejedelmek dicséretéről szóló részek, tudniillik hogy sok helyen Isten fiainak, jótévőknek, és az egyház fenntartóinak hivatnak, mégis mindegyiknél híresebb az, ahogyan Dávidnál jelöltetnek meg, ebben a mondatban ugyanis isteneknek neveztetnek: „Én mondom, istenek vagytok, és az magasságos Isten fiai mindnyájan.”* Itt nem azért neveztetnek a fejedelmek isteneknek, mert természetük vagy lényegük szerint istenek lennének, ugyanis csak egy valódi, természete és lényege szerinti Isten van, hanem mert isteni hivatalt viselnek, s ezen a földön Isten helyettesei Isten helyes tiszteletének terjesztésében és megőrzésében, a jók megvédésében, a bűnösöknek pedig megbüntetésében. Dávid, Jónátán, Jósáfát, Ezékiás, Jósiás ilyen fejedelmek voltak*, az alacsonyabb rendűek közül pedig Óbadjáhu, aki száz prófétát táplált titokban, s védelmezte Isten igazi tiszteletét Aháb király üldözései idejében. József is Egyiptomban, mert biztos fizetést szerzett a papoknak, és segítette, sőt megőrizte a tudományok tanulását. Imádkoznunk kell tehát az örök Istenhez, a mi urunknak, Jézus Krisztusnak atyjához, hogy kegyesen engedjen, adjon, és támasszon számunkra mindig ilyen fejedelmeket.
Tokaj várának ostroma 1565-ben, az ostromló Schwendi Lázár,
az ostromlott Némethy Ferenc, a helvét irányú reformáció legnagyobb támogatója
Hogy ne szaporítsuk a szót, sok jót tettél Te is, nagyságos urunk, a mi igen megnyomorodott hazánkkal, a Magyar Királysággal, e jókat a kegyes utókor magasztos tisztelettel fogja körülvenni. Ugyanis amint egykor Makkabeus kiszabadítva Izráel szerencsétlen népét Antiochus Epiphanes, e zsarnok és hitetlen ember kezéből nemcsak örök hírnevet szerzett magának, hanem a haza atyjának is tartották.
Ugyanígy Te, méltóságos nagyúr, ezt az igen megnyomorodott nemzetet a minden kegyességükből és emberségükből kivetkőzött törökök és tatárok kezei közül kiszabadítva és megoltalmazva elérted, hogy örök hálával legyünk Neked lekötelezve.
És ami a legfontosabb: az Isten Fiának vérén megváltott egyház a Te védelmed alatt biztonságban volt, úgy, ahogyan a madarak és mindenféle állatok fészket raknak egy terebélyes fa ágai között, és megpihennek az árnyékában. Mint ahogyan az Atya mindig Atya, és sohasem szűnik meg atyai szeretetét kiárasztani az övéire, ugyanúgy reméljük, hogy Te is mindig hasonló szeretettel fogsz minket és Isten egyházát szeretni.
Ezért hát Isten egyháza és a kegyes lelkipásztorok úgy határoztak, hogy ebben a csupán közepes nyugalomban csak a Te védnökséged alatt hívnak össze zsinatot, nemcsak azért, hogy a keresztyén hit minden hittételében megerősödjék, hanem hogy az eretnekség, mely (Ó fájdalom!) növeli a királyság más külső bajait, s mely nemcsak csírázni, de már erőre kapni is kezdett, megcáfoltassék, Isten Fiának dicsősége megerősödjék, az ellenség szája bédugassék, sőt azok büntettessenek is meg – így Te nemcsak a külső, de a belső ellenségen is tökéletes győzelmet fogsz aratni.
Most tehát, hogy ne tartsuk fel tovább nagyságodat, ezeket kérnénk az egyház nevében. Először mivel a zsinatot már kitűztük, nemcsak ne akadályozza meg nagyságod, de minden igyekezetével és segítségével támogassa. Azután: nagyságod képviseletében legyen jelen valaki a magyar nagyurak közül, hogy minden tettünknek és határozatunknak tanúja legyen, s az engedetleneket tekintélyével megzabolázza. Harmadszor: akik csak megfertőződtek Magyarországon az arianizmussal+, legyenek bármilyen rendű emberek, kényszeríttessenek megjelenni ugyanennek a nagyúrnak hatalma által, különösen pedig Egri Lukács*, aki most Ungvárott húzza meg magát. Negyedszer: a tiszántúli prédikátor atyafiaknak engedtessék meg és adassék meg a „salvus conductus”, ahogyan a menlevelet nevezik, hogy nyugodt és biztonságos legyen az útjuk. Utoljára: lelkipásztor uraiméknak a felvidéki városokból velünk együtt kelljen küzdeni e tárgyban. Csak ezek azok, melyeket nagyságodtól kegyesen megengedni kérünk, ez Istennek a legkedvesebb lesz, az egyháznak a leghasznosabb, számunkra pedig egy örök hálaadásnak éles emlékezettel megőrzendő jótétemény. Kívánjuk, élj boldogul!
1567. november 17.
C(asparus) R(adicsics) K(arolius)
B(asilius) Z(ikzai)*
T. N. (=? Franciscus Mohinus)*
[Szabó András fordítása]
