Gary Snyder

A ZÖLDBŐL ÉS A NAPBÓL ÉLNI

Ösvényen jöttem ide, azokkal az emberekkel, akik százötven év alatt valahogyan utat törtek maguknak az Atlanti-parttól nyugat felé. Egyik nagyapám Washington körzetében kötött ki, és Kitsap megyében lett telepes. Anyai ági őseim a vasútnál dolgoztak, lenn Texasban, azelőtt meg ezüstöt bányásztak Leadville-ben, Colorado államban. Nagyapám, a telepes és apám, aki Washington államban született, viszonylag hamar átköltöztették családunkat Észak-nyugatra. De mégsem érkeztünk elég hamar. Egy idősebb úriember, aki salish indián volt, öreg Fordjával két-három havonta egyszer eljött a farmunkra, füstölt lazacot hozott. "Ki ez?" "Egy indián" - mondták a szüleim.

Ahogy a különböző fákat és növényeket figyeltem, amelyek másodnövésű vörösfenyő-erdőből és tehénlegelőből álló gyermeki világomat alkották, rájöttem, hogy szüleim híján vannak egy bizonyos fajta tudásnak. Meg tudták ugyan mondani, hogy "ez Douglas-fenyő, ez cédrus, ez páfrány..." Én viszont olyan finom és bonyolult árnyalatokat vettem észre azokban az erdőkben, amelyeket sehogy sem lehetett néhány névvel kifejezni.

Gyermekként el-elbeszélgettem az öreg salish indiánnal azokban az években, amikor eljárt hozzánk - azután egyszer csak sohasem jött többé. Megéreztem, hogy mit képviselt, mit tudott, és mit jelentett nekem: jobban tudta bárkinél, akivel valaha is találkoztam, hogy hol vagyok. Sejtelmem sem volt akkor semmiféle fehér amerikai vagy európai örökségről, ami azonosságot kölcsönözhetett volna: a helyhez való viszonyommal határoztam meg magam. Nemsokára megértettem, hogy azonosság az "angol nyelv" is, később pedig, a könyvek tudósításából kaptam meg a teljes kulturális és történelmi képet, de sohasem felejtettem vagy hagytam el azt az első alapot: a "hollétet" mint kilétem összetevőjét.

Mostanában sokan vannak bolygónkon, akik nem "lakosok". Távol vannak szülőfalujuktól, elmozdították őket ősi területükről; a farmról városba költöztek; elmentek Kaliforniába aranyat ásni - a Csővezetéket építik -, a Bechtel-cégnek dolgoznak Iránban. A városban székelő uralkodó elitek évszázadokon át lenézték, kinevették, agyonadóztatták az igazi lakosokat - a parasztokat, a föld népét. Az értelmiségieknek halvány sejtelmük sincs arról, hogy milyen kifinomult, éber és kreatív intelligencia kell az "élelemtermesztéshez". Voltaképpen a "civilizáció" előtt, a neolitikus korban kezdték termeszteni kertjeink összes növényét és gyümölcsöseink összes fáját, és ekkor szelídítették meg a legelőinken legelésző birkákat, teheneket és kecskéket. A világ különböző övezetei közül mindegyiknek régóta megvolt a maga pontosan kialakított létfenntartó rendszere, amelyet évezredek alatt fejlesztettek ki az ott letelepedett népek, akik megtanulták, hogy milyen fajta növényeket hajlandó teremni a föld azon a helyen.

Az emberiség nyilvánvalóan vándorol is. Négymillió évvel ezelőtt a kisebb növésű előemberek Afrikában ide-oda vándoroltak az őserdő széléről a szavannára és vissza; elég meleg vidék volt, s elég tiszta ahhoz, hogy befussák. Aztán egyszer csak tovább mentek, megszelídítették a tüzet, ruhákat varrtak, csavarogtak a sarkvidék körül, bámulatos tengeri utazásokra indultak. Egy Santa Barbarában talált koponya korát 50 000 évre becsülték. Lehetséges tehát, hogy a középső és kései pleisztocén nagyvad-vadászat korában meglehetősen nomád, sztyeppi és tundrai vadászéletmód alakult ki, amelyet nagy fokú mozgékonyság jellemzett, keresztül-kasul Eurázsia északi részén. A jégkorszak alkonyával - és itt vagyunk mi most - a nagyvad-vadászok többsége beszüntette működését. Mivel a régi technikával már nem boldogultak, a népesség valószínűleg visszaesett Eurázsiában és a két Amerikában.

A helyi ökoszisztémában való benne-lakásnak számtalan fajtája alakult ki. Az emberek sajátos módokat dolgoztak ki arra, hogy hogyan lehet benne lenni egy-egy ilyen életkörben: a növények ismeretét, a csónakok, a kutyák, a csapdák, a hálók, a halászat, a kisebb állatok és a kisebb szerszámok tudományát. Délnyugat-Kína meredeken lejtős őserdőitől kezdve a korallzátonyokon át a kopár sarkvidéki pusztaságokig mindenütt kialakult annak szelleme, hogy mit jelent ott lenni, ami a "földdel" való kapcsolat iránti közvetlen érzékről tanúskodott, a "föld" pedig voltaképpen a helyi földrajzi és biológiai rendszer teljességét jelentette, a bárányfelhőktől a levélpenészig.

A környezetükben benne-lakó népek olykor azt mondják, hogy "ez a földdarab szent" vagy hogy "az egész föld szent". Olyan magatartás ez, amely felhívja a figyelmet az élet és halál misztériumára; arra, hogy az élethez életet kell elpusztítanunk, s hogy az életet vissza is kell adnunk - nemcsak a saját gyermekeinknek, hanem az egész Föld életének is.

Breuil abbé, francia őstörténész, aki alaposan tanulmányozta Dél-Franciaország barlangjait, kimutatta, hogy e 20 000 éves barlangok állatokat ábrázoló falfestményei nemcsak a vadászatot jelenítik meg, hanem a termékenységet is; láthatjuk rajtuk kis bölények és borjak születését is. E festmények a különböző teremtmények tulajdonságainak és egyéni vonásainak finom és pontos megfigyeléséről tanúskodnak; kiderül belőlük, hogy festőjüknek volt érzéke az élet és a halál kölcsönössége iránt az élelemláncban; és valamilyen szentségi jelleget is megérzett ebben a kapcsolatban.

A környezetben való benne lakás nem jelenti az utazás kizárását. E kifejezés önmagában nem határozza meg a terület nagyságát sem. A nagyságot a földrajzi és biológiai feltétetek határozzák meg. A nagy síkságok bölényvadászai éppúgy egy "terület" lakosai, mint az észak-kaliforniai indiánok, noha ez utóbbiak ritkán merészkednek 30 mérföldnél messzebbre a születési helyüktől. Akár hatalmas préri, akár bozótos hegyvidék volt is, az ott élő népek jól ismerték földrajzukat. Egy vadásztársadalom bármely tagja emlékezetből el tudja képzelni a környező táj bármely pontját, és meg tudja mondani, mi van ott, és hogyan lehet eljutni oda. A Kalahári-sivatag busmanjai egy homoksivatag kellős közepén meg tudják határozni egy tartalék-vízzel megtöltött, elásott strucctojás helyét: egyenesen odamennek hozzá, és kiássák, mondván, hogy "három éve tettem ide, szükség esetére".

Ray Dasmann jó kifejezéseket talált e különbségek jelölésére: "ökoszisztémán alapuló kultúrák" és "bioszféra-kultúrák". Ray olyan társadalmakat jelöl ezzel, amelyeknek az életmódja és gazdasága természetes övezetek és vízválasztók határain belül marad, ellentétben azokkal a társadalmakkal, amelyek felfedezték - hét vagy nyolcezer evvel ezelőtt a földgolyó néhány szögletében -, hogy "megéri" a szennyvizet egy másik csatornarendszerbe, egy másik vízgyűjtő medencébe, egy másik nép területére engedni, és ellopni annak természeti és emberi erőforrásait. Így a római birodalom egész provinciákat kopasztott le a főváros kedvéért, a római villa-tulajdonos arisztokratáknak pedig hatalmas, rabszolgákkal művelt gazdaságaik voltak délen, ahol óriási, kerekes ekéket használtak. Dél-Itália soha többé nem tért magához. Ismerjük az "imperializmus" kifejezést. Dasmann terminusa, a "bioszféra-kultúra" kiegészíti ezt, és felhívja a figyelmet arra, hogy kritikus összetevője ennek a biológiai kizsákmányolás is: kipusztított fajok, kiirtott erdők.

Furcsa következményekkel jár az, amikor néhány központba áramlik minden gazdagság és hatalom. A társadalom, a hierarchia, a manipuláció és az "abszolútum" körül forgó és attól megbabonázott filozófiák és vallások jönnek létre. Kialakul "az államnak" nevezett nagy épület a központi hatalom szimbólumaival együtt: Kínában az, amit "az igazi sárkánynak" neveznek, nyugaton pedig az, amit - Mumford szavaival - a Pentagonnak nevezett bronzkori erődítmény jelképez. Nem csoda - mondja Lévi-Strauss -, hogy a neolitikus kor óta egyfolytában hanyatlik a civilizáció.

Most, a huszadik században azt látjuk, hogy nyugatiak és keletiek egymás bölcsességét tanulmányozzák, s mindkét oldalon vannak egy kevesen, akik azt tanulmányozzák, ami megelőzi a kettő szétválását. Egy olyan könyvről, mint a Black Elk Speaks (Fekete Jávorszavas Beszél") [Egy sziú indián javas ember emlékezései (szerk. megj.)] - amelyet 1900-ban senki el nem olvasott volna, most felfedezik, hogy olyasmiről beszél, amivel a zsidó-keresztény hagyomány egyáltalán nem, a hindu-buddhista hagyomány pedig alig foglalkozik. A nagy civilizált világvallások mind emberközpontúak. A következő lépést kizárják vagy elfelejtették: "Rendben van, de mit mondasz Szarkának? Mit mondasz Csörgőkígyónak, ha találkozol vele?" Mit tanulhatunk Ökörszemtől, Kolibritől és Fenyővirágportól, és hogyan? Hogyan tölthetünk el egy életet szemben a folyó sodrával; vagy mit jelent mindig fiatalon meghalni; vagy hogyan lehet valaki nagy, nyugodt és mindenevő (Medve). És hogy lények sokasága vagyunk, akik nézik egymást, ugyanazzal a szemmel.

Hogy miért akarjuk sokan megtenni ezt a lépést, annak oka egyszerű, és azzal a 40 000 éve tartó visszakanyarodással magyarázható, amelyben benne vagyunk. A legutóbbi tíz év folyamán valamikor a nyugat legjobb koponyái meglepetésükre felfedezték, hogy Környezetben élünk. Ezt a felfedezést az a felismerés kényszerítette ránk, hogy valaminek a határaihoz közeledünk. Stewart Brand mondta, hogy az emberi tudat fejlődésének mérföldkövét jelezte a Földnek az a fényképe, amelyet a világűrből, egy műholdról készítettek, és amelyen az egész kék égitest látható, a felhők örvényeivel együtt. Láthatjuk, hogy alakja és határai vannak. Ismét megtudhatjuk, hogy olyan rendszerben élünk, amely valamilyen értelemben zárt: megvannak a maga határai és kölcsönösen függünk egymástól.

Az ebből fakadó etika vagy erkölcs sokkal több annál, hogy kedvesnek kell lenni a mókusokhoz. A biológiai és ökológiai tudományok (kimondatlanul) szellemi dimenziót tártak föl előttünk. Képessé kell válnunk, hogy meglássuk az ásványi anyagok körforgásának, a víz körforgásának, a levegő körforgásának, a tápanyagok körforgásának szentségi jellegét, be kell építenünk ezt a felismerést saját személyes, szellemi keresésünkbe, és összhangba kell hoznunk a bölcsességnek azokkal a tanaival, amelyeket a közelebbi múlttól örököltünk. Mindezt egyszerűen ki lehet fejezni: légy hálás mindennek, vállald a felelősséget saját tetteidért, maradj kapcsolatban az energiának azokkal a forrásaival, amelyek belefolynak a saját életedbe (azaz a talajjal, a vízzel, a hússal).

Felmerül egy másik kérdés: vajon nem az önismeret, az önmegvalósítás elérése a célja ennek az egész életnek és kutatásnak? Hogyan segít bennünket a hely ismerete önmagunk megismerésében? A válasz - röviden - az, hogy mindnyájan összetett lények vagyunk, nemcsak fizikailag, hanem értelmileg is, az azonosságunkat meghatározó egyetlen, egyéni jellemvonás pedig egy sajátos forma vagy szerkezet, amely állandóan változik az időben. Semmiféle "én" nem található ebben, ám az "én" - furcsa mód - mégis ott van. Egy részed mögötted van, és az örökké-jelen pillanat mint "éppen ez" a pillanat az összes átmeneti én-t tartalmazza tükrében. Az Avatamsaka ("virágfüzér")-tudat - az-ékkővel-ékesített-háló egymást-áthatás-ökoszisztéma-üresség-tudat - arra tanít bennünket, hogy nincs önmegvalósítás a Teljes Én nélkül, és a teljes én a teljes világ. Bensőséges kapcsolat van tehát a "ki" és a "hol" megismerése között. A ki és a hol tanulmányozási lehetőségeinek nincsenek határai, ha a "határokon túl" akarunk menni, és így még a biológiai korlátok világában is bőven van nyitott szellemi tér, amelynek nekivághatunk.

ÖSSZEFOGLALÁS

The Unsettling of America (Amerika kitelepülése) című esszéjében Wendell Berry megmutatja, hogy a gazdasági rendszer jelenlegi működése következtében hátrányos helyzetbe kerül, aki megpróbál egy helyben maradni és valamit jól csinálni. Nem csupán arról van szó, hogy veszélyben van Amerika ősi földje vagy a nemzeti parkok; minden föld tűz alatt van, és hátrányos helyzetbe kerülnek mindazok, akik megpróbálnak ott maradni és valamit jól végezni kellő ideig, hogy azt mondhassák: "én valóban ismerem és szeretem ezt a helyet". Ennek a gazdaságtana úgy működik, hogy az részesül jutalomban, aki azonnal ugrik a gyors nyereség lehetőségére - márpedig a földművelés helyes módja azt jelenti, hogy nem ugrunk a legnagyobb nyereség lehetőségére, a helyes erdőgazdálkodás vagy vadgazdálkodás azt jelenti, hogy a távoli jövőt szem előtt tartva cselekszünk, és a jövő nem tud nekünk ezért most rögtön fizetni. Helyesen cselekedni azt jelenti, hogy úgy élünk, mintha az unokáink szintén ezen a földön élnének majd, és még igazabb gyönyörűséggel azt a munkát folytatnák, amit mi éppen most csinálunk.

Tavaly tavasszal öreg farmereket láttam Kentuckyban, akik egy másik évszázadban élnek. Ők lakosok; s látják, hogy az a világ, amelyet ismertek, hogyan omlik össze és párolog el a szemük láttán egy másik logika hatására, amely kijelenti, hogy "amit ti tudtok, és csináltok, és ahogyan csináljátok, mindaz semmit sem jelent a mi számunkra". Mennyivel fájdalmasabb az a veszteség, amely elegáns kulturális készségeik elvesztésével éri a negyedik világ nem-fehér, primitív, maradvány-kultúráit, azokat a népeket, amelyek ismerik egy bizonyos növény különleges tulajdonságait vagy tudják, hogyan kell delfinekkel "beszélni" - olyan készségek ezek, amelyeket valószínűleg sohasem fog visszaszerezni az ipari világ. Nem a különleges, titokzatos ismereteken van hangsúly; a mágikus rendszer iránti érzék, az a képesség veszett el, hogy azon a helyen halljuk meg Gaia énekét.

Néhányan újból lakosok akarnak lenni: azoknak az embereknek a kicsiny csoportjára gondolok, akik az ipari társadalom szülöttei (s összegyűjtvén vagy eltékozolván 8000 év civilizációjának gyümölcseit), elindulnak, hogy visszatérjenek a földhöz, a helyhez. Néhányan úgy jutnak el idáig, hogy racionálisan és tudományosan felismerik a dolgok kölcsönhatását és bolygónk határos voltát. De ha elkötelezzük magunkat egy helynek, és valamiképpen abból az energiából élünk, amelyet a napsugárzásból a zöld növények gyűjtenek össze ezen a helyen, akkor ez az élet fizikailag és szellemileg oly erőteljes követelményeket támaszt, hogy ez erkölcsi és szellemi döntés is lesz egyben.

"Az emberiségnek a világűrben van randevúja a sorssal." Valamiképpen. Már utazunk is az űrben. Ez a Tejút, éppen itt. Régi Útnak nevezhetjük viszont azoknak az embereknek a bölcsességét és tudását, akik évezredeken át első kézből tanulmányozták a világmindenséget, közvetlen tudás és tapasztalás útján, önmagukban és önmagukon kívül. Akiknek a lelki szeme előtt olyan bolygó képe lebeg, amelyen a jövőben majd tovább folytatjuk ezt a kutatást, és amelyen majd a zöldből és a napból élünk, azoknak nincs más választásuk, mint hogy tudásuk, képzeletük, erejük és politikai leleményük teljes latba vetésével támogassák azokat a népeket, amelyek benne laknak a környezetükben - a világ bennszülötteit és parasztjait. Ha erre az útra lépünk, akkor kezdünk megismerkedni a Régi Úttal, amely kívül van a történelmen és örökké új.