Wendel Berry

A jelen tanulmánnyal kettős célom van. Először is, bibliai érvvel próbálom alátámasztani az ökológiai és mezőgazdasági felelősséget. Másodszor, meg akarom vizsgálni ennek az érvnek néhány gyakorlati következményét. Az első feladatra részben az ösztönöz, hogy ennek az érvnek nagy jelentősége van ama megoldatlan dilemmánkat illetően, hogy hogyan használjuk a világot. Potenciálisan nagy súlya lehet annak a logikai következtetésnek, hogy aki állítja a Teremtő istenségét, annak a teremtés megmentésére kell sietnie.

A kereszténység, ahogyan szervezetei rendszerint elénk tárják, nem eléggé evilági: az érvényes lelki életnek ebben a világban valamilyen gyakorlat és gyakorlatiasság kell, hogy megfeleljen; a lelki életnek anyagi eredménye kell, hogy legyen. A gyakorlati értelmét próbálom tehát kibogozni annak, amit Arthur O. Lovejoy a bibliai gondolkodás "evilági" mozzanatának nevezett. Azt szeretném kideríteni, hogy nem foglal-e magában a zsidó-keresztény hagyomány legalább hallgatólagosan olyan tanítást, mint amelyet a buddhisták "helyes megélhetésnek" vagy "helyes tevékenységnek" neveznek.

Hogy miért vonakodnak sokan közvetlenül bibliai érvvel fellépni a természeti világ ipari megerőszakolása ellen, annak oka alighanem az a gyanú, hogy ez a megerőszakolás a Bibliával kezdődik, hogy a kereszténység nem gyógyíthatja meg, amit ő maga okozott. E nézet legismertebb szószólója Lynn White professzor, akinek "The Historical Roots of Our Ecologic Crisis" (Ökológiai válságunk történeti gyökerei) című tanulmánya széles körben ismertté vált.

White professzor szerint "a kereszténységnek axiómája az, hogy a természet létének egyetlen értelme, hogy az embert szolgálja". Érvelését szemmel láthatóan egyetlen bibliai szakaszra, Ter 1,28-ra alapozza, ahol Ádám és Éva azt az utasítást kapják, hogy hajtsák "uralmuk" alá a földet. "Az ember - folytatja White professzor - nevet adott az összes állatnak, és ezzel megalapozta uralmát felettük." Kétségtelen, hogy a névadás aktusa reprezentálja - ha nem is megalapozza - Ádám felsőbbrendűségét a teremtés többi részéhez képest; csakugyan ő kapta az uralmat. Ám ebből egyáltalán nem következik szükségszerűen, hogy ez az uralkodás zsarnokságot, az uralom alá hajtás pedig rombolást jelentsen. Sőt, hivatkozhatunk arra, hogy ennek az "uralkodásnak" a helyes értelmét Ter 2,15 adja meg, ahol az áll, hogy az Úristen azért tette Ádámot és Évát az Éden kertjébe, hogy "művelje és őrizze azt".

Ám a Teremtés könyvének ezekkel a kezdeti verseivel nem sokra megyünk. Hiszen a Ter 1,28 alatti utasítást Ádám és Éva még ártatlanságuk idején kapták, és csaknem bizonyos, hogy az "uralom alá hajtás" kifejezésnek más értelme és célja volt számukra akkor, mint lehetett számukra - vagy számunkra - a bűnbeesés után.

Csábító lenne részletesen megvitatni White professzor tanulmányának különböző állításait, ám ő maga ment fel az alól azzal a két állítással, amelyben nagyon világosan megjelöli az ő problémáját is, meg az én feladatomat is. Először is, azt írja, hogy "Isten egyenesen az ember javára és rendelkezésére tervezte mindezt (a teremtést): a fizikai teremtés minden darabjának csakis az a célja, hogy az ember céljait szolgálja". Majd pedig néhány mondattal később ezt mondja: "A kereszténység azt állította, hogy Isten akarata az, hogy az ember saját helyes céljaira hasznosítsa a természetet". (A szerző kiemelése)

Bizonyos, hogy rendkívül lényeges különbség lehet "az ember céljai" és "az ember helyes céljai" között. S hogy valaki hogyan értelmezi a zsidó-keresztény hagyományt, arról sokat elárul az, hogy hisz-e vagy nem hisz ebben a különbségben, s hogy komolyan veszi-e a helyesség kérdését.

Nem akarom azt állítani, hogy semmiféle kapcsolatot nem látok e hagyomány és a természettel való visszaélés között. Nagyon jól tudom, hogy a keresztények gyakran nem csupán közönyös szemlélői voltak ennek a visszaélésnek, hanem gyakran együttműködtek benne és elkövették. A kérdés az, hogy a Biblia megszabja-e vagy sem - kimondva vagy kimondatlanul - a teremtés vagy a természeti világ helyes emberi használatát. A helyes használat - szembeállítva a helytelen használattal vagy a visszaéléssel - nagyon bonyolult kérdés, s ha rá akarunk bukkanni a tárgyhoz illő kifejtésére, akkor az Ádám és Éva történeténél bonyolultabb históriához kell fordulnunk.

Annak története, hogy hogyan adományozza oda Isten az ígéret földjét az izraelitáknak, kérdésünk szempontjából tanulságosabb, mint az Édenkert odaadományozásának története, mert az ígéret földje Isten adománya egy bukott népnek. Ennélfogva az adományozás problematikusabb, az elfogadás pedig nehezebb és inkább van feltételekhez kötve. Abban a hosszú folyamatban, amelyben a Biblia kidolgozza ennek az adománynak az értelmezését, úgy vélem, megtalálhatjuk az ökológiai tudomány kezdetét és - bizonyos következtetések levonásával - beteljesülését is.

Mindenekelőtt azonban el kell ismernem, hogy e történet értelmének kiderítése tekintélyes nehézségbe ütközik: bár Izrael törzsei Isten nekik szánt adományának tekintik az ígéret földjét, mindazonáltal kénytelenek erővel elvenni az ott lakó népektől. És ezért az "isteni jóváhagyás", amelynek alapján cselekszenek, gyakran nagyon hasonlít arra az önigazolásra, amely elkerülhetetlenül együtt jár minden nacionalista agresszióval és területrablással. Lehetetlen figyelmen kívül hagyni a hasonlóságokat az ígéret földjének meghódítása és az amerikai határ nyugatra tolása között. Az izraeliták a saját rendeltetésükről alkotott felfogásukat követték, ami számukra - akárcsak számunkra - lehetetlenné tette, hogy elismerjék ellenfeleik emberi méltóságát. A hódítók Kánaánban - akárcsak Amerikában - a bálványimádás lehető legtágabb és az igazság lehető legszűkebb definíciója alapján cselekedtek. A hódítás mindkét helyen ugyanazzal a kegyetlenséggel és ugyanazzal a népirtó szándékkal ment végbe.

AZ EMBEREK NEM ISTENEK

Ám mindeme hasonlóságok ellenére van egy lényeges különbség. Miközben az amerikai határ előnyomulását eredményező kapzsiság és erőszak a kapzsiságnak és erőszaknak azt az etikáját hozta létre, amely igazolta az amerikai iparosítást, addig Kánaán meghódításának kegyetlenségét kezdettől fogva egy olyan etikai rendszer kidolgozása kísérte, amely ellentétes volt vele és az amerikai hódítással is, amelyhez hasonlítottam. Az ígéret földjének történetét tehát az teszi rendkívülivé - és ez a csodája ennek a történetnek -, hogy a pusztító emberi kapzsiság eredendő és ma is tartó sötét történetét itt kezdi bevilágítani egy fénysugár, amely, ha mégoly valószínűtlenül és bizonytalanul is, még nekünk is világít. Ennek a fénynek a forrása, úgy vélem, elsősorban az a gondolat, hogy a föld adomány: nem ingyenes vagy megérdemelt, hanem bizonyos szigorú feltételekhez kötött adomány.

Adomány, mert nem azok az emberek alkották, akik birtokolni fogják. Ezt az adományt intő szavak kísérik, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy mennyire ostoba, aki azt mondja magában: "saját erőmből s kezem munkájával teremtettem meg ezt a jólétet" (MTörv 8,17). Ennek az adománynak tehát már a megfogalmazása sajátos figyelmeztetést tartalmaz, amely óvni akar a hübrisztől, a ökológiai főbűntől, amely egyben a politikai főbűn is. Az emberek nem istenek. Nem szabad istenek módjára cselekedniük vagy isteni hatalmat tulajdonítaniuk maguknak. Ha így tesznek, rettenetes megtorlásban lesz részük. Ebben a figyelmeztetésben bukkanhatunk rá a helyesség, a helyes emberi szándékok és célok kérdésének gyökerére. Nem szabad úgy használnunk a világot, mintha mi magunk teremtettük volna.

Ezenkívül az ígéret földje nem örök időre szóló adomány. Csak egy időre szól, addig, amíg helyesen használják. A Biblia egyértelműen kijelenti, majd pedig újra és újra megismétli, hogy "az Úré az ég és az egek ege, a föld s minden, ami rajta van" (MTörv 10,14). Amit az izraeliták kapnak, az nem tulajdon, hanem egy fajta bérleti jog, az ott lakás és a használat joga: "A földet senki el ne adja örökre, mert a föld az enyém, ti meg csak jövevények és vendégek vagytok számomra" (Lev 25,23).

Tulajdonosi jogának jeléül Isten szombat-évet követelt a föld számára, amelyet minden hetedik évben parlagon kellett hagyni; és megkövetelte a szombatok szombatját minden ötvenedik évben: ez volt a "kürtölés éve", melynek folyamán nemcsak parlagon kellett hagyni a földet, hanem vissza is kellett adni eredeti birtokosainak, mintegy megtisztítván ezzel a kereskedés szennyfoltjától és az emberi birtoklás gőgjétől. Ám ezek a szombat-évek - mezőgazdasági és társadalmi rendeltetésükön túl - szertartásos formában kifejezték az emberi hatalom korlátozottságának tudatát is. Amikor látják a parlagon hagyott földeket, arra kell gondolniuk az embereknek, hogy a föld csak adomány által az övék; a föld a maga jogán létezik, és nem valamiféle emberi szándékkal kezdődik vagy végződik.

Ezenkívül az ígéret földje "olyan ország, amelynek az Úr, a te Istened viseli gondját; folyvást rajta az Úr, a te Istened szeme..." (MTörv 11,12). És ez a gondviselés azt az ígéretet rejti magában, hogy a földet újból birtokba veszi majd igazi tulajdonosa, és olyan beteljesítésben részesíti, amilyenre emberi lakosai nem képesek: "...amint igaz, hogy élek, az Úr dicsősége elárasztja majd az egész földkerekséget" (Szám 14,21). Erre az ígéretre emlékeztet Szent Pál a Rómaiakhoz írt levélben: "... a teremtmény (a teremtés) a mulandóság szolgai állapotából felszabadul majd az Isten fiainak dicsőséges szabadságára" (Róm 8,21).

Végül - és ezt a legnehezebb tudomásul venni - a jó föld nem jutalom gyanánt adatik a népnek. Világosan le van szögezve, hogy az adományra kiszemelt nép nem érdemli meg, mert "kemény nyakú" nép, amely gonosz és hitetlen volt. Ilyen népnek ilyen adományt adni csak erkölcsi próbatételképpen lehet: mivel előzőleg nem szolgált rá, utólag kell bebizonyítania, hogy érdemes rá; helyesen kell használnia, vagy különben nem fog sokáig megmaradni benne.

GONDJÁT KELL VISELNÜNK A FÖLDNEK, AMELY SOHASEM TULAJDON, HANEM AZ ÉLŐKNEK JUTTATOTT ÖRÖKSÉG, AMELYET A MÉG MEG NEM SZÜLETETTEKTŐL VESZNEK KÖLCSÖN

Hogyan bizonyíthatják be, hogy érdemesek rá?

Először is, hűségesnek, hálásnak és alázatosnak kell lenniük; emlékezniük kell rá, hogy a föld adomány; "ha eszel és jóllaksz, dicsőítsd az Urat, a te Istenedet a szép országért, amelyet adott neked" (MTörv 8,10).

Másodszor, jó szomszéd módjára kell együtt élniük másokkal. Egymáshoz igazságosnak, jóindulatúnak, idegenekhez nagylelkűnek, a kereskedésben becsületesnek kell lenniük. Ezek társadalmi erények, de szükségképpen vannak ökológiai és mezőgazdasági következményeik is. Hiszen a földet "örökségként" írják le; felfogásuk szerint a közösség nemcsak térben, hanem időben is létezik. Az ember nemcsak azokkal van szomszédsági kapcsolatban, akik éppen most, a "szomszédban" laknak, hanem a halottakkal is, akik a földet örökül hagyták az élőkre, és a még meg nem születettekkel is, akikre az élők fogják örökségül hagyni. A bökkenő itt az, hogy nem lehet közvetlen, viselkedésben megnyilvánuló kapcsolatunk azokkal, akik még nem élnek. Jószomszédi érzületünk kinyilvánításának egyetlen módja az, hogy megőrizzük örökségüket: gondját kell viselnünk - egyebek között - a földnek, amely sohasem tulajdon, hanem az élőknek juttatott örökség, amelyet a még meg nem születettektől vesznek kölcsön.

És ezért a harmadik dolog, amit a föld birtokosainak tenniük kell, hogy méltók legyenek rá, az, hogy jó gazdálkodást folytassanak. Az ígéret földjének történetéből még sokat tanulhatunk e tárgyra nézve, ám magának a történetnek az elbeszélése meglehetősen töredékes. Főképp következtetésekre kell támaszkodnunk. Érjük be most csupán néhány vers idézésével (MTörv 22,6-7):

"Ha útközben meglátsz a fán vagy a földön egy madárfészket, amelyben fiókák vagy tojások vannak, s az anyamadár rajta ül a fiókákon vagy a tojásokon, ne fogd meg az anyamadarat a fiókákkal együtt. Ha a fiókákat ki is szeded, az anyamadarat hagyd elrepülni, hogy jól menjen a sorod és sokáig élj."

Ez nyilvánvalóan tökéletes paradigmája az ökológiai és mezőgazdasági fegyelemnek, amelyben szükségképpen uralkodó szerepet játszik az örökség gondolata. A szabály, amelytől nem lehet eltérni, az, hogy a forrást meg kell őrizni. Elvehetjük a fiatat állatot, de a tenyészállományt meg kell tartanunk. Megehetjük a termést, de a vetőmagot félre kell tennünk, és meg kell őriznünk a föld termékenységét.

A SZERETET NEM KORLÁTOZÓDHAT CSUPÁN EMBEREKRE, S NEM ÉRHET VÉGET ADDIG, AMÍG KI NEM TERJED AZ EGÉSZ TEREMTÉSRE

Itt természetesen a szeretetnek rendkívül kifinomult felfogásáról beszélünk. Ennyire kifinomulttá az az itt még hallgatólagos, az Újszövetségben már kimondott felismerés teszi, hogy a szeretet természeténél fogva nem válogathat, hogy a szeretet - hogy úgy mondjuk - független az ember hatalmától. Nem válogathat, mert a kötelék két ember vagy bármely két teremtmény között az egész teremtés. A szeretet nem korlátozódhat csupán az emberekre, mint ahogy nem korlátozódhat sem csak a zsidókra, sem csak a szamaritánusokra. Ha egyszer megszületett - bárhol szülessék is -, nem érhet véget addig, amíg ki nem terjed az egész teremtésre, mert valamennyi teremtmény része egy egésznek, mindegyik ettől függ, és önellentmondás szeretni a felebarátunkat, de megvetni azt a nagy örökséget, amelyen minden élet alapul. A szeretetnek egyetlen egy ember iránt is csak akkor van értelme, ha megkíséreljük összefüggésbe hozni az egész teremtés iránti szeretettel, válaszul arra a szeretetre, amellyel a Teremtő szereti azt.

És hogyan rendelhető alá ez a szeretet az ember céljainak? Sehogy: semmivel sincs inkább alárendelve neki, mint maga a teremtés. Megítélésem szerint White professzor egyszerűen téved, amikor úgy véli, hogy a Biblia ilyesmit állít. Megengedhetetlen dolog a teremtést a vele kapcsolatos céljaink kedvéért szeretni, mint ahogy megengedhetetlen dolog azért szeretni a felebarátunkat, hogy kölcsönkérhessünk tőle eszközöket. Jób könyve pontosan abban az értelemben mondja "szabadnak" a vadszamarat és vadbölényt (Jób 39,5.12), hogy nem vethetők alá emberi céloknak, és nem állíthatók e célok szolgálatába. Ugyanezt a gondolatot fogalmazza meg a hegyi beszéd - bár nem ez a fő mondanivalója - "az ég madaraival" és a "mezők liliomaival" kapcsolatban. Az elveszett paradicsom VIII. könyvében Milton is kínosan ügyel arra, amikor szembe kerül ezzel a problémával, hogy a titkot meghagyja titoknak. Ádám "égi mozgások" felől tudakozódik, ám Rafael megtagadja a magyarázatot, s a helyes gondolkodás és az alázat próbájává teszi a misztériumot:

Nagy az Ég tére? Hadd beszélje néked
Mestere fenségét, ki ily teret alkot,
s határait ily messze vonta,
hogy értsd, ember: nemcsak honodban élsz, de
épületben, mi túl nagy hogy betöltsed;
kis hajlékban lakol, s a többi tér
az Alkotó céljára van, mit Ő tud.
(100-106, Jánosy István ford.)

A TEREMTŐ SZERETETE A TEREMTÉS IRÁNT ÉPPEN AZÉRT TITOKZATOS, MERT NEM IGAZODIK EMBERI CÉLOKHOZ

A vadszamarat és a mezők liliomait önmagukért szereti Isten; de mindazonáltal részei is egy egésznek, amelyet azért kell szeretnünk, mert tőle függünk. Olyan egész ez, amelyet elég jól megérthetnek az emberek ahhoz, hogy tiszteletben tartsák és őrizzék, habár nem keríthetik "hatalmukba", és még azt sem remélhetik, hogy teljesen megértik. Így egyesül a titokzatos és a gyakorlati, a mennyei és a földi. A szeretet isteni erény, és kétségtelenül isteni érzület voltja ki, de gyakorlati erény is, mert gyakorolni kell.

Ennek az átfogó szeretetnek a követelményeit nem tölthetjük be azzal, hogy elvont jóindulattal rámosolygunk felebarátainkra és a világra. A szeretetnek tetteket kell szülnie, a tetteknek pedig gyakorlati tudásból kell fakadniuk. Az igazi szeretet megkívánja a földművelésnek, a talajgazdálkodásnak, a mérnöki tudománynak, az építészetnek, a bányászatnak, az iparnak, a fuvarozásnak a megtanulását, s annak, hogy hogyan kell emlékműveket, képeket, dalokat és történeteket alkotni. Nem csupán gyakorlati tudást kíván, hanem megkívánja e tudás tanulmányozását és kritikáját, mert mindegyikükben választanunk kell: felhasználhatjuk őket a szeretetnek megfelelően vagy a szeretettel ellentétesen.

Hogyan szeretheti valaki a felebarátját, ha nem tudja, hogyan építsen vagy javítson ki egy kerítést, hogyan tartsa távol a saját szennyét a felebarátja ivóvizéből és mérgét a levegőjéből; ha nem állít elő semmit, és így semmit sem tud nyújtani, vagy nem tud gondoskodni magáról, és ezért terhére van másoknak? Hogyan lehet valaki felebarát, ha nem alkalmaz elveket, ha nem vonatkoztatja az erényt gyakorlati kérdésekre? És hogyan gyakorolhatja valaki az erényt gyakorlati tudás nélkül?

A jóságra való képesség semmiképpen sem azonos a semmittevés képességével. Nem negatív vagy passzív képesség, hanem az a képesség, hogy jól csináljunk valamit - hogy jó indítékokból jó munkát végezzünk. Hogy jók legyünk, ahhoz tudni kell, hogyan - és ez a tudás hatalmas, bonyolult, alázatos és alázatossá tevő; az észé és a kézé, de semmiképpen sem csak az egyiküké.

Az az isteni felszólítás tehát, hogy igazságosan és a szeretetnek megfelelően használjuk a világot, a gondnokságot a sáfárkodást jelöli ki minden ember erkölcsi feladatául. Ez azonban reménytelen és értelmetlen, hacsak létre nem hoz egy alkalmas tudományt: a sáfárkodás tudományát. A sáfárkodás viszont reménytelen és értelmetlen, hacsak nem párosul hosszú távú bátorsággal, állhatatossággal, odaadással és gyakorlati tudással. Ez a gyakorlati tudás nem tévesztendő össze valamiféle lelki vagy értelmi teljesítménnyel vagy kegyelemmel. Valójában a teremtett dolgok gyakorlati használatában és a velük való törődésben megnyilvánuló hétköznapi helyes magatartással - a "helyes megélhetéssel" függ össze.

Ha "az Úré a föld", mi pedig az ő sáfárjai vagyunk, akkor nyilvánvaló, hogy a megélhetés bizonyos módjai helyesek, mások nem. Létezik-e, példának okáért, keresztény külszíni fejtés? Vagy keresztény atombomba? Vagy keresztény atomerőmű és radioaktív hulladéktároló? Milyennek kellene lennie a keresztény fuvarozási rendszernek vagy szennycsatorna-hálózatnak? Nem következnek-e a kereszténységből korlátozások a technika, az építészet és a földtulajdon méreteire nézve? Keresztényi dolog-e az erőszakból nyereséget vagy más hasznot húzni? Nem kívánja-e meg hallgatólagosan a keresztény etika, hogy ne vállaljunk közösséget semmilyen romboló és pazarló gazdasági renddel? Nem kívánják-e meg a keresztény értékek, hogy törvényerőre emeljük a szervezet és a közösség közti különbség-tételt?

Remélem, nyilvánvaló, hogy csakis a gyakorlati tudás szempontjaival összefüggésben lehet megérteni - és még inkább: megválaszolni - ezeket a kérdéseket, mert e kérdések mind a cselekvés fajtái közti különbségekkel kapcsolatosak. Ráadásul e kérdések kikerülhetetlenül személyesek, mert végül is azt kérdezik, hogy ki-ki hogyan meríti az életét és a megélhetését a világból, és hogy kinek-kinek az élete mibe kerül mások élete és megélhetése szempontjából. Szervezetek, de még közösségek sem remélhetik, hogy választ adnak ezekre a kérdésekre, amíg egyének fel nem teszik őket.

Itt azonban, úgy vélem, el kell ismernünk a zsidó-keresztény hagyománynak egy fogyatékosságát. Ez a hagyomány - legalábbis legkiválóbb és legismertebb példáival - nem nyújt nekünk kellően szabatos útmutatást a megélhetés hétköznapi kérdéseiben. Ennek két oka van.

Az egyik a "másvilági filozófia", amely Lovejoy szerint "egyik vagy másik formájában mindig is uralkodó hivatalos filozófiája volt a civilizált emberiség nagyobbik részének, történelmének legtöbb szakaszában... A legtöbb nagy vizsgálódó szellem és nagy vallási tanító azon fáradozott, hogy elfordítsa a természettől az ember gondolatait vagy érzelmeit, vagy mindkettőt" (The Great Chain of Being, 26). Ez az összefüggés annyira világos, hogy nem is szorul további magyarázatra.

A második ok, amely viszont magyarázatra szorul, az a tény, hogy a zsidó-keresztény hagyomány - ahogyan művészetében és irodalmában, magában a Bibliában is megtestesül - erősen heroikus jellegű. E hagyomány költőit és elbeszélőit főképp a "nagy emberek" rendkívüli tettei érdekelték - azok a nagyságuknál fogva egyedülálló cselekedetek, amelyek csak egyszer fordulhattak elő a világtörténelemben. E rendkívüli cselekedeteknek valóban egyetemes jelentőségük van, de aligha szolgálhatnak a közönséges viselkedés példájául. A közönséges viselkedés egy másik drámai típusba tartozik, a cselekvés más fajta felfogásán, sőt, az erény más fajta felfogásán alapul. A heroizmus elsősorban a testi vagy az erkölcsi bátorság kérdését veti fel vagy mind a kettőt: van-e a hősnek rendkívüli körülmények között bátorsága engedelmeskedni - elvégezni a feladatot, áldozatot hozni, ellenállni, végig járni a zarándoklatot, amire felszólítást kap? A közönséges vagy mindennapi viselkedés drámája szintén felveti a bátorság kérdését, de felveti egyszersmind a hozzáértés kérdését is; és mert a közönséges viselkedés sokkal tovább tart, mint a hősi cselekvés, bonyolultabban és kényesebben veti fel az állhatatosság kérdését. Bizonyos értelemben könnyebb lehet Sámsonnak lenni, mint jó férjnek vagy feleségnek lenni, nap mint nap, 50 éven keresztül.

A hősi tettek (egyebek között) arra valók, hogy a hétköznapi élet hétköznapi embereit lelkesítsék és példaképp szolgáljanak nekik, és nagyszerűen be is töltik ezt a szerepüket. Van azonban két kérdés, amelyet természetüknél fogva nem vethetnek fel: az egyik a nem hősi feladatokban való élethossziglani odaadás és kitartás kérdése, a másik pedig a mesterségbeli tudás vagy a "helyes megélhetés" kérdése.

AZ IPARI FORRADALOM MEGFOSZTOTTA BECSÜLETÉTŐL A MINŐSÉGET, A FELELŐSSÉGTELJES MESTERSÉGBELI TUDÁST ÉS A JÓ MUNKÁT

Úgy vélem, kijelenthetjük, hogy egészen a legutóbbi időkig egyszerűen nem volt szükség rá, hogy ilyen kérdésekre figyelmet fordítsunk, mert voltak paraszti vagy kézműves osztályok, és születésüknél fogva ezek hatáskörébe tartoznak a földdel való gazdálkodáshoz szükséges alapvető mesterségek. Ezek voltak azok az emberek, akik elvégezték a táplálék, a ruházat és a lakás előállításának munkáját, és akik felelősek voltak azért, hogy a szükséges hozzáértés, fegyelem és mérséklet meglegyen. Amíg erősek voltak ezek az osztályok és hagyományaik, addig legalábbis reménykedni lehetett abban, hogy jól fogják használni a világot. Ám az ipari forradalom legforradalmibb tette alighanem az volt, hogy lerombolta a megélhetés hagyományos formáit, és így megtörte ezeknek az osztályoknak a kulturális folytonosságát.

Az ipari forradalom nem csupán ezeknek az osztályoknak az "elavult gyakorlati tudását" fosztotta meg a becsületétől, hanem a minőséget, a felelősségteljes mesterségbeli tudást és a jó munkát is, amelyen ezek a gyakorlati képességek alapultak. A jó munka elvét a hősi hagyomány világias változatával helyettesítették: a fő ambíció az lett, hogy valaki úttörőjévé legyen a tudománynak vagy a technikának, s olyan forradalmat vigyen véghez, amely "kimenti a világot" valamilyen "válságból" (amely rendszerint ma már maga is egy előző forradalomnak az eredménye).

A legjobb példa a hősnek erre a típusára Az elveszett paradicsom bukott Sátánja - Milton a maga korában kétségtelenül megfigyelhette az ipari hősiesség prototípusait. Olyan hős ez, aki ösztönzi és befolyásolja mások cselekedeteit, maga azonban nem cselekszik. Hősiessége csupán a szellemé: nem csupán az isteni uralom alól, a teremtés rendjében neki juttatott helyről vonja ki magát, hanem az anyagi teremtés befolyása alól is:

Fogadd be új urad, kinek szívét
nem változtatja meg hely és idő.
E szív önnön helye, és benne támaszt
Pokolból Mennyet és Mennyből Pokolt.
(I. Könyv, 252-255 Jánosy István ford.)

A hősiességnek ezt a leendő típusát két bűn terheli, amelyek előfeltételként tartoznak hozzá önazonosságához: a hübrisz és az elvonatkoztatás. Az ipari hős feltételezi, hogy "a saját eszem mentett meg", és hogy ráadásul megmentheti a világot is. Hallgatólagosan benne foglaltatik ebben a feltételezésben, hogy az ember esze a sajátja, és hogy megválaszthatja a saját helyét a dolgok rendjében; az ember isteni hatalmat bitorol, és így - klasszikus mintára - olyan eredmények okozójává lesz, amelyeket nem láthat előre és nem is irányíthat.

És mert csak okként fogják fel ezt az észt, elsődleges művei szükségszerűen elvontak. Ezen a ponton nem árt emlékezetünkbe idézni, hogy a materializmus mint az anyagi dolgok szeretete önmagában nem rossz. Amint C. S. Lewis felhívta rá a figyelmet, Isten is szereti az anyagi dolgokat: Ő gondolta ki azokat. A Gonosz műve az elvonatkoztatás: nem az anyagi dolgok szeretete, hanem sokaságuk szeretete - ezért volt Dávidnak lelkiismeret-furdalása, miután megszámlálta a népet (2Sám 24,10). Nem az anyagi dolgok szerelmese, hanem az elvonatkoztatások kedvelője az, aki védelmezi a hosszú távú kártételeket a rövid távú nyereség kedvéért, vagy aki kiszámítja a környezet vagy az emberi egészség ipari megkárosításának "elfogadható" mértékét, vagy aki megszámolja a holttesteket a csatatéren. Az anyagi dolgok igazi szerelmese nem így gondolkodik, hanem inkább azzal a paradoxonnal jellemezhető a gondolkodása, amellyel az elveszett bárányról szóló példabeszédben találkozunk: hogy tudniillik minden egyes bárány becsesebb, mint az összes.

De talán meg sem érthetjük ezt a világiasodott hősi észjárást, amíg meg nem értjük az ellentétét: azt az észt, amely engedelmeskedik és a helyén van. És erre nézve ismét Rafaelhez fordulhatunk, akinek a szájából Az elveszett paradicsom VIII. könyvében ezt az intést halljuk:

Mert bolyongni
hajlik az ész, a képzelet szünetlen,
míg intésből avagy tapasztalásból
nem higgad: hogy nem messzi és ködös,
gyakorlat-távol dolgoknak tudása
a bölcsesség, de köznapi dolgoké,
s mi túlcsapong ezen, köd és üresség,
vagy szemtelenség, s a legfontosabb
dolgainkban, miket kutatni kell,
ez tesz ügyetlenekké.
(188-197, Jánosy István ford.)

Közvetlen jelenlétét tekintve arra vonatkozik ez a figyelmeztetés, hogy óvakodjunk az elméleti vagy spekulatív (és ezért elvont) gondolkodástól, tágabb értelemben viszont arra, hogy óvakodjunk. az engedetlenségtől - a tiltott gyümölcs megevésétől és a hübrisz tettétől amelyet a Sátán ellenállhatatlanul ésszerű elméletként javasol, és amelybe Éva mint spekulációba belefog.

"A VILÁGMÉRETŰ ÉHEZÉS PROBLÉMÁJA" CSAK AKKOR OLDHATÓ MEG, HA AZ ÖKOLÓGIA, A MEZŐGAZDASÁG ÉS A KULTÚRA HELYI PROBLÉMÁINAK HALMAZAKÉNT FOGJÁK FEL ÉS FOGLALKOZNAK VELE A HELYI NÉPEK

Kitűnő példa az ipari heroizmusra azoknak a szakembereknek a magatartása, akik napjainkban indítanak rohamot a "világméretű éhezés problémájának megoldására", amelyet az ipari hősiesség tolvajnyelvén "a világélelmezés problémakomplexumának" neveznek. Az ipari hősiességre jellemző módon a meghirdetett szándék nagyon üdvös: hogy senki ne haljon éhen. A bökkenő csak az, hogy a "világméretű éhezés" nem olyan probléma, amelynek az egész világra érvényes, egységes megoldása volna. Ipari problémának is csak nagyon korlátozott értelemben tekinthető, és a megoldására tett ipari kísérletek, mint amilyen a "zöld forradalom" és az "Élelem a békéért" mozgalom, gyakran nagyon visszás és romboló eredményeket hoztak. A "világméretű éhezés problémája" csak akkor oldható meg, ha az ökológia, a mezőgazdaság és a kultúra helyi problémáinak halmazaként fogják fel és foglalkoznak vele a helyi népek.

A mezőgazdaságban például nem új technikák és módszerek feltalálására, nem technikai forradalmakra van elsősorban szükség, hanem egyrészt annak kiderítésére, hogy különféle népek, helyek és szükségletek szempontjából melyek az alkalmas technikák és módszerek, másrészt ezek helyes alkalmazására. Az alkalmazás a dolog nyitja (és mivel hősi megközelítés figyelmen kívül hagyja, belőle fakadnak a bajok is), mert nincs két hasonló gazdaság vagy gazda; nincs két hasonló föld. Már maga a föld változó alakja vagy topográfiája is a legnagyobb különbségeket okozhatja. Elvonatkoztatásokkal nem lehet áthidalni ezeket a szakadékokat anélkül, hogy ne okoznánk súlyos károkat, vagy pedig az elvonatkoztatások nem lesznek többé elvonatkoztatások. Márpedig az előre gyártott ipari módszerek és technikák elvonatkoztatások. Minél nagyobbak, minél drágábbak és minél heroikusabbak, annál nehezebben lehet őket körültekintően és óvatosan alkalmazni.

Az alkalmazás a legfontosabb munka, de egyben a legszerényebb, a legbonyolultabb, a legnehezebb és a leghosszadalmasabb is, és ezért ellenkezik az ipari hősiesség természetével. Az alkalmazás örökre szertefoszlatja azokat az illúziókat, hogy emberek elgondolhatják a világot mint egészet és "megmenthetik" mint egészet - de ezek nélkül az illúziók nélkül jól meg lehet lenni, mert csak akadályoznak abban, hogy megértsük problémáinkat és nagykorúvá váljunk.

Ha valaki egy helyen, tartósan, jó eredménnyel használja az ismereteit és a szerszámait, abban nincs semmi hősies. Nem nagy tett, amely széles körben és hosszú időn át feltűnést kelt, hanem kicsiny cselekvés, de bonyolultabb és nehezebb, több hozzáértést igényel és nagyobb felelősséggel jár, teljesebb és maradandóbb, mint a legtöbb nagy tett. Abból az elszántságból fakad, hogy olyan munkának szenteljük magunkat, amelyet teljes bonyolultságában és nagyszerűségében talán csak Isten szeme lát. Az igazi imádsághoz és az igazi jócselekedetekhez hasonlóan talán az igazi munkát is titokban kell végezni. A sáfárkodás nagy tudománya tehát a "köznapi dolgoké".

Az angyal a jó munkáról beszél, ami annyi, mintha a hozzáértésről beszélne. A hozzáértés elvesztésével megszűnünk sáfárkodni; a sáfárkodás megszűnésével kívül kerülünk a közösségen; kitaszítottak leszünk a teremtés nagy családjából. Mint ahogy az a tapasztalat mutatja, amelyet ezen a jó földön szereztünk: képesek vagyunk száműzni magunkat a teremtésből és a rombolás elvével - vagyis végső soron a nemlét elvével - szövetkezni. Ez az elv annyi, mint a létezőknek nemlétet akarni. És ha egyszer szövetkeztünk ezzel az elvvel, akkor ostobaság azt képzelni, hogy irányítani tudjuk az eredményeket. A szörnyűségek "szabályozása" az a modern kormányzati ténykedés, ami sohasem jár sikerrel. Ha hajlandók vagyunk szennyezni a levegőt - ártalmat okozni az "atmoszféraként" ismert csodálatos teremtménynek -, akkor ezzel együtt hajlandók vagyunk ártalmat okozni az összes lélegző teremtménynek is, köztük önmagunknak és a gyermekeinknek is. Erre nincs bocsánat. Nem lehet helyeselni a hőerőművet és elítélni a kéményét, nem lehet helyeselni a füstöt és elítélni a köhögést.
Nem azt akarjuk mondani ezzel, hogy tudunk ártalmatlanul élni, csakis a saját rovásunkra; más teremtményekből élünk, és az ő haláluk által tartjuk fenn magunkat. Hogy életben maradjunk, ahhoz napról-napra meg kell törnünk a teremtés testét, és a vérét kell ontanunk. Ha szeretettel, tudással, hozzáértéssel és tisztelettel tesszük, akkor ez szentség. Ha kapzsin, otrombán, tudatlanul és rombolón tesszük, akkor a teremtés megszentségtelenítése. Ezzel a megszentségtelenítéssel önmagunkat lelki és erkölcsi magányra, másokat pedig nélkülözésre kárhoztatunk.