Mihelyt kiderült, hogy a Hertz által 1887-ben felfedezett rádióhullámok segítségével nagy távolságú, drótnélküli kommunikáció végezhető, szinte azonnal felmerült a Földön kívüli kapcsolat lehetősége. A rádiózás műszaki alkalmazásának mindkét úttörője, Nikola Tesla szerb-amerikai és Guglielmo Marconi olasz mérnök egyaránt megkísérelt a világűrön keresztül érkező "kozmikus üzeneteket" felfogni rádióvevőjével. Ebben az időben még elképzelni sem tudták, hogy az égbolt tele van természetes rádióforrásokkal. Minden rádiós szakember úgy vélte, hogy rádióhullámokat csak az ember, vagy más, hasonló technikával rendelkező, idegen lény tud létrehozni és kisugározni. Ezért amikor Tesla 1899-ben szokatlan elektromágneses zavarokat észlelt, azonnal felvetette, hogy azok esetleg a Földön kívülről érkező, tehát idegen civilizációk által kisugárzott rádiójelek.

Marconi 1919 és 1922 között szisztematikusan kutatott "a csillagok hangja" után a 100-150 km-es hosszúhullámú tartományban. Amikor pedig 1922-ben Elettra nevű jachtján átkelt az Atlanti óceánon, újra kísérletet tett a Marsról érkező rádiójelek detektálására. A korabeli sajtó nagy figyelemmel kísérte az eseményeket. Időről időre felröppent a hír, hogy Marconi felfedezte a marslakók rádiójelzéseit. Egy alkalommal még Einstein is nyilatkozott róla, mondván, hogy bár a Mars és más bolygók lakottak lehetnek, de a Marconi által észlelt sugárzás vagy a földi légkörből, vagy más földi rádióforrásoktól származik. Ez utóbbiban Einsteinnek biztos igaza is volt.

A Mars 1924-es oppozíciója idején David Todd amerikai csillagász szervezett keresési programot a Marsról érkező rádiójelek után. Ő maga léggömbről akart megfigyeléseket végezni, a földi figyelőszolgálatot az amerikai hadsereg látta el! Sikerült ugyanis elérnie, hogy az augusztusi marsközelség napjaira az amerikai hadsereg és flotta felfüggessze minden tevékenységét a rádiótartományban, és egyedül a Mars megfigyelésére koncentráljon. Maga Todd rádiójeleket is kívánt sugározni a ballonról a Mars felé, de a program nem sikerült. A rádióvevők mindenféle zörejeket észleltek ugyan, de jelzéseket nem. Érdemes megjegyezni, hogy abban az időben a szakemberek többsége még úgy vélekedett, hogy a Földről kisugárzott rádiójelek ki sem jutnak a világűrbe, mert a légkör számukra átlátszatlan. 1933-ban azonban Jansky Amerikában bebizonyította, hogy léteznek a kozmoszból - de a Naprendszeren túlról, a Tejútrendszer síkjából - érkező rádióhullámok, amelyek áthatolnak a légkörön. Ez volt a rádiócsillagászat születése. Elmondható tehát, hogy a rádiócsillagászat terén a mesterséges jelzések utáni kutatás időben megelőzte a természetes sugárzásét.

Még egy érdekes epizódot érdemes említeni a rádiózás korai történetéből, a 20-as évek végéről. A jelenség megfigyelése történt ebben a korai időszakban, az értelmezési kísérlet viszont a 70-es évekből származik. 1928-ban figyelt fel Störmer professzor, neves geofizikus, arra a jelenségre, hogy a 30 m körüli rövidhullámon felfelé kisugárzott rádiójelek néha feltűnően hosszú idő elteltével jelentkező visszhangot produkálnak. Felkérésére a hollandiai Endhovenben Van der Pol ilyen jelsorozatokkal kezdett kísérletezni, amelyek valóban 2-től 30 másodpercig terjedő késésekkel érkeztek vissza. A visszhangként felfogott jelek frekvenciája pontosan megegyezett a kisugárzáséval. Hasonló, hosszú késésidejű visszhangokat tapasztaltak Londonban, Osloban és 1929-ben egy francia napfogyatkozási expedíció során a hajón működő rövidhullámú adó esetében is. A megfigyelők stopperórával rögzítették a késési időket, és megfigyeléseiket publikálták is anélkül, hogy értelmezésüket megkísérelték volna (mivel a Hold távolsága csak 1 fénymásodperc, nincs a Naprendszerben olyan égitest, amely ezeknek a jeleknek ekkora késéssel való visszaérkezésére magyarázatul szolgálhatna).

A jelenséget évtizedekre elfelejtették, annál inkább, mivel a Föld körüli térség időközben annyira telítődött a gomba módra szaporodó rádióállomások zajával, hogy reménytelen lett volna a kísérleteket megismételni. Bracewell vetette fel először, még a hatvanas években, hogy ezek a titokzatos, hosszú késésidejű visszhangok egy, a Naprendszerben időző, idegen űrszondától is származhatnak. Ekkorra a szovjet és amerikai űrszondák már úton voltak a Hold és a bolygók felé, a velük való rádiós kapcsolattartás mindennapi tevékenységgé vált. Igazi érdeklődést a téma iránt a skót Duncan Lunan 1973-ban megjelent cikke váltott ki, amely nem kevesebbet állított, mint hogy "megfejtette" az ezekbe a titokzatos visszhangokba kódolt üzenetet! Lunan elsősorban az endhoveni méréssorozatot használta, és segítségükkel felrajzolt egy olyan diagrammot, amelynek függőleges tengelyén az impulzus sorszáma (a sorozaton belül), a vízszintesen pedig a mért késési idő szerepelt. Szerinte az így kapott pontok egy csillagtérképet rajzolnak ki, amely a Bootis csillagképet és annak környékét ábrázolja. A legfényesebb csillag, az Arcturus helyzete a térképen annak 13000 évvel korábbi pozíciójának felelt meg. Mindebből Lunan arra következtetett, hogy mintegy 13000 évvel ezelőtt egy űrszonda érkezett a térképen "megjelölt" e Bootis csillag egyik bolygójáról a Naprendszerbe, és valahol a Föld-Hold rendszer egyik librációs pontja környékén "lapulva" várta a Föld jelentkezését. Mihelyt a húszas években kibocsátott jelsorozatok a szondát "felébresztették", az megkezdte a jelek visszasugárzását, méghozzá tudatosan olyan késési időkkel, hogy a csillagtérkép kialakuljon, s az emberiség észrevegye jelenlétét.

A merész fantáziájú magyarázat (Lunan még az e Bootis bolygórendszerére vonatkozó, további adatokat is levezetett csillagtérképeiből) természetesen gyors válaszokat váltott ki tudományos körökből. Lawton és Newton már 1974-ben publikált egy tudományos magyarázatot a hosszú késésidejű visszhangok létrejöttére. E szerint az ionoszféra F rétegében lévő instabil plazmában többutas terjedés léphet fel, ez okozhatja a megkésett visszhangokat. Bár ezt a magyarázatot is sokan vitatták, a Lunan-féle hipotézis elsősorban azért nem tartható, mert az azóta előkerült megfigyelési adatokkal egyáltalán nem egyezik. A librációs pontok környékét egyébként újabban radarral alaposan átkutatták, és nagyobb testeket nem találtak.