A Fermi-féle paradoxon alapgondolata, hogy a csillagközi közlekedést reális lehetőségnek tekinti. A csillagokról érkező "látogatók" regényes leírása természetesen ősibb, mint a távírás vagy távbeszélés, bár igaz, hogy akkoriban még senkinek nem volt fogalma a csillagok valóságos távolságairól. üzenetküldés vagy jeladás, mint ötlet, csak a múlt században merült fel, és - mint később látni fogjuk - csak századunk közepén vált a rádiókapcsolat létesítése idegen civilizációkkal érdemleges tudományos programmá. Amikor 1960 körül mind elméleti, mind gyakorlati oldalról megkezdődött az akkor még CETI-nek (Communication with Extra-Terrestrial Intelligence) nevezett rádiós kutatás, Bernard Oliver népszerű megfogalmazása képezte ennek "ideológiai alapját": "A kényszerítő ok a galaktikus rádiókommunikáció mögött az, hogy sokkal olcsóbb és gyorsabb fotonokat mozgatni, mint anyagi testeket." A technika fejlettségének akkori szintjén ez teljesen nyilvánvaló volt - a csillagközi utazásokra való felkészülés nem is szerepelt soha az űrkutatási szervezetek, például a NASA programján.

Most, csaknem negyven évvel később, a helyzet mintha megváltozott volna. Nem a csillagközi utazás vált reálisabb lehetőséggé - ennek műszaki, gazdasági, orvosi, pszichológiai problémái változatlanul óriásiak és jórészt megoldatlanok - hanem a csillagközi szondák készítése, indítása, vezérlése és távirányítása. Ebben az esetben sem a közeljövő lehetőségeiről van szó, de a témát, mint egy későbbi fejezetben látni fogjuk, egy szűk, de tehetséggel és fantáziával is rendelkező szakmai körben komoly formában tárgyalják. Nemcsak a feladatok kezdenek egyre világosabban megfogalmazódni, hanem a műszaki megoldások is. A nehézségek még mindig hatalmasak, de nem tűnnek leküzdhetetlennek, s e pillanatban alighanem ez a legfontosabb. Ha ugyanis kisméretű, rendkívül intelligens csillagszondák építése és küldése a technika holnapi szintjén megoldható feladat, akkor a nálunk fejlettebb technikai civilizációk bizonyára eljuthattak idáig. Fogalmazzuk át ennek megfelelően a Fermi paradoxont: "Ha vannak nálunk fejlettebb idegen civilizációk, akkor azok bizonyára évmilliókkal ezelőtt felfigyeltek már a Naprendszer harmadik bolygóján bimbózó ígéretes életformákra, és ideküldték automata megfigyelőiket, hiszen a természet ilyen szondák küldése elé bizonyára nem gördít leküzdhetetlen akadályokat. De hol vannak ezek az intelligens, kutató, felderítő és esetleg kapcsolatot létesítő szondák a Naprendszerben?"

E problémára újabban elsősorban Donald Tarter és Allen Tough hívta fel a figyelmet több tanulmányban. Mindketten társadalomtudósok lévén úgy fogták fel ezt az új műszaki aspektust, mint a technikai civilizációk fejlődésének egy alternatív útját. Szerintük a Földön kívüli társadalmak természetére vonatkozó elgondolások csak extrapolációi a Földön, elsősorban Nyugat-Európában az ipari forradalom óta tapasztalt társadalmi és technológiai trendeknek. Ennek a történelmi képnek megfelelően a SETI kutatók általában feltételezik, hogy a nálunk jóval fejlettebb idegen társadalmak is növekedés-orientáltak, rengeteg energiát termelnek és hasznosítanak, óriási szerkezeteket építenek (lásd pl. Dyson szférák), csillagközi gyarmatosító utakra indulnak stb. Mindez nem más, mint a mi XX. századi fejlődésünk extrapolációja; a mi technikánkban gondolkodnak, csak a lépték és a bonyolultság foka eltérő. Az eredmény a kozmikus környezet jelentős mértékű, messziről is látható átalakítása lenne (lásd Kardasov-féle szupercivilizációk). A lényeg az, hogy az idegen civilizáció is teljes uralomra törekszik az anyag és a sebesség (energia) fölött. Végső célja az lenne, hogy mesterfokon értsen égitest-méretű anyagtömbök megmunkálásához és egyre nagyobb szállítási sebességek eléréséhez. Siker esetén az ilyen civilizáció annyira átalakítja csillagkörnyezetét, hogy az már messziről felismerhető.

Nos, mindeddig ilyen jelenségeket találni nem sikerült. A Fermi paradoxont tárgyaló egyik cikkben tényként jelent meg az a merész állítás, hogy a SETI kutatások eddigi eredménytelensége azt bizonyítja, hogy 25 fényéven belül nincs Kardasov I, 2500 fényéven belül nincs Kardasov II típusú idegen technikai szupercivilizáció. Kérdéses persze, hogy mennyire teljes és megbízható az erre vonatkozó tudásunk, mennyire jók a megfigyelési programjaink. Azzal a kijelentéssel azonban nehéz vitatkozni, hogy az égen nem hemzsegnek a fizikailag megmagyarázhatatlan "csodák", vagyis az idegen intelligenciák működésének feltűnő jeleit hiába keressük évtizedek óta. Vagy lehet, hogy csak rosszul keressük?

Folytatva a társadalmak várható fejlődésére vonatkozó spekulációkat, a szerzők emlékezetünkbe idézik a Római Klub figyelmeztetését: az emberiségnek csökkentenie kell a fogyasztást, mert a növekedés korlátozott, az erőforrások szintén. általánosítva a XX. század végének tapasztalatait, Papagiannis úgy látja, hogy minden civilizáció előbb-utóbb szembekerül növekedésének környezeti korlátaival. Ha a népesség exponenciálisan nő, akkor szükségképpen megjelenik az élelmiszerhiány, az energiahiány és a környezetszennyezés. Ilyenkor szerinte ütközésre kerül sor a természettel, és a válságot csak azok a civilizációk élhetik túl, "amelyek az intellektuális értékeket előnyben részesítik az anyagiakkal szemben". Ez más szóval azt jelenti, hogy nem hódító, hanem otthonülő természetűek. Szerinte a technikai civilizációk bizonyos idő elteltével szükségképpen elhagyják energiapazarló korszakukat és energiakímélő, de az anyag feldolgozásával is takarékoskodó társadalmakká válnak. Ez egyúttal azt is jelentené, hogy agresszivitásuk megszűnik, bár valószínűleg érdeklődő és kíváncsi természetűek maradnak. Az ilyen társadalom nem vonná uralma alá a fizikai Univerzumot, de folytatná különféle anyag- és energiatakarékos módszerekkel annak kutatását. (Ez a felfogás egyúttal Papagiannis válaszjavaslata a Fermi paradoxonra: azért nincsenek itt személyesen a látogatók, mert a társadalmi fejlődés békés, visszahúzódó útjára léptek.)

Ez a gondolatmenet, bár jól kifejezi sok értelmiségi vágyait és a "haladásra" vonatkozó kritikáját az évezred végén, egy fontos ponton vitatható. Az említett "ütközés a természettel" csak akkor lesz szükségszerű, ha zárt ökológiai rendszerben gondolkodunk. A földi erőforrások korlátozottak ugyan, de az űrhajózás a Naprendszeren belül új, a földinél összehasonlíthatatlanul gazdagabb forrásokat nyit meg. Az energiaprobléma is megoldható, például a napenergiát a világűrben gyűjtő naperőművekkel. Ezek az "űrhonfoglalási" (space exploration) tervek tulajdonképpen évtizedek óta ismeretesek, de az emberiség, legalábbis a XX. század utolsó évtizedeiben, nem sokat tett megvalósításuk érdekében. Hiányzik a gazdasági érdek, a politikai akarat és a közvélemény támogatása. Úgy tűnik, még nem jött el az ideje a Hold-telepeknek, Mars-kolóniáknak és naperőműveknek. Talán a XXI. század változást hoz e tekintetben, és végre folytatódik a Naprendszernek az Apollo programmal megkezdett meghódítása - de vannak, akik ebben is kételkednek, mondván, hogy nincs és nem is lesz soha elég pénz ilyen nagyszabású űrhajózási programok megvalósítására. Az ellenvetések másik fele "elvi alapon" nyugszik, és arra hivatkozik, hogy a Naprendszer is csak egy véges forrásokkal rendelkező ökológiai rendszer, még ha jóval gazdagabb és nagyobb is, mint a Föld. Ezek szerint az említett antagonizmus, az "ütközés a természettel" így is létrejön, csak valamivel később. A csillagközi vándorlás, mint a gazdasági és túlnépesedési problémák végső megoldása pedig alighanem marad a sci-fik világában.

De térjünk vissza Tarter és Tough gondolatmenetéhez a várható műszaki fejlődés vonatkozásában! Amire ők, mint napjaink technikai fejlődésének izgalmasan új és döntő elemére rámutatnak, az a mikrocsipek világa, a nanotechnológia, amely atomokból és molekulákból egyesével építkezve kisméretű, de bonyolult mérnöki alkotásokat állít elő. Mindennapi tapasztalatból tudjuk, hogy milyen okos, sokoldalú kártyák készíthetők parányi mikrocsipekkel. Ezek az eszközök nemcsak könnyűek, de energiaigényük is minimális. Könnyen lehet, hogy a nálunk jóval fejlettebb civilizációkat nem hatalmas méretű és energiaigényű konstrukciók, hanem parányi, de végtelenül intelligens robotok építése jellemzi. (Ez esetben viszont hiába keressük alkotásaikat az égen.) Ha viszont ez a távoli civilizáció felismeri, hogy a Naprendszerben érdekes fejlemények várhatók, akkor arra a logikus döntésre juthat, hogy az ő szempontjából nem rádióüzenetek, hanem ilyen parányi felderítő robotok küldése a legjobb megoldás.

A mikroszondák ugyanis feltehetőleg kielégíthetik a küldő fél tudományos érdeklődését, és alkalmas pillanatban gond nélkül felvehetik a kapcsolatot a fejlődésben már elég magas szintre jutott új civilizációval. Allen Tough véleménye szerint az ilyen mikroszondák küldése azért is hatékonyabb módszer, mint a rádiózás, mert nem tételez fel kereső SETI programot az új civilizáció részéről, sőt közvetlen dialógus is lehetséges. Ugyanakkor a küldő számára biztonságos is, mert a szondák semmi feleslegeset nem árulnak el arról, hogy honnan és miért érkeztek. Az ilyen parányi szondákat, amennyiben itt vannak a Naprendszerben, vagy akár a Földön, igen nehéz lenne felderíteni, ha önként nem jelentkeznek. Hasonló javaslatokat Bracewell, Tipler, Papagiannis és Davies tett már korábban is, de ők még nem gondolhattak arra, hogy nanotechnológiával milyen parányi, intelligens, ugyanakkor önmagukat szükség esetén javítani is képes eszközök készíthetők. Éppen a műszaki paraméterek miatt egyáltalán nem látszik megoldhatatlan feladatnak olyan hordozóeszközök előállítása sem, amelyek e parányi szondákat hosszú idő alatt a csillagközi tér mélységein keresztül épségben eljuttatják a célig. Vagyis egy, a mienknél fejlettebb technika számára a feladat megoldhatónak látszik, és ez a megoldás, mint említettük, több fontos előnnyel is járna.

Ez az egész elképzelés napjainkban kezdi foglalkoztatni a kutatókat, mivel - ahogy Donald Tarter fogalmazta - "Saját kultúránk és technikánk helyzete alakítja arra vonatkozó elképzeléseinket, hogy milyen lehet a másik kultúra és a másik technológia." Napjainkban, miközben a gigászi természetátalakító és űrhonfoglalási tervek valahogy nem mozdulnak előre a megvalósulás felé, viszont a mikrovilág hasznosulása területén szédületesen gyors a fejlődés, természetes, hogy a SETI területén is új elképzelések merültek fel. Alighanem eltelik még néhány évtized, amíg felmérhető lesz e változások igazi jelentősége saját civilizációnk jövője, és esetleg más, távoli, nálunk fejlettebb civilizációk jelene szempontjából.