A Marsról származó meteoritok története pontosan 1815. október 3-án kezdődött, amikor Franciaországban, Chassigny mellett becsapódott egy 4 kg-os meteorit. Fél évszázaddal később, 1865-ben az indiai Bihar államban, Sherghatinál több kő esett az égből. Ezek össztömege 5 kg volt, anyaguk pedig vulkanikus bazalt, amely több nagy ütődés nyomait viselte. Az előbbi két meteorit rokonának bizonyult az a nagyobb tömegű (40 kg) meteorit is, amelyet Egyiptomban, Nakhla al-Barariqnál találtak. A shergottitnak, nakhlitnak, illetve chassignitnak nevezett meteoritokat 1979 óta tekintik összetartozónak, közös néven SNC-csoportnak. Hasonló típusú meteorit utoljára 1962-ben, a nigériai Zagaminál ért földet.

A radioaktív korvizsgálatok tanúsága szerint az SNC meteoritok általában viszonylag fiatalok (0,18-1,3 milliárd év), és a "közelmúltban", valahol a Naprendszerben, olvadékból kristályosodtak ki. De hol? Szomszédságunkban nem könnyű olyan égitestet találni, ahol ez idő tájt még ilyen drámai geológiai folyamatok zajlottak - a Hold és a kisbolygók például nyugodtan kizárhatók. Wasson és Wetherill vetette fel 1979-ben, hogy az SNC meteoritok a Marsról érkezhettek, ahol a felszínen a nemrég még aktív bazaltvulkánosság nyomait látjuk. Ugyanebben az évben egy további SNC meteoritot találtak az Antarktiszon (jele EETA 79001), amelynek belsejében üvegszemcsék, és azokban gázzárványok voltak. A gáz laboratóriumi elemzése meglepő eredményre vezetett: összetételében, a nitrogén izotópjainak arányában nagyon hasonló volt ahhoz, amit pár évvel korábban a Viking szondák a Mars légkörében mértek! 1982 óta gyakorlatilag minden kutató tényként kezeli, hogy az SNC meteoritok valamikor a Marsból szakadtak ki - de hogyan?

Azt az állítást, hogy egészben és épségben maradt szikladarabok érkezhetnek más, távoli égitestekről a Földre, nem fogadták el könnyen a csillagászatban. Shoemaker híres amerikai csillagász-planetológus például sokáig határozottan tagadta ennek lehetőségét arra hivatkozva, hogy nem ismerünk olyan folyamatot, amely erre a "szolgáltatásra" képes lenne. (Hasonló érvekkel a tudomány-áltudomány és a SETI vitákban ma is gyakran lehet találkozni. Ez az érv általában a konzervatív tudományosságé, amely a jelenség létét sem ismeri el addig, amíg nincs rá tudományos magyarázat. Tekinthetjük ezt a felfogást egészséges védekezésnek a fanatikus "feltalálók" és általában az irracionalizmus térhódítása ellen, de bizonyos határon túl nevetségessé is válhat - mint annak idején a teológusok, akik "elvi alapon" nem néztek Galilei távcsövébe.)

A vulkánkitörés, mint gyorsító folyamat nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy a kidobott kövek elérjék a szökési sebességet, ami a Mars esetében 5 km/mp. De kísérleti fizikusok bebizonyították, hogy nagy meteorok becsapódásakor bizonyos körülmények között egyes, a felszínen heverő kődarabok valóban akkora lökést kaphatnak, hogy szinte épségben kirepülhetnek a bolygóközi térbe. Feltétel, hogy a kő legyen közel a becsapódás helyéhez, és hogy a meteor lapos szög alatt, szinte érintőlegesen érkezzen.

1983-ban Klaus Keil ugyancsak az Antarktiszon talált egy meteoritot, amelyről kiderült, hogy egyértelműen a Holdról származik. A Hold kőzeteinek jellegzetességeit a geológusok az Apollo-expedíciók óta olyan jól ismerik, hogy tévedésről szó sem lehet. Ezek a kisméretű kövek korábban a Hold felszínén heverhettek. De még magán a Földön is van nyoma annak, hogy egy nagy test becsapódása nagyon messzire repítheti a törmeléket. A németországi Ries meteorkráter 15 millió éve keletkezett, a becsapódáskor kidobott felszíni anyag egy részét 200 km távolságban, Svájcban találták meg.

Összegezve az eredményeket, ma már vitathatatlan ténynek tekintik, hogy az SNC meteoritok viszonylag épségben a Marsról kerültek a Földre. Az eredetük körüli vita évekig csak a szakemberek szűk körében zajlott, de 1996 augusztus 7-én hirtelen nagy nyilvánosságot kapott, amikor maga Clinton elnök jelentette be, hogy a NASA az egyik marsi meteoritban egykori életre utaló nyomokat talált.

A bejelentés körülményei a tudományban teljesen szokatlanok voltak. Elnöki beszéd, sajtótájékoztató, újságok szalagcímei, lelkes és szkeptikus nyilatkozatok a világ valamennyi televíziójában - az akkor kialakult helyzet mintha előrevetítette volna azt a "cirkuszt", ami egy Földön kívüli civilizáció üzenetének felfedezése kapcsán várható. (S tegyük hozzá, hogy ezúttal csak néhány, állítólagos ősmikroba megkövesedett maradványairól volt szó, nem társainkról az Univerzumban!) Az ellenvélemények áradata azonnal, szinte a bejelentés pillanatában megindult. Ehhez véleményem szerint hozzájárult a felháborodás is, hogy egy még a tudományos ellenőrzésen át nem esett felfedezés bejelentését a NASA politikai okokból a legmagasabb állami vezető szájába adta.

De nézzük a tényeket! David McKay és a NASA Johnson űrközpontjának kutatói az ALH 84001 jelű, 1,9 kg tömegű, bazalt meteoritkövet elemezték a rendelkezésre álló legkitűnőbb technikával. Ezt a meteoritot, noha már 1984-ben megtalálták az Antarktisz jegén, sokáig érdektelennek tekintették a szakemberek. Később azonban felismerték, hogy ez a meteorit is az SNC típushoz tartozik, vagyis a Marsról származik, de sokkal öregebb a többinél: kora mintegy 4,5 milliárd év, megegyezik a Földével. Ekkor szilárdult meg a Mars kérgének magmájából. A jelek szerint ettől kezdve valahol a Mars legősibb felszíndarabján lehetett, ahol akkor - mint erről már szó volt - az élet kialakulásához kedvező, meleg és nedves körülmények uralkodtak. Innen repült ki 16 millió évvel ezelőtt egy nagy test becsapódásának hatására a világűrbe, s ott bolyongott mindaddig, amíg kb. 13000 évvel ezelőtt véletlenül leesett az Antarktiszon.

McKay és társai nem életet találtak a meteoritban, hanem az egykori életre utaló közvetett bizonyítékokat, amelyek külön-külön ugyan nem, de együttesen - szerintük - meggyőző érvek a marsbeli élet mellett. Vegyük sorra ezeket a bizonyítékokat, mindegyiknél azonnal megemlítve az azóta felmerült fontosabb ellenvetéseket is!

Az első érv a mikroszkópos vizsgálat során talált karbonátok jelenléte, bennük tizedmilliméteres gömböcskékkel. Külső burkuk vasban és kalciumban gazdag. Ezek az ásványok a Földön többnyire biológiai aktivitásból, baktériumok anyagcseréjéből származnak, bár létrejöhetnek magas hőmérsékleten, élő anyag közreműködése nélkül is.

A második érv a magnetit szemcsék jelenléte. Ilyenek gyakran találhatók élő szervezetekben, például parányi iránytűként segítik a madarak tájékozódását. A bírálók azonban bennük olyan kristályszerkezeti hibákat találtak, amelyek általában igen magas hőmérsékleten jönnek létre.

A harmadik érv az ún. PAH molekulák jelenléte. Ezek igen elterjedt, széngyűrűkből álló, szerves molekulák, amelyek gyakran keletkeznek baktériumok, vagy más élőlények pusztulásakor. Kapcsolatuk az élettel azonban nem szükségszerű, találtak például PAH-ot karbonkondrit meteoritokban és a világűrben is. A bírálók felvetették a földi szennyeződést, mint lehetőséget, de ez azért nem valószínű, mert a PAH-ok ebben a meteoritban befelé haladva feldúsulnak.

Végül, negyedikként, itt vannak az állítólagos mikrokövületek, azok a többnyire hurka alakú, különös tagolt szerkezetek, amelyek mikroszkópos képe nagyon hasonlít a megkövesedett (fosszilizálódott) földi baktériumokéhoz. Mivel mindenütt karbonátokba ágyazódva jelentkeznek, valószínűleg a többi "életgyanús jelenséggel" együtt keletkeztek. Bár meglepően hasonlítanak baktériumok maradványaira, méretük azonban azokénak csak néhány tizede vagy százada - kisebbek egy hajszál vastagságának századrészénél. A fő ellenvetéseket megfogalmazó Bradley és csapata éppen a kis méretből adódó problémákat hangsúlyozza. Szerintük ilyen kisméretű, 100 nm alatti élőlények önállóan nem is létezhetnek, önreprodukálásra képtelenek. (Ezzel szemben McKay arra hivatkozik, hogy újabban a földi talajban is találtak már 80 nm-es baktériumokat.) A mikroszkópban látható szerkezet Bradley szerint csak a preparátum elkészítése során használt fémbevonat következménye, a valóságban nem is létezik. McKay-nek erre is van ellenérve, de ezt a két éve folyó vitát részleteiben már csak a szakemberek képesek követni. Mindenesetre a tudományos közvélemény várakozó álláspontra helyezkedik a vitával kapcsolatban.

A NASA 1996-os bejelentése meglepő volt ugyan, de nem lehetetlen. Ha egykor volt primitív élet a Marson, akkor annak nyomai a Marsról a Földre került meteoritokban valóban kimutathatók lehetnek. S ebből a szempontból kétségkívül az Antarktiszon talált meteoritok a legígéretesebbek, ahol a földi szennyeződés minimális. Lehet, hogy valóban az ALH 84001 lesz a "Rosetta-kő", de az is elképzelhető, hogy előbb-utóbb további érdekes meteoritokra bukkannak.

Hiszen az ügy tulajdonképpen nem előzmények nélküli! Korábban is jelentkeztek már kutatócsoportok, hogy meteoritokban életnyomokat, de legalábbis bonyolult szerves anyagot találtak. Például a magyar származású Nagy és Claus 1961-ben az Orgueil és Ivuna meteoritokban fosszilis algákra emlékeztető, "szervezett elemeket" mutatott ki. Vitathatatlan bizonyítékokat felsorakoztatni azonban eddig még egy esetben sem sikerült. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy érik a nagy felfedezés, vagyis a Földön kívüli élet nyomainak megtalálása itt a Földön (ahol korábban senki sem remélte), illetve talán ezzel egyidejűleg és szoros összefüggésben a Mars felszíne alatt is.

Összesítésképpen néhány tanulság. Nehéz elfogadni, hogy a primitív élet kialakulása 3,5 milliárd évvel ezelőtt kizárólag a Földre korlátozódott volna, hiszen a körülmények máshol is kedvezőek lehettek. A biológia jövője szempontjából annyira fontos kérdésről van szó, hogy a tudomány hajlandó "nagyágyúkat" is bevetni a megoldás érdekében. Erre utal a NASA által meghirdetett Origins nevű űrkutatási program, amelynek fő célja az élet kutatása elsősorban a Naprendszerben. Látjuk azt is, hogy a nagy felfedezés nem egy csapásra születik meg, hanem hosszabb folyamat közepén vagyunk, amikor még nem lehet igazán tudni, hogy ami a kezünkben van, az a megoldás kulcsa-e, vagy csak a természet tréfálkozik velünk.

Viszont tagadhatatlan, hogy az "elszigetelt Föld" mítosza lassacskán eltűnik, a távolságok - legalábbis a Naprendszeren belül - nemcsak űrhajókkal járhatóak. Hordozhatnak-e élő organizmusokat is az évmilliókon keresztül a bolygóközi térben vándorló szikladarabok? Fertőzheti-e élettel egyik bolygó a másikat? Elvben ez is lehetséges, a baktériumok sok mindent kibírnak. Nemrég felfedeztek például egy mikrobát, a Deinococcus radiodurans nevűt, amely akár egymillió rad sugárzást is elvisel, ami normális élőlények számára sokszorosa a halálos dózisnak. A Surveyor-3 űrszondával véletlenül a Holdra telepített spórákat három év múlva életképesen hozták vissza az űrhajósok. De utalhatunk a nemrég felfedezett, szélsőséges tűrőképességű élőlényekre is, amelyekről már volt szó ebben a fejezetben. Vagyis a panspermia elméletet eleve elutasítani nem lehet. A csillagközi vándorlást viszont mai tudásunkkal még elképzelni sem tudjuk, legalábbis természetes eredetű testek esetében nem.