A csillagok pozícióján, mozgásán és sebességén kívül ma már fényességük is elég pontosan mérhető. A csillagfényesség mérése, az asztrofotometria, szintén alkalmas sötét kísérők felfedezésére, mint ahogy ez az ún. fedési kettősök esetében bebizonyosodott. Létezik ugyanis a változó fényű csillagoknak egy olyan csoportja (legismertebb képviselőjük az Algol), amelynél a csillag fényességének időszakos csökkenését az okozza, hogy nála sötétebb kísérő csillag takarja el korongjának egy részét. Természetesen olyankor is csökken, bár kisebb mértékben a kettőscsillag összfényessége, amikor a halványabb csillag éppen áthalad a fényesebb mögött. A fényváltozás menete, az ún. fénygörbe olyan jellegzetes, hogy a csillagászok erről azonnal felismerik a fedési kettősöket, és fénygörbéjükből a két csillag méreteit és pályáját is ki tudják számítani. Hasonló jelenség a Naprendszerben is előfordul, például amikor a Vénusz vagy a Merkúr sötét korongja elvonul a Nap előtt.

Egy egyébként állandó fényű csillag fényességének átmeneti, kismértékű csökkenését tehát a megfigyelő egy ismeretlen kísérő, feltehetőleg bolygó hatásának vélheti. Ha sikerülne végigmérni néhány ilyen átvonulást, akkor levezethető lenne a fénycsökkenést okozó bolygó átmérője és pályája is. E módszernek az a hátránya, hogy ismeretlen bolygó esetén a jelenség előre nem jelezhető. A fotometriai módszerek viszont ma már annyira érzékenyek, hogy segítségükkel esetleg kisebb, Föld-szerű bolygók is felfedezhetők lennének. (A Nap előtt elhaladó Jupiter - egy távoli csillag felől, megfelelő irányból nézve - 1 %-kal csökkentené a Nap látszó fényességét; a Föld esetében a fényességcsökkenés ennek csak századrésze lenne.)

A Párizsi Obszervatórium meg is szervezte szoros fedési kettősök figyelését ezzel a céllal. Azért éppen fedési kettősökét, mert feltételezték, hogy a rendszer esetleges bolygói szintén a két csillag közös pályasíkjában keringenek (amely a fedési változóknál éppen áthalad a Földön - hiszen éppen ezért láthatunk fedést), és az exobolygók időről időre eltakarhatják valamelyik csillag korongjának egy részét. Tehát e rendszereknél nemcsak csillag- hanem bolygófedésekre is számítani lehet. Az első, még nem igazolt eredmény a CM Draconis fedési kettősnél született, ahol 1996. június 1-én 7%-os fényességcsökkenést mértek. A TEP (Transit of Extrasolar Planets) elnevezésű program folytatódik, hiszen a sikerhez - a bolygók esetleg igen hosszú keringési ideje miatt - nagy türelemre van szükség. A NASA Kepler néven űrszondát is tervez, amelynek 1 m-es távcsöve 90 000 csillag fényességét mérné folyamatosan ezzel a céllal.

Itt említhető az az elképzelés is, amely a mostanában nagyon divatos gravitációs lencse effektust kívánja felhasználni. Ha ugyanis két csillag a megfigyelőtől nézve véletlenül éppen egy látóirányba, egymás háta mögé kerül, akkor - mivel a fény eltérül a közelebbi csillag mellett - jelentősen felerősödik a távolabbi csillag látszó fényessége. Kiszámították, hogy ha ennek a csillagnak van bolygószerű kísérője, akkor annak fényessége mérhető módon adódik a fénygörbéhez. (Ennek a jelenségnek egy, a Napot felhasználó alkalmazásáról FOCAL terv néven a 8. fejezetben foglalkozunk.)

7. ábra Egy gravitációs lencse hatására fellépő fényességnövekedés elméleti görbéje arra az esetre, ha a közelebbi csillag körül bolygó is kering.

Végül érdemes még kitérni azokra a javaslatokra, amelyek nem kevesebbet kívánnak elérni, mint az exobolygók közvetlen megfigyelését. Erre a már említett interferométer elv alkalmazása ígér lehetőséget, főképp, ha a berendezés az infravörös tartományban működik, ahol a bolygóknak a csillagokhoz viszonyított fényessége sokkal nagyobb (8. ábra). Az infravörös csillagászat nagy problémája viszont, hogy ki kell küszöbölni a környezet zavaró hőhatását - erre csak a távoli világűrben van lehetőség. A "távoli" ez esetben azt jelenti, hogy a berendezést, amely hosszú karokra erősített és párhuzamosan figyelő nagy távcsövekből áll, célszerű lenne túl a Jupiteren üzemeltetni. A NASA foglalkozik egy OASES nevű tervvel, amelynek futballpálya méretű optikai interferométerét a Földtől több milliárd kilométerre helyeznék pályára. Hasonló tervek Európában is léteznek, a Darwinról elnevezett űrszonda négy-öt darab, 150 cm tükörátmérőjű távcsőből állna, amelyeket ötvenméteres karokra kívánnak rögzíteni. A Darwin 2015-ben indulna a Naprendszer külső vidékei felé.