2.

A forráskutatás és kritika jelentőségének felismerése az újkori történetírás érdeme. A középkor történetírói is használtak történeti forrásokat, de anyaggyüjtésük nem volt tudatos, nem volt rendszeres és nem volt teljességre törekvő. Legtöbbször megelégedtek az esetlegesen kezükbe került egy-két régi auktor művével s a régebbi korok történetéről írva, ezeknek másolatát vagy kivonatát adják. Ha több auktor művét használják fel, munkájuk e művekből szószerint kiírt részletek kompilációja, itt-ott a népies szájhagyományból vett részletekkel tarkítva. A forrásokban leírtakat cáfolhatatlan tényként fogadták el s kritikájuk legfeljebb a feltűnő ellentmondások kiküszöböléséig s a fontosnak vélt részletek kiválasztásáig terjedt. A történetírói önállóságnak s kritikának legmagasabb foka, midőn az író a forrásul használt mű elbeszélését helyenkint saját magyarázó következtetéseivel igyekszik világosabbá tenni s a kölcsönzött szövegrészeket stilárisan módosítva, új irodalmi formába önti. A rendszeres anyaggyüjtésnek és a források kritikájának útját állta a régi auktorok tekintélyének feltétlen tisztelete, a középkornak a történetírás céljáról és feladatairól alkotott felfogása és végül, de nem utolsó sorban a történeti fejlődés és a reális összefüggések iránt való érzéketlenség.

A renaissance történetírói már felismerik a forráskutatás és kritika fontosságát. A humanisták az antik történetírás hatása alatt új szempontokat visznek a történet tanulmányozásába. A középkor egyetemes és transcendens történeti felfogásával szakítva, érvényt szereznek a jobbára még dinasztikus érdekű nemzeti, illetőleg partikuláris politika szempontjainak s új történeti felfogással dolgozzák fel szűkebb hazájuk történetét. A közkézen forgó középkori krónikásoknál nem találván meg a szempontjaiknak és felfogásuknak kedvező anyagot, más források felkutatásához fogtak s az addig kizárólagos tekintélyként tisztelt auktorok bírálatát is megkísérlik. Anyaggyüjtésük már tudatos, de még korántsem rendszeres, sőt gyakran egészen ötletszerű. Kritikájuk egyenetlen, irányzatos és felszínes mégis ők a történeti forráskutatás és kritika alapvetői. A XV. század vége óta nyomtatásban is megjelent forráskiadványaik nagy szerephez jutottak a történettudomány fejlődésében, mert ösztönzést adtak a történeti források tanulmányozására.

A forráskutatásnak és történelmi kritikának hatalmas lendületet adott a reformáció és ellenreformáció nagy szellemi mozgalma. A protestáns theologusok a római egyház ellen vívott harc kitűnő segédeszközét ismerik fel a történet eredeti forrásainak felkutatásában s az egyháztörténet tekintélyként ismert forrásainak kritikájában. A katholikusok viszont saját álláspontjuk védelmében ugyane tudományos fegyverekkel igyekeznek a támadásokat visszaverni. Mindkét részen megindult a középkori egyháztörténet emlékeinek gyüjtése és kritikája. A forráskutatás rendszeresebbé, céltudatosabbá lett, a kritikai szellem erősbödött, de ahelyett, hogy tisztult volna, egyoldalúvá és irányzatossá lett; protestáns részen gyakran túlzó szkepszissé fajult.

A renaissanceban életre kelt s a hitviták korában kiélesedett kutató és kritikai szellem és a történeti érdeklődés folytonos növekedése hovatovább egy új történetíró-típus kialakulására vezetett. A nagyok kedvét kereső, gyakran megbízhatatlan és irányzatos humanisták s a hitviták korának politikus és theologus történetírói mellett már a XVI. században feltűnik egy-egy hivatásos tudós – szerzetes, tanár vagy levéltáros –, aki életcélt, hivatást lát a történelmi kutatómunkában. A fegyveres vallásharcok befejezte után ez a tisztán történelmi érdekből kutató, hivatásos tudós lesz a történetírás új, adatgyüjtő korszakának úttörőjévé.

A Jézus-társaság antwerpeni rendházának tudós szerzetesei, BOLLAND JÁNOS vezetésével a XVII. század elején megalapítják a jezsuita adatgyüjtő iskolát. Az ellenreformáció tudósainak örökébe lépve, az egyházi hagyományok védelmét tűzik célul s e cél felé a történeti források összegyűjtésével és hitelességük szigorú kritikai vizsgálatával törnek. A szentek legendáit protestáns részről ért támadások ellen védekezve s a hiteles emlékek tekintélyének emelésére törekedve, maguk végzik el a hamis legendák kiirtását. Rendszeres kutatómunkával és szigorúan tudományos kritikával állítják össze a szentek hiteles életiratait, alapját vetve az Acta Sanctorum 1643 óta folyó hatalmas kiadványsorozatának. A bollandistákkal egyidőben a francia bencések és a RICHELIEU bíbornok alapította (1635) Académie Francaise körül csoportosuló világi tudósok is hozzáfognak a kutatómunkához. A renaissance és reformáció ötletszerű és egyoldalú adatgyüjtését és irányzatos kritikáját rendszeres forráskutatás s a források külső körülményeinek beható vizsgálatán alapuló tudományos kritika váltja fel. Nagyszabású forrásgyüjteményeket adnak ki, melyek egészen új világításba helyezik a francia középkor történetét s alapját vetik a források kritikai értékeléséhez szükséges történelmi segédtudományoknak.

A történetírás új, kutató és kritikai iránya a harmincéves háború befejezte után Németországba és nem sokkal utóbb Itáliába is utat tört. A protestáns német tudósok – élükön a nagy LEIBNIZ-zel – az egyetemek köré csoportosulva s egymással élénk érintkezésben kutatják fel és adják ki a német történet alapvető jelentőségű provinciális forrásgyüjteményeit. Olasz földön MURATORI egymaga több száz kötet forrást gyüjtött össze és adott ki. A XVIII. században már Európaszerte folyik a történet írott forrásainak – elbeszélő műveknek, okleveleknek, leveleknek, feliratoknak stb. – rendszeres gyüjtése és publikálása.

Ez a nagyszabású kutatómunka a XIX. században még fokozódott. A kollektív jelenségek iránt való érdeklődés felébredésével párhuzamosan indul meg a gazdaság- és társadalomtörténet írott emlékeinek (számadáskönyvek, urbariumok, telekkönyvek stb.), valamint az archeológiai, néprajzi, nyelvi stb. emlékek gyüjtése. A monografikus feldolgozások szükséges voltának felismerése a részletekbe való elmélyedésre vezetett s a mindinkább speciális irányba terelődő anyaggyüjtésben mind fokozottabban érvényesül a teljességre való törekvés. Az általános jellegű forráskiadványok mellett mindsűrűbben tűnnek fel az egy-egy speciális történeti tárgy teljes forrásanyagát felölelő publikációk. A történettudomány módszerének a XIX. század derekán bekövetkezett teljes kialakulása juttatta érvényre a forráskritika szempontjait, fokozott feladat elé állítva a történeti forrásanyag gyüjtőit és alapját vetve a szoros értelemben vett forráskritikai irodalomnak.

IRODALOM. WACHLER: Geschichte der historischen Forschung und Kunst. Bd. I–II. Göttingen, 1812–1816; EBERT: Geschichte der Literatur des MA im Abendlande. I–III. Leipzig, 1874–1887; MONOD: Du progrés des sciences historiques en France depuis XVIe Scle. (Revue Historique. I. 1876); WEGELE: Geschichte der deutschen Historiographie. München, 1885; WATTENBACH: Deutschlands Geschichtsquellen. 6 Aufl. I–II. Berlin 1893–1894; LORENZ: Deutschlands Geschichtsquellen seit der Mitte des XIII. Jh. I–II. 3. Aufl. Berlin, 1886–87; Die Geschichtswissenschaft in Hauptrichtungen. Berlin, 1891; RITTER: Die Entwicklung der Geschichts-wissenschaft. München u. Berlin, 1919; BELOW: Die deutsche Geschichtsschreibung von den Befreiungskriegen zu unseren Tagen. Leigzig, 1916; LANGLOIS: Manuel de biblographie historique. Paris, 1901. 250–337. 1.; BALZANI: Le cronache Italiane nel medio evo. Milano, 1901; MOLINIER: Les sources de l’histoire de France. V. Paris, 1905; BERNHEIM: Lehrbuch der historischen Methode. 6. Aufl. Leipzig. 1908; FUETER: Geschichte der neueren Historiographie. München, 1911; HÓMAN: Tudományos történetírásunk megalapítása. Budapest, 1920; A magyar történetírás első korszaka. Budapest, 1923.