Halljuk! miket mond a lekötött kalóz*: |
Tündér változatok műhelye a világ, |
| Ámde csak egy az igaz, nagy és jó, |
|
Melyek mosolygó jelcime lett a szép, |
Hogy mint a szerelem játszi gyönyör kezén |
| Folytassa titkon a teremtés |
| Műve örök folyamát gyönyörrel. |
|
Ennek teremtő ihlete alkotá |
Hellász rózsakorán a vidor életet, |
| Innepein lebegett az ének, |
|
A szépet érző emberek ajkain |
Szívből szívbe gyönyört zengve s vidám erényt, |
| Midőn a nyájas áldozóknak |
| Nyájas örömbe’ jelent meg a menny; |
|
Ó, a poesis rózsaszin ujjai |
Fonják azt az öröm gyenge virágiból: |
| Örömre intve csalta össze |
| A vadonok ridegült lakóit. |
|
Most a halandó, mint ama büszke lyány, |
Villámfénybe vonult isten ölén enyész*: |
| A szent poesis néma hattyú, |
| S hallgat örökre hideg vizekben. |
|
Szűnj meg te is hát zárt fület és kebelt |
A szép ifju világ bájira inteni: |
| Halottas ének zúg felette, |
| Mint mikor Afrika sámielje |
|
A port az éggel összezavarva dúl, |
Forró porvihara fojtja az életet. |
| Oh, a halandó lyányka szíve |
| Emberi szép kebelén viruljon. |
|
Mint a mosolygó Hellenisé, midőn |
A félisteneket szülte szerelmiben; |
| Gyönyörre nyílt szív nyíladozza |
| A szeretet csuda két virágit: |
|
A szent poesist és a dicső erényt, |
Mellyek hajdan öröm ünnepivé kenék |
| A nagy görög nép boldog éltét, |
| S létrehozák örök ideálit. |
|
|