Ki kétli s kérdi, hogy csak a dicső ész |
Emel ki minket a barmok sorából? |
Ki kétli azt, hogy minden érdemünk, |
Minden szerencsénk ezzel nő s hanyatlik? |
|
Az ész az Isten, mely minket vezet, |
Az ő szavára minden meghajul, |
Hegyek lehullnak s olvadnak vizekké, |
S örök helyéből a tenger kikél; |
Ez alkot minden szépet és dicsőt, |
Az egyes embert, mint a milliókat, |
Ez áldja s égi boldogságra inti. |
|
| Miért utálja hát szövétnekét |
Az ember, és mért nem terjeszti fényét |
A vak halandók néma éjjelén? |
|
Aegyptus áldott földje kérkedik |
Az ész legelső nyílt virágival; |
De ott fakadtak egyszersmind azokkal |
A hit vakító szentelt maszlagi, |
Melyek korunkig hintik mérgöket, |
S örök zavarba dönték e világot. |
Az ég ürébe felható tudós |
Az égi zsákmányt barlangokba zárta, |
S az embereknek bábot s vázt vetett, |
Melyek vakabbá tették a vakot, |
És a lenyügzött józan értelem |
A szarvas isten áldozatja lett. |
|
| Így a görög nép s Róma bölcsesége, |
Melyet csudálva tisztelünk ma is, |
Csak a tudósok székiben lakott: |
A nép szemébe nem hatott sugára, |
Előtte el volt rejtve mindenütt, |
Míg végre a vad barbarok dühétől |
A föld szinéről eltörültetett. |
Éj födte a föld pusztaságait, |
Éj, melybe számos századok merültek. |
S ha most azolta kezd is fényleni, |
Mely szűk határba önthet áldva éltet, |
S az éj csudái mint süvöltnek arra! |
S hány népek élnek még ma is körültünk, |
– Tekintsük által a föld részeit – |
Kik a baromság aklában hevernek, |
És semmi Isten nem tekint ügyökre! |
|
| Ez istenének a barmot hiszi, |
Imádja a föld ocsmány férgeit, |
S azoknak embervérrel áldozik; |
Emez vakító papjának ganéját |
Mint szent ereklyét tisztelvén, eszi; |
Amott az odvas fákban éhezik |
Az embereknek görhes istene, |
S a legnagyobb bűnt batkákért lemossa; |
Imitt hamúban kotlik a herélt szent, |
S bámészkodása istenné teszi; |
Itt a mosódás módja szent titok, |
S a félvilágot embervérbe mártja, |
Mert azt az egyik párt az ujjain, |
Másik könyöknél szokta kezdeni, |
Melyért is egymást öldözik halomra; |
Ott a falukban s várasok piarcin |
Jár kóborolva a sok meztelen szent, |
Szabad kezekkel élelmet rabol, |
S az asszonyokba önti szent dühét, |
S a férj, az égnek hálát adva, nézi, |
Ha hitvesével szent bujálkodik. |
|
| Így a világnak legkiesb vidékit |
Ádáz bolondság tölti, ostorozza, |
S undok zsiványi barlanggá teszi; |
Erynnis üszkét hányja városinkra, |
Az öldöklő kést egyiránt fereszti |
A reszkető ősz tűztelen szivébe |
S az anyja keblén ácsorgó szopóba, |
És csontjainkból trónust rak magának, |
Melyet dög, inség, sárga félelem |
S kínokkal élő bánat fog körül. |
|
| Hol van tehát a józan értelem, |
Hol a tudósok annyi izzadása? |
Remélhetünk-e vajjon jobb világot? |
Gyaníthatunk-e olly időt, mikor |
Az ész világa minden népeket |
Megjózanít és öszveegyesít, |
S kiirt közűlünk minden bűnt s gonoszt? |
|
| Reménylek. Amit század nem tehet, |
Az ezredek majd megteendik azt. |
De hinnem is kell; mert midőn, barátim! |
Buzogni látom lelketek hevét, |
Mely e nagy ügyre felken titeket, |
S e szent szövetség láncába csatol, |
Előre látom: mint terjesztitek |
Hazánkban Delphi égi kincseit |
S az értelemnek nagy törvényeit; |
|
Előre látom: mint leheltek éltet |
A sziklamellbe és a holt agyagba, |
S mint jámborodnak a vad állatok |
Előttetek, s mint omladoz rakásra |
Az ész, igazság mennydörgő szavára |
A zordon inség óriási tornya, |
S mint hullanak le durva láncai. |
|
| Fogadjatok hát engem is barátim! |
Szent frígyetekbe; íme esküszöm, |
Hogy áldozatlan kézzel nem jövök: |
S ha gerlicéim és virágaim |
Kedvelni hajlandók az istenek, |
Tömjényitekhez szívesen teszem. |
|
|