| Isten! kit a bölcs lángesze fel nem ér, |
| Csak titkon érző lelke ohajtva sejt: |
| | Léted világít, mint az égő |
| | Nap, de szemünk bele nem tekinthet. |
|
| A legmagasb menny s aether Uránjai, |
| Mellyek körülted rendre keringenek, |
| | A láthatatlan férgek a te |
| | Bölcs kezeid remekelt csudái. |
|
| Te hoztad e nagy Minden ezer nemét |
| A semmiségből, a te szemöldöked |
| | Ronthat s teremthet száz világot, |
| | S a nagy idők folyamit kiméri. |
|
| Téged dicsőít a Zenith és Nadír. |
| A szélveszek bús harca, az égi láng, |
| | Villáma, harmatcsepp, virágszál |
| | Hirdeti nagy kezed alkotásit. |
|
| Buzgón leomlom színed előtt, Dicső! |
| Majdan, ha lelkem záraiból kikél, |
| | S hozzád közelb járulhat, akkor |
| | Ami után eped, ott eléri. |
|
| Addig letörlöm könnyeimet, s megyek |
| Rendeltetésem pályafutásain, |
| | A jobb s nemesb lelkeknek útján, |
| | Merre erőm s inaim vihetnek. |
|
| Bizton tekintem mély sirom éjjelét! |
| Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz, |
| | Mert a te munkád; ott is elszórt |
| | Csontjaimat kezeid takarják. |
|
|
