Berzsenyi Dániel
A magyarokhoz*

Romlásnak indult hajdan erős magyar!
Nem látod, Árpád vére miként fajul?
 Nem látod a bosszús egeknek
 Ostorait nyomorult hazádon?
Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak,
 Ámbár ezerszer vak tüzedben
 Véreidet, magadat tiportad.
Elszórja, hidd el, mostani veszni tért
Erkölcsöd: undok vípera-fajzatok
 Dúlják fel e várt, mely sok ádáz
 Ostromokat mosolyogva nézett.
Nem ronthatott el tégedet egykoron
A vad tatár khán xerxesi tábora
 S világot ostromló töröknek
 Napkeletet leverő hatalma;
Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő
Századja s titkos gyilkosaid keze,
 A szent rokonvérbe feresztő
 Visszavonás tüze közt megálltál:
Mert régi erkölcs s szpártai férfikar
Küzdött s vezérlett fergetegid között;
 Birkózva győztél, s Herculesként
 Ércbuzogány rezegett kezedben.
Most lassu méreg, lassu halál emészt.
Nézd: a kevély tölgy, mellyet az éjszaki
 Szélvész le nem dönt, benne termő
 Férgek erős gyökerit megőrlik,
S egy gyenge széltől földre teríttetik!
Így minden ország támasza, talpköve
 A tiszta erkölcs, mely ha megvész:
 Róma ledűl, s rabigába görbed.
Mi a magyar most? – Rút sybaríta váz.
Letépte fényes nemzeti bélyegét,
 S hazája feldúlt védfalából
 Rak palotát heverőhelyének;
Eldődeinknek bajnoki köntösét
S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt,
 A nemzet őrlelkét tapodja,
 Gyermeki báb puha szíve tárgya. –
Oh! más magyar kar mennyköve villogott
Attila véres harca közt, midőn
 A félvilággal szembeszállott
 Nemzeteket tapodó haragja.
Más néppel ontott bajnoki vért hazánk
Szerzője, Árpád a Duna partjain.
 Oh! más magyarral verte vissza
 Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát!
De jaj, csak így jár minden az ég alatt!
Forgó viszontság járma alatt nyögünk,
 Tündér szerencsénk kénye hány, vet,
 Játszva emel, s mosolyogva ver le.
Felforgat a nagy századok érckeze
Mindent: ledűlt már a nemes Ílion,
 A büszke Karthago hatalma,
 Róma s erős Babylon leomlott.



Hátra Kezdőlap Előre