| Dicső nap! Boldog óra! – te, – mely Wesselényit |
Gyenge aetheri szárnyon kisded Dukánkba hoztad, |
| Áldott nap! mely lelkében tündöklő erényit |
Kellemes alakjában lelkemnek megmutattad. |
|
| A tudomány becsülése és a hazai |
Szeretet tüze fénylett arcája vonásiról; |
| Most is fülemben zengnek megért bölcs szavai, |
Melyek folyvást ömlöttek rózsaszín ajakiról. |
|
| Szintúgy tündöklik szép, nagy lelke a testéből, |
Mint a lenyugvó nap a csendes tenger tükrében; |
| Ez fog maholnap hazánk felderült egéről |
Mirtuszokat hinteni az érdemnek ölében. |
|
| Mit is lehetne attól mást egyebet várni, |
Kit már élte tavaszán az ész s virtus ölelnek, |
| Ki mint a sas fellengve csak arra tud vágyni, |
Mik nemes lelkének nagyot, dicsőt és jót szülhetnek. |
|
| Örülj, oh kedves haza! Fellegid szélyednek, |
Felhozza napod! Erdély szárnyán Wesselényinek, |
| Ebben boldogságod reményi felélednek, |
Mert magyar ő s minden tetti néked tömjéneznek. |
|
| Csak úgy érhetünk mi a tudomány polcáig, |
Ha érte a nagyoknak is mellök buzgón égnek, |
| A halhatatlanságnak dicső templomáig |
Árpád lelkes magzati csak ezen úton érnek. |
|
| Wesselényiben látom egy haza oszlopát |
Emelkedni, mint egy szép napot az oceánból: |
| Mint az az ég kékjéről lehinti sugarát, |
Szintúgy fog ez fényleni a homálynak sorjából. |
|
| De mit is mondok? – Most is, nemcsak jövendőben |
Fődísze vagy, isteni ifjú, édes hazádnak; |
| Mert nem oly kellemes-e vajjon feseltében |
A rózsa, mint nyilva, dísze május hajnalának? |
|
| Árpád hív unokája! – Te dicső hazafi! |
Valódi alakjában leírni szép lelkedet |
| Képes-e a halandók közül egy valaki? |
Eredj! – a halandóság nem födi el nevedet! |
|
| Honi buzgóságod, szép elméd s a tisztelet |
Elfogta szivemet, neked hódol, – néma lettem: |
| Érzésem elvágja egy gyönyörű képzelet, |
S a haza csak képedet lebegteti előttem. |
|
|