Üdvözlek Görögök, Pélopsz csemetéje, s azoknak |
Gyermekeik, kiket a legtisztább-féle agyagból |
Gyúra Prométh, s a nap mennyből leorozta tüzével |
Gyújtá fel fiatal szivöket; s kiket úgy szeretének |
Istenek, Istennék, hogy mindenféle kegyelmet |
Készek volnának hű fajzatokra tetézni. |
| Óh szép zsenge aranykora a nemes emberiségnek! |
Mely szent volt minden, s mely boldog az állapat addig, |
Míg a szent Örökök, tova a felséges Olümpnak |
Házaitól, kézen vezeték a gyenge szülöttet, |
Mint atya gyermekeit, most a rét tarka virági, |
Majd a hegy zöld fái között, most a ligetekben |
Ott künn, majd ott benn a várbástyája tövénél. |
Nyelv, ital és eledel, játékok s köntös ezekkel |
Mind közösek voltak. Nem esett oly ünnepi vigság, |
S oly népgyülekezet Hellászban, s nem vala ott benn |
Oly várbéli tanács, s olyan dolog a mühelyekben, |
Ahol az Istenek ott nem voltak volna. Dicsőség |
Volt akkor mindent ő rajtok kezdeni, tőlök |
Venni, nekik szentelni. Derék a régi görög nép, |
S tündöklött szép fénye sokáig örökre teremve. |
Haj! de nagyon megront az idő mindent, valamit csak |
A nap alatt látni: Hellásznak is ez vete véget. |
Mint a hegy tetején álló csert, míg erejében |
Nyers kora fenntartja, a síknak földmüvelői |
Bámulják; ha pedig derekát kitekerte tövestől |
A forgó szélnek dühe, s a fagy megmerevíté, |
Vagdalják éles bárddal; de ragadja örömmel |
Mindenik a lenyesett ágat s béülteti földén, |
Mert hiszi, hogy Zevsznek így is kedvére cselekszik: |
Úgy a Hellenek is bámúlás tárgya valának |
Minden népek előtt, mígnem megcsökkene végre |
Lelki merészségök, mikor a békétlen Aresznek, |
Róma nagy őrének s atyjának fegyvere által |
Széjjel szórattak s idegen földekbe kerültek. |
Most pedig egy részint tova a szép ősi hazától, |
Részint egy vad nemzet alá letiporva, tulajdon |
Honjokban, Hellász szent földén szolgai jármot |
Szenvednek haza, szív s fény nélkül. Mikre jutottál |
Óh Görögök bájos csemetéjök, s melyik az Isten, |
Aki haragjában megronthata ennyire téged! |
Óh nyomorult Görögök, valaha félisten atyáknak |
Ellágyult fiaik! mi dicső s mely isteni példák |
Vagynak előttetek atyjaitoknak nyomdokaikban. |
Törjetek, elvetemedtek! azoknak utánok az ősi |
Díszt szaporítani: mert nem elég nemes atyja nevével |
Büszkélkednie senkinek, aki az ősi derékség |
Tiszteletét örökül meg nem nyeri. Erre pediglen |
Szerencsét óhajt mindenki tinektek előre; |
S atyjaitok nevökért, valamit csak kérni akartok, |
Engedik Istenitek. Kezdjétek bátran az útat, |
Melyre Georgiadesz vezetett, az ezüstidő útját! |
|