Egy csíz megunván a kalitkát s veszteglést, |
Mindaddig esdeklik s keresi a módokat, |
Mígnem kireppenvén, szabaddá teszi magát. |
Most már szabad madárka vígan repkedik, |
És nemsokára párt kerít, s fiakat nevel. |
Minthogy pedig sok szép dalocskát tanult |
Valaha, s tudott még most is, elővevé gyakran |
Azokat, s tanítá fiait, a kis csízeket |
Reájok. Éppen egy szép éneket dalolt, |
Midőn kihallgatván felei, a többiek: |
„Hát ez hogy énekel? micsoda nyelven beszél? |
Hogyan cikornyázgatja hangját olly igen? |
Szép! szép! de mért újít? miért nem elég neki |
Ősapjaink nyelvök? – mit rontja, vagy minek |
Aprózza az igét? mért harapdál olly rövid |
Sorokat? s miért nem ejt hasonló hangokat? |
Urak! nagy a veszély. – Találja ki Ripsz uram |
Mit kell csinálnunk? – hogy megójuk ifjaink |
Az illyen ámító Varáslótól.” – Imígy. |
Tanácskozának az öregek; Ripsz úr pedig: |
„Feleim! mivelhogy az illy dolog sokkal kisebb, |
Mintsem hogy érte valakit a törvény alá |
Lehetne vonnunk, legtanácsosabb leszen, |
Ha talám nevetve dűjtjük el az egész ügyet.” |
Így szóla, s nemsokára kész a Quodlibet, |
Egy kába munka, mellyben a legékesebb |
Hangok, s szavak oly rútul kevertetnek együvé, |
Hogy igazi disszonanciát kell adniok. – |
Ezt Ripsz csinálta; Rapsz pedig most is kacag. |
|